Hova tűntek? Mi lett velük, hová lett az a nagy lelkesedés?

Én régen naiv voltam. Mindig örvendeztem, amikor láttam: ímhol, emberünk felismeri a problémát, jobb életet akar, és tesz is érte. Nem halogatja tovább, mert az első nap ma van. Belevág. Izzik, terve van, cselekszik. Élvezi. Életmódvált! Elege lett! Nem akarja megúszni sem a komoly étrendi reformot, sem az izzasztó sportot.

Ez rendkívül értékes állapot. Mert hányan nem…? Ennyit sem.

És: blogol róla izgalmasan, viccesen, őrlődve, elhivatottan, önironikusan – és hiún. Kirakja magát, ahogy mondani szokás. Van, aki visszajelzéséhes, más konkrét személynek akar bizonyítani. Sokféle hevület van, de én drukkoltam nekik mindenképp. Nem csak akkor, ha gyorsan változik, ha csodaszép, vagy az edzése hasonlít az enyémre. Övé a szimpátiám akkor is, ha esküszik a növényi olajokra, ha fél a súlyzóktól, ha valami gamifikált fancy ugribugriért rajong. Az is edzés! Rokonszenvvel figyeltem azt is, aki nem tudja, mit akar. Aki gyorsan elemet cserél, ha nem tetszik a szám a mérlegen. Akinek az állításait el kell osztani kettővel, mert a szavakkal trükközik.

Egy a sorsunk – ezt éreztem, vagyis az a testváltoztató, elhatározó, úton haladó énem érezte, ami nélkül nekem már nem lesz énem. És: őszintének kell lenni, megmutatni a belső vívódást! Lelkizés, önboncolgatás mindenhol.

A fogyósblogger (a privát, mezei típus, mert van üzleti is) pedig átélheti: szurkolnak neki, kíváncsiak rá, elismerik az eredményeit. Halad az útján, fényképek is vannak, sűrű posztok, lendület, kitartás, nehézségek, mégis, le nem állás. 310, érted?, háromszáztíz fontot fogyott. (Ő üzleti lett utóbb.) (És olyan redditsubot kapott a nyakába!, tömegek alázták durva rágalmakkal, amikor beteg lett.)

Mi pedig, hepiendre hangolva, elhisszük: a diétázó ellovagol majd a narancsszín naplementébe.

A kezdeti nagy a pezsgésben buzdulnak, gratulálnak, mesélnek a kommentelők is. Aztán elhalkul a bloggeri hang, kevesebb lesz a poszt, vagy már más a téma, ha mégis jelentkezik.

Megy tovább az élet, de annyira, hogy évek telnek el, és egy nap nekem, amilyen vagyok, eszembe jut, hogy mi lehet Hogy Is Hívtákkal. A kanadai nővel, aki komoly edzésekkel fogyott, és nemet mondott a SHAPE magazinnak a már elkészült anyag láttán, mert pólóban akarták a címlapra tenni, a kinyúlt, ráncos hasbőrét elrejtendő. Itt az eredeti hír.

https://www.stuff.co.nz/life-style/well-good/10035216/Weight-loss-blogger-wins-bikini-battle

Előkotrom a linket az előzményekből. Hogy Is Hívták eltűnt. A blogján van még egy-két kósza bejegyzés 2013-ból, határozott ígéret, hogy majd ír, de már az se csillog úgy. Azóta semmi.

Aztán megtalálom név alapján. Mi lett vele? Ugye, ugye most már jó neki?

Hát, nem. 2023. május:

https://www.facebook.com/photo/?fbid=10103486585402419&set=a.603654295509

De általában nem az van, hogy a friss fotón olyan, mint a váltás előtt. A tipikus Elárvult nem mutatja meg többé magát, pedig a fogyása idején ontotta a képeket. Most nyoma nincs sportnak, se annak, hogy valaha életmódváltott.

Elmúlt. “Volt egy olyan korszaka.” Jobb nem gondolni rá. És száz ilyen történet van. Ez például dermesztő. Épp munkát keres.

Annyi ilyet láttam. Egészség, női közösség, ajánlom az oldalát. Aztán ez. Így én már nem drukkolok senkinek, aki percember, látványember, sajtókedvenc, önjelölt guru. Nem tartozik nekem a testével, alakjával – de azért ne legyen már segg a szájából. Ha van is újabb képe, mind szépre sminkelt tekergés, feljavított, hosszított fotó. Cicák, mandalák, tájak – szóval elhíztál. Vagy gyerek, mert közben szült, és hát olyankor sajnos elhízunk. Nincs idő és mentális energia edzeni.

Ezért teszek ki én dundibb, téli állapotaimból is képet. Sima formafotót. Így becsületes. Ne tűnjön irreálisnak az életmódom! Nem kell tökéletesnek lenni, elég a jó. Csak ugye nem állok le, belelendülök újra. És a dagibb hónapokban is edzettem.

Én olyan komolyan veszek mindent. Így neveltek. A hülyeségig! A saját szavaim is ilyenek: ha azt mondod, akkor úgy van. Egyszer azt állítottad – örökre érvényes. Ha nem, írj revideáló posztot, “rájöttem, hogy sokkal jobban imádom a sült krumplit, az olasz tésztákat, mint a szálkás testet”. Ezért ütközöm meg: nem volt komoly a buzgalom. Most már nem is küzd, horgol (vagy ilyesmi), de ez még hagyján: amit elért, az “élete megváltoztatása”, azt se tartotta meg. Ott lebeg a szégyen. Azt ígérte mindenkinek, megváltódott, ez A módszer, nekik is menni fog, csak akarni kell. Kitartani!

Az ő szégyene ez vajon? Vagy én érzem: a hiszékenységemet szégyellem?

Vagy… nincs is tartós fogyás? Amerikaiak kedvelt következtetése: mindenki (95 százalék) visszahízza öt éven belül, tehát lefogyni lehetetlen. Irány a gyomorműtét, az az egyetlen módszer… (tényleg ez az irányelv).

Rettenetes. Hány inspirálódó olvasó csalódott, ha a példaképének sem működik a módszere? Ha szétfolyt? #deezolyanemberi

Valóban az a tanulság, hogy tartós fogyás nincs? Vagy hogy ők is ugyanolyan reménytelen átlagemberek, mint a sóvárgó követőik, pár extra kanyarral (“életmódváltás”, “de legalább megpróbáltam”)?

Az amerikai kövérmentegetők erre jutottak: nincs tartós fogyás, tehát a kövérség természetes és ártalmatlan. Föl kéne szabadulni már! Hatalmas kultusza van a #nomoredietnek. Híveik önmeghatározása: ők a krónikus diétázásból gyógyulnak, amely önmagában étkezési zavar (restrictive eating disorder). (Erősen irigylik az anorexiásokat övező támogatást, áldozatiságot, Dorritos-zsákokkal a kezükben.) Posztok százai figyelmeztetnek az összeesküvésre: a diet industryt hatalmas érdek mozgatja, elképesztő pénzek vannak benne, és rettentően mohó. És álruhában jár, mert nagyon trükkös: azt hinnéd, ez nem az, de ez is az!: mindenfajta étrendi tudatosság, mértékletesség, az IF, a ketó, a paleó, a tisztítókúra, a léböjt, a tápanyag- vagy alapanyagkizárós étrendek, a fitneszbloggerek… mind ugyanaz. A diéta korlátoz, meggyötör és visszaüt: ha lefogytál, öt év múlva tutira több lesz a súlyod, mint amennyivel kezdted, ez statisztika (de csak Amerikában és csak az elmúlt ötven évben…). A jojózás pedig jobban árt az egészségnek, mint a kövérség. Nyenyenye… (Ez nem igaz. Minden, relatíve vékonyan töltött nap megkönnyebbülés ízületnek, anyagcserének, szívnek, elmének.)

Eszerint minden, ami nem a primer “megkívántam, megeszem” gyorskaja- és édességfalás, diéta. Miközben ószövetségi átkok illetik a weight stigmát, a kövéreket cserben hagyó egészségügyet és a diet industryt, egy szavuk sincs a cukros, ragacsos, olajban ropogósra sült iparág ellen. Enni kell, ugye. És az ételeknek nincs morális tartalmuk, nincsenek rossz ételek… Ehhez nagyon hülye, önző, önfelmentő és ráérős, továbbá jómódú amerikainak kell lenni. Ezek az emberek király helyen lakhatnának saját ingatlanban, ha most egyben meglenne az a pénz, amit harminc év alatt ételre és a kövérségük menedzselésére költöttek.

A saját rendszerükben ők tényleg menthetetlenek. Csak hát a rendszer, az a szar. Érthető, ha már csak vigaszt akarnak, békén hagyást, önálló szubkultúrát, sőt: lelkes üggyé teszik a kövérséget és áldozatot faragnak magukból. Mert tényleg nem férnek be a székbe, autóba, liftbe (stb.).

Egészen torz a közegük: jólét, vadkapitalizmus, csodavárás, kifogáskeresés, MLM, lelki zavar, hiszékenység – és meglehetős általános butaság. Amerikában hatalmas vagyoni különbségek vannak, de kajajegyeken, szociális utalványokon is el lehet lenni túlevőként, egydolláros szemeteket falni ötszörös mennyiségben (innen jön az a torz érv, hogy az elhízás “a statisztikák szerint” a mélyszegénységben élőket sújtja, illetve egészségesen táplálkozni luxus – tökéletesen fogalmatlan állítások). Jogom van azt enni, amit megkívánok. Nem tartozom egészséggel senkinek.

Micsoda mondatok ezek most, amikor a betegek levegőért küzdenek, és kétszáz kilós testeket szállítanak, forgatnak a lélegeztetőgépen az egyébként is agyonhajszolt ápolóik!

Van, akit megfizetnek a fogyásért, és azért mutogatja. Úgynevezett együttműködés: a médiafelület dundi alkalmazottja ön-emberkísérletbe kezd, és harsány-de-azért-emberi beszámolóival nyomja a reklámot (dietetikus, egészségközpont, edző, módszer, terem, sportszermárka, sportág), mellé lelkes-gőgösen a kötelező eksztázist, hogy micsoda eredmények, megtalálta az okokat és az utat, mennyire hálás, csak így él mostantól, ennyit fogyott, lám, nincs megállás. Csipetnyi body positivity és menteskaja-promó.

Másfél kilós súlyzókkal, olimpikoni tekintettel. Az ő edzője, az ő barátnője (kép)! Mintha-jó-alakja-lenne-de-nincs. A hajnalok, amikor legyőzte magát, elment és edzett! Sápadok: te liba, hogy elmehetsz edzeni, az privilégium. Van időd, pénzed, cuccod, testi épséged, és itt nyafogsz, hogy micsoda hős vagy…

*

Én olyan alázatos voltam. Nem tudtam, mi lesz a sportból, nem akartam se mutogatni, se másokat motiválni, sőt: szégyelltem, hogy ez nem “elvi, lényeglátó” kontent, mert tudtam, sok “feminista” olvas itt, akiknek fájó pont az elhízottságuk. Hat-hét hónapig némán rommá edzettem magam, naponta több órás zúzások voltak. Semmi kifogás, semmi extra cucc. Terembe e titkos korszak végén mentem, és tudatos, izomépítő kajálásba is ekkor kezdtem (az elején csak adag- és szénhidrátcsökkentettem). Nem volt dicsfény, “motiváció”, megmutatni akarás (nem volt kép, hogy szegény vizuális fajta szerelmem* ne provokálódjon: a szíve szakadt meg, amikor visszakullogott a zsarolásba, ott én be vagyok tiltva, de azért itt nézelődik). 2016-tól tudtam csak kétely nélkül büszke lenni: addigra annyi fotó, élmény, dicséret gyűlt össze, hogy lehetetlen volt szabadkozni, szorongani. Nem volt anyagi érdek, és később sem lett. Közösségépítés, lelkesítés, ingyen edzőterem, az volt. Meg könyv, amire felkért és megkeresett a kiadó. Ha pedig az előnytelen fotó ábrázolta épp a mozdulatot, simán kiraktam, mert mindig tudtam: a munka a lényeg, az erőfeszítés, az élmény. Ha egy póz csak látványos volt, odaírtam: ez amúgy nem nehéz! És a DEXA összes adatát (ott nincs maszatolás), a súlyhasználatot pontosan, a futásaimat, időeredményeket, önkritikát. A testemet minden szögből, natúran.

És írni róla.

A koppintók, farvizen evezők meg nekiálltak sportos posztokat írni, “bloggerkedni” úgy, hogy innen vették az “inspirációt”.

Írnak valamit, hozzá tollampapiromnál volt stockfotó, idegen nő teste, akrobatikája, kézen áll a sziklán, hű, mekkora motivátor vagy! Ott türemkedtek az én poénjaim, szavaim, a híd, edzésnapló, félmaraton, maraton, ruhamárka, edzőm!, szerelmem, mindenki tudta, hogy innen fúj a szél. Álldogálnak, formátlan idomokat előnyösre pózolnak, izom nem épül. Eksztatikus szövegek a semmiről, feljavítanak, “hálásak” (ez is promó, resilience (???, hisztigép), vagy leplezett dicsekvés, humble bragging), lájkot gyűjte(né)nek.

Minden csak látszat, mindent eleve is kontentnek szánnak. Soha semmit nem edzettek. Egy hét után leálltak.

A motiváció, a kontent színes, ragyogó, önérzetes – a valóság sivár. Nem megy, nincs kedvük, testi tehetségük, és nincsen bennük az edzéshez szükséges attitűd. Senki nem értékeli, rajongja a testüket. Közben posztolnak: “szokták tőlem kérdezni, hogy csinálom”… Nem is lehet megmutatni azt a testet (micsoda pokol!). Ja, és NEMKETÓ. #vegan. Ezt így kiírják. És klasszik csakazolvassás szövegeket hashtagnek. #nemcélzás #lapoztunk #őzaklatengem

És lusták. Fogadkoznak, hogy ők otthon edzenek, nem baj a járvány. Konzervdobozzal guggolnak ám! Pár feminista év után (“a testsúly csak egy szám!”) rájöttek: a sport igenis menő kontent, nagy visszajelzési haszna van. A fotón pedig nem látszik, ha lófaszt se csinál, csak edzőcuccban pózol, ténfereg (ahogy az instakaján sem látszik, hogy nem finom). Motiváció, belső erő, lelki egészség, így-úgy. Kurva sok idejük lenne pedig, és ők hiúk is.

Persze, hogy gyűlölnek.

A legszebb az a wannabe, aki úgy majmolja a sportomat, hogy a másik hobbija az ellenem hergelődés, a “közösségi” (lincselős) uszulás, Gerle Éva legyőzése. Ölni tudna, hogy dögösnek nevezzék. És lehetőleg az én nagy szerelmem írja ki ezt, nyilvános kommentben. Provokálja keményen, mindketten lesnek, fáj-e nekem. Az az igazi elégtétel! Elégtétel… azért, mert benne nincs ötlet, szív, kreativitás, sportszeretet, autonómia.

Rám sandítgatva célozgatnak, mennyire jó csaj a hősnő, majd kiakadok (egymást is gyűlölik, csak a közös ellenség a lényeg, azaz: nekem üzenni). Közben épül a karrier. Asszonyba, akiért vissza kellett menni a kertvárosba, csöpög a kemó. #értelmesélet

Ezek a tüzek hamar hunynak, még a gyűlölet sem tart meg valakit abban, hogy demonstratíve ellenem eddzen, mert a netes zaklatáshoz ülni kell. Jönnek a mindennapok, élet helyett csak órák. Szemét üresség, szorongás, megmutatja magát a nyafogásaikban a valóság. Ha van kivel, veszekszenek, ha nincs, társkeresőznek. Tévéznek, fetrengenek és ki is kacsintanak az olvasóra: tudom, hogy ti is.

Vannak, akik itt buzdultak fel, majd nekem magyarázták, mutatták, hogy ők is: blogger, edz, szervez, fut. Együtt edzettünk, és nem vállalják: lenyestek a fotóról. Ez minimum három törzsolvasó: beleültek a csoportjaimba, rendezkedtek, aztán mintha soha nem ismertük volna egymást. Öt év telt el az újra meg újra nekibuzdulásban, a sport és céltudatosság lobogtatásában, és még mindig jóga, még mindig nem futottak le egy tízest, és nem tudnak egyetlen szabályos fekvőtámaszt sem. A próbálkozó teste nem volt és nem is lett alkalmas igazi mozgásra, ami valóban megterhelő, fejlesztő, jelentős kalóriát éget. És van egy, aki nagyon komolyan, évekig, még jobb is lett nálam… őt ez tönkretette testileg.

Ezért nincs már csoport és közösségi buzdítás. Mert a rivalizálás ennyire gyilkos.

Van néhány duzzogó, akik dacból edzenek. Ugyanúgy nekem köszönheti, de hihetetlenül mérges rám, megutált. Valakire rá kell nyomni a szemetedet. Egy nap úgyis megérted. De én nem voltam a terapeutád, nem vállaltam ilyet. Színtiszta egoizmus, hogy ezt hitted. 

Miért írom mindezt? Láttatok edzeni (és amikor ti láttatok, akkor én félgőzzel nyomtam), és én is láttam másokat edzeni. Ahhoz képest mondom, hogy ez az egész, ami ki van rakva, ez a sok, ma már trendi duma a fittségről, a célokról, ez sima rinyálás, pótcselekvés és figyelemkoldulás. Olyan rinya, amit, ha a wmn-en megy, jól meg is fizetnek, és ami az olvasóját használja baleknak.

És leállnak. Jaj, ő terhes lett, a munka, a betegség, sajnos, nem edz. Külön kontent a mélypont és a kifogás: most épp megigazítja a koronáját, aztán megy tovább. A legelvetemültebb, akinél vizuálisan minden nett és tökéletes, életmódtanácsadást és lelki vezetést árul, szépen beszél, miközben állítólagos betegségei miatt nem edz, nem halad – húsz kilóval több, mint az elején. (Ő nem olvasó.)

Az van, hogy ha ezzel így kiálltál, ha ígértél valamit, akkor az kötelez.

Ha te komolyan veszed magad, és kell egy ikon, akinek a sportolása, étrendje utat mutat, akkor olyat keress, aki régebb óta csinálja, és nézd meg azt is, mi lett vele három- meg ötéves távon. Az újdonság ugyanis elvakít.

Nekem James Cappola sem oké. Egyre dagadtabb, meggyötörtebb, és mindig a keményen dolgozó, normális emberekért (értsd: a kövérekért) emel szót, egy olyan országban, ahol az a jövedelmi tized, amibe én itt tartozom, plusz-mínusz kettő, akármit megtehet, megvehet, bármire ráér.

Megint megjegyzem: tele van a net azzal, hogy a diéta szerepe 70%, a mozgás csak 30, de ez csak azért terjedhetett el, mert nagyon kevesen mennek el addig az önterhelésben, hogy igazi izommunka, zsírégetés, fejlődés történhessen. Nem képes rá, nem bírja, fél tőle, fáj neki, vagy nem akar túl izmos lenni, ami egy lazázós duma, azoké, akik nem tapasztalták meg a bedurranás élményét, szóval borsószem kisasszony. Lötyögnek.

Én azt mondom, hogy aki kinevelte magából a sportolót, aki komoly erőkifejtésre képes: hosszútávfutásra, két km könnyed úszásra, vagy a súlyzózásnál negyven-hatvan-hetven kilót használ, kézisúlyzóból 6-10-et, és heti többször csinálja, az egészen nyugodtan ehet sokat és hanyagolhatja a kalóriaszámlálást. Mert mi a cél? 1. öröm, élmény, 2. egészség (esetleg: 3. jó forma, ez esetben lehet kevesebb sütit enni).

Nem az számít, mi esik jól, mihez van kedved, hanem továbbmész, hozzáedződsz, és aztán már könnyű lesz

Üdítő kivételek is vannak: Mozog a zazi, Lexi Reed Fatgirlfedup, és számos futó.

* tavasztündér instakontentjeiben bukkan fel mint “online segítő”: kanpulyka vagy twostriokethunder, mellette a Daquïni cuccaim és a flexes edzőm neve is, mert nem lehet azt elviselni. Ed a hírét nem hallotta, kamu