Egy kicsit, csak egy kicsit kelek későn, lemegyek a lépcsőn, kezdődik az óra figyelése, a kutya, a kávé, linzersütés, az összepakolás, Lőrinc ösztökélése (elkésik). Szeretem ezt, akárhogy is. És már ott is tudom, tudatosítom is, hogy szeretem, mindig, mert felbugyog belőlem. (Bőségtudat, bevonzás, mindfulness.)

Tartósan vagyok boldog, hónapok óta, kiborulás nélkül, stressz nélkül, egyszerűen. Eleget alszom, keveset eszem, eleget sportolok – tudatosítom a test kedvező körülményeit. Jó a lelkiismeretem, sok jó élmény ér, és felszámoltam mindent, ami mérgezett – ezek pedig az énem történései.

Lőrinc elindul, Julit elviszik, Dávidot elviszem, későn kicsit, mert a süti…! Kormányomra akasztva lebeg-inog és zúzódik az aranysárgára sült, kellően vaníliás, bedobozolt, ám forrón rommá morzsálódó, hiába vízszintesen rögzített linzer (szívek). Nem kóstoltam, (reggel nem eszem, nem megy, meg ilyet nem is, de semmi hiszti nincs bennem, hogy a gyerekek meg de).

Olvadóhó-hangulatú, tavaszremélő, ragyogóan fényes, sima burkolatú budai főúton, bizakodva, erősen, fitten száguldok és érkezem.

Nem volt ez mindig így, tavaly, tavalyelőtt rongy idegrendszerrel, szorongva száguldottam ugyanitt. Minden könnyebb most. Lelkesebb, kíváncsibb, szabadabb vagyok.

Betoppanok a tornaterembe, állnak a negyedikesek, és karácsonyi verseket mondanak. Az én bongyor, üde kislányom csengő, értelmes beszédét is hallom épp, és énekel is.

Összeállítottak egy vetítést is a projektorra: télitáj-képek, mozgószabály és karácsonyfák effektekkel (…), és szól Vivaldi Telének középső tétele, az Allegro. Virtuóz a művész.

Ilyenkor, ha zenét hallok, újabban könnyes lesz a szemem, megindulok. Ellenállhatatlan. Mintha nimfomániás volnék, aki képes liftben, ruhatárban, akárhol, így vagyok a zenével. Pár másodperc elég. De csak klasszikus, elemi élmény váltja ki. (Ó, és megyek Budapest Bárra, névnapomra magamnak.)

Hol volt ez korábban, az érzésnek, felfogásnak ez az intenzitása? Nem láttam, hallottam eleget? De, eleget, sokat. És mégis most vág elevenembe. Most döbbenek úgy, ahogy a legtsiztább formában az előadó, a zeneszerző, a színész, az író megálmodta. Tiszta szívvel értek, befogadok, rajongok, egyre kevésbé agyasan.

De régebben…? Nem voltam ennyire értő, kihegyezett akkor még?

Dehogynem. Az már akkor is, mindig is. Csak ugyenezzel a kiélezettséggel magamat dolgoztam fel, a sok bántást, a riasztó világot. Közém és az élmény közé torlódott a szorongás. Az énem súlya, a megfelelni akarás. Magamon agyaltam, tompán jutott csak el hozzám minden más.

Most már nem félek. Nem zavar a testem. Nem zavar, ha néznek, nem bánom, ki mit gondol, nem magyarázkodom. Tudom, ki vagyok, megtudtam, értesültem róla. Szeretek az lenni. Egészen enyém az életem. Nem szorongok. Más nem nyomul bele az énképembe. Nem az az identitásom, hogy nekem rossz és engem bántanak. Nem öltök magamra identitást. Én vagyok én.

Ezért tud végre közel jönni, átmosni, síróssá tenni az élmény, és a közel jövés azonos az ízlésemmel és nyitottságommal: az jön közel, ami jó. Nem kell agyalni, átgondolni, van az embernek füle, hamis hang nem fér bele. Ugyanez történik a Dalí-festmény előtt, színházban (Caligula helytartója!) és olvasás közben is, ha jó a mondat. Még a gondolat előtt hat.

Semmi kedvem fanyalogni többé.

Felszámoltam a szorongásaimat, és most hatni tud rám a tehetség, az alkotóerő, vagy egy jó beszélgetés, önfeledten, érdek nélkül. Ennek az erőnek, amellyel erre képessé váltam, a nagyobb részét itt szereztem, az íróságból és az interakciókból, lassan, évek alatt. Az agresszióból és értetlenségből is, mert azok segítségével is definiáltam magam, helyeztem el, tisztáztam, ki vagyok, a vádaskodók és értetlenek személye nem számít. Kisebb részeit a gyerekeimből, a gyászból és a sportból.

Jó hír ez. Nem öregszünk meg okvetlenül és minden téren. Le kell vetni az ifjúkor vagy az elhibázott döntés, kapcsolat terheit, mert eltorzítja a gondolkodást, érzékelést. Van még hegycsúcs.

Jó lenne ezen a szövegen még egy kicsit csiszolgatni, de lemerülök úgyis (fázós a gépem), megyek futni.