Többé nem vagyok balek. Olyan ezt kimondani, mint egy friss lélegzet. Napfény szellővel. Tejszínhabos eper. Nem elhatározás, hanem bizonyosság. Hogy is lehettem az valaha?

Én nem tudtam a balekság létezéséről. Amikor használnak, felélnek, és nem adnak semmit. Reményt lengetnek, vagy azt se. Vagy olyat adnak, amire nincs szükségem, nem kértem, ő hiszi csak értéknek.

Ha én vonzódom, akkor úgy helyezkednek, hogy nekik kijöjjön a maximum, és a szemük se rebben. Ha ő vonzódik, akkor zsarol azzal, hogy nyomorú és segítsek.

Mindkét fajta használ.

Megtalálják ehhez a megfelelő embereket. Ezt azzal csinálják, aki hagyja. Nem lehet bárkivel. Úgy nőttem fel, hogy alkalmassá váltam erre. A romantikus kapcsolódás egyetlen módja, ha ábrándokat szövök valaki köré, aztán engedem, hogy használjon. És nem bánom. Mert én mindent. Mert annyira szeretem. Vagy mert rendes vagyok.

Az igazi szeretés mindig kölcsönös, mindig tiszteli a másik határát, szeretését, távolságát. Igazodik hozzá. Ami nem ilyen, az önző illúziózás.

De nem csak szerelmileg van ez. Tényleg bárkivel. És ha neten, akkor ronggyá tépik emiatt a sebezhetőség miatt az embert.

Aki nem játszmázik, az is. Mondjam el a titkot, ő is írásból akar élni. Micsoda ötlet! Hajrá. Adjak tanácsot, mert a férje rokkantnyugdíjas, ő kénytelen írásból élni, már ezzel is megpróbálkozik végső kétségbeesésében. Vagy, neki megtetszettek a dolgaim, és most ő is kiépíti a netes bizniszt: úgy koppint, hogy én segítsek ebben, mutassam, mit hogyan kell. Valami rafkó van ebben, gondolja majd, amikor kiderül, hogy nem működik. Azért nem működik, drága barátom, mert nincs mögötte egyediség, meló, és mert nem hiányzott a világból az, amihez neked kedved volt. Észt osztani rossz mondatokban, például.

“Ráérsz egy kicsit? Te úgyis szeretsz írni.” Mibe kerül az nekem? Csináljam meg a beadandóját egy fingomnincs (gazdasági, vállalatszervezési) témában, mert neki az gyötrelem (nincs kedve). Végül is, mit veszíthet, ha megkérdi?

Az arcodat, azt.

Nem dolgozom ingyen. Mondtam erre. Az írás a munkám, és következetesen nemet mondok az ingyenmunkákra. Nem, nem szeretek írni, hanem tudok.

Ismered talán ennek a mentalitásnak a szélsőséges formáját: a kollégium bikája, aki ostoba, mint a sár, egyetemi végzettsége meg úgy lett, hogy évente, félévente volt egy rajongó csaja, esetleg több is, aki készséggel kicédulázta, összeszedte, beszerezte és megírta, lesúgta, rendben tartotta, mert ő akkora sármőr, mert a naivák remélnek valamit, amit aztán soha nem ad meg nekik.

Utálnak írni, nem is tudnak. És lusták.

Bér-szakdolgozatírásból jól megélnék amúgy. De nem írok más helyett. Nem engedem, hogy más az én munkámat sajátként tüntesse fel. Nincs kivétel, ezt pénzért sem csinálom.

És nem írok ingyen. És amikor ezt a próbálkozónak visszajelzem, ideges sem vagyok. Csak egy kicsit ráncolódom, hogy: te ezt komolyan gondoltad?

Ebben az öntudatosodásban, “önzésben”, a saját javam bűntudat nélküli szem előtt tartásában nagy szerepe van G-nek. Ő nem vallja, nem rájött, hanem eleve ott van, mindig is ott volt, hogy nem csinál semmit a maga rovására, egyensúlytalan viszonyban, mert eléggé szereti magát, és őt is eléggé szeretik így is, nem kell koldulnia, szívességeket tennie. De ha nem szeretné senki se, akkor se csinálná, egyszerűen önbecsülésből. Nem szorul rájuk így.

Én ezt nagyon lassan értettem meg és sajátítottam el. Régebben mindenkinek a viselkedése meg volt magyarázható, a saját rovásomra is. Meg aztán kedvesnek kell lenni. Senki nem taszít, senki nem terhes, még örülök is, mert ez is interakció, és az interakció jó, az én lelkem tágas; “segíteni jó érzés”, mi több, kötelező. A nők érzelmi melója, a negyedik műszak. Majd én megértem őt. Őt nem érti meg más, én meg olyan felvilágosult, nyitott vagyok, az elveim!, és nekem könnyebb is. Én privilegizált vagyok, mondom magamnak. Ezzel zsarol.

Ebből a fajtából van a nő, aki nyomorú, könnyes szemű, a rajongó, a hálás. Azt hinnétek, hogy a hiúságot legyezgeti, és olyan kedves, meg elismerés és jólesik. De nem. Ez mindig is béna, mert nem méltó. Mert behódol.

Hanem az ember egyszerűen nem bunkó. Amellett tényleg megsajnálja a másikat, és elfelejti azt, amit én soha nem is tudtam:

Ez itt egy vadidegen, aki a netről vagy közös ismerős révén került ide, és ő akar tőlem valamit. Én nem akarok tőle semmit.

Akarok persze olvasókat, de nem pont vagy feltétlenül azokat. Mindegy, kik az olvasóim úgy általában, ehhez képest részletkérdés, hogy van, akit megszerettem. És persze, ha itt volt, ha kapcsolódott, ha jó volt neki, ha belém szeretett, akkor elvárom, hogy ne aljaskodjon meg éljen vissza információkkal, ne lopja le a dolgaimat, meg tolja rám utólag a felelősséget mindenért. Tehát nem én választottam őket, nem is nagyon tehetek semmit, ha megtalálnak (ahhoz parasztnak kell lennem, és kénytelen is vagyok, ha nagyon sötét. kínos, manipulatív valaki), és, velük ellentétben, én nem barátkozni, beszélgetni vagyok itt, hanem írok. Nem vagyok és nem is voltam magányos. Egyetértést, rajongást sem akarok, az is zavaros, manipulatív. A lelkemet kéri cserébe, nem tartja tisztteletben a határaimat, belém pofázik, mindenről véleménye van, mindenhez köze lesz. Én vagyok a téma a vasárnapi ebédnél, rám projektálja a férj a zavaraikat. Gyakran ő is megjelenik itt, zaklat, faggat, követel, idealizál vagy dekonstruál.

Nagyon keservesen tanított meg az élet ennek a fontosságára: ez itt egy idegen, nem vagyunk barátok pusztán attól, hogy olvas és tetszem neki.

Eleve ez a csicskaság, rosszul vagyok ettől. Hogy nem tudnak emberek egyenesen viszonyulni. Rámerőlteti magát, leural, alámmegy. Behódol, törleszkedik, irigyel, hatalmat képzel nekem, fél tőlem. Eleinte óvatos, csak sunyiban beszél ki. Ha már mindegy, akkor harap, aláz, “rájött, kiismert”. Aztán nyal másnak, őt eszményíti, irigyli, de őbelé nem harap, mert (még) tart tőle, érdek fűzi hozzá. És mert mindig kell valaki, hogy rajonghasson, aztán “csalódjon”. Negyven meg ötven évesen.

És van a könnyes szemű fiú, a segítség csak bejárat, ő engem akar mindenestül. Arra mondjuk várhat, mert ekkora balek azért nem voltam. A hatalmam annyi, hogy ő akar engem, ez a vád: nekem könnyű, mert ő sóvárog. Amúgy csapdában vergődő vad vagyok. Nagyon nehéz ezekből kiszállni.

Soha nem mérlegeltem akkoriban, amikor még üzembiztosan balek voltam, hogy van-e miből adnom, van-e erre nekem időm. Egyáltalán: van-e ilyen szempont, hogy én mit akarok. Mert időm volna ugyan, nem is nagyon gáz a figura, de nincs kedvem. Nem tettem fel a kérdést, hogy mi a jó nekem ebben, hogy tekintenek rám ők és én magamra, ha kiszolgálom az önzést.

Ha a vállamon sírnak.

Neked volt ilyen?

Jól indult csávód előbb ritkul, magyarázza vagy nem, de felszívódik; fáj, nem érted, neked fontosabb volt. Ott maradsz a feldolgozatlansággal, önváddal, önbecsülési csorbával, haraggal. Zárnád le. Ha kibírod, néha nem bírod, utánamész annak, aki lerázott. Mindenesetre kis szünet után megjelenik, számít arra, hogy ott vagy neki: hát hiszen nem vesztetek ti össze. És szeme se rebben: a régi melegségre hivatkozva ír, “csak barát”, magyarázat nincs. Az új csajáról, vagy a sietős, elszúrt házasságáról panaszkodik neked. Támogasd lelkileg.

Hát a te lelked?

Mindenhol kimaxolja az előnyöket: az egyiket dugja, vállalja, a másik meg hallgassa a nyavalygását, nosztalgiázik vele, “most jöttem rá, te mennyire” műsor, de a rájövésnek semmiféle valós implikációja nincsen.

Mondjuk te is jó hülye voltál, hogy ebbe a csávóba bármi emberi minőséget beleképzeltél valaha. Hogy belementél abba, ami már akkor is felemás volt. Hogy nem tűnt fel: mindent te akarsz, ő meg nagy duzzogva, esteleg belemegy, az ő ideje és hajlandósága kincs.

És aztán nem zártad be az ajtót, amin ő kiment, és ami lengett.

És nem néztél vagy nem találtál azóta olyat, aki szívet ad szaváért.

Ennél a lebegtetős, pofátlan ráírogatásnál sokkal, sokkal korrektebb örök haragban lenni, csúnyán összeveszni, letiltani a másikat, gyűlölni, kerülni, mint a dögkutat, míg élünk. Vagy, ha nem ilyen a szitu és a temperamentum, akkor szépen megbeszélni, hogy ne érintkezzünk, legyünk külön. Nemhogy ne nyomozzunk, inkább ne is tudjunk egymásról, jobb ez így. Hogy ne legyen ez a nyűglődés. Mert ebből meg lehet gyógyulni, eltávolodva, megértve dolgokat. (Ennek kimondásához mondjuk kellett volna bátorság, egyenesség. Nem rajtam múlott.)

De ez az “úgy már nem, de így még igen”, az egymás szájába lógás, nézegetés, élete fordulatainak véleményezése, pletyka róla, ennek mi értelme? Kinek jó ez?

Ha veled van, ha te vagy a fő szál, akkor rád tartozik ő. Ha nem, akkor meg nem. Kicsit sem. Hiába zsizsegnek a barátnők. Kimondhatod: nem leszek balek.

Engem abszolút nem érdekelnek azok, akikkel nagy lobogás véget ért. Kihűlés, Annie Hall-os baráttá szelídülés nem volt – tragikus körülmény volt mindig, fájdalom, aminek be kell hegednie. És azóta szóba se. Akkor se, ha én dobtam az illetőt. És van, amit nem lehet megbocsátani.

És lehet beszélgetni, ilyen is van, de először is, ha gáz volt a vége, ha árulás történt, akkor legyen valami deklaráció, beszéljük meg, ne legyen tagadás-elhallgatás. Kérjen bocsánatot. És vele a régi, közös dolgok és a jelen párkapcsolatok nem nagyon emlegethetők. Miért? Mert valószínűleg fájdalmat okoznak. És semmiféle használat, kéznél-levés ne legyen, ne jelentkezzen igényekkel az, akinek a történet vége könnyebb volt. Ez nem méltó ahhoz, ami volt.

Ez idealizmus? Én csak látom, mennyit vergődnek tök fölöslegesen emberek ilyenekben.

Kapcsolódó bejegyzés: belelóg az ex

Mire is dőlnek a kommentek, hogy de ő jóban van vele, megnézi néha, érdekli, közös a társaság. Hát, pont erről írok, ez a beleragadás, pletykásság, kísértgetés, lezárni nem tudás/nem engedés, a zavaros viszonyok, az új nők szemét nézegetése… ez a gáz.