anyaság 3.0

az első posztok egyike, 2012. májusi

Anyaság 1.0: játszótérre járunk, ott beszélgetünk. Babaúszás, kismamatorna, szoptatást támogató csoport. Vagy nem megyünk, akkor kínzó a hiány: el akarjuk mondani, meg akarjuk kérdezni – a sorstársainktól. Felnőttekkel szeretnénk beszélni, és a barátnőink dolgoznak vagy messze laknak.

Anyaság 2.0. Előbb internetes és arctalan a kapcsolat, nagy massza-fórumok: nlc, babanet. Szüléstörténet, gratulálunk, bátortalan kérdések szájpenészről, hálapénzről, oltási reakcióról, gyümölcspép-márkákról.

Anyaság 3.0. Néhányan rájövünk, másképp is lehet anyának lenni Bővebben…

meg kellene bocsátanod

Le kéne már tenned a terheket. Ne hurcold a sérelmeket. Nem kellene fölöslegesen szenvedned. Miért nem bocsátasz meg? Bocsáss meg neki, amíg lehet, mert majd nem lesz kinek! Ezt mondják.

Már megint nekem adtok feladatot.

A legabszurdabb, amikor pont az tanácsolja ezeket, aki bántott. Ne rágódjak már azon, amit ő tett. Egyébként meg torzul látom, mert nem is úgy volt… Bővebben…

keresőkifejezések

Kedves olvasók. Én nagyon pártolom, hogy nevezzük nevén a dolgokat, ez a stiláris normám: nem a szavak a csúnyák, azok csak ábrázolnak valamit. Idéztem az emberemet, ugye, mit mondott a liftben, ettől nem én leszek a durva lélek. Ifjúságom vétkeit sem voltam rest megvallani. Mármost ebből az lett, hogy a következő keresőkifejezések találnak ide:

szemet kurvak

leszopott a nagynenem

belenyultak a bugyimba

segitség lenyeltem a gecit.nem leszek aids-es

Ezek tehát azok, akik beírták ÉS ide is kattintottak. Biztos naiv vagyok, de… Az utolsó kettőnek szívesen segítenék ifjúságvédelmi okokból, de amúgy az a gyanúm, fel kell hagynom ezzel azt egyértelműséggel.

(A legcukibb: rizsfelfújt melegítése mikróban.)

leszoktam rólad

Azt mondja Kukorelly Endre az egyik interjújában, négy stádium van egy pár életében. Az első: alig várod, hogy bejöjjön a zuhanyzásból. A második: ha bejön, jó. A harmadik: elalszol, mire bejön. És a negyedik, a legdurvább: úgy teszel, mintha aludnál.

Ti hol tartotok?

Arra gondolok ilyenkor, ebből a szempontból milyen jótékony volt a háború, a hadifogság, és ugyanígy elfedi ezt a problémát a kiküldetés, a külföldi munka. Lehet vágyakozni.

Hogy várja Bess a férjét a Hullámtörésben! Na, megkapta. Ő a nulladik szakasznál tartott, már el is veszítette.

Ti kivel töltitek az estét? És van olyan, hogy nem az estét, de csak együtt? Hát olyan, hogy spontánul? Tehát nem mondjuk csütörtökönként mentek moziba, hanem felhív azzal: elviszlek ma valahová, érted megyek ötre, a gyerekek a nagyinál!

Nem hiányzik ez?

Odanéz még a férjed, amikor leveszed a melltartód?

Fürödtök együtt?

Min nevettetek legutóbb?

Nem tudom, hogy jutottunk idáig. Szeretjük egymást, persze. Tele vagyunk közös ponttal, nincs harmadik. Odateszi magát, lelkiismeretes a gyerekekkel, kialvatlanul is előbb kel, behozza a kávét. Jó ez. Csak néha villan belém: kölcsönös szolgáltatáscsomag-szerződés ez. Én megteszem neked, hogy…, te megteszed nekem, hogy… Elviszem a gyerekeket, hogy tudj dolgozni. Kiviszed a kutyát a dermesztő téli reggelen, mert fáj a torkom.

Mit is mondanak erre a problémára a női magazinok? Csak rázom a fejem: nem, ez nem én vagyok. Nálunk nincs az, hogy jaj, a munka, későig kell bent maradni, meg másodállás. Nincs hitelcsapda, megélhetési stressz. Nem allergiás a gyerek, nem rohanok munka után apámhoz a kórházba. Nem vagyok besavanyodva, eltramplisodva. Nem vagyok gyerekmániás, rengeteg téma érdekel rajtuk kívül is. Már nem hiszem azt, mint a nagyfiam apja mellett, hogy az a gond, hogy engem nem lehet szeretni.

A háztartás persze döcög, nem egy lakáskultúra-címlap az otthonunk, de valahogy öntisztul a padló, mindig van mit fölvenni, korrekt főtt étel kerül az asztalra. A gyerekek pedig boldogok, iskolába jár az egy, óvodába a kettő, itthon vagy játszótéren legel a három. Én pedig kicsit dolgozom, sokat hódolok intellektuális szenvedélyeimnek, meg aztán fiatal nő volnék, sport és fodrász, néha még barátok is beleférnek az időmbe.

A férjem meg egy álom: nyitott, érzékeny, kedves és rendkívül intellektuális. Nem sörözik a cimborákkal, nem nézi az EB-t, tévénk sincs. Hozzám egy lehúzó, dermedt kapcsolatból jött, és nagyon örült nekem. Hihetetlen gazdagság fakadt föl a találkozásunkból, és nemcsak a legelején. Most mégis bedarálnak minket a hétköznapok. Valahogy telnek a hetek, és csak lerogyunk este, sokszor külön. Mert ha mégsem, azt én kezdeményezem, és mivel nem mindig járok eredménnyel, egy kicsit belefáradtam a készenlétbe, javaslatokba, próbálkozásba.

Érett, bölcs asszonyok mondják nekem évek óta, hogy egy hosszú távú kapcsolatban ezt nem lehet várni. Persze, hogy elmúlik a lángolás, nem lehet ezer fokon égni… És kicsik a gyerekek és fáradtak vagyunk. Persze, persze. Épp azért.

Uramisten, én nem akarok ezer fokon égni. Még utazni, színházba menni se nagyon. Én csak beszélgetni akarok, kiülni a teraszra, együtt fejteni rejtvényt. Azt akarom, hogy a szemembe nézzen. Elmesélje, mit olvasott. Azt akarom érezni, hogy nő vagyok, nem robot.

Asszonyok, szép a gyereknevelés meg a kötelesség, de ha ezt nem lehet várni a házasságtól, akkor nincsen semmi értelme!

A szörnyű dilemma: ha tökéletes feleség vagyok, azaz figyellek, mi esne jól, békén hagylak, akkor te ebbe belesimulsz, észre sem veszed. Ha meg nem vagyok tökéletes feleség, ha nyaggatlak, szorgalmazom, hogy ne zuhanjunk a gravitáció bizonyossággal számítógép elé, aludni, akkor jön a bűntudat, hogy nem hagylak békén. Így is, úgy is hiányzol.

Olyan, mintha lenne “becserkészlek” üzemmód, meg “úgyismegvagy” üzemmód. Én tudom, csak rajtunk múlik, melyiket választjuk. Akkor is, ha a családi élet tele van kellekkel, rutinfeladatokkal és elvárásokkal: olyan helyzetekkel, amikor a másiktól várunk valamit, hogy nekünk könnyebb legyen. Akkor is, ha gyakran egy kicsit haragszunk: már megint nem hajtotta le a deszkát, már megint csupa víz a mosogató környéke, megint kiabál a gyerekekkel… De ne tudnánk ezen felülemelkedni? Hogyan lettünk ennyire automatikusak? Mi ezerszer átbeszéltük ezt, tudja, mit szeretnék, tudja: kettőnkért szeretném. És ha beleengedi magát, ő is örül neki.

És miért hallom ezt mindenhonnan, mindig ugyanígy: a feleség vágyakozik, ölelésre, szavakra, ő szervez programot, beszélgetést, a férj meg nem hallja meg? Létezik az, hogy a komplett magyar férjtársadalomnak nincs igénye arra, hogy a feleségével töltse az idejét? Vagy érzik, hogy a torz szereposztás kicsinálta a feleségüket, és félnek a szemrehányástól, a “lelkizéstől”? Mert nekik így is megfelel? Lehet, hogy ha ezen elkezdünk gondolkodni, választ találunk arra, miért olyan sok a válás és miért élnek annyian boldogtalan házasságban.

Nem a megcsalással kezdődik, az biztos. Soha a történelemben ennyi szabadidőnk, ennyi választási lehetőségünk nem volt a világnak ezen a felén. Mintha meg lenne írva a férjszerep. Mintha kötelező lenne unottnak és fantáziátlannak lenni. Igen, tegyük hozzá, sok nő is lekerít magának egy területet, ott teljesedik ki, aztán jól elmagányosodik. És reflexe, hogy mindig mások a fontosak, ő az utolsó. Ezért béna a haja, ezért lóg a hasa, és ezért nem szereti magát. És ha a másik elegáns és fess és sikeres és nincs otthon, akkor érthető, hogy még keserű is.

Jó lenne erről beszélgetni. Írjatok!

Könyv a témáról: Dalma Heyn: A vágy csendje, LÉLEK kontroll sorozat, Háttér kiadó, 2003.

azt mondja a frakcióvezető úr

(és ne felejtsük el: az országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának tagja!),

hogy bár ők nem nyúlnak az abortusztörvényhez, ne terjesszük már ki az abortuszt holmi tablettás megoldásra, mert az abortusz mint olyan rossz, a gyerekeknek meg kell születniük. Azaz azoknak a gyerekeknek, akik a frakcióvezető úr világnézetének és társadalmi állásának tetsző családokba érkeznek. Épp olyan családokba, amelyeknek van miből (információ, pénz) fogamzást gátolni, és mégis, ezek a nők is gyakran mennek abortuszra, nem furcsa…?

És a frakcióvezető úr, meg a pártja szilárd erkölcsi, világnézeti alapokon áll. Azt mondja. Csupa nyakkendős férfi. Egyiküknek sincs abortált gyereke nyilván.

Idézet az interjút közlő honlap kommentjeiből: Magyarországon nem az a probléma, hogy sok nemkívánt gyermek nem születik meg, hanem az, hogy sok KÍVÁNT gyermek nem születik meg.

Egy másik:
Akik éveken keresztül, félévenként járnak küretre, azokra ráfér egy kis fájdalom!!
Még rá is lehetne tenni egy “lapáttal”, hogy tanulja meg már végre, hogy a micsodáját kinek, mikor, miért és milyen körülmények között teszi oda!!!

Másik honlap: abortuszellenes vagyok, mivel nekem nehezen sikerült a második terhességem. Imádom a gyerekeket!

Az jó!

De hát miért mennek abortuszra a nők?

Nagyon fiatal voltam. Teljesen egyedül éreztem magam, senki nem állt mellettem.

A barátom megfenyegetett, hogy elhagy, ha nem vetetem el.

Szerető voltam, nagyon erős nyomást gyakoroltak rám, hogy ne tartsam meg a babát. Hogy neveltem volna föl?

A páromnak sem volt munkája akkor, én tanultam. Döntenem kellett: vagy éhen halok és lesz egy gyerekem, vagy befejezem a sulit, elhelyezkedem, és talán később lehet még gyerekünk. Lett is kettő.

Már mindent kipróbáltunk, a férjem nem bírja a gumit, de volt spirál és pesszárium, amit pedig nem is lehet kapni itthon, meg spermaölő hab. Négy gyerekünk fogant így. Már van három. Anyósoméknál lakunk. Hova szültem volna?

Alkalmi kapcsolatból fogant a gyerek, azt se tudom, hol él az apja.

A szexualitás mint olyan, késztetéseink és vágyaink adminisztratív eszközökkel nem befolyásolhatóak.

De amit teszünk, a szexuális viselkedésünket irányító meggyőződések, felhatalmazások, társadalmi hatalmi viszonyok, a felelősségvállalás már igen. Megfelelő intézkedésekkel és törvényekkel, azoknak szellemük szerinti alkalmazásával, szemléletformálással, az erős szociális háló jól képzett dolgozóinak munkája révén.

Ha lenne következménye a családon belüli erőszaknak vagy a szexuális zaklatásnak.

Ha nem csorgatná ennyire gátlástalanul a tizenévesekre a nyálát a sok negyvenes, ha nem lenne a csajozás teljesen legitim sport, ha nem lennénk ennyire elnézőek: férfiból van. De még kacsintunk is hozzá.

Ha nyíltan, szégyenkezés nélkül tudnánk beszélni a szexualitásról. A fiam osztálytársa megkérdezte az anyukáját (kilenc évesen!): azt mondták, izé, tényleg attól lesz a gyerek? És az anya azt mondta a kislánynak: nem, dehogy! Nem akartam belegázolni a lelkébe.

Ha felismernénk, szomszéd, osztályfőnök és szakember, ki van válsághelyzetben, ki titkol valamit.

Ha lenne valóban erős szexuális felvilágosítás, és a fogamzásgátlás hatékony, olcsó és mindenki számára elérhető lenne.

Ha nem kurvázna több százezer férfi és nem tartana szeretőt millió.

Ha nem lehetne így kibújni a tartásdíjfizetés alól.

Ha a nagy szerelemben egy pöttyet eszünkbe jutna mindennek összefüggése az utódnemzéssel.

Ha nem lenne ilyen irgalmatlanul nehéz és egyszemélyes, idegőrlő csip-csup teendők végeláthatatlan sora a gyereknevelés, tömérdek szégyen és bűntudat forrása, mert az eszményített anyaság kőbunkóként sújt az amúgy is roskadozó nőkre.

Ha megtisztelnénk a szülést a lényegének kibontakozni hagyásával.

Ha nem mindenki az áldozatokra (a nemi erőszak, a prostitúció, a párkapcsolati erőszak áldozataira) koncentrálna, hogy ők mit miért tettek, és persze sajnos, a férfiak természetüknél fogva poligámok.

Ha megkérdeznénk a prostituáltak klienseit: nektek miért nem elég a feleségetek?

Ha ott lenne az abortusznál az apa is, ha őneki is a bizottság meg a műtős szemébe kellene néznie.

Ha nem lennének tömegek, akik ma sem tudják, hogy nemet mondhatnak, sőt, azt sem, mitől lesz a gyerek.

Ha nem lenne ekkora szégyen a lányanyaság.

Ha nagyobb lenne a társadalmi mobilitás.

Ha több lenne és színvonalas a bölcsőde, az óvoda.

Ha nem lenne ilyen cudar a lakáshelyzet.

Akkor nem lenne ennyi abortusz. És akkor, ha ezt mind megtettük, lenne erkölcsi alapunk ostorozni másokat. De akkor nem tennénk mégse. Viszont ezek az öltönyös, hűséges kereszténydemokraták nem nagyon szólaltak fel a már megszületett gyermekek védelmében. Az abortusz ellen is csak akkor, ha tablettával végeznék. Ki érti ezt?

Mert nem úgy van, hogy egyesek, azok a felelőtlen abortuszra menők, azok…! Bezzeg mi, családanyák! Aki abortuszra ment fiatalon, abból később családanya lesz. Sokszor ugyanazon férfi feleségeként. Az ő tágítással tönkretett méhszája a tíz-tizenkét hetes magzat kierőszakolása után hogyan fogja megtartani a következő magzatot? És mit tehet erről az a gyerek? Ez felelős népegészségügyileg, kedves frakcióvezető úr?

Ha a férfiak poligámok, márpedig azok, és nem azért, mert eredendően azok, hanem mert megtehetik, akkor itt-ott, családon kívül meg fog foganni jó néhány gyerek, még fogamzásgátlás mellett is. És nagy részük nem fog megszületni. Hallottak már ilyenről, képviselő urak? Netán át is éltek ilyesmit?

“Az iskolázatlan rétegek adják tovább a gyermekeiknek az ő sajátos kultúrájukat”: értjük, ez az ordas eszme nagyon elegáns megfogalmazása. Vagyunk mi, szaporodásra, a kultúránk továbbörökítésére érdemes középosztálybeliek, és vannak ők, akikről tudni sem akarunk. Mit tett Ön az oktatás felzárkóztató szerepének erősítése érdekében? Hogy ők már ne azt a kultúrát örökítsék tovább? Hogy a lent levők ne csússzanak még lejjebb? Ma nincs veszítenivalójuk, nem érti? Őket nem vitték a szüleik Firenzébe. Őnekik az ebéd is merész ábránd. Őnáluk egy tizenöt éves nem okvetlen tudja, mitől lesz a gyerek. Ez nem kultúra, ez az esély hiánya, kitaszítottság. Önök mit tettek, hogy ez ne így legyen? És hogy a (mindenhol) önfeledten párzó emberek gyerekei megszülethessenek, és méltón fel is nőhessenek?

Frakcióvezető úr, emberség egyes, őszinteség egyes, leülhet.

amúgy

fényes a vállam, ujjatlanban biciklizem naponta sokat, mámorító szabadság, a karomon a hegeket felülírják a szeplők,

újkrumplit vacsorázunk napok óta:
vajjal és Maldon sóval (volt ez a mém a fészbukkon, láttátok? Hogy egyeseknek Maldon só! Mások meg éheznek! Bővebben…