csakazolvassa szabadságon

…ami azt jelenti, hogy a kicsik táborban vannak most, így nem ők szervezik a napirendet. Lehet hosszan edzeni, nagyokat aludni, pedikűrösnél bambulni, magasra hintázni, réten heverészni, filmnézős estéken duplázni, éjszakázni, ügyintézni. Kell is. Ugyanakkor nem rohanok, nem és nem: nem engedem, hogy napi többször kelljen percre pontosan odaérnem akárhová. Nem kelek vekkerrel, és nem hagyok félbe csetelést, könyvfejezetet, szimfóniatételt, posztírást, ha épp svunggal vagyok benne… mert pihentet, ha benne maradhatok, és meggyötör, ha folyton figyelni, menni kell.

Moziban nézünk filmet: semmi Amerika, két magyar, egy német–norvég–dán és egy spanyol az eheti adag. Vasárnap este A kertész titkát láttuk, amiből sok más mellett megértheti bárki, mit nevezek skandinávnak – mentalitásban, tabutörésben, női kinézetben, humorban. Az anyaság vajon vérségi, lelki kapocs, vagy puszta tudati dolog? Nagyon szép, lassú, haladóknak való film, és egy feledhetetlen arc, Ruby Dagnall:

Ebbéli felindulásomban, mivel tényleg elmentünk statisztának regisztrálni, vállaltam Bővebben…

kövér a gyerekem

Hát akkor most már írok erről is. Mostanában, már egy pár éve, sokat beszélgettem szülőkkel a gyerekeik testéről, meg persze látom a sajátjaimat is. Az én testem változása, de nem is, hanem a testemmel kapcsolatos attitűdöm változása miatt látok és gondolok sok mindent, amit régen nem.

Régebben például azt hittem, ha Bővebben…

az utolsó októberi poszt

Nemsokára kiteszek egy best of válogatást a kép alá az elmúlt fél év legjobb bejegyzéseiből. Volt jó sok erős pillanat, írási, olvasási. Van kedvencetek?

Gyönyörű az ősz, de tényleg. Multifunkcionális séta: szemétszedés, rőzsegyűjtés, őszilevél-gyűjtés, kutyakaki és -szaladás.

Ugrálnak az avarhalomba, a Julis szaltót is! Bővebben…

a nyári szünet utolsó napja

De hogy én ne tudjak leülni és elolvasni kávé (csilis!) mellett egy használati utasítást!

Juli hol van – jő Dávid.

Később nem találja a csíkos (A Csíkos) pólóját. Keressem meg. Sír, de legalábbis nyűgösen mondja. Rendszeresen nem találja az (akármit), én kellek ehhez is.

Le szeretnék ülni a kávéval. Elolvasni a barna hajúaknak szánt, két festés közötti színélénkítő használati utasítását (hajfestés nincs, csak között). Hat rövid sor. Sajnos, sok parabén, de legalább nincs benne se hidrogén-peroxid, se ammónia. Viszont talán haragszik a fehér bikinire? Standot ígértem nekik, hullámfürdőt, ez az ígéretem is rámborul.

És rámjön-e a felső? Groteszk novellacselekmény: annyit szenvedtem a mellemen, jó-e így, ilyet akarok-e (!), hogy egy reggel arra ébredtem, hogy hatalmas a mellem. Bővebben…

paprikaszív

A kaliforniai paprika, a piros, tudjátok, amit János nem szeretett, és én se szerettem, előbb igazodásból, aztán kegyeletből, de aztán szembenéztem a kaliforniaipaprika-démonnal, és vállaltam: szeretem a férjem, és szeretem a kaliforniai paprikát, és ez nem zárja ki egymást, de aztán jött a ketogén, és a ketogénnek a kaliforniai paprika a marcipánja, úgyszólván, szóval legfeljebb dekoráció a molekuláris darabka is,

a kaliforniai paprika úgy adja magát.

Muszáj abból, ott, ahol úgy dudorodik, kivágni szívet.

Ha már úgyis kés.

Mert vettem a cébéában pontgyűjtős késeket, a gyerekeim ragasztották a matricákat be ügyesen, de szórendjeimet én szeretem ezeket!, svájci tervezés, japán gyártmány, vagy fordítva. Ún. zöldséges kés (de egy igazi szakácskést is). Ez is úgy adja magát, hihetetlen élvezet az igazán éles, új penge (meg veszélyes is).

Kettőt kell kivágni, a két kicsinek, esznek épp, minden csupa morzsa, én már látom a jövőmet. Bővebben…

minden vackot megvesz neki

Hát, ez is egy típus.

Azt hiszem, én iszonyú puritán körülmények között nőttem fel ama sokat emlegetett és némelyek által irigyelt budai közegben. Mi handmade család voltunk, egy korlátlan munkabírású és kreativitású anyával. Mi soha sehova nem ültünk be, mi mindig vittünk teát és szalvétába csomagolt szendvicset, rajtunk soha vendégátóipar és bazársor nem keresett egy fillért sem, mert anyám reflexei háborúsak meg az ötvenes évek sötét nyomorából valók voltak. Igen, azt hiszem, elválasztott a kortársaim többségétől, hogy az én szüleim emlékeztek a háborúra, az övéik meg leginkább az ötvenes években születtek. Talán valami magas vendég érkezésekor volt étterem, amit az illető fizetett, meg az érettségim után is volt beülés, de az már rendszerváltás után volt. Soha semmi műanyag játék meg új ruha meg “nem baj, veszünk másikat”. Megörökölt tárgyak, anyám varrta ruhák, textilipari cég turkálója, padláson dobozban hányódó, fura könyvek.

Mi lett ebből, ebben a nagyon más világban, az én életemben és háztartásomban?

Puritán “nekem ez se kell, az se kell” attitűd, autótlan lét, géptelen háztartás, hisztérikus szelektív hulladékgyűjtés, nejlonzacskók szigorú másod-, harmad- és húszadfelhasználása, aligvalamikidobás, kötődés régi tárgyakhoz, megvarratott-beszűkíttetett tizenöt éves darabok, egyfelől.

Extrém minőségmánia, a létező legdrágább mosógép, bambuszpadló, Wolford fehérnemű, rituális legjobbétterembejárás, másfelől. Irtózás a pótléktól, a vanillintől és a citrompótlótól.

Na, ez vagyok én.

Amikor gyerekem lett, akkor ölelős puritánság lett. Babakocsi nem, járóka nem, kütyü nem, kiságy nem. Porsche kategóriás hordozókendőből több is, az igen, együtt szuszogás, meg még időtálló játék és könyv, amelyiket már a harmadik nyűvi. És márkás babaruha, amit három meg öt évig hordanak, és utána el tudom adni hétezerért, vagy épp megtartom az unokáknak.

Ezért van az, hogy én ezt nem értem. Bővebben…