elmenni valahonnan

Az mindig megráz egy kicsit. Megint ez a “hát csak ennyi volt?” érzés. És hát ennyi volt, ez is, és úgy is sajog, hogy nagyon húz az otthonom és akik otthon várnak, azok. Minden összepakolva, én megyek ki a szobából utoljára mindig. Torpanok, szétnézek, sóhajtok. Szervusz, szoba. Kötődöm hozzá, még ha egy éjszaka volt is, lélektelenül nemzetközi egyenszobában.

Száll fel a repülő. Vakít a nap, mert a felhők felülről nem szürkék, hanem fehérek. Itt hétfő reggel köd volt és eső, hét órakor utcalámpás, sárgás, nedves sötét, nyolc órakor tompa homály. Enyém a szavam, a látásmódom, a gondolatom mindenestül. Ha nem az enyém, ha hallottam valahol, szégyellem magam. Bővebben…

budapest maraton 2019

…melyen idén váltóban veszek részt, tehát nem 10 és nem 30, ahogy eddig, hanem 21,8 km, Orsival, aki Bécsből érkezik.

Beteg vagyok, de lenyomom. Máskor nem csinálok ilyet. Most, este azt érzem, nem lettem még betegebb, de gyenge voltam. Saját élményem az edzésnaplóban:

berlin óta

A versenyről írok

Az van, hogy én szeretem ezt.

Szeretem, amikor valaki nem csak pofázik, magamutogat, identitást hangoztat, ezek annyira viccesek ám!, hanem keményen, profin, okosan, kitartóan csinálja.

Mint a BSI a szervezést. Alkalmam volt ma beszélni azokkal, akik régóta dolgoznak ebben, és lenyűgöz az egész.

A külföldi, esetenként jobb adottságú helyek versenyszervezőihez képest is ott vannak. Pedig van olyan főváros, ahol nem gyökér a főpolgármester (ennek az eseménynek védnöke, de iszonyú szájhúzás, hogy csak három ilyen lezárás legyen egy évban). Ahol nem futóellenes a hangulat, szélesebbek az utak, jobb az aszfalt és kevesebb a csokit követelő, fillérbaszó, nyafogó nevező (“17 ezerért két coski volt a befutócsomagban”. Meg előtte a rengeteg munka, kommunikáció, fizetettek és fizetetlenek, a lezárás, a kordon, az orvosi ügyelet, a frissítések, a póló, az érem, a vécék, a terüélethasználat, a sörpadok…).

Míg mentem, sok mindent átértékeltem. Most volt bennem komorság, ötnapos keménysport-hiány, testi gyengeség és nagy szomorúság is. Mindenféle előkerült a meditatív lépésszámlálásban, amelyben, jaj, ne zavarjanak. Letisztult, gyógyított. Beérkezéskor (váltáskor)még nem, akkor kiborultam, sírtam, remegtem, de utána ittam pálinkát és összeszedtem magam.

Arra is gondoltam, hogy Berlinben most, ugyanebben az órában kísérlik megdönteni a világcsúcsot (de nem sikerült, Kipchoge, a tavalyi berlini világrekorder ott se volt, mert a két hét múlva tartandó új, bécsi Sub2hr maratonkísérletre készül, az etióp Bekele pedig kettő másodperccel rosszabbat futott). És gondoltam még a szombaton végződő Sparthatlonra, az ultrafutás leghíresebb versenyére, amelyet Bódis Tamás nyert. 1991 óta nem sikerült, de végre megint magyar: az első nyertes, Bogár János most velünk futott Pesten. A Sparthatlonon taroltunk: Maráz Zsuzsanna a nők között nyert, abszolút nyolcadikként, és a második és az ötödik abszolút helyen is magyar versenyző futott be. Most már nem zsuzsikázzák esetleg férfi futók.

Csak ahogy erről beszélnek, az akaszt ki. Tényleg heroikus, de ahogy a maraton, az amatőrök hada meg a városi versenyzés le van nézve, és meg akarják mondani, ki min induljon, mi legyen a lényeg, mikor érdemes valaki egy távra, beszarok.

Igen, a tömeg híg, de valamiért itt vannak, ők is futnak a maguk képességei, életmódja, ambíciója szerint. Sokan vagyunk, sok jó példa van, és ez nagy élmény. Az ízlés magánügy, a morál közügy. A tempóhajszolás és a fejlett módszerek mellőzésének szépségéről itt írtam:

én, a futó

A magyar maraton férfirekordját Szűcs Csaba tartja, jelenleg Spuri futóbolt tulajdonosa, 2:12:10-zel, amelyet Párizsban futott 1992-ben. Az országos bajnok 27 évvel később Jenkei Péter, 2:23:21-gyel. Olimpia előtti évben. Ööö. Csere Gáspár címet védeni jött, 2:20 alá menni, találkoztam vele, egyes volt a száma, rajthoz állásakor hasított el mellettem a VIP zónában. És valami történhetett, mert majdnem pontosan három perccel Jenkei után, 2:26:20-szal ért be, ami nagyjából a női magyar rekord amúgy (Földingné Nagy Judit, 1996, 2.28:). Most Gyurkó Fanni Anna vollt a leggyorsabb, ő 2:42:54-et ment.

Ment persze a hőzöngés, hogy miért Az egyik ilyennek szóvban, egy másiknak kommentben válaszoltam, ezt idézem:

“Amit kérdezel, ellenséges és buta. Sima műveletlenség.

Kérlek, nézz szét az AIMS honlapján, ahol mindenféle nagyvárosi futóverseny infója megvan e kerek világból. Kattints az eseményekre és az útvonalkijelölésekre. Mindenhol a legszebb részeken, történelmi épületek között megy a pálya.

Miért futnak ASZFALTON (nem betonon) emberek?

Mert ezek városi futóversenyek. Turisták hada így látja a várost, neves épületeit, látképét, folyóját, fontos, hogy ne rusnya ipari területen haladjanak, vagy sima erdőben. Ez közérdek, így lesz emlék és vonzó célpont Budapest.

Mert egyenletes talaj, széles, sima és sík út, átlátható terep kell a többezer embernek.

Mert számít az idő. Ez volt az országos bajnokság is, csak ilyen pályát hitelesít az AIMS.

Mert maratoni távon kevesek lába bírna göröngyös, emelkedős terepet, ahol átvágni, lenyesni is könnyebb.

Mert egy ilyen méretű rendezvényhez közeli kórház, mentők, infrastruktúra: vécék, áram, csipszőnyeg stb. kellenek.

Mert senki nem ígérte, hogy az egész város mindig a hatalmas terhet jelentő, bűzös és veszélyes autóitoké. Még a nem túl lakosbarát, autópárti Tarlósnak is okés három nyomorult vasárnap részleges, pár órás lezárása.”

Az én féltávom útvonala, a maratoni táv eleje így nézett ki: elrajtolt a Lágymányosi krampusz rakpartjáról, picit délnek, hogy lekeveredjen az alsó rakpartra, és itt bőven a Lánchíd fölé futottunk egyenesen. Aztán Alagút, Attila út, Alagút utca vissza, át a Lánchídon, ott délnek, a közgáznál kerülünk fööl az alsó rakpartról, Szabadság-hídon át, már felső rakpart, itt valakit újraélesztettek épp (sikerült), utána délnek, át a rajt-célon (15 km), egészen a Dombóvári útig, sőt, ott még egy kis ficak a Budafoki útig, az nagyon szar rész, aztán vissza, rakpart és föl egyenesen a Lánchíd utánig (Halász utca). Én a Lánchídig raktam magam össze fejben, nagyon szar volt onnan az a pár lépés, és lassú is (10:20-as km-rel futottam az utolsó 700 métert). Az egész útvonal itt.

Kétnapos esemény: szombaton voltakl a rövid-családi-gyerekes-gyaloglós távok, köztük öt és tíz km, vasárnap pedig a maraton, négyes maratonváltó, 30 km és maraton párban, és ennek céges, szakmai, Fut a színház verziói.

Idén összesen nevezett 30982 fő, ez visszaesett, egyébként töretlenül ment fölfele minden évben, tavaly 33495 fő nevezett. Most vasárnap 14000 körüli létszám futott a különféle távokon, ebből 6500 egyéni maratonista, köztük 1135 fő első maratonista.

A nők aránya a maratoni távon már 29 százalék (1999-ben 13, 2009-ben 18 százalék volt). Gymfeminism! A két nap összes nevezőjének 46 százaléka nő.

Kenyér Imre 86 évesen a legidősebb futó, ő 5 kilométert futott. A legidősebb maratonista Richter Ferenc (81 éves) és a német Juergen Kuhlmey. Nő csak 70 éves akadt, kettő is: Dobó Katalin, Danielle Heiz Svájcból. Ahh! Már látoma jövőt. Csak a magyar nőt találtam az eredménylistán: 5:24:38-ával jobb a maratonja, mint az én elsőm, és itt volt a Wizzair félmaratonon is, 2:23:02 volt az eredménye. Richter Ferencé 5:37:41 (ez nagyjából az én időm!), a német bácsi ideje sincs a nyilvántartásban.

Lengyel László Ottó is rekorder, ő 30-szor futotta ezt a versenyt, és 139 olyan induló volt, aki 15-nél többször.

Ez volt a kis színes, a sajtóanyagból írogattam ki, de nagyon álmos lettem.

bé betűs bárosaim

Hát, amellyel, ímhol, igenis kezdünk mondatot, ez a hétvége hatalmas löket vérfrissítés volt. Meg is lepődtem, hogy ennyire jót tett, feltöltött, egyrészt mert bár kicsit belefásultam a budai mindennapokba, de nem éreztem rosszul magam (vagyis, nem üvöltözött bennem az igény, hogy változást, élményeket, pörgést, gyerekmentességet és gyűlölködésszünetet, de azonnal!), másrészt mert az utazás, a szervezés, a pénzköltés, az összepakolás, a repülés és repülőtérre jutás, illetve a családnak a helyettes juhászra való bízása, távollétemben is evése, tisztán tartása, iskolába stb. menése mindig stressz.

Szívmelengető volt, hogy M., a csakazolvassás berlini erődítmény a reptéren várt (nem nála laktam aztán), és így volt egy közös másfél óránk. Köszönöm! Örültem nagyon. Bővebben…

viszont el kell mennünk vásárolni

Ezt nem én írtam. A szerző debütál.

Rakom le a táskámat. „Igen?”

„Hát persze. Nincs itthon se tej, se kenyér, se semmi.”

Hát persze. Hétfő van, ilyenkorra rendszerint elfogy minden, ilyenkor rendszerint vásárolni megyünk.

„Lepihensz egy kicsit, vagy menjünk most?”

Gyors gondolatmenet következik, elemzem, milyen volt a napom, mit akarok még csinálni, mennyire akarok túllenni a fejünk fölött nyomasztóan lógó vásárláson, amit régen utáltam, meg most is utálok, csak már megszoktam. Persze van annak egyfajta meghittsége. Kár, hogy most nem vagyok vevő a meghittségre.

„Menjünk most.”

„Jó. Akkor felöltözöm, te meg vedd elő a zacskókat.”

Ilyenkor mindig bevillan, hogy szemben a szelektívgyűjtéssel való nyűglődésével, zacskók terén valahogy mégis milyen környezettudatos. Aztán rögtön az is bevillan, hogy itt nem a környezettudatosság a lényeg, hanem a bolti zacskó harmincöt forintja. Ez nem spórolás, csak hát mégse fizessünk fölösleges zacskókért. Hiába, rendszerető ember.

Igazából a zacskó a legrosszabb szó ezekre, az egyik egy füles vászonszatyor, a másik egy bolti hűtőtáska, szigorúan nem a megfelelő üzletlánctól, hadd nézzenek majd a boltban.

Ülünk a villamoson, csak egy megálló, szívem szerint sétálnék. Hiába, nem jók már a térdei.

Jön a haditerv.

„Venni kell tejet… mennyit iszol meg?”

Sok tejet iszom meg egy hét alatt.

„Jó, majd ott kitaláljuk… kenyér, paprika, sajt… A vajat nehogy elfelejtsük.”

Nehogy.

Mindig, kivétel nélkül mindig ugyanazt az útvonalat járjuk be. Ez adja az esemény rituális jellegét. Pénztárok mellett be, kosár. (Bosszankodás, hogy nincs kosár.) Egyenesen, el a zöldségespult mellett. (Bosszankodás, hogy milyen drága a paprika. Ez már lassan pofátlanság.) A tejtermékeknél jobbra, fontos, hogy ne felejtsük el a vajat. Szóval elkezdem keresni, sosem jegyzem meg, mi hol van itt. Közben meglátom, hogy a szokásos szeletelt sajtunk új csomagolást kapott. Ez a történetben már jelentős fordulatnak tekinthető.

Viszem is a sajtot, ő már a tejeknél áll, a homlokát ráncolja. Ránézek, majd a kartonokban felhalmozott tejre. Gondolkozom, vajon hány embernek lenne ez elég.

„Nézd csak meg, mikor jár le!”

Megnézem. Mondom.

„Áh, jó, vegyél hatot! Áh, nem is, hetet!”

Hiába, sok tejet iszom meg egy hét alatt.

Két jobbfordulat, jönnek a kekszek. (Bosszankodás, hogy pont nincs olyan.)

Egyenesen, balra, pékáru. (Bosszankodás, hogy milyen száraz. Igazából én teljes mértékig meg vagyok vele elégedve, de azért helyeslek.)

Jön a „pár dologért még visszaszaladok” rész, közben ő már az abszolút megegyező hosszúságú sorokat méricskéli.

Érdekes, hogy a „tejből, kenyérből, sajtból, paprikából” mennyi minden lett.

Jó ez a hely, rekordidő alatt lemegy a sor.

A pénztárnál különleges szisztéma szerint megy rutinszerűen a pakolás.

Bankkártyával fizet. (Bosszankodás, hogy elfelejtette a kódot.)

Ahogyan megyünk kifelé, nála hét tej, nálam minden más, már éppen megkönnyebbülök, hogy na, megint túl vagyunk ezen… Ekkor azonban elhaladunk a virágosok előtt.

Megáll, odafordul, lerakja a hűtőtáskát benne a tejjel, előveszi, felrakja a szemüvegét, a kezét a háta mögött összekulcsolja, felsőtestét kissé előredönti, és néz. Lassan ide-oda fordítja a fejét, szemléli a kirakott virágokat. Megjelenik közben az eladó.

Idegileg készít ki ez a fázis.

„Segíthetek?”

„Áh, tudja, nagyon szépek, vennék is, csak az a baj, tudja… nem tudnám hová rakni…”

Minek állunk itt akkor, könyörgök? Persze nem szólok semmit. Csak illik már kivárnom, amíg nem vesz virágot, ha már az előbb vett egy halom ételt, amit jó részt én fogok megenni.

Megadom magam, lerakom a vászonszatyrot. Bár már érzem, mi lesz.

Alig érinti a földet, hangzik az ítélet: „Áh, majd legközelebb. De nagyon szépek, köszönjük, csak hát már annyi van otthon… Na, csókolom.”

Hiába, szereti a virágokat. Tényleg tele vagyunk növényekkel.

Nem volt ez olyan borzasztó.

Innen már csak haza.

Otthon már csak kipakolni.

„De hülyék vagyunk! Nem vettünk vajat!”

Hiába. Mindketten feledékenyek vagyunk.

irodai dolgozók

Volt már téma a blogon, mekkora teher az egyénnek is és a városnak is a napi melóba járás.

beérni a munkába

A jövő már felsejlett: látva, mennyit fogyasztanak az irodaépületek, a légkondi, az élő munkaerő mennyibe kerül, és milyen dugókat és más urbánus problémákat okoz reggel és délután az egyszerre mozgó tömeg, egy sor szakmában, munkakörben a távmunka és a szabadúszás korszaka következik.

A dolog most úgy került elő, hogy a Rejtélyes Névtelen Életemet Élő Nagyon Okos Nyomozgató, ezúttal Orsi Sz álnéven a következő javaslatot tette:

nagyon jót tenne neked egy munkahely, túl sokat lehetsz egyedül, túl sokat agyalsz magadon, túlságosan ráérsz

(Nem függetlenül attól, hogy hónapok óta rúgkapálnak az álnevek a fotóim miatt, meg hogy közös edzéseket, képzéseket tartok, illetve cikksorozatom lesz.)

Mire is én felvázoltam, hogy na, abba bolondulnék én bele: három gyerek ellátása, elindítása reggel, köztük egy kis elsős, dugóban buszozás, fegyelmezett seggelés, hierarchia, jelenlét. Beteg gyerek…? délutáni odaérés? lelkiállapot, stresszmennyiség?…

Mert ez a valaki nekem rosszat kíván. Nehogy már én ne szívjak!

Miután, tegyük hozzá, pompásan vagyok azzal, amivé mára az életem vált. Hiszen ezen dolgoztam.

“Orsi Sz” elferdíti a valóságot, és rosszhiszeműségből állítja be úgy, mint ha én – blogger, újságíró és három gyerek egyanyja, erdei lakos, futó, bringázó, kutyázó, plazmaadó statiszta, heti öt közösségi edzés szervezője, stabil baráti körrel és változatos hobbikkal – unatkoznék, magányos és dologtalan volnék, mely életbe belebolondultam.

Aki itt unatkozik, haszontalanul nyilvánul meg, és nem a saját életével foglalkozik, nem a maga ügyeit jobbítja, hanem másvalaki után túrja a netet, az ő. És ezzel neki van feladata.

De. Baráti jellegű üzenetet kaptam két olvasómtól is, arra, ahogy az irodai munkáról írtam. Nekik van nevük, vállalják az énjüket és a konfliktust is, és ismernek korábbról, van egymáshoz közünk.

Egyikük arra kér, ne nézzem le a beosztottakat, az irodai dolgozókat, mert értéket termelnek, és én magam is sokat köszönhetek nekik.

Legyünk most őszinték magunkkal, mert ez a csakazolvassa blog. Nem nézem le, de tudjuk, ez milyen. Szívás. Nem bolygatjuk nagyon, mert ez van: ilyen az élet, örülhet, akinek van melója. Pont úgy nem nézem le őket, mint azt, aki beteg vagy dohányzik vagy császármetszése volt. (Talán ez az utóbbi a legpontosabb: sokak szerint a császár még jobb is, mert biztonságos.)

De, ne haragudjatok, szar nekik. Ők maguk mondják. Én is csináltam. Nagyon rövid időkre neonfényes-képernyőset is. Főnökkel, időre bejárással, felöltözve, ülve, irodabútorok sivárságában. Mindenki megnyomorodik az évek alatt az üléstől. És én nem akarok olyan életet.

Tudom, van olyan is, aki szeret bejárni, kellemes hangulatú a munkahelye, lehet jönni-menni, jó arc a főnöke, nem zavarja az egyenfikusz és a kávégép*, netán izgi a kollégákkal a csevej, a flört, a közösségi élet. Olyan is akad, aki hisz a feladatában, megtalálja benne magát, nem csak kényszerű pénzkeresetként űzi. Én mégis többet hallok a kiégettekről, az unatkozókról, a beleőrülőkről és a munkahelyi hierarchia számos visszaéléséről, játszmákról, a pletykákról, intoleranciáról, kikezdésről, az ostoba, lélekgyilkos főnökökről és munkatársakról. Azokról, akik rohannak délután fáradtan, de nem érnek oda a gyerekért meg az ovis műsorra, azokról, akiknek nincs érdemi feladatuk, de bent kell ülnüki, azokról, akik évek óta nem aludták ki magukat, azokról, akiknek meló után sem idejük, sem kedvük, jelenlétük nincs már a testmozgáshoz, és azokról, akiknek szétette a gyomrát a stressz. Azokról, akikre excelek néznek vissza, és felüdülés a porkávé, és azokról, akiket baszogatnak, ha betegek, vagy a gyerekük beteg, vagy el kell kérdezkedniük bármiért. Ezeket ti mesélitek el, és nagyon valószínű, hogy ezt csak a pénzért vállalja az ember.

De hányan dolgoznának vajon ilyen körülmények között, ha ugyanennyi pénzért, esetleg többért kötetlenül, otthonról, netkávézóból végezhetnék a feladatot?

Ha volna olyan szakmájuk, képességük, amelynek révén projektfeladataik lennének, dönthetnének: vállalják-e és ők mondanák az árat, és megbízás lenne, tehát nem csak munkahely nem lenne, hanem munkáltató, főnök sem, mit választanának?

Hányan választanák a beosztotti létet, a diktált feladatokat, a számonkérést, pozícióharcot, ha végezhetnének alkotó munkát, és arra volna is kereslet?

És hogy ez privilégium. Írja a másik olvasó.

Az is, de ennyi privilégiumuk, ahonnan én indultam, egészen sokaknak volt, van.

Döntés volt, nem szerencse, hogy ne irodai, beosztotti munkám legyen: tíznél több szűkös keresetű évet, rengeteg melót és képességeim legjavát tettem ebbe. Korrektúráztam és korrektúrázom ma is, ami nem egy pénzes meló, és főleg azért csinálom, mert szeretem és könnyen megy (csak saját szövegben hagyok hibát, mert azt nem látom olyan szemmel).

Nagyon meglátszik a munka, a produktum minőségén, hogy az illető szereti-e a munkáját. Csak a nagyon fegyelmezett emberek tudnak minőséget produkálni e nélkül, de bennem fegyelem, kötelességteljesítős fajta, a tragédiám után már nem sok maradt, ott kimerült a kvóta. S ha rákényszerítve nem vagyok, akkor minek? Szeretni, érteni hozzá, jól dolgozni egyet jelent. Ugyanezt mondhatom az edzésről, az írásról is. Imádok továbbá sajtótájékoztatókra és filmpermierekre járni, ahol a kollégák, köztük fityfiritty képzettségűek vagy életkorúak látványosan unatkoznak.

A szenvedélyt díjazzák, és a szenvedély élvezet.

Én se volnék ekkora botrány, ennyit kóstolgatott, firtatott valaki, ha a “fix meló” olyan nagyon vidám lenne úgy általában.Ezért kell azt mantrázniuk, hogy a blogolásom lustaság, nem valódi munka, elveszettség, és könyöradományból élek.

Én pontosan tudtam, mit nem akarok, és nagyon sokat dolgoztam azért, amit viszont akarok. Vállaltam a kockázatokat is. Öt év alatt sem bántam meg. Számos diplomás ismerősöm sodródik, nem azt végzi, amihez ért, ami a végzettsége, vagy amit élvez, mert azon a területen nem talál munkát.

És akkor ne beszéljünk azokról, akiknek igazán nem túl megerőltető, nem is érdekes a melójuk, nem kíván igazi kompetenciát, csak épp olyan a terület és annak a hagyományai, az úgynevezett munkaerőpiac, az érdekképviseletük, vagy hagyományosan annyit ér a végzettségük, hogy azért kifizeti a munkáltató a magas bért. Nem ritka, hogy ezek az emberek álló nap neteznek, ott ülnek, és az olyan, mintha dolgoznának. És mert csak időszakosan van feladat, azt is tessék-lássék csinálják meg. Rohadtul unják ők is, hogy ennyire tékozló a struktúra. Ez simán elfér a rendszerben, nem akasztja meg a termelést, talán még előrelépés is van, csak akkor megy a sírás, amikor leépítik a létszámot. Gondosan bezárják a képernyőn az ablakot, ha jön a középvezető, és még jó, ha nem pornót néznek. Vagy, ki tudja, abban a pozícióban, ahova beügyeskedték magukat, ez is belefér, mint ahogy belefér a másik részlegekre járkálás egy-egy jó csaj kedvéért, kétórás ebédszünet, “kiugrottam a postára” és a félórás cigizések-kávézások.

Érdekes látlelet ez az úgynevezett versenyszféráról. Hogy mennyire nem valós a tevékenység. Mennyi alakoskodás, megfelelés, sunnyogás. Ha én lennék ott, én se tennék bele több erőfeszítést, félreértés ne essék. De azért pont ezek miatt sem vagyok ott, mert a neonfényes semmittevésnél nincs nagyobb kiégés, főleg ha még otthon is szar.

Nem teszem én ezt szóvá, amíg nem jönnek ide nagy kíváncsian ítélkezni, félremagyarázni engem. Amíg nem az én modellemet kezdik ki. Mert akkor viszont röhögnöm kell. E csoportból kerülnek ki a csíkos inges, frusztrált, célpontot kereső bürokraták és műszakiak, akik pásztázzák a netet, hogy hol lehet feszkózni, lehetőleg nők körében, akár kismamafórumokon is, ami további érdekes következtetésekre ad lehetőséget.

Nehogy már egy nő! Nehogy már létezik szabadság! Alkotó munka!

Nekem ugyanolyan döntés a nem-bejárás, mint hogy nem veszek fel hitelt, nem dohányzom, soha nem eltartót vagy érdekkapcsolatot keresek, hanem emberi összetartozást és szerelmet, vagy hogy minden erőmmel azon leszek, hogy szoptassam a gyerekemet.

Az is döntés volt, hogy magyar szakra megyek, és míg a kortársaim buliztak meg ittak, színházba jártam, saját pénzből.

Az is döntés, hogy nem panaszkodom, hogy félállású tanárként, mellette nappalis angol szakos diákként milyen feszített a nap és milyen keveset keresek. És hogy nem hagytam ott a pénz miatt a pályámat, a bölcsészséget.

Csak a három gyerek és a férjem halála vett rá, hogy ne akarjak tanítani, bejárni. Főállású anya vagyok. Bárki hasonló helyzetű ugyanennyi anyai, családi juttatást kapna, mint én. Blogger lettem, és ti végignézhettétek, hogyan nem adtam fel minden szemétkedés és visszaélés ellenére. És én nagyon örülök, mert bármi jön, azok a szövegek, a legjobbak megvannak már, jók lettek, hatnak, jelenvalóak. És nincs nagyi, nincs segítség, se örökség, egy fő használhatatlan, nagyon nehezen viselhető apa van. Mindent én teremtek elő, a tornazsákba hímzett monogramtól a főtt tojáson és hajnyíráson át a mobilszámláig és az elműs ügyintézésig. És minimum annyit teszek a bejárókért, hogy nem sírok. Nem irigylem és nem szidom a jól keresőket, az építkezőket, a családi cégek biztonságát, a protekciózókat, a tőkejövedelmet, a cafeteriát. Nem vagyok versenyben munkahelyért senkivel, nem foglalok helyet, létrehoztam egy sajátot.

Hát ne rám haragudjatok.

* G., aki nagyon poentíroz mindig, csupa mémben beszél, úgyszólván, azt mondja, ha egy űrlény lejönne a Földre, és megfigyelné, hogyan működik az emberi termelés, bizonyára arra a következtetésre jutna, hogy a fontos céges folyamatok a kávéautomatánál zajlanak, esetleg ez rítus és varázslat. Amúgy ő földlakó közgazdászként sem igen érti, hogyan lesz valójában ebből a sok résztevékenységből termék.

A héten már tényleg meglesz a kvíz, csak valami gebasz volt a kvízkezelős belépéssel a kölcsöngépemről (Alma rothadása meggyógyult, új a billentyűzet, kissé elcsúszott a fólia, utángyártott jellegű az Ő meg az Ű, viszont adtak kedvezményt emiatt).

A héten Julis vizsgázik, ősztől pedig több ügynökségnél belevetjük magunkat a filmvilágba, én kifejezetten akrobatikus, testemre szabott feladatokat is keresek. Erre is jó a szabadság.

Lesz egy bejegyzés arról, hogy felnőttként együtt lakunk a szüleinkkel. Lesz egy best of kommentelők gyűjtemény, ha már bele kellett kutatnom a nyomozó kérésére, kiaknáztam. És lesz egy nagyon sűrű: pár biztató mondat azoknak a mindenféle kereszteket cipelőknek, megszomorodottaknak, akiknek nagyon nehéz most.

tizenhárom év, tizenhárom kilométer

Az történt, hogy egy hónap alatt megdupláztam az életemben teljesített futóversenyek számát! (A versenykilométerekét nem.)

2004 őszén futottam ugye első versenyemet, egy gyalázatos 5,6-ot a SPAR Maratonon, a záróbusszal a seggemben, érdekes, kevesebb kiló voltam, mint most, csak nem tudtam még hatákonyan futni. Tavaly július 30-án éjjeli félmaraton, készületlenül, a távot lefutottam végig, az utolsó harmadban végeztem, és testi sokkot és melankolikus rossz élményeket vittem magammal, utóbbiak hetekig eltartottak, viszont volt alkalmam magamon gondolkodni és futásügyben olvasni az olimpiáig. Azóta is inkább teremben és ritkán futok, 5-6 kilométert legfeljebb. Április 9-én tíz kilométert nyomtam a Vivicittán, és azt a magaménak éreztem végre, 1 óra 4 perc 16 másodperc

Ma délelőtt pedig tizenhármat az Európai Uniót ünneplő rendezvényen.

Azannya (azanyáknapját), már azt hittem, lemaradtam róla, mert betelt a létszám. Bővebben…

engedje el!!!!!!!!!!!!!!!!

Edzésből jöttem csütörtökön, azzal a fáradt, de nem romos, diadalhatáros-öntudatos, kemény combú érzéssel. A Szent István körút déli oldalának egyik mellékutcájában, a sarkon, behajtani tilosban és a zebrán áll keresztbe a Toyota batár, méretes sofőrje az anyósülés mellett kint, és

Bővebben…