bé betűs bárosaim

Hát, amellyel, ímhol, igenis kezdünk mondatot, ez a hétvége hatalmas löket vérfrissítés volt. Meg is lepődtem, hogy ennyire jót tett, feltöltött, egyrészt mert bár kicsit belefásultam a budai mindennapokba, de nem éreztem rosszul magam (vagyis, nem üvöltözött bennem az igény, hogy változást, élményeket, pörgést, gyerekmentességet és gyűlölködésszünetet, de azonnal!), másrészt mert az utazás, a szervezés, a pénzköltés, az összepakolás, a repülés és repülőtérre jutás, illetve a családnak a helyettes juhászra való bízása, távollétemben is evése, tisztán tartása, iskolába stb. menése mindig stressz.

Szívmelengető volt, hogy M., a csakazolvassás berlini erődítmény a reptéren várt (nem nála laktam aztán), és így volt egy közös másfél óránk. Köszönöm! Örültem nagyon. Bővebben…

viszont el kell mennünk vásárolni

Ezt nem én írtam. A szerző debütál.

Rakom le a táskámat. „Igen?”

„Hát persze. Nincs itthon se tej, se kenyér, se semmi.”

Hát persze. Hétfő van, ilyenkorra rendszerint elfogy minden, ilyenkor rendszerint vásárolni megyünk.

„Lepihensz egy kicsit, vagy menjünk most?”

Gyors gondolatmenet következik, elemzem, milyen volt a napom, mit akarok még csinálni, mennyire akarok túllenni a fejünk fölött nyomasztóan lógó vásárláson, amit régen utáltam, meg most is utálok, csak már megszoktam. Persze van annak egyfajta meghittsége. Kár, hogy most nem vagyok vevő a meghittségre.

„Menjünk most.”

„Jó. Akkor felöltözöm, te meg vedd elő a zacskókat.”

Ilyenkor mindig bevillan, hogy szemben a szelektívgyűjtéssel való nyűglődésével, zacskók terén valahogy mégis milyen környezettudatos. Aztán rögtön az is bevillan, hogy itt nem a környezettudatosság a lényeg, hanem a bolti zacskó harmincöt forintja. Ez nem spórolás, csak hát mégse fizessünk fölösleges zacskókért. Hiába, rendszerető ember.

Igazából a zacskó a legrosszabb szó ezekre, az egyik egy füles vászonszatyor, a másik egy bolti hűtőtáska, szigorúan nem a megfelelő üzletlánctól, hadd nézzenek majd a boltban.

Ülünk a villamoson, csak egy megálló, szívem szerint sétálnék. Hiába, nem jók már a térdei.

Jön a haditerv.

„Venni kell tejet… mennyit iszol meg?”

Sok tejet iszom meg egy hét alatt.

„Jó, majd ott kitaláljuk… kenyér, paprika, sajt… A vajat nehogy elfelejtsük.”

Nehogy.

Mindig, kivétel nélkül mindig ugyanazt az útvonalat járjuk be. Ez adja az esemény rituális jellegét. Pénztárok mellett be, kosár. (Bosszankodás, hogy nincs kosár.) Egyenesen, el a zöldségespult mellett. (Bosszankodás, hogy milyen drága a paprika. Ez már lassan pofátlanság.) A tejtermékeknél jobbra, fontos, hogy ne felejtsük el a vajat. Szóval elkezdem keresni, sosem jegyzem meg, mi hol van itt. Közben meglátom, hogy a szokásos szeletelt sajtunk új csomagolást kapott. Ez a történetben már jelentős fordulatnak tekinthető.

Viszem is a sajtot, ő már a tejeknél áll, a homlokát ráncolja. Ránézek, majd a kartonokban felhalmozott tejre. Gondolkozom, vajon hány embernek lenne ez elég.

„Nézd csak meg, mikor jár le!”

Megnézem. Mondom.

„Áh, jó, vegyél hatot! Áh, nem is, hetet!”

Hiába, sok tejet iszom meg egy hét alatt.

Két jobbfordulat, jönnek a kekszek. (Bosszankodás, hogy pont nincs olyan.)

Egyenesen, balra, pékáru. (Bosszankodás, hogy milyen száraz. Igazából én teljes mértékig meg vagyok vele elégedve, de azért helyeslek.)

Jön a „pár dologért még visszaszaladok” rész, közben ő már az abszolút megegyező hosszúságú sorokat méricskéli.

Érdekes, hogy a „tejből, kenyérből, sajtból, paprikából” mennyi minden lett.

Jó ez a hely, rekordidő alatt lemegy a sor.

A pénztárnál különleges szisztéma szerint megy rutinszerűen a pakolás.

Bankkártyával fizet. (Bosszankodás, hogy elfelejtette a kódot.)

Ahogyan megyünk kifelé, nála hét tej, nálam minden más, már éppen megkönnyebbülök, hogy na, megint túl vagyunk ezen… Ekkor azonban elhaladunk a virágosok előtt.

Megáll, odafordul, lerakja a hűtőtáskát benne a tejjel, előveszi, felrakja a szemüvegét, a kezét a háta mögött összekulcsolja, felsőtestét kissé előredönti, és néz. Lassan ide-oda fordítja a fejét, szemléli a kirakott virágokat. Megjelenik közben az eladó.

Idegileg készít ki ez a fázis.

„Segíthetek?”

„Áh, tudja, nagyon szépek, vennék is, csak az a baj, tudja… nem tudnám hová rakni…”

Minek állunk itt akkor, könyörgök? Persze nem szólok semmit. Csak illik már kivárnom, amíg nem vesz virágot, ha már az előbb vett egy halom ételt, amit jó részt én fogok megenni.

Megadom magam, lerakom a vászonszatyrot. Bár már érzem, mi lesz.

Alig érinti a földet, hangzik az ítélet: „Áh, majd legközelebb. De nagyon szépek, köszönjük, csak hát már annyi van otthon… Na, csókolom.”

Hiába, szereti a virágokat. Tényleg tele vagyunk növényekkel.

Nem volt ez olyan borzasztó.

Innen már csak haza.

Otthon már csak kipakolni.

„De hülyék vagyunk! Nem vettünk vajat!”

Hiába. Mindketten feledékenyek vagyunk.

irodai dolgozók

Volt már téma a blogon, mekkora teher az egyénnek is és a városnak is a napi melóba járás.

beérni a munkába

A jövő már felsejlett: látva, mennyit fogyasztanak az irodaépületek, a légkondi, az élő munkaerő mennyibe kerül, és milyen dugókat és más urbánus problémákat okoz reggel és délután az egyszerre mozgó tömeg, egy sor szakmában, munkakörben a távmunka és a szabadúszás korszaka következik.

A dolog most úgy került elő, hogy a Rejtélyes Névtelen Életemet Élő Nagyon Okos Nyomozgató, ezúttal Orsi Sz álnéven a következő javaslatot tette:

nagyon jót tenne neked egy munkahely, túl sokat lehetsz egyedül, túl sokat agyalsz magadon, túlságosan ráérsz

(Nem függetlenül attól, hogy hónapok óta rúgkapálnak az álnevek a fotóim miatt, meg hogy közös edzéseket, képzéseket tartok, illetve cikksorozatom lesz.)

Mire is én felvázoltam, hogy na, abba bolondulnék én bele: három gyerek ellátása, elindítása reggel, köztük egy kis elsős, dugóban buszozás, fegyelmezett seggelés, hierarchia, jelenlét. Beteg gyerek…? délutáni odaérés? lelkiállapot, stresszmennyiség?…

Mert ez a valaki nekem rosszat kíván. Nehogy már én ne szívjak!

Miután, tegyük hozzá, pompásan vagyok azzal, amivé mára az életem vált. Hiszen ezen dolgoztam.

“Orsi Sz” elferdíti a valóságot, és rosszhiszeműségből állítja be úgy, mint ha én – blogger, újságíró és három gyerek egyanyja, erdei lakos, futó, bringázó, kutyázó, plazmaadó statiszta, heti öt közösségi edzés szervezője, stabil baráti körrel és változatos hobbikkal – unatkoznék, magányos és dologtalan volnék, mely életbe belebolondultam.

Aki itt unatkozik, haszontalanul nyilvánul meg, és nem a saját életével foglalkozik, nem a maga ügyeit jobbítja, hanem másvalaki után túrja a netet, az ő. És ezzel neki van feladata.

De. Baráti jellegű üzenetet kaptam két olvasómtól is, arra, ahogy az irodai munkáról írtam. Nekik van nevük, vállalják az énjüket és a konfliktust is, és ismernek korábbról, van egymáshoz közünk.

Egyikük arra kér, ne nézzem le a beosztottakat, az irodai dolgozókat, mert értéket termelnek, és én magam is sokat köszönhetek nekik.

Legyünk most őszinték magunkkal, mert ez a csakazolvassa blog. Nem nézem le, de tudjuk, ez milyen. Szívás. Nem bolygatjuk nagyon, mert ez van: ilyen az élet, örülhet, akinek van melója. Pont úgy nem nézem le őket, mint azt, aki beteg vagy dohányzik vagy császármetszése volt. (Talán ez az utóbbi a legpontosabb: sokak szerint a császár még jobb is, mert biztonságos.)

De, ne haragudjatok, szar nekik. Ők maguk mondják. Én is csináltam. Nagyon rövid időkre neonfényes-képernyőset is. Főnökkel, időre bejárással, felöltözve, ülve, irodabútorok sivárságában. Mindenki megnyomorodik az évek alatt az üléstől. És én nem akarok olyan életet.

Tudom, van olyan is, aki szeret bejárni, kellemes hangulatú a munkahelye, lehet jönni-menni, jó arc a főnöke, nem zavarja az egyenfikusz és a kávégép*, netán izgi a kollégákkal a csevej, a flört, a közösségi élet. Olyan is akad, aki hisz a feladatában, megtalálja benne magát, nem csak kényszerű pénzkeresetként űzi. Én mégis többet hallok a kiégettekről, az unatkozókról, a beleőrülőkről és a munkahelyi hierarchia számos visszaéléséről, játszmákról, a pletykákról, intoleranciáról, kikezdésről, az ostoba, lélekgyilkos főnökökről és munkatársakról. Azokról, akik rohannak délután fáradtan, de nem érnek oda a gyerekért meg az ovis műsorra, azokról, akiknek nincs érdemi feladatuk, de bent kell ülnüki, azokról, akik évek óta nem aludták ki magukat, azokról, akiknek meló után sem idejük, sem kedvük, jelenlétük nincs már a testmozgáshoz, és azokról, akiknek szétette a gyomrát a stressz. Azokról, akikre excelek néznek vissza, és felüdülés a porkávé, és azokról, akiket baszogatnak, ha betegek, vagy a gyerekük beteg, vagy el kell kérdezkedniük bármiért. Ezeket ti mesélitek el, és nagyon valószínű, hogy ezt csak a pénzért vállalja az ember.

De hányan dolgoznának vajon ilyen körülmények között, ha ugyanennyi pénzért, esetleg többért kötetlenül, otthonról, netkávézóból végezhetnék a feladatot?

Ha volna olyan szakmájuk, képességük, amelynek révén projektfeladataik lennének, dönthetnének: vállalják-e és ők mondanák az árat, és megbízás lenne, tehát nem csak munkahely nem lenne, hanem munkáltató, főnök sem, mit választanának?

Hányan választanák a beosztotti létet, a diktált feladatokat, a számonkérést, pozícióharcot, ha végezhetnének alkotó munkát, és arra volna is kereslet?

És hogy ez privilégium. Írja a másik olvasó.

Az is, de ennyi privilégiumuk, ahonnan én indultam, egészen sokaknak volt, van.

Döntés volt, nem szerencse, hogy ne irodai, beosztotti munkám legyen: tíznél több szűkös keresetű évet, rengeteg melót és képességeim legjavát tettem ebbe. Korrektúráztam és korrektúrázom ma is, ami nem egy pénzes meló, és főleg azért csinálom, mert szeretem és könnyen megy (csak saját szövegben hagyok hibát, mert azt nem látom olyan szemmel).

Nagyon meglátszik a munka, a produktum minőségén, hogy az illető szereti-e a munkáját. Csak a nagyon fegyelmezett emberek tudnak minőséget produkálni e nélkül, de bennem fegyelem, kötelességteljesítős fajta, a tragédiám után már nem sok maradt, ott kimerült a kvóta. S ha rákényszerítve nem vagyok, akkor minek? Szeretni, érteni hozzá, jól dolgozni egyet jelent. Ugyanezt mondhatom az edzésről, az írásról is. Imádok továbbá sajtótájékoztatókra és filmpermierekre járni, ahol a kollégák, köztük fityfiritty képzettségűek vagy életkorúak látványosan unatkoznak.

A szenvedélyt díjazzák, és a szenvedély élvezet.

Én se volnék ekkora botrány, ennyit kóstolgatott, firtatott valaki, ha a “fix meló” olyan nagyon vidám lenne úgy általában.Ezért kell azt mantrázniuk, hogy a blogolásom lustaság, nem valódi munka, elveszettség, és könyöradományból élek.

Én pontosan tudtam, mit nem akarok, és nagyon sokat dolgoztam azért, amit viszont akarok. Vállaltam a kockázatokat is. Öt év alatt sem bántam meg. Számos diplomás ismerősöm sodródik, nem azt végzi, amihez ért, ami a végzettsége, vagy amit élvez, mert azon a területen nem talál munkát.

És akkor ne beszéljünk azokról, akiknek igazán nem túl megerőltető, nem is érdekes a melójuk, nem kíván igazi kompetenciát, csak épp olyan a terület és annak a hagyományai, az úgynevezett munkaerőpiac, az érdekképviseletük, vagy hagyományosan annyit ér a végzettségük, hogy azért kifizeti a munkáltató a magas bért. Nem ritka, hogy ezek az emberek álló nap neteznek, ott ülnek, és az olyan, mintha dolgoznának. És mert csak időszakosan van feladat, azt is tessék-lássék csinálják meg. Rohadtul unják ők is, hogy ennyire tékozló a struktúra. Ez simán elfér a rendszerben, nem akasztja meg a termelést, talán még előrelépés is van, csak akkor megy a sírás, amikor leépítik a létszámot. Gondosan bezárják a képernyőn az ablakot, ha jön a középvezető, és még jó, ha nem pornót néznek. Vagy, ki tudja, abban a pozícióban, ahova beügyeskedték magukat, ez is belefér, mint ahogy belefér a másik részlegekre járkálás egy-egy jó csaj kedvéért, kétórás ebédszünet, “kiugrottam a postára” és a félórás cigizések-kávézások.

Érdekes látlelet ez az úgynevezett versenyszféráról. Hogy mennyire nem valós a tevékenység. Mennyi alakoskodás, megfelelés, sunnyogás. Ha én lennék ott, én se tennék bele több erőfeszítést, félreértés ne essék. De azért pont ezek miatt sem vagyok ott, mert a neonfényes semmittevésnél nincs nagyobb kiégés, főleg ha még otthon is szar.

Nem teszem én ezt szóvá, amíg nem jönnek ide nagy kíváncsian ítélkezni, félremagyarázni engem. Amíg nem az én modellemet kezdik ki. Mert akkor viszont röhögnöm kell. E csoportból kerülnek ki a csíkos inges, frusztrált, célpontot kereső bürokraták és műszakiak, akik pásztázzák a netet, hogy hol lehet feszkózni, lehetőleg nők körében, akár kismamafórumokon is, ami további érdekes következtetésekre ad lehetőséget.

Nehogy már egy nő! Nehogy már létezik szabadság! Alkotó munka!

Nekem ugyanolyan döntés a nem-bejárás, mint hogy nem veszek fel hitelt, nem dohányzom, soha nem eltartót vagy érdekkapcsolatot keresek, hanem emberi összetartozást és szerelmet, vagy hogy minden erőmmel azon leszek, hogy szoptassam a gyerekemet.

Az is döntés volt, hogy magyar szakra megyek, és míg a kortársaim buliztak meg ittak, színházba jártam, saját pénzből.

Az is döntés, hogy nem panaszkodom, hogy félállású tanárként, mellette nappalis angol szakos diákként milyen feszített a nap és milyen keveset keresek. És hogy nem hagytam ott a pénz miatt a pályámat, a bölcsészséget.

Csak a három gyerek és a férjem halála vett rá, hogy ne akarjak tanítani, bejárni. Főállású anya vagyok. Bárki hasonló helyzetű ugyanennyi anyai, családi juttatást kapna, mint én. Blogger lettem, és ti végignézhettétek, hogyan nem adtam fel minden szemétkedés és visszaélés ellenére. És én nagyon örülök, mert bármi jön, azok a szövegek, a legjobbak megvannak már, jók lettek, hatnak, jelenvalóak. És nincs nagyi, nincs segítség, se örökség, egy fő használhatatlan, nagyon nehezen viselhető apa van. Mindent én teremtek elő, a tornazsákba hímzett monogramtól a főtt tojáson és hajnyíráson át a mobilszámláig és az elműs ügyintézésig. És minimum annyit teszek a bejárókért, hogy nem sírok. Nem irigylem és nem szidom a jól keresőket, az építkezőket, a családi cégek biztonságát, a protekciózókat, a tőkejövedelmet, a cafeteriát. Nem vagyok versenyben munkahelyért senkivel, nem foglalok helyet, létrehoztam egy sajátot.

Hát ne rám haragudjatok.

* G., aki nagyon poentíroz mindig, csupa mémben beszél, úgyszólván, azt mondja, ha egy űrlény lejönne a Földre, és megfigyelné, hogyan működik az emberi termelés, bizonyára arra a következtetésre jutna, hogy a fontos céges folyamatok a kávéautomatánál zajlanak, esetleg ez rítus és varázslat. Amúgy ő földlakó közgazdászként sem igen érti, hogyan lesz valójában ebből a sok résztevékenységből termék.

A héten már tényleg meglesz a kvíz, csak valami gebasz volt a kvízkezelős belépéssel a kölcsöngépemről (Alma rothadása meggyógyult, új a billentyűzet, kissé elcsúszott a fólia, utángyártott jellegű az Ő meg az Ű, viszont adtak kedvezményt emiatt).

A héten Julis vizsgázik, ősztől pedig több ügynökségnél belevetjük magunkat a filmvilágba, én kifejezetten akrobatikus, testemre szabott feladatokat is keresek. Erre is jó a szabadság.

Lesz egy bejegyzés arról, hogy felnőttként együtt lakunk a szüleinkkel. Lesz egy best of kommentelők gyűjtemény, ha már bele kellett kutatnom a nyomozó kérésére, kiaknáztam. És lesz egy nagyon sűrű: pár biztató mondat azoknak a mindenféle kereszteket cipelőknek, megszomorodottaknak, akiknek nagyon nehéz most.

tizenhárom év, tizenhárom kilométer

Az történt, hogy egy hónap alatt megdupláztam az életemben teljesített futóversenyek számát! (A versenykilométerekét nem.)

2004 őszén futottam ugye első versenyemet, egy gyalázatos 5,6-ot a SPAR Maratonon, a záróbusszal a seggemben, érdekes, kevesebb kiló voltam, mint most, csak nem tudtam még hatákonyan futni. Tavaly július 30-án éjjeli félmaraton, készületlenül, a távot lefutottam végig, az utolsó harmadban végeztem, és testi sokkot és melankolikus rossz élményeket vittem magammal, utóbbiak hetekig eltartottak, viszont volt alkalmam magamon gondolkodni és futásügyben olvasni az olimpiáig. Azóta is inkább teremben és ritkán futok, 5-6 kilométert legfeljebb. Április 9-én tíz kilométert nyomtam a Vivicittán, és azt a magaménak éreztem végre, 1 óra 4 perc 16 másodperc

Ma délelőtt pedig tizenhármat az Európai Uniót ünneplő rendezvényen.

Azannya (azanyáknapját), már azt hittem, lemaradtam róla, mert betelt a létszám. Bővebben…

engedje el!!!!!!!!!!!!!!!!

Edzésből jöttem csütörtökön, azzal a fáradt, de nem romos, diadalhatáros-öntudatos, kemény combú érzéssel. A Szent István körút déli oldalának egyik mellékutcájában, a sarkon, behajtani tilosban és a zebrán áll keresztbe a Toyota batár, méretes sofőrje az anyósülés mellett kint, és

Bővebben…

derék jó mesteremberek

Nem annyira kenyerem a Schäffer Erzsébet–Bächer Iván-típusú nosztalgiázó, lokálpatrióta jegyzetglosszatárca, mert könnyen csúszik át modorossságba, de erről, ami napi élményem lett, nem bírok nem írni.

Lassacskán lett napi élményem, nem az van, hogy már a szüleim is: az icipici, évtizedes, helyi üzletecskék, szakmák, hozzáértések. Megoldhatatlan apró-cseprő gondjaink hű megoldói. Talán csak akkor vennénk észre, hogy Ildikó röpködő-gondos keze mennyit tett hozzá észrevétlenül a hétköznapjainkhoz, ha többé egyszer csak Bővebben…