viszont el kell mennünk vásárolni

Ezt nem én írtam. A szerző debütál.

Rakom le a táskámat. „Igen?”

„Hát persze. Nincs itthon se tej, se kenyér, se semmi.”

Hát persze. Hétfő van, ilyenkorra rendszerint elfogy minden, ilyenkor rendszerint vásárolni megyünk.

„Lepihensz egy kicsit, vagy menjünk most?”

Gyors gondolatmenet következik, elemzem, milyen volt a napom, mit akarok még csinálni, mennyire akarok túllenni a fejünk fölött nyomasztóan lógó vásárláson, amit régen utáltam, meg most is utálok, csak már megszoktam. Persze van annak egyfajta meghittsége. Kár, hogy most nem vagyok vevő a meghittségre.

„Menjünk most.”

„Jó. Akkor felöltözöm, te meg vedd elő a zacskókat.”

Ilyenkor mindig bevillan, hogy szemben a szelektívgyűjtéssel való nyűglődésével, zacskók terén valahogy mégis milyen környezettudatos. Aztán rögtön az is bevillan, hogy itt nem a környezettudatosság a lényeg, hanem a bolti zacskó harmincöt forintja. Ez nem spórolás, csak hát mégse fizessünk fölösleges zacskókért. Hiába, rendszerető ember.

Igazából a zacskó a legrosszabb szó ezekre, az egyik egy füles vászonszatyor, a másik egy bolti hűtőtáska, szigorúan nem a megfelelő üzletlánctól, hadd nézzenek majd a boltban.

Ülünk a villamoson, csak egy megálló, szívem szerint sétálnék. Hiába, nem jók már a térdei.

Jön a haditerv.

„Venni kell tejet… mennyit iszol meg?”

Sok tejet iszom meg egy hét alatt.

„Jó, majd ott kitaláljuk… kenyér, paprika, sajt… A vajat nehogy elfelejtsük.”

Nehogy.

Mindig, kivétel nélkül mindig ugyanazt az útvonalat járjuk be. Ez adja az esemény rituális jellegét. Pénztárok mellett be, kosár. (Bosszankodás, hogy nincs kosár.) Egyenesen, el a zöldségespult mellett. (Bosszankodás, hogy milyen drága a paprika. Ez már lassan pofátlanság.) A tejtermékeknél jobbra, fontos, hogy ne felejtsük el a vajat. Szóval elkezdem keresni, sosem jegyzem meg, mi hol van itt. Közben meglátom, hogy a szokásos szeletelt sajtunk új csomagolást kapott. Ez a történetben már jelentős fordulatnak tekinthető.

Viszem is a sajtot, ő már a tejeknél áll, a homlokát ráncolja. Ránézek, majd a kartonokban felhalmozott tejre. Gondolkozom, vajon hány embernek lenne ez elég.

„Nézd csak meg, mikor jár le!”

Megnézem. Mondom.

„Áh, jó, vegyél hatot! Áh, nem is, hetet!”

Hiába, sok tejet iszom meg egy hét alatt.

Két jobbfordulat, jönnek a kekszek. (Bosszankodás, hogy pont nincs olyan.)

Egyenesen, balra, pékáru. (Bosszankodás, hogy milyen száraz. Igazából én teljes mértékig meg vagyok vele elégedve, de azért helyeslek.)

Jön a „pár dologért még visszaszaladok” rész, közben ő már az abszolút megegyező hosszúságú sorokat méricskéli.

Érdekes, hogy a „tejből, kenyérből, sajtból, paprikából” mennyi minden lett.

Jó ez a hely, rekordidő alatt lemegy a sor.

A pénztárnál különleges szisztéma szerint megy rutinszerűen a pakolás.

Bankkártyával fizet. (Bosszankodás, hogy elfelejtette a kódot.)

Ahogyan megyünk kifelé, nála hét tej, nálam minden más, már éppen megkönnyebbülök, hogy na, megint túl vagyunk ezen… Ekkor azonban elhaladunk a virágosok előtt.

Megáll, odafordul, lerakja a hűtőtáskát benne a tejjel, előveszi, felrakja a szemüvegét, a kezét a háta mögött összekulcsolja, felsőtestét kissé előredönti, és néz. Lassan ide-oda fordítja a fejét, szemléli a kirakott virágokat. Megjelenik közben az eladó.

Idegileg készít ki ez a fázis.

„Segíthetek?”

„Áh, tudja, nagyon szépek, vennék is, csak az a baj, tudja… nem tudnám hová rakni…”

Minek állunk itt akkor, könyörgök? Persze nem szólok semmit. Csak illik már kivárnom, amíg nem vesz virágot, ha már az előbb vett egy halom ételt, amit jó részt én fogok megenni.

Megadom magam, lerakom a vászonszatyrot. Bár már érzem, mi lesz.

Alig érinti a földet, hangzik az ítélet: „Áh, majd legközelebb. De nagyon szépek, köszönjük, csak hát már annyi van otthon… Na, csókolom.”

Hiába, szereti a virágokat. Tényleg tele vagyunk növényekkel.

Nem volt ez olyan borzasztó.

Innen már csak haza.

Otthon már csak kipakolni.

„De hülyék vagyunk! Nem vettünk vajat!”

Hiába. Mindketten feledékenyek vagyunk.

irodai dolgozók

Volt már téma a blogon, mekkora teher az egyénnek is és a városnak is a napi melóba járás.

beérni a munkába

A jövő már felsejlett: látva, mennyit fogyasztanak az irodaépületek, a légkondi, az élő munkaerő mennyibe kerül, és milyen dugókat és más urbánus problémákat okoz reggel és délután az egyszerre mozgó tömeg, egy sor szakmában, munkakörben a távmunka és a szabadúszás korszaka következik.

A dolog most úgy került elő, hogy Bővebben…

tizenhárom év, tizenhárom kilométer

Az történt, hogy egy hónap alatt megdupláztam az életemben teljesített futóversenyek számát! (A versenykilométerekét nem.)

2004 őszén futottam ugye első versenyemet, egy gyalázatos 5,6-ot a SPAR Maratonon, a záróbusszal a seggemben, érdekes, kevesebb kiló voltam, mint most, csak nem tudtam még hatákonyan futni. Tavaly július 30-án éjjeli félmaraton, készületlenül, a távot lefutottam végig, az utolsó harmadban végeztem, és testi sokkot és melankolikus rossz élményeket vittem magammal, utóbbiak hetekig eltartottak, viszont volt alkalmam magamon gondolkodni és futásügyben olvasni az olimpiáig. Azóta is inkább teremben és ritkán futok, 5-6 kilométert legfeljebb. Április 9-én tíz kilométert nyomtam a Vivicittán, és azt a magaménak éreztem végre, 1 óra 4 perc 16 másodperc

Ma délelőtt pedig tizenhármat az Európai Uniót ünneplő rendezvényen.

Azannya (azanyáknapját), már azt hittem, lemaradtam róla, mert betelt a létszám. Bővebben…

engedje el!!!!!!!!!!!!!!!!

Edzésből jöttem csütörtökön, azzal a fáradt, de nem romos, diadalhatáros-öntudatos, kemény combú érzéssel. A Szent István körút déli oldalának egyik mellékutcájában, a sarkon, behajtani tilosban és a zebrán áll keresztbe a Toyota batár, méretes sofőrje az anyósülés mellett kint, és

Bővebben…

derék jó mesteremberek

Nem annyira kenyerem a Schäffer Erzsébet–Bächer Iván-típusú nosztalgiázó, lokálpatrióta jegyzetglosszatárca, mert könnyen csúszik át modorossságba, de erről, ami napi élményem lett, nem bírok nem írni.

Lassacskán lett napi élményem, nem az van, hogy már a szüleim is: az icipici, évtizedes, helyi üzletecskék, szakmák, hozzáértések. Megoldhatatlan apró-cseprő gondjaink hű megoldói. Talán csak akkor vennénk észre, hogy Ildikó röpködő-gondos keze mennyit tett hozzá észrevétlenül a hétköznapjainkhoz, ha többé egyszer csak Bővebben…

egy tökéletes nap

Most leírom, hogy mit csináltunk ma (ez a ma, az a tegnap).

Bennem még egy-két éve is volt valami halvány vágy, hogy a gyerekeket (a kicsiket, mármint) azért mégiscsak meg kéne keresztelni, és elmesélni nekik Jézus születését, a feltámadást, a mennybemenetelt, nem annyira vallásosságból, inkább a műveltség és gyermeki mitológiaigény szolgálatában — reprodukálni a gyerekkoromat, mindazt, ami nekem ismerős. Én ezt mára elengedtem. Amikor a fiam megkapta apámtól az idei Krisztus feltámadt! esemest, már biztos voltam benne.

És a többi hagyomány is, na. Talán kicsit túlzásba viszem a nonkonformizmust, de ha mélyembe nézek, én tényleg megőrülök ettől, hogy karácsonykor bejgli, hal, jingle bells, rokonság, húsvétkor barka, bárány, locsolók, tojás, rokonság, és a blogokon is aktuális bejegyzések, hogyan fessünk feminista tojást, píszí mézeskalácsok. (Ahogy attól is, hogy mindenki újévkor fogadkozik, kampányfogyókúrát meg tavasszal kezd.) Én ezt nem, egyre kevésbé. Bővebben…