Vagy primitív.
Hihetetlen, ami ki tud jönni az emberekből. Eddig is bennük volt? Hol volt eddig? Miért, hogyan működik a förtelem megnyilvánulásának a törvényszerűsége? Lehetne-e másképp? A blogger körbejárja a szemétdombot. Bővebben…
Az úgy volt, hogy a Julisnak most két nap szünete van, és tegnap nekivágtunk a városnak a kutyával (így megspórolható a külön kutyaséta, meg csupa olyan helyre mentünk, ahova bejöhetett), és eszközöltünk neki, mármint a lehánynak egy balzsamozós hajvágást, a nagyon makacs, rengeteg, rég nem vágott haja végeinek ápolása céljából. Bővebben…
Vajon mi a lényegi különbség az emberek ama csoportja között, akiknek ezt a mondatot már sokszor mondták, és akiknek nem mondták soha? Elvégezzük a differenciáldiagnosztikát.
“Látod.”
Lefordítom: Mi, a többség, fenyegetőnek és nemkívánatosnak sejtjük a berendezkedésünkre nézve, amit mondasz, állítasz, ahogy élsz – téged magadat. El kell tűnnöd, be kell kussolnod.
Ha ez nem egyéni ellenszenv, hanem kollektív az utálkozás, és (!) te magad képes vagy külön állni, elvagy a magad dolgaival, nem koldulsz tőlük barátságot, akkor ez a lényegi, mélyből jövő üzenet, a vastag betűs.
Nekem – és még sokaknak – sokszor mondták ezt. Bővebben…
Ígértem a kollégáknak is, nos, itt megírom az élményt. Nem vagyok könnyű helyzetben: a készülő produkciókról nem publikálhatok konkrét részleteket vagy fotót, és nem akarom, hogy megbántódjanak, kiszerkesztve érezzék magukat a társaim vagy a stábtagok, tehát semmi olyat nem írok, amit nekik ne mondanék el élőben is (de inkább mondtam is).
Három kemény napon vagyunk túl: sötétben odautazós, filmgyári, külső helyszínes, egész nap díszletben álldogálós-várakozós forgatási napok voltak.
De lehet jókat beszélgetni, és nem baj a világnézeti ellentét (minek szépítsem, hogy csak különbség: egymást kizáró értékrend és elképzelések), mert a filmipar, az intenzív jelenlét valahogy áthidalja ezeket, és az emberi jófejség ezeken túl van.
Azt kell mondjam, most a mi kis csapatunk, a kék, piros, lila kabátosoké igen jól összejött, sikertörténetnek mondanám.
Haladó statisztaként Bővebben…
Sokan azt várják, hogy én majd vigasztalgatok–megértek–segítek–elfogadok, de ez nagyon kétséges igény, mert akkor erre idesereglenének az igazán nyomorult lelkek, akiknek szaksegítség kellene. Az önfelmentésre vágyó, könnyű vigaszra éhes, magukon dolgozni nem akaró nők. Aztán egymást nyaljuk, tőlem elvárják az éjszakai ügyeletet is, pszichológus leszek, és fokozottan hajlamosak görbe szemmel nézni, ha én viszont jól vagyok, erős, eredményes, ragyogó (ami egyébként azt is jelentené, hogy van miből adnom!), és a végén még meg is utálnak, hogy “nem segítettem”, rosszabb lett a helyzet, frusztráltam őket.
Szóval a nyomorlicit, az egymás nyalása, a sunyi ötletösszeszedegetés, az “én csak elmondom a véleményem, az is baj, csak a tiéd szólhat*?” fajta alattomos, öntelt provokáció és feszültségszítás ne legyen itt soha többé. Az érett, gondolkodó, mértékletes, intellektuális, érzékeny, magukat vállaló olvasóknak írok. Bővebben…
Avagy: ha bármilyen tudatosságot akarsz vinni az étkezésedbe, milyen táplálkozási irányzatot válassz?
Vannak ezek a Virányosi közösségi házbeli estek (és lesznek is még!). Ez most ilyen volt, hétfőn:
https://www.facebook.com/events/562551897937088/
Sokféle ember jött el (összesen maroknyi, de tényleg változatos népek voltak).
A beszélgetés végén elhangzott Liv híres mondata a sportrovatból:
ez csak kaja!
Vagyis: fontos meg minden, tájékozódni, gyógyulni jó és szükséges, de: nem kell rágörcsölni, hitvitákba belemenni, bonyolultan szervezni, hogy te majd mit eszel külön a lagzin, félni az ételektől, őrlődni, ellentétbe kerülni másokkal, papolni róla, szorongani, túlkorlátozni. Bővebben…
És a szinonimái:
Jóban-rosszban kitart mellette.
Bármi is jöjjön.
A kapcsolat nem csak körhinta és kacagás és csók a naplementében és rohanás felé a pályaudvaron és ananászos koktél. (Miért, miért nem?, jajdul fel Éva. Ugyan miért nem?)
A felnőtt élet nem mindig könnyű.
Ennél vannak sokkal mélyebb és fontosabb dolgok is!
Mi is? A szívás, az. A közös érdek, a meló, a gyerekek, a lakáshitel, az anyós véleménye. A párhuzamos egymás mellett élés, a közös lakcímre bejelentett magány. Bővebben…
Ma az identitásképviselet, a jogvédelem, az önlélekbúvárkodás sötét mellékutcájáról lesz szó. Ha neveket adunk a nyugtalanságainknak, furaságainknak, akadályainknak, mindjárt másképp hat a kínlódásunk. Kicsit… menő lesz tőle. Nem igaz?
Nosza, nevezzünk el mindent, és emlegessük minél sűrűbben. Dobjuk be gyakran. A nyilvános térben. A legszemélyesebb dolgainkat, igen. Bővebben…
Kérdeztétek (négy évvel ezelőtt, 220 februárjában!). Bővebben…
Még egy bőr lenyúzása. De ez tök fontos: elsősorban a felnőtt felelősségről és párbeszédeink minőségéről.
Szóval, igen, ez elhangzott:
“hát hallod, hogy miket mondanak a Rékára, ezt váltod ki!” Bővebben…
Te is könnyes szemű nő vagy? Bővebben…
Én nem tudtam, nem is gyanítottam, hogy ilyen létezik. Hogy nem csak én vagyok ellenszenves. Hogy nem az én hibám…
Hogy tényleg ennyire szarul vannak.
Ez most nem a saját történetem. Bővebben…
Mit jelent ez?
Azt, hogy amikor csak lehet, rezzenetlen arccal, gondolkodás nélkül azt választod, ami a te jóllétedet szolgálja. Nem mindig másokét – nem vagy fürdőszobai lefolyó. Bővebben…
Ebben a nem túl hosszú és nem nagyon fejtegetős bejegyzésben szeretnék rámutatni arra, milyen súlyosan terheltek a szavaink.
Az, ahogyan fogalmazunk, gyakran eltorzítja, meghamisítja a valóságot.
Azt mondjuk válni készülő, elköltözést kezdeményező emberekre:
felrúgta a házasságát
otthagyta a családját
lecserélte egy fiatalabbra
szétrombolni egy otthont
Lehet, hogy neked jól jön ez a hibáztatós beszédmód, a morális pánik. De tudd: mindig az lép, aki nem megúszós. Bővebben…
Nem a tizennyolcadik születésnap.
Nem az érettségi.
Nem a felvételi.
Nem a különköltözés.
Hanem ez a felnövés, amikor ott keringőzik. Vagyis, ez a felnövésnek a deklarációja.
Aki nem keringőzik, az nem is nő fel. (Én nem értem ezt a hisztit, fél osztályok, fiúk nem akartak táncolni.)
Ő valahogy előbb nőtt fel: vagy másfél éve nem érzem ezt “az én vérem, jaj, az én kicsi fiam” dolgot. Tiszteletteljes távolból figyelem a fiamat, aki olyan csodálatosan erős, és tudta, mit akar. Akin nem fogott a rossz irányú csoportnyomás, az iskolai bántás, ostoba, kérges juditnénik.
Ezért vagyunk jóban.
Rég nem várja el, hogy főzzek, mossak, befizessem, elintézzem, elismerjem, hanem intézi magának.
Aki minden apró ügyét, köztük a gyarlóságokat, a más-anyák-infarktust-kapnának ügyeket is elmondja, ha épp beszélünk. AMúgy nem nagyon gyakran. Meglep, ahogy magától mesél, én úgy tudtam, hogy titkolóznak, pattanásosak és ellenségesek, meg követelőznek. Lát embernek engem is, nincs módom prédikálni.
Nem kell nekem mindent tudnom, de nem kell hazudnia sem.
Én nem virrasztok.
Megbízom benne: egészen komolyan gondolom, hogy az övé az élete, hogy külön van az énje, és becsülöm, elismerem. Nem sajdul a szívem, csak erős nyugalommal örülök. Nem veszekszünk. Nem habzsolom föl, nem pótlék ő nekem, nem ő a középpont, nem ezt jelenti a szeretés. Nem várok tőle semmi pontosan körvonalazhatót, sem érzelmesket, gesztusokat, sem hálát, sem teljesítményt – csak azt, hogy önmaga legyen, hogy aki ő lett, éspedig jelentős részben az által, amit én beletettem, és az által, aki én lenni tudtam, azt valósítsa meg.
csak az olvassa. én szóltam 