elárvult életmódnaplók

Hova tűntek? Mi lett velük, hová lett az a nagy lelkesedés?

Én mindig örvendeztem, amikor még naiv voltam, és láttam, hogy ímhol, valaki felismeri a problémát, jobb életet akar, és tesz is érte. Nem halogatja tovább: az első nap ma van. Belevág. Izzik, terve van, cselekszik. Élvezi. Életmódvált! Elege lett! Nem akarja megúszni meg sem a komoly étrendi reformot, sem pedig az izzasztó sportot.

Ez egy nagyon értékes állapot.

És blogol róla viccesen, őrlődve, elhivatottan, önironikusan és hiún. Kirakja magát, ahogy mondani szokás. Van, aki visszajelzéséhes, más konkrét személynek akar bizonyítani, sokféle hevület van, de én drukkoltam nekik mindenképp. Nem csak akkor, ha nagyon gyorsan változik, ha nagyon szép vagy az edzése hasonlít rám. Övé a szimpátiám akkor is, ha esküszik a növényi olajokra, ha fél a súlyzóktól, ha egyoldalú rajongója lesz valami gamifikált fancy ugribugrinak. Rokonszenvvel figyeltem még azt is, aki nem tudja egészen, mit akar, aki gyorsan elemet cserél, ha nem tetszik neki a szám a mérleg kijelzőjén, akinek az állításait el kell osztani kettővel, mert a szavakkal trükközik.

Egy a sorsunk, ezt éreztem mindig, vagyis az a testváltoztató, elhatározó, úton haladó énem érezte, ami nélkül nekem már nem lesz énem.

A fogyósblogger (ez a mezei típus, mert van üzleti is) pedig átélheti: szurkolnak neki, kíváncsiak rá, elismerik az eredményeit. Halad az útján, fényképek is vannak, no lám. Sűrű posztok, belelendülés, kitartás, nehézségek, de le nem állás. 400, érted?, négyszáz fontot fogyott.

Van egy cél. És elhisszük neki: megoldódik az élet, a diétázó ellovagol a narancsszín naplementébe.

Akkor még nagy a pezsgés, sok a gratuláció, buzdulnak, kérdeznek, mesélnek a kommentelők is. Aztán elhalkul a hang, kevesebb a poszt, vagy már más a téma, ha mégis jelentkezik.

Megy tovább az élet, de annyira, hogy évek telnek el, és egy nap eszembe jut, hogy mi lehet Hogy Is Hívtákkal. A kanadai nővel, aki komoly edzésekkel fogyott, és nemet mondott a SHAPE magazinnak a már elkészült anyag láttán, mert pólóban akarták a címlapra tenni, a kinyúlt, ráncos hasbőrét elrejtendő. Például, de vagy húsz másik is van.

A neve már nincs meg, de előkotrom a linket az előzményekből. Hogy Is Hívták eltűnt. A blogján van még egy-két kósza bejegyzés 2013-ból, egy határozott ígéret, hogy majd még ír, de már az se csillog úgy. Azóta meg semmi.

Aztán megtalálom név alapján, mert nem hagy nyugodni. Ugye, ugye most már jó neked.

Hát, nem. Nem, nem jó.

De ez nem olyan egyszerű, hogy a fotón ugyanolyan, mint a váltás előtt. Mert nem mutatja meg többé magát, pedig akkoriban tele volt minden a képeivel. Sehol nincs nyoma se a sportnak, se annak, hogy ő valaha életmódváltott.

Elmúlt ez az egész. “Volt egy olyan korszaka.” Jobb nem gondolni rá.

Szóval azóta nem drukkolok senkinek. Ha van kép, akkor az mind szépre sminkelt, ilyen-olyan tekergés, feljavított, hosszított, fentről készített, magakellető fotó. Vagy cicák, mandalák és tájak. Vagy egy gyerek, mert közben szült, és hát olyankor sajnos.

Semmi nem volt tartós. Most már nem küzd, de ez még hagyján: amit elért, azt se tartotta meg. Ott lebeg a szégyen. Hiszen azt ígérte mindenkinek, ő megváltódott, ez A módszer. Az ő szégyene vajon? Vagy én érzem ezt? A hiszékenységemet szégyellem?

Rettenetes. Hány inspirálódó olvasó csalódott most, ha a példaképének sem működikValóban az a tanulság, hogy tartós fogyás nincs? Vagy ők sem különbek?

Az amerikai kövérmentegetők (fat activist, fat pride, fat liberation) erre jutottak: ott hatalmas kultusza van a no more dietnek. Híveik önmeghatározása az, hogy a krónikus diétázásból gyógyulnak, amely maga is étkezési zavar (restrictive eating disorder) szerintük. (Erősen irigylik az anorexiásokat övező támogatást, áldozatiságot, Dorritos-zsákokkal a kezükben.) Posztok százai figyelmeztetnek az összeesküvésre: a diet industry a fő rém, hatalmas érdek, elképesztő pénzek vannak benne, és rettentően mohó. És álruhában jár, mert nagyon trükkös is: azt hinnéd, ez nem az, de ez is az!: mindenfajta étrendi tudatosság, válogatás, mértékletesség, az IF, a ketó, a paleó, a tisztítókúra, a léböjt, a tápanyag- vagy alapanyagkihagyós étrendek, ez mind ugyanaz. Diéta, mely korlátoz, meggyötör és visszaüt: ha lefogytál, öt év múlva tutira több lesz a súlyod a kiinduló állapotodnák, ez statisztika. A testsúly jojózása pedig jobban árt az egészségnek, mint a kövérség.

Minden, ami nem a primer “megkívántam, megeszem” gyorskaja- és édességfalás, diétának számít. és miközben ószövetségi átkok illetik a weight stigmát, az erre vak egészségügyet és a diet industryt, egy szavuk sincs a cukros, ragacsos, olajban ropogósra sült iparág ellen. Enni kell, ugye.

Ők ebből nem tudnak kijönni sehogy se. A saját rendszerükben igazuk is van: menthetetlenek. Érthető, ha már csak vigaszt akarnak, békén hagyást, önálló szubkultúrát, sőt, lelkes üggyé teszik a kövérséget és áldozatot faragnak magukból, mert egészen torz az a közeg, amiből indultak. Jólét, vadkapitalizmus, csodavárás, kifogáskeresés, rengeteg lelki zavar, hiszékenység és meglehetős általános butaság. Amerikában hatalmas vagyoni különbségek vannak, de kajajegyeken, szociális utalványokon is el lehet lenni túlevőként, egydolláros szemeteket falni ötszörös mennyiségben (innen jöhet az a torz érv, amit a Klubrádióban, Schobert kapcsán hallhattunk nemrég, hogy az elhízás “a statisztikák szerint” a mélyszegénységben élőket sújtja, illetve egészségesen táplálkozni luxus, ezek tökéletesen fogalmatlan állítások). Jogom van azt enni, amit megkívánok. Nem tartozom egészséggel senkinek.

Milyen furán hat most mindez, amikor levegőért küzdenek a legsúlyosabb esetek, és kétszáz kilós testeket szállítanak és mozgatnak (forgatnak a lélegeztetőgép mellett) az egyébként is agyonhajszolt ápolóik.

Újra itthon. Van aztán az, akit megfizetnek érte. Úgynevezett együttműködés: az egyik, erre alkalmas dolgozója a médiafelületnek emberkísérletbe kezd, és harsány-de-azért-emberi beszámolóival nyomja az emberek arcába egyrészt a reklámot (dietetikus, egészségközpont, edző, terem, sportszermárka, sportág), másrészt lelkes-gőgösen a kötelező eksztázist, hogy micsoda eredmények, ő mennyire szuper, továbbá hálás, már rájött, milyen fontos ez, és csak így él mostantól, ennyit meg annyit fogyott, nincs megállás. Közben csipetnyi body positivity és mentes promó.

De ilyen másfél kilós súlyzókkal, a semmire büszkén. Az ő edzője, az ő barátnője. Mintha-jó-alakod-lenne-de-nincs. Azok a hajnalok, amikor legyőzte magát, igenis elment és edzett! Sápadok: te liba, ez, hogy elmehetsz edzeni, privilégium. Megvan mindened, időd, pénzed, cuccod, testi épséged, és itt nyafogsz, hogy micsoda áldozat, mert szíved szerint tévéznél.

Én olyan alázatos voltam. Én nem tudtam, mi lesz ebből, nem akartam se mutogatni, se másokat motiválni, sőt, szégyelltem kicsit, tudtam, sok kövér feminista van itt, akiknek ez fájó pont. Valami hat vagy hét hónap volt az eleje: teljes kussban rommá edzettem magam, több órás, napi zúzások voltak. Semmi kifogás, semmi extra cucc, terembe is csak e titkos korszak végén kezdtem járni, és tudatos, izomépítő kajálásba is ekkor kezdtem. Nem volt dicsfény, “motiváció”, megmutatni akarás (hogy szegény szerelmem* ne provokálódjon: a szíve szakadt meg, amikor visszakullogott a zsarolásba, hogy be vagyok tiltva), és nem volt anyagi érdek sem. Később is, ha az ábrázolta a mozdulatot, simán kiraktam az előnytelen képet, mert mindig tudtam, mi a lényeg: a munka a lényeg, az erőfeszítés, nem a látszat. Ha egy póz látványos volt, de nem túl nehéz, azt is odaírtam. És a DEXA összes adatát (ott nincs maszatolás), és a súlyhasználatot pontosan, a futásaimat, időeredményeket, önkritikát. A testemet minden szögből, natúran.

Ezek meg nekiállnak sportos posztokat írni úgy, hogy kivágják egy idegen nő testét, akorbatikus mozdulatát, és az az illusztráció. A szavaim, a dolgaim (félmaraton, maraton, ruhamárka, edzőm!, szerelmem) ott türemkednek, hallom a lihegést. Álldogálnak, a formátlan idomokat előnyösre pózolva mutogatják, semmi izom nem épül, eksztatikus szövegeket írnak a semmiről, feljavítanak, “hálásak” (ez is promó, vagy leplezett dicsekvés), lájkot gyűjtenek, valóságot kenegetnek. Minden póz, minden látszat, mindent eleve is kontentnek szánnak.

Mert a valóság sivár. Mert nem megy, nincs kedvük. Mert senki nem értékeli, rajongja a testüket. Nem is lehet megmutatni. Ja, és NEMKETÓ. És vegán.

És lusták. Fogadkoznak, hogy ők most otthon is, mert már rájöttek: a sport menő kontent, nagy visszajelzési haszna van, és a fotón nem látszik az se, ha lófaszt se csinál, csak edzőcuccban pózol (ahogy az instakaja képén sem, ha nem finom). Most majd motiváció, belső erő, lelki egészség, konzervdobozzal guggolnak, van ugrókötél, így-úgy. Kurva sok idejük lenne pedig, és ők hiúk is. Ölni tudnának, hogy valaki leírja a testükről: dögös.

De aztán jönnek a mindennapok, élet helyett csak órák. Szemét üresség, szorongás, megmutatja magát a nyafogásokkal a valóság. Ha van kivel, veszekszenek, ha nincs, társkeresőznek. Tévéznek, fetrengenek és ki is kacsintanak az olvasóra: tudom, hogy ti is.

Vannak aztán azok, akik rajtam buzdultak fel, nekem magyarázták, mutatták, hogy ők is olyanok ám. Együtt edzettünk, és nem vállalják, lenyestek a fotóról. Öt év telt el az újra meg újra nekibuzdulásban, a magukat sportosnak és céltudatosnak titulálásában, és még mindig jóga, még mindig nem futottak le egy tízest, és nem tudnak egyetlen szabályos fekvőtámaszt sem. A próbálkozó teste nem volt és nem is lett alkalmas olyan fajta mozgásra, ami valóban megterhelő, fejlesztő, jelentős kalóriát éget el.

Van néhány duzzogó, akik dacból edzenek. Ugyanúgy nekem köszönheti, de hihetetlenül mérges rám, megutált. Hát, ha így, akkor így. Valakire rá kell nyomni a szemetedet. Egy nap úgyis megérted.

Miért írom mindezt? Láttatok edzeni (és amikor láttatok, akkor én félgőzzel nyomtam), és én is láttam másokat edzeni. És ahhoz képest mondom, hogy ez az egész, ami ki van rakva, ez a sok, ma már trendi duma a fitt nőségről, a célokról, ez sima rinyálás, pótcselekvés és figyelemkoldulás. Olyan rinya, amit, ha a wmn-en megy, jól meg is fizetnek, és ami az olvasóját használja baleknak.

És leállnak persze. Jaj, ő terhes lett, a munka, a betegség, sajnos, nem edz. Külön lehet a kifogásokról is kontentet írni, ő most épp megigazítja a koronáját, és mindannyian gyarlók vagyunk. A legelvetemültebb, akinél minden nett és tökéletes, életmódtanácsadást és lelki vezetést árul, miközben állítólagos betegségei miatt nem edz és halad – ő húsz kilóval több, mint az elején.

Az van, hogy ha ezzel így kiálltál, ha ígértél valamit, akkor az kötelez.

Ha komolyan veszed magad, és kell egy személy, egy ikon, akinek a sportolása, étrendje utat mutat, akkor olyat keress, aki régebb óta csinálja, és nézd meg, mi lett vele három- meg ötéves távon. Az újdonság ugyanis elvakít.

Megint megjegyzem, hogy tele van a net azzal, hogy a diéta szerepe 70 %, a mozgás csak 30, de ez csak azért terjedhetett el, mert nagyon kevesen mennek el addig, vagy alkalmasak arra, hogy igazán kemény erőkifejtés, izommunka, zsírégetés, terhelés, fejlődés történhessen. Nem képes rá, nem bírja, fél tőle, fáj neki, vagy, ugye, nem akar túl izmos lenni, ami egy lazázós duma, azoké, akik nem tapasztalták meg a bedurranás élményét, szóval ilyen borsószem kisasszony téma. Lötyögnek.

Én azt mondom, hogy aki kinevelte magából a sportolót, aki komoly erőkifejtésre képes: hosszútávfutásra, két km könnyed úszásra vagy a súlyzós dolgokban negyven-hatvan-hetven kilót használ, kézisúlyzóból 6-10-et, és ezzel nem áll le, az egészen nyugodtan ehet sokat vagy hanyagolhatja a kalóriaszámlálást.

Nem az számít, mi esik jól, mihez van kedved, hanem továbbmész, hozzáedződsz, és aztán már könnyű.

Üdítő kivételek is vannak: Mozog a zazi, Lexi Reed Fatgirlfedup, és számos futó.

* Lelkes Villő kontentjeiben gyakran felbukkan ő mint “online segítő”: kanpulyka, mellette a Daquïni cuccaim és a flexes edzőm neve is, mert nem lehet azt elviselni

 

 

19 thoughts on “elárvult életmódnaplók

  1. Valamelyik nap lefotóztam magam a tükörben bugyiban, melltartóban. Megrémültem attól, amit látok. Tegnapelőtt tekertem másfél órát, tegnap gyalogoltam 7 kilométert, de pontosan tudom, hogy bármilyen változáshoz sokkal több fog kelleni. Türelmes leszek magammal, mert nem semmi volt az elmúlt pár hónap, azt most mind ki kell pihenni, és aztán fogok olyat csinálni, ami maradandó változást hoz. Remélem. Most, a tojáskrém, kakaós kuglóf és főtt sonka árnyékából nincs esély, de muszáj valami, mert ez így nem maradhat. De nincsenek nagy terveim, egyelőre csak vágyam, hogy legyen valami állandó fittség. Egyik fürdőruhámat se vállalnám idén.

    Kedvelés

    • Tök bátor vagy, hogy megnézted, kiértékelted, megírod.
      viszont.
      Miért szól mindig, minden ünnep a túlkajálásról? Miért ez a jutalom?
      Honnan van embereknek erre pénzük? Miért erre van?
      És miért kifogás mindig a karácsony, szülinap, buli, húsvét?
      Idén nem böjtöltem, mármint a szokásos 16-20 órákon kívül, de nagy önkényeztetés megy itt is, én soha nem ittam heti egy pohár bornál többet, most azért skót whisky és kacsamáj és Daubner parfétorta, sütöttem nekik Sachert, muffint és Esterházyt (gőzben, mert elromlott a sütő), na de mindez nem éri meg az elfolyást. Nincs is pofám szarul kinézni, ha már megáldott az isten ilyen teljességgel (tényleg öröm ránézni), meg testi képességekkel. Ki álljon kézen, ha én se? És azt nem lehet túlsúllyal. Tehát ha ilyen a menü, akkor mérték van és napi 20000 lépés, bringa, a tornákon, súlyzózáson felül.

      Kedvelés

  2. “Megint megjegyzem, hogy tele van a net azzal, hogy a diéta szerepe 70 %, a mozgás csak 30, de ez csak azért terjedhetett el, mert nagyon kevesen mennek el addig, vagy alkalmasak arra, hogy igazán kemény erőkifejtés, izommunka, zsírégetés, terhelés, fejlődés történhessen. ”

    Pontosan. És akkor sem igaz, ha gyerekként, fiatalon komolyan sportoltál. Akkor sem a hetvenszázalékbandiéta fogja helyre tenni tested állapotát. Szándékosan nem fogyást írtam.

    Ez a szöveg mentesít a kemény sport alól, gyakran a lusták kifogása. Meg azoké, akik el akarnak adni valami étrend-kiegészítőt, egyéb ehető terméket.

    Kedvelés

  3. Ez megint betalált. Képes voltam külön instagram accountot csinálni az életmódváltásomnak. Pózerkedem. Ronda kajafotók. Imádnád 😃 (dehogyis 😃)
    Röhögök most, magamon. Azért csináltam, mert ha nyilvános, az hátha meggátolja a kudarcot. Ha sokan látják, nem hagyom abba, mert milyen ciki már belebukni. Tudom, Balogh Tomi is így kezdte. Az ötlet tényleg onnan van. Noha nem akarok az ő magaslataiba törni, gondoltam, egy próbát megér. Szeretném újra átbillenteni az agyam abba az állapotba, amilyen 2014 nyarán volt, mikor heti kétszer crossfiteztem és egyszer erősítettem teremben. Mikor erős voltam, és élveztem, hogy egyre többre vagyok képes. (Akkor lettem terhes és minden abbamaradt.)Kezd alakulni, úgy érzem. Kezdem élvezni, hogy egyre jobban megy a futás meg a bringa.
    Ma megjöttek a kézisúlyzók is a Hervisből. 😃 kéne eszkábálni valamit fekpad helyett.

    Kedvelik 1 személy

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.