profilképeink

Hétszáznál több ismerősöm van a facebookon. A profilképével kapcsolatban a többség nem nagyon tudatos – vagyis, jó ízlésűt akartam írni.

Előnyös akar lenni, hökkenetesen ügyetlenül.

Hosszú, okostelefonos fejek vannak.

Külön csoport, akiknél a körben cicák, mandalák, gyerekek, idézetek vagy nonfiguratív feketeség, azoktól, akik nem szeretik az arcukat, és az se érdekli őket, hogy akinek írnak, akit bejelölnek, lásson már valakit a képen. Állati nyugtalanító egy névnek és egy elvont ábrának írni. Főleg ha nem is valós ismerős az a valaki.

Feljavított, szűrős, műtermi parádézás is van a nőknél. Szexiskedés, gyönyörű szemkörnyékek. Pálmafás kivagyiság. A biznisz logója. Nem ám külön oldalon.

Vagy több éves, néha évtizedes fotó. Rá nem ismersz.

Van, aki a hétköznapokban gondosan sminkel, belövi a haját, “ad magára”, és azt teszi ki, olyasmit. Ez okés.

Összességében igazolványkép típusú “ilyen vagyok, vállalom” profilkép csak pár tucat ismerősömnél látható. Hiúság nélkül, információként.

Az enyém, a jelenlegim hason fekve, lámpafényben készült a híresen kíméletlen MacBook Air PhotoBootjával. Minimális ragyaeltávolítással, ami tényleg olyan volt, mintha leszart volna valaki épp. Egy forgatásra sminkeltek ki ennek a fárasztó napnak a délelőttjén, azt akartam nem-veszni-hagyni.

Nem húzom a szemkörnyékemet, járomcsontomat szét á la idősödő díva.

Miért félünk ennyire az arcunktól? Miért vigyorgunk minden képen mesterkélten? Hullafáradtan miért kell ragyogni, pózolni a befutófotón, mint arra figyelmeztetnek is a mikrofonból?

Én vagyok ilyen, sminktelen és leszarós – nekem ezen a képen nem a szarkaláb vagy a fura arc nem tetszik, hanem az, hogy száraz a hajam nagyon, és a szüleim vonásai egyre erősebbek:

Szeretem ezt a szerelést, az akkori hangulatot, azt, hogy ott voltunk.

És vagyok ilyen. Voltam. Ha olyan a fény. MacBook.

Megvan nyersben is:

Ilyen a testem, mert pont akkor, 30 kilométer után, a hídból felállva, felcsúszó pólóval úgy gyűrődött a hasam:

És ilyen (szintén októberi kép, nem a 2015-ös őszi legkockábbakkal hasonlítom össze!):

Mint polgárjogi mozgalom, érdekelnek a nem előnyös fotók. El vannak nyomva. Mi lesz velük? Mi lesz a valósággal?

Tényleg olyan bizonytalan vagy, hogy a reális, kicsit fura kép szétveri az arról alkotott képedet, hogy te jól nézel ki? Úgyse jobban. És nem csak a kamuzás, a bjutifilter a vállalhatatlan. Mit vicsorogsz minden képen, hajtod félre a fejed, hosszítod a lábad, mutatod a fejed felülről? Mások látnak, mindig, téged, nem csak a megszűrt, elég szép képet. Legyünk már olyan felnőttek a nagy elfogadásban, hogy a pőre, fakó, valós, nem modelles képeinket se távolítjuk el undorodva. Ha tudnád, mi billeg az arcodon, milyen vagy álmodban, verítékezve, elkenődött rétegeiddel, szexben, frissen szülten! Vállalod?

77 thoughts on “profilképeink

  1. Vállalom, igen, sminktelenül, fáradtan is (jelenlegi). Kegyes hazugságnak látom a sok csillivilli, agyon kozmetikázott profilképet. Számomra az a funkciója, hogy megmutassa, milyen vagyok most. Nem túl fantáziadús, vagy költői, de ez van. Profilkép helyén gyerekem, kutyám? Vagy mesefigura? Jaj. A gyerekem én vagyok? Vagy a kutyám? Vagy Miniegér? Sokat mond az emberről, mit rak ki magáról elsődleges információforrásként.

  2. Időről időre van egy pár kép, amin szeretem látni önmagam. Azt rakom ki.
    A selfit pedig utálom, és magamat se szeretem a selfis képeken.

  3. Szerintem ez nem ennyire egyszerűen fekete vag fehér.
    A profilkép valami olyan,amit azért raksz ki,mert tetszik, valamiért fontos neked, tetszel rajta magadnak, jó ránézned, vagy büszke vagy rá. Ezer oka lehet,hogy valakinek miért az a profilképe ami. Egy barátomnak például azért egy rajzolt kislány,mert emlékezteti őt a saját gyerekére is meg rá is hasonlít. Benne van minden,ami fontos neki.
    Egy ismerősnek azért a kuyája,mert büszke rá, szereti, fontos neki.
    Azt se felejtsük el,hogy a profilkép általában nyilvános és nagyon sok munkahelyen utána néznek az embernek facebookon is. Nekem annak idején egy kollegám,aki nem is volt ismerősöm szólt,hogy ne rakjak ki olyan képet,ami nem méltó a szakmához. Egész sokáig gondolkodtam rajta,hogy melyikre gondol,aztán rájötten,hogy az airsoftos képekre,amit elvileg nem is láthatott…
    Aki egy almát rak ki az is okkal teszi,nem biztos hogy szeretné,hogy bárki megtalálhassa őt,inkább megtartja a jogot magának,hogy azt jelöljön be,akit akar. ( Az álnevekkel ugyanez a helyzet).

    De a profilképen kívül rengeteg olyan képet raknak fel az emberek,amiken nem tökéletesek, csak ha valaki elsőre ránéz az adatlapjukra, nem azt fogja látni,hogy leharcoltan mosolytalanul bambulnak maguk elé.
    Egy állasinterjúra sem úgy megyünk el,hogy ne raknánk rendbe magunkat.

    • Jaja (üdv a blogon), szoktam fürödni meg hajat mosni is. Sőt.
      Ami ellen a poszt szól: a rettegés a nem-vagyok-már-huszonöt állapottól, a természetes ráncok, formák, jellegek utólagos eltüntetése, leharcoltnak nevezni egy teljesen természetes arckifejezést vagy a sminktelenséget, a hazug és kényszeres alakoskodás, szorongás, feljavítás, a deszépvagyok műsor, főleg olyanoktól, akik nem annyira figyelnek a valós jó állapotra, egészségre, fogakra, absztinenciára, sportra, szűrővizsgálatokra, csakis a látszatra.
      A profilkép nem arra való, hogy a felhasználót emlékeztesse valamire, benne jó érzéseket keltsen, ez kifogás. Az lehet borítókép pl. A profilkép egy arc, a felismerhetőséghez, “egymás szemébe nézéshez” kell (a fb szabály is utal erre, és elvileg nem lehet ál- vagy becenéven sem jelen lenni!)), és az képes kitenni önmagát maszktalanul, hiúskodás nélkül, aki rendben van a valósággal. Ha túl nagy a különbség a kép és a valóság között, az ciki, és az is, ha mások azt kapják, hogy na, XY nem vállalja a (jelen) arcát.
      De mindezt leírtam a posztban, ezért nem értem egészen a kommentedet. Tudom, miért csinálják, tudom, sokan csinálják, és szerintem problémás, ezért javaslok ebben tudatosságot.

      • De ha ő attól érzi magát jobban,hogy agyonfilterezett képet rak ki a profilképének,akkor tegye. Nem árt vele.
        A profilkép sokmindenre való, itt például az enyém azért ez a két kis figura,mert egy olyan történet szereplői,ami kedves a szívemnek,hozzám tartozik, ez is a részem.:)

      • Nem értelek. Persze, hogy azt rak ki, nem jogokról van szó, inkább arról, hogy ennek megfelelően is fogják kezelni, főleg, ha élőben is látják, milyen. Ha ezt vállalja, az is oké.
        Én pedig itt leírom, mit gondolok erről, mert ez a blogom, gondolkodó ember vagyok, gondolkodó embereknek írok, és aki idejön, a gondolataim érdeklik, az elolvassa. Rendben van ez?
        Ha az enyém is feljavítottnak számít, akkor a kritika engem is illet.

    • “Aki egy almát rak ki az is okkal teszi,nem biztos hogy szeretné,hogy bárki megtalálhassa őt,inkább megtartja a jogot magának,hogy azt jelöljön be,akit akar. ( Az álnevekkel ugyanez a helyzet).” Ezt részben és általában tiltják a közösségi oldalak, nem véletlenül. Azt is megjegyzem, hogy nagyon vidám, ha tudom, hogy a nagyon öltönyös-feszes-formális munkahely nem engedi szegény Anilorakot saját néven facebookozni, de általában a zaklatók, alakoskodó energiavámpírok és molesztálók is hasonló trükkökkel élnek. Szerintem fontos egyenesnek lenni, magunkat vállalni, és ezt elvárhatjuk másoktól is.

      • Én itt generációs különbséget sejtek. Lehet, hogy csúnya általánosítás, de a harmincnál fiatalabbak sokkal hamarabb kezdték használni a közösségi médiát, mint mi, és nekik valahogy identitás-meghatározás is egy profilkép, de talán az egész oldaluk. Nekünk nem annyira, vagy legalábbis annak, aki csak kommunikációra használja. De hát erről írtak könyvet is nálam sokkal okosabbak.

  4. Igen, én is ilyen vállalós vagyok. A mostani profilképem hároméves, elvittem egy iskolai csapatot Angliába, nagyon jó élmény volt. Egy katedrális perpendikuláris folyosóján vagyunk épp, ott szelfiztem. (Ezen a folyosón forgatták a Harry Potter pár jelenetét, a gyerekek odavoltak tőle.) Mivel évente háromszor van rajtam fullsmink, nehéz előnyös fotót találni rólam. De még vállalható az arcom nappali fényben is, bárhogy is, minden eddigi profilképem ilyen volt. Minden nap kirakom a sminktelen arcomat kamaszok százai elé, és egész jól elboldogulok egyébként bárhol a fejemmel, mert arra használom, amire való: kommunikálok vele, érzékelek, ilyenek. Szerencsésnek gondolom magam, hogy nem aránytalan, nincs bőrbetegségem, nem sérült meg nagyon soha. De ha meg igen, akkor se tudnék mit tenni, azzal élnék együtt, ami van. Szerintem senki sem annyira rusnya, hogy egy macska legyen a profilképe. Attól meg összeszorul a gyomrom, ha valakinek a tündéri-bájos gyereke a profilképe. Milyen énképe lehet, Úristen.

  5. Nekem nehéz látnom magam, de egyre jobban vagyok.
    Több oka lehet. Nem vagyok szép, ez az első. Nehéz rólam jó fotót csinálni, nincsenek kimondottan nőies vonásaim. A másik az évekig tartó iskolai zaklatások tartós eredménye, amely beivódott az önképembe. Elég összetett ez.

  6. Én minden nap sminkelek minimálisan, így a profilképeim is mind sminkesek. Minden évben karácsonykor készül egy otthon házilag, hogy mégis valami aktuális legyen. Amilyen aznap vagyok, pont olyan. Nem javítgatok, legfőképpen nem filterezek, jó a kamera, ennyi. Idén nem voltam elégedett, nem voltam jó passzban, és ez látszik is. De annyira nem tartom fontosnak az fb reprezentációmat, élőben általában jobban nézek ki (mindenkinek jobban áll ha él az arca), bizonyos napokon meg sokkal szarabbul. Kinek vetítsek?

  7. Sziasztok!
    Még régen az iWiW-es időkben , egy barátom kérdezte, hogy miért nincs profilképem? Mondtam, hogy már az óvodában is utáltam ha fényképeznek. Mondta, hogy majd ő csinál rólam. Nem hitte el hogy, nem lehet rólam normális képet készíteni. El lőtt vagy 100 képet, majd azt mondta, baszki rólad tényleg nem lehet. A mostani Facebook profilképem öt éves. Terhes vagyok rajta a fiammal és egy barátnőm készítette úgy hogy, nem vettem észre.
    Egyébként ha mondjuk egy liftben utazom és van benne tükör egyszerűen nem merek belenézni mert félek hogy mit látok. Vagy egy ablak, egy áruház üveg bejárata , stb.
    Hát igen. Ez az eredménye annak ha, gyerekkorodban és kamaszkorodban is sőt még felnőttként is ,csak a hibát látják benned a szüleid , nagyszüleid. “Mi van az orrodon? Na te se vagy már olyan vékony mint lány korodban. Neked sincs már annyi hajad mint a középiskolában. Ennek a leánynak és épp olyan vastag a lába mint neked.”
    Így marad az egyetlen olyan kép a profilképem, amelynél nem tudtam hogy fényképeznek.

    • ó, be szar ezt még olvasni is. Pedig hány és hány ilyen sztori van, ahelyett, hogy nulla lenne! Hogy legalább a szüleink fogadjanak el olyannak, amilyenek vagyunk. Milyen egyszerűen hangzik! Mekkora mázlim van, hogy a mi családunkban sose volt fontos a szépség, ezért engem se basztattak azzal, hogy nézek ki. De legalább a mi gyerekeink!

      • Én is, mint Sharkrabbit, de saját indíttatásból, sajnos. A képem régi és véletlenül elég előnyösnek érzem, valaki úgy vágta ki egy meglévő fotóból ügyesen. Már gondoltam arra, hogy egy gyerekkori képet tetetek ki vele, de inkább újat, arcképet kellene. Amúgy nekem a FB az kulturális-közéleti magazin, főleg. Ez nem sznobizmus, hanem a széleskörű, kétoldalú kapcsolatok hiánya…

  8. A LinkedIN képem sokáig egy olyan volt, ami egy nyári délután készült családi fotóként, ha valaki nagyon jól megnézte, a körbevágás ellenére látszott a háttérben a lányom akkori műanyag vára.

    Mivel elmúlt ezer éves, idén lecseréltem. Van egy melóm, amiben ragaszkodtak hogy legyen rólam egy műtermi, kisminkelt-frizurázott fotó, azt rakják a cuccaim mellé. Mondtam minek, én szövegeket gyártok, nem modellnek mentem…de, de, de, hát egye fene. Készült 2-3 kép, amit arra nem használtak el, azt megkaptam saját használatra és az egyiket felraktam a LinkedIN-re portrénak most. A LinkedIN szakmai kirakat, jóbenyomás, cégreprezentáció, nem önvallomás.

    A fb portrém régi, valami eseményen lőtte valaki rólam, mit cserélgessem folyton, aki akar megismer, majd ha már nagyon nem, keresek másikat.
    De az előnytelen-tokás-nagyorrú-rossz fényben készült-grimaszos képeket kitenni minek? Mert tudom hogy tudok így kinézni? Az életben megjelenő, abban a másodpercben nem annyira előnyös megjelenés más, mint annak pillanatképpé merevített mása papíron, képernyőn. Szerintem nem akkora hiúság vagy önismerethiány ha ezeket köszönjük, nem kérjük. Most kínozzuk magunkat azzal, hogy lám-lám milyen fertelmes grimaszt is tudunk vágni? (bezzeg mókás kedvű férfiak akár bizniszt tudnak ebből is csinálni, karriert, védjegyet – Jim Carreytől Laár Andrásig – de nőként keveseknek megy ez természetesen)

    Az utolsó generáció, akik sose pózoltak, csak mert láttak egy fényképezőgépet, azok tán a nagyszüleim generációja voltak. Imádtam a Mamit és a Tatát fényképezni, mert minden kép jó lett róluk – mindegyiken pont olyanok voltak, mint általában az életben.

    • Engem tablóra szoktak fotózni, és mindig megkönnyebbül a fotós, mikor az érettségiző lányok pózolása (azt mindig megértem, fontos nekik, hogy jól nézzenek ki, sose szólnám le őket ezért) után kattint hármat, választok, megyek. Kérdezik, biztos jó lesz-e. Mondom ja, van benne 15 év gyakorlatom…

    • Engem megdöbbent, amikor a coach, eü blogger, dietetikus, újságból megismert -ságírónő a ragyogó honlap után megjelenik élőben, és semmi köze önmagához. Se ruhában, se sminkelési fokban. Az nagyon ciki.

      • Anyukám egyszer elment fizetős pszichológushoz, jobb ötlete nem lévén a Nők Lapjában akkoriban cikkező nőhöz. Azt mondta, mikor bement a rendelőjébe, nem nagyon tért magához, mert a fotóhoz képest egy kócos, gyűrött, ápolatlan nőt látott. Szerintem nem a fotóval volt a probléma, hanem azzal, hogy nem adott magára a néni, mikor klienst várt. Az alap lenne.

      • Ilyen van? Végül is, miért ne lenne, csak velem nem jöttek szembe még így. Olyan igen, hogy csak arckép van fenn és mióta legutóbb láttam, durván elhízott…

      • “Engem megdöbbent, amikor a coach, eü blogger, dietetikus, újságból megismert -ságírónő a ragyogó honlap után megjelenik élőben, és semmi köze önmagához. Se ruhában, se sminkelési fokban.” – muhaha, egyszer volt ilyenem egy Nőklapjás híresszerzővel, hát izé, nem is tudom mire számítottam de kb az volt hogy valaki megbökhetett volna “ha ráérsz csukd be a szád” mert percekig nem emeltem az állam a földről fel.

      • És Lubics Szilvi is, szóval sokan önazonosak, valahogy szerencsére nekem ez jut, de ilyen szempontból elég szűk az ismeretségi köröm.

      • Gyakran meglepodom, oda es vissza is, hogy aki bitang jol fest a netre feltett kepein az az eletben teljesen mas, es nem is mindig a smink miatt. Forditva is igaz, kepen nem helyes emberek joval ragyogobbak a valosagban. Rolam sem lehet olyan kepet loni ami tetszene is nekem. Utoljara ilyen 20 eve volt es piszok nehezen viselem el a latvanyt, az oregedes hirtelen es nagylepteku. Nem maga az oregedes zavar es tisztaban vagyok azzal is, hogy mindez latszik az arcomon de a foton levo vencsatalanynak koze sincs a bennem elo vencsatalanyhoz. Eppen ezert nem nagyon posztolok magamrol kepet, eleve minek, kit erdekel hogy nezek ki? Abbol indulok, hogy en sem vagyok kivancsi igazan masok kepeire a profilkepre is csak azert, hogy lassam kivel is allok szemben. A szelfidurrogtatas, kifejezetten visszatetszo szamomra legyen barmilyen inditek is a hatterben.

      • Lucerena-nak: azt irod, nem érdekel, kivel állsz szemben, ez megértem mert azt hiszem, engem sem zavart , ha évek óta tartó levelezést folytattam anime figurákkal vagy macskafejekkel. Volt, akikkel találkoztam utána élöben és nem volt semmilyen irányú megdöbbenés. Igaz, nekem az ismeröseim nagyrésze el van rejtve, nem jelenik meg a feedemben, amit posztolnak – fogalmam sincs, hogy ez kölcsönös-e – , csak azzal kommunikálok, akit én szólitok meg.

      • Bejelolnek emberek, akiket alig ismerek vagy nem vagyok biztos benne, erre jo a profilkep, hogy bet tudjam azonositani. Eleve Nagyon ritkan fogadom el a jeloleseket, annak valami oka van. Pl. a szomszedom bejelolt a minap. Vezeteknevet nem ismertem de a keprol ot magat fel. Nem is fogadtam el a facebaratsagot.

  9. “Ennek a nőnek az írásaitól mindig kicsit felmegy bennem a pumpa. Nagyon azt akarja igazolni,hogy ő a leszarom felnőtt,de nem az. A baráti körömben szokták linkelni és nagyon ritka,hogy ne azt érezném,hogy támad,önigazol(van egy bejegyzése amit pedagógusoknak szán,annak majdnem minden sorába bele tudtam kötni és van egy másik,ahol azokat az anyákat támadja,akik nem maradtak egyedül,de panaszkodnak, hogy nehéz).

    Ehhez hozzászólva, szerintem mindenki olyan képet rak ki profilképnek,ami valamiért tetszik neki,vagy fontos vagy jelentéssel bír. Az enyém az eljegyzésem után készült,egy barátnőmnek egy rajzol figura van,mert az tetszett neki,meg hasonlít a kislányára, egy másik barátomnak a gyerekei vannak a profilképén.
    A profilkép valami olyasmi,szerintem,ami minket mutat meg valamilyen formában, akinek egy piros alma, annak is biztos oka van rá,hogy az a piros alma az.

    Én örülök,hogy a cikkíró le tud menni hídba,hogy szokott sportolni,hogy három szép gyereke van, hogy szép nagy konyhája és hogy úgy a képek alapján van élete, de neki sem egy smink nélküli, elrontott kép a profilképe,amit másokon számonkér. :)”

      • Ők nem ismerik a blogot, sem azt, mi lett az életemmel az elmúlt hat évben, honnan álltam fel, azt hiszik, csak sima felhasználó vagyok, és hát csücsörítenek ők is rendesen. Én mondjuk ismeretlenül is poénnak tartanék egy célvonalon hidazást, és eszembe nem jutna bárkinek a (szövegben említett) MacBookjába belekötni. Megdöbbent az ilyesmi.

        Kösz!!!

    • Érdekes, mitől frusztrálódnak netező, tanult, okoskedvesírónőt követő kommentelők. Meg hogy ekkora vicsorgás van egy MacBookon vagy egy hídba lemenésen, ami azért végképp nem az ölembe hullott. Jó, sokan gondolják. De kimondani így? Milyen életük lehet? Érdekesek a profilképeik.

  10. Na, végignéztem a profilképeim a kezdetektől fogva. Mostanában kb. olyan stílusban jelenítem meg magam, mint kezdő júzer koromban, 2008 körül: évente vagy pár havonta változtatok, általában akkor, ha spontán készül ròlam egy olyan kép, amihez jó élmény kapcsolódik, és azonosulni tudok vele. Nem beállított, nem műtermi, nem is túl intim, hanem olyasmi, ahogy bárki láthat az utcán egy jobban sikerült átlagos napon. Sminket ritkán és keveset használok, filtert sose, az igazolványképnél jobb szetetem a fél- vagy egészalakos képeket, talán mert a portréképet túl hivatalosnak vagy túl intimnek érzem ahhoz, ahogy én használom a Facebookot. 4-5 éve volt egy időszak, amikor rengeteget variáltam, egyrèszt egy önkeresési-önújrafelfedezési folyamat rèszeként, másrèszt azèrt, mert akkoriban kezdtem én is az ismeretségi körömön kívüli kommunikációra is hasznàlni a Facebookot, ennek minden problematikájával, harmadrèszt meg azèrt, mert szórakoztató volt. (Ezek egy részét azóta töröltem, vagy csak a közelebbi barátaim számára hagytam meg elérhetőnek.) A régi fotók, a poénok, képek, állatok mögé bùjàs, szelfik számomra utòlag is mind valahol értelmesek ès dokumentálnak valamit, bár sok ismerősöm nyilván bolondsàgnak látta ès válságtünet is volt, ám volt benne rendszer. Pár dolog azért állandó – csak saját fotókat használtam, sose ábràzolt màst is a profilképem, és sose akartam sokkal jobban kinézni, mint a valóságban. Az anonimitàsnak, absztrakt avatároknak van egy jó kis fórumos hagyománya, az internet (h)őskorában ez természetes volt, meg tudom érteni, ha valakit ez vonz, vagy védi a magánéletét, csak a Facebookon kicsit olyan, mint mikor valaki nudista strandra felöltözve megy. Ha már ott van, legalább ne szóljon be vadidegeneknek.

    • Nagyon szeretem az önreflexiódat. Magamat is, én is így nézem. Nevetséges, amikor annyira fontos, hogy ne vegyék észre, hogy én is csak egy hétköznapi ember vagyok, és ami nem hétköznapi bennem, az belül van.

      • Az se jó azért, ha mindig csak belül van, mert bent reked… (legalábbis én voltam ezzel így is). Hozzám meg a helyzetemhez sok szempontból passzol ez a “low profile”, amihez visszatértem, de nekem nem is hivatásszerű tevékenységem az önkifejezés.

  11. Visszajelzés: elhaló nyakkal | csak az olvassa — én szóltam

  12. Az enyém egy jól sminkelt, mert hiú vagyok, azért is tettem ki, mert tetszettem magamnak rajta. Fileterezve nincs, ráncok, minden látszik. Kb. kétévente cserélem re, egy aktuálisabbra, de egyik sem szar, átlagos, hétköznapi. Mondjuk, nagyon komolyan szelektálom a fb profilomra kerülő tartalmat.

  13. És egy csomóan úgy élik meg, hogy én őket megsértettem, személyükben avagy egy csoport tagjaként, egy ilyen téma kapcsán! még csak nem is elv vagy ideológia vagy trauma – és akkor most ők is jól visszaszólnak. Direkt gúnyosan, sértően, minősítgetve, mert a “megmondóembert” ugye szabad.* Tényleg nem értik, nem érzékelik, hogy nem személyesen nekik írtam, hanem magukra vették, és védekeznek. Ez a neten olvasó, gondolkodó, képzett kör gondolja így.

    * szabad, persze, csak elég vicces

  14. Egyszer elmentem egy felkapott sminkes csajhoz, aki egyéni oktatásokat tart. Megdöbbentő volt meglátni. És nem azért mert rosszul nézett volna ki, csak nem annyira jól(?), mint a szétszűrőzött, megnagyobbított szemű, elkeskenyített állú fotói. Ezt tényleg nem értem, hiszen teljesen jól néz ki ezek nélkül is és a kliensei úgyis látni fogják előbb-utóbb.

  15. Új kolléganő érkezett a céghez. Természetesen az ügyeletes bombázó tudni akarta előre kire (mennyire jó nőre) számítson. Megkereste fészbukon, mutatta nekem is. Én is mondtam milyen szép kis nő. De amikor megjelent fizikai valójában… Hát meg nem mondtam volna, hogy őt én már láttam valahol. Még csak ismerős sem volt. Most ez kinek jó?
    Régebben a férjem szokott velem dicsekedni, neki micsoda szép felesége van. Én meg totál odavoltam, ne tegyen ilyet. Mindenki vár majd egy bombázót… aztán megyek én.

  16. szerintem mindenki olyan képet tesz fel magáról az FB profiljába, amit a kedve tart. lehet az arckép, olyan valós, amin látszik minen bőrhiba, vagy képszerkesztővel adott neki optikai tuningot, vagy akár az FB-n divatos kereteket meg fotószépitést használja, vagy akár kitehet egy kismacskát pamutgombolyaggal. nem a profilkép a lényeg. hanem a megosztásai. már ha szeret dolgokat megosztani

    • Természetesen. Joga és lehetősége van. Másoknak meg a “nem bírom elviselni a valódi arcomat, életkoromat, hibáimat” görcsölésről véleményük lesz, és azt megírják a blogjukon.

      Érdekes ez a prüszkölés, tiltakozás.

    • “amilyet kedve tart” mondjuk egy sáros szamárpatát is? vagy másvalaki arcát, egy gyönyörű modellét, mert jobb lenne úgy kinézni? Az emberek levonják a következtetést, én azt, amit fent írtam. Az őszinte embereknek igényük, hogy mások is őszinték legyenek.

      • Szerintem kicsit szigorú vagy. Nekem van csomó barátom, aki nem játssza meg magát, a facebook-ot viszont családi fotóalbumnak használja, ahova olyan képet tesz ki, amit szívesen nézeget magáról is. Te szabadúszó író vagy, ha jól értelmezem, másnak viszont lehet az sem mindegy hogy a munkahelyéről ki mit lát belőle. Vannak dolgok, amit én is szűkebb körben osztok csak meg. Engem nem zavar, és nem tartom őszintétlennek sem, ha valaki csak a szépet, jót, filterezett életét teszi ki, ha túltolja, úgyis kilóg a lóláb-pl. műanyag anyuka, aki képeiről ordít, hogy azt akarja, irigyelje a fél világ. De aki ezeket az embereket közelről ismeri, úgyis levonja a következtetést. Palástolni lehet, de maszkot viselni egy életen át nem.
        Valaki említette Lubics Szilvit odafent, kinézetre ő sem egy tipikus extrémsportoló, megvallom őszintén hogy talpig sminkben és testhez simuló koktélruhában meg nem mondanám, hogy ez a nő bizony napokig büdösen fut sokszáz kilométert, nem bánva, hogy letörnek a lábkörmei és a sivatag homokjába kell kakálnia. S talán ez a másik érdekes aspektus: sokfélék vagyunk egy emberen belül és amit a média mutat, az csak egy szelete a valóságban. Megvallom őszintén, teljes valóságában én sem akarom kirakni magam, s nem azért, mert szégyellem a ráncaim vagy a nyers pillanataimat, hanem mert nem akarok mindenkit ilyen szinten beleavatni az életembe.
        Engem sokkal jobban zavar a sok semmitmondó idézet, gyertyagyújtás a halottakért meg a szerelmének fészen Valentin-napot kívánók özöne, vagy homofób, extrém konzervatív, rasszista mémek és viccek. Igaz, ezeket le is tiltottam.

      • “…másnak viszont lehet az sem mindegy hogy a munkahelyéről ki mit lát belőle. Vannak dolgok, amit én is szűkebb körben osztok csak meg” – a valódi arcát nem vállalja? De a hétköznapokban meg igen? Nem értelek. Inkább ilyen tinderfertőzött hazug hiúskodás lesz ez, amit “jó képnek” neveznek.
        Van privát profilom, és annak a képéről írtam, nem a blog oldaláéról.
        Szerintem (aki szigorú vagyok, de mondjuk a nem-simogatással mondok ki olyasmit, amiért gondolkodni járnak ide sokan) mindenkinek lehetne, legyen annyi ízlése, intelligenciája, mértéktartása és önismerete, hogy el tudja fogadni a valós kinézetét, reális, őt mutató, felismerhető, nem hazug, nem agyonművészkedett képet tesz fel magáról. A profilképről van szó, ezt ne keverd a másfajta feltöltött képekkel. A profilkép a egyetlen, ami tuti nyilvános.
        Természetesen nem arról van szó, hogy izzadtan, büdösen, betegen fotóztassuk magunkat, de mondjuk egy hétköznapi, nem negyven percig sminkelt, nem frissen lakkozott hajú arcot miért nem lehet vállalni? Mi ez a rettegés?
        Ezek, amiket írsz, kifogások, szóelterelések, jól jelzik a reakciók, hogy van baj, és – velem ellentétben – ez másoknak milyen érzékeny téma.
        Egy ideje belecsúsztunk abba, hogy az én véleményemet, írásmódomat minősítgetik a kommentelők, és nem a sajátjukat írják. Ez elég zavaró, neked sem volt mostanában tényleg saját, nem rám irányuló kommented.
        Szerintem nem szigorú a véleményem, hanem pont középen van, sőt. Amennyire kivagyok ahhoz képest, hogy mit kínlódnak testileg nem jó állapotú emberek a nyomok eltüntetésén, ahhoz képest még enyhe is. Nekem az a dolgom, hogy a saját véleményemet írjam, ne másoknak hízelegjek.
        Nincs ilyen, hogy sokkal jobban zavar, mert engem a kaliforniai erdőtűz és a devizahitelesek kilakoltatása még annál is jobban, csak nem az volt a téma, hanem a profilkép.
        Ha láttad Szilviről a filmet, vagy olvastad a könyvet, kiderülhet belőle, hogy nagyon is zavarja, feszeng, verseny előtt műkrömöt csináltat, verseny közben fél, hogy “nem elég nő”, ugyanezt a film bemutatója után is elmondta a pódiumbeszélgetésben. Ilyet én egyetlen sportolótól sem hallottam soha. A kakilás is olyan, amit csak kényszerűen elvisel, nem tekinti természetesnek, orvos létére.
        Mondjuk nem értem, hogy kapcsolódik a poszt témájához. Neki műtermi a profilképe, de nem azon a kisimítom minden ragyámat, letagadok a képemmel 30 évet módon feljavított. Egyébként bárki felvehet koktélruhát, sminkelhet, Serena Williams és Hosszú Katinka is szokott, de nagyon is látszik a felépítésükből, mozgásukból, hogy nem átlagemberek. Lubics Szilvinek a lábformájához képest megdöbbentő a vádlija például.

      • teljes valóságában én sem akarom kirakni magam, s nem azért, mert szégyellem a ráncaim vagy a nyers pillanataimat, hanem mert nem akarok mindenkit ilyen szinten beleavatni az életembe.” Ebben pedig az a groteszk, hogy azt hiszed, hogy egy (vagy húsz) kellően előnyös képpel eléred azt, hogy ne lássák, amit amúgy mindenki lát, a sima, annyi-amennyi arcodat, ráncostul. Mindenki látja, csak te nem, mert te azt akarod hinni, hogy nem vagy ráncos. Nekem is van ilyen kísértés, öncsalás, de tudok róla és leküzdöttem.

  17. Tiszta mázli, hogy pont néhány nappal ezelőtt cseréltem le a képem egy sima hétköznapi portréra, így nem tűnik úgy, hogy a cikk hatására. 🙂
    Amikor nem kép volt kint, hanem csak egy szöveg, (előtte egy szelfi), előtte meg még az sem, az sem azt jelentette, hogy ne vállalnám az arcom úgy, ahogy van, hanem csak egyszerűen nem volt rólam kicsit is portrészerű kép évek óta, és se nagyon régit, se nagyobb, társaságos képből kivágottat nem akartam kitenni. Most van egy friss, és lehet, hogy évekig ez fog kint maradni (ki tudja), mert enyhén fényképezőgép-averz vagyok, mióta egyszer régen volt egy férjem, aki pisilni sem hagyott anélkül, hogy le ne fényképezett volna, és sportot űzött abból, hogy rosszabbnál rosszabb képeket készítsen rólam.

  18. Nekem mindenféle profilképem volt már, emlékszem, amikor megválasztották trumpot, a Pride-os pólóm, vagy telente valami alvó állat, meg ugye Flaming June újra és újra. Szeretem öket. Fotók is vannak, vidám és melankolikus, néha kifejezetten nem birom a vigyorgásomat elviselni, akkor lecserélem. Van a gyerekemmel egy tüncibünci, vagy wannabe-badass egy szénakazalon. Szemüveges nincs, azzal még nem barátkoztam meg, pedig abban pont nem látszanak a szarkalábaim. Lehet, hogy felteszek egy olyat.

  19. Olyan sok minden van ebben. És igazad is van. Sokaknak sok minden fáj, és próbálják ezúton is kompenzálni – nem látják, hogy nem érdemes, mert a valóság kiábrándítóbb lehet aztán.
    Egy önreflektív aspektus a témához: egy időben, rossz időszakomban én is valóban a “lehető legelőnyösebb” képet raktam ki, majd vártam a pozitív megerősítéseket. Amelyek meg is érkeztek, annak rendje s módja szerint, mert hát hogyne, a ‘zemberek szeretik a glitteres kiskutyákat, a cukivideót, a könnyeden szépséges wow-effekt profilképet, ami visszaigazolja őket, hogy a világ milyen szép. Mi lett azután, hogy megkaptam a pozitív visszaigazolásokat? Még inkább szorongtam. Hogy mi lesz, ha kiderül, hogy esetleg nem vagyok olyan tökéletes, mint a profilképen. Aztán gondoltam egyet. Mondtam magamnak, hát hééééé, nem lenne egyszerűbb, rágyúrni a külsőnkre, hogy olyanok legyünk, amit nem kell utószinkronizálni a köz megelégedésére? És ehhez tartottam magam. (Igyekszem tartani. : ) )
    De aztán van egy más aspektus is: amikor unokahúgom először portréban lerajzolt, azt a rajzot nem tudtam nem kitenni, elfogultságból, megmutatandó a gyerek ügyességét, illetőleg arról is szólt, hogy ő hadd örüljön – egy tízévestől jobbagyféltekés technikát megszégyenítő rajztudás…úgy éreztem, látnia kell mindenkinek. Persze, ez akkor nem is annyira rólam szólt, vagy, nem csak rólam.
    Hozzáteszem, engem nem szokott zavarni, ha valakinek csavarhúzó, vagy mesehős, vagy akármi a profilképe. Előnytelen profilkép szintén nem érdekel, mert látom rajta, hogy előnytelen, a masinák nagyon aránytalan arcokat bírnak alkotni még ma is, kiemelve olyan gyűrődést, bőrhibát, akármit, ami live nem is tűnne fel. Viszont sokan vannak, akik ítéletet alkotnak egyetlen profilképből, leigénytelenezik a kép tulajdonosát, csak mert a mai korban nyers, rosszul világított képeket rak ki természetesség címen, ami sokszor rosszabb, mint a valóság. Nem itt lehet a kérdéskör eredője? Jó képet csinálni, de hozzáértő szemmel, hogy azért ne torzuljon úgy, amilyen a valóságban nincs.
    Még olyan rétege is van a dolognak, hogy sokaknak a profilkép névjegy, amibe befektetnek, amit önmárkaként adnak át, ha innen nézzük, érthető is lehetne a retus. De csakis a kereteken belüli. Mi a kereteken belüli? Ami még belefér abba a képbe, amik live vagyunk. Nem olyan egyszerű véleményt alkotni és letenni a voksot egy nézőpont mellé. Mindenképp gondolatébresztő volt azonban a cikk, köszönöm.

    • Örülök, hogy írtál.
      Vían egy-egy szakma, amelyben nem lehet, hogy az ember ne viselje el a saját, jól megvilágított arcának valóságát, látványát.
      Sorra nézem az arcokat minden rezdüléssel, közeliben mutató filmeket (Teljesen idegenek, Napszállta, A bűnös), és nagyon kevés olyan arc van, amelyik erre alkalmas.

  20. Hamis dilemma az, hogy “vagy szándékosan előnytelenül, kócosan, lerohadva, betegen, vagy gyönyörűre manipulálva mutatom meg magam a világnak”.
    Gyanús a nagy hiszti. Az én egyik önvállalós, széndékosan retus nélkül hagyott, fotós lőtte képemmel ez történt, névtelen, sunyi a küldő:

    A ‘”szép” keresése, az “előnyös fotó” elvárása, a testmánia és a gyűlölet megfoszt attól, hogy azt lásd, amit a kép ábrázol. Ugyanez az igaz akkor, ha valaki filmet néz.
    Amiért ezt a posztot megírtam, azok az agyonmaszatolt, feljavított szemkörnyékek, agyonsminkelések, hiúskodások, ön-nemismeret, rettegés a valóságtól, szerepjátszás, hazugságban élés. “Exem majd jól sír, milyen jól nézek ki.” Kertvárosi apuka, műanyaganyuka, Zoé, önlobogtatás.
    Ezek az emberek ugyanúgy rettegnek a többi igazságtól is. “Nem vittem semmire.” “Nem is tettem semmit, hogy vigyem valamire, helyette áskálódom, másokat lesek és véleményezek.” “Romokban a házasságom.” “Tanulatlan vagyok.” “nem tudok lefogyni.” “Mérgező, függő kapcsolatokban élek.” “Megöregedtem.” “Használom a partnereimet.”
    Egy olyan embert, aki pont azt vállalja, aki ő, életkorostul, traumástul, gyarlóságostul, nem lehet bántani. Nincs mivel szembesíteni, mert tudja. Róla csak hazudni lehet, ha ki akarja valaki borítani. Ez történik.
    Ő is benne van az ihletben, aki nagyon fiatal, de volna mit rejtegetnie, mégse teszi, és pozitív az üzenete:
    https://www.instagram.com/fatgirlfedup/

    • Nem, szerintem nincs direkt árukapcsolás. Romokban annak is lehet a házassága, aki soha nem kérkedik, nincs egy drága cucca sőt még alapozója sem. Továbbmegyek, nincs fenn se fészen, se instán, se tinderen. 🙂 Mint ahogy lehet boldog, önazonos ember akinek egy mikiegér a profilképe. (Másrészt, én mindenkit ismerek személyesen is, akit bejelöltem, szóval tudom ki van a mikiegér mögött.)

      Mindenki máshogy használja a szociális médiát, én nem lárok abban patentreceptet, hogy ha x a profilképed akkor y vagy. Ha kirakok magamról pőre képeket, nem oldódik meg sem az önismereti, sem a házassági, sem a munkahelyi prolémám, mert ezek többismeretlenes egyenletek.

      Értettem a posztod és a fenti válaszodat is, csak egyet nem értek vele.

      Az életem így 45 felett eljutott ahhoz a ponthoz, hogy nem a tökéletességet keresem és a férjem sem, apró pillanatokat próbálunk a boldogság láncára fűzni, hol kócosan és pizsamában, hol sminkben-ami nálam egyébként soha nem órákig készül, inkább minimális feljavító.

      Milyen gonosz megjegyzés jött erre a képre, amiben én a mozgás diadalát látom. Jó példa, hogy “előnytelenül” is lehet valaki szép. Szívesen látnék több ilyet a parkokban, játszótereken, ahol anyuci nem mobilt bököd, hanem fogócskázik, tornázik, kézenáll.

      • Én csak azt írtam, hogy aki hamis, nem a valós énjét mutató képet tesz ki önmagáról, az nincs tisztában magával, nem őszinte, és ez nem jó. Szó nem volt sem romokban heverő házasságról, sem arról, hogy az őszinte kép megoldana bármit is. Nem értem, mire írod ezeket.
        Én nem tudom komolyan venni az ilyen embereket egy minimális összeszedettségen, sminken túl. Főleg ha közben rombolják a testüket, és sminkre, fotóra, ruhára bízzák a kinézetüket.
        Tényleg úgy érzékelem, hogy nem értetted, ellenben önigazolsz.
        Engem nem az érdekel, hogy konvencionálisan szép vagyok-e, rengetegféle arcom van. Ha az érdekelne, retusáltatnék vagy kiszórnám, esetleg nem tenném közszemlére az ilyen képeimet. Majdnem minden képem a mozgás élményéről szól.
        Nem vagyok gyenge, nem akarok bókokat, felszínes gratulációkat. A gyerekem kézenállása érdekel, a saját sportfotómon az arányaim, a lábfejem szöge. És igen, vannak mimikai ráncaim. Pontosan tudom, mit értem el és mennyire a magam feje után, ezért nem tudnak kibillenteni a névtelenek.

      • Te magad írtad, a kép alatt, idézőjelbe téve. Még mindig úgy gondlom, hogy hatalmas lóugrás profilképekből ilyen gondolatokhoz jutni és téves is.

        Névtelen önigazolásra nincs szükségem, azt hittem, itt lehet őszintén beszélgetni.
        De ha nincs szükséged rá, azon segíthetek persze, s befogom a szám.

      • Te meg jól félreértetted. Következetesen belemagyarázol nyakatekert, túlzó, énvédő dolgokat abba, amit írok, oksági összefüggést ott, ahol nincs, visszafele következtetsz stb. Ennek így nincs értelme. Sokkal egyszerűbb, amit állítok. Egy csomó mindent írtam a kép alatt, példaként, amikben az emberek hazudnak maguknak. Akkor kommentelj, ha érted a szöveget.

  21. Sokkal hiúbb vagyok, mint amilyen szép 😀 így azért nem.egyszerű. Másik dolog, hogy nem szeretem kiadni magamat a fb-on, nem teszek fel személyes adatokat, a családomról egyáltalán semmit, és arcképet sem.

      • Igen, lehet.
        De az is lehet, hogy más vagy, mint a belső reprezentációd.
        Érdemes jó szemű, téged szerető fotóssal csináltatni néhány tucat spontán portrét. Én általuk (Raffay Zsófi, Spingár-Westerlund Anita és Skoda Mercédesz), az ő sok képük összességében találkoztam az igazi arcommal.

    • Nekem van egy 14 éves lányom és tőle tudom hogy iszonyat csoportnyomás van hogy ezt kell csinálni, instaprofilt, millió képet, csücsörítőst, hátulról fotózottat, műkörmöset, sejtelmeset, cicafüleset, retusáltat, fényeset, tengeres-vintage-os-levendulás-tökömtudjami háttérrel. A kevésbé szépek már csak ezzel nyomasztva vannak, akik nem olyan fotogének vagy idegesítőnek találják hogy csücsörítsenek-sejtelmeskedjenek, neadjisten pucsítsanak a képeken….Most lehet reménykedni hogy tinik és elmúlik mint a csillámfaszlámás egyenkulcstartó, de én úgy látom huszonéveseknél is egyfajta “elvárás” vagy csoportnorma lett ez a viselkedés, szóval nem feltétlenül az egyénről árul el valamit.

      • Az azért elárul valamit az egyénről ha ennyire a csoportnyomásnak engedelmeskedik.

      • “Az azért elárul valamit az egyénről ha ennyire a csoportnyomásnak engedelmeskedik.” – persze, de pl. kamaszkorban az elegáns kívülállás az inkább kirekesztésnek érezhető legbelül, az nem az a korszak a legtöbbeknek, egyszerűen nincs olyan kiforrott, autonóm egyénisége a többségnek 14 évesen, ami ezt megtámasztja. És állandóan szembemenni meg fárasztó, mintha mocsárban gyalogolnál, sokkal könnyebb sok minden, ha pont az a zenét, műsort, nadrágot kedveled amit a többség, vagy hajlandó vagy azt enni, ami minden sarkon kapható. Ezzel nem akarom mondani hogy mindig meg kell felelni a csoportnyomásnak, csak azt, hogy kamaszkorban irtózatosan nehéz kitérni ezek elől, és az ember azért valahol társas lény, a többség nem büszke magányra született meg folytonos ellentmondásra. Az én profilképem is olyan az üzleti oldalon, amilyen az üzleti normák szerint “illik” hogy legyen, persze elárulja hogy hajlandó vagyok ezeknek megfelelni. Na akkor mi van.
        Szóval én nem ítélem meg mondjuk a kamaszokat azért, hogy nem akarnak feltétlenül mindenhonnan és mindig kilógni, ami a kortárs közösségeket illeti, sőt, anno nekem is azért lett FB- profilom mert már mindenki másnak volt akkortájt, nem mert kifejezetten igényem volt rá. Arra viszont igen, hogy mondjuk kirándulni menjek azokkal, akik ott hirdettek időpontot, helyszínt és macera volt engemet külön felhívni telefonon, hogy ugye jössz te is.

      • Néha eszembe jut, mekkora mák, hogy nem volt facebook, amikor én kamaszodtam 😀 attól tartok, vállalhatatlan voltam az apám 8 számmal nagyobb ingeiben például, és biztos közkinccsé is tettem volna 😀

      • Ezt a „milyen rossz/nehéz a gyereknek kilógni” már az oviban mondogatják a szülők, akik csak azért engedik, veszik, nézik meg az akármit (amit egyébként nem tartanak jónak) mert hogy a többieknek van, és milyen rossz nem odatartozni a gyereknek. Enyhe formában elfogadom, nálunk is bekerül egy-egy játék, matrica, apróság, de nem vagyok hajlandó tabletet adni (mert a többieknek van), millió mesét nézni stb. stb, és már a 6 éves is megérti, hogy miért. És a barátai ennek ellenére, vagy ezzel együtt a barátai maradtak. Az egy életreszóló lecke szerintem, hogy az ember a számára fontos dolgokért, mellett igenis álljon ki, és a kapcsolataiban is legyen olyan igényes, hogy azokkal van, akik őt akkor is szeretik, értékelik, amikor nem pont ugyanolyan. Kamaszkoromban nem cigiztem, bár minden jó barátom, barátnőm igen. Igen, volt egy masszív nem tartozom közéjük érzés. Meg volt egy olyan is, hogy csak azért se fogok, nem vagyok olyan birka (ennek a különállásnak is kultusza van kamaszkorban különben – de én nem a különállás, hanem az egészségem miatt nem cigiztem akkor). Azt azért egy kamasz is tudhatja már, hogy akik csak azért és addig a barátai, amíg mindenben követi őket, azok kapcsolatok nem érnek túl sokat.

      • Nem tudom, lehet, hiba, hogy magamból indulok ki. Én egy vidéki, Pest megyei városban nőttem fel, a helyi, jónak számító gimnáziumba jártam, annak is a nyolcosztályos részére. Lehet, hogy erős a csoportnyomás ebben a korban, lehet, hogy másra erősebben hat, mint én tapasztaltam magamon (mert én már akkor is… hah! de tényleg!), de amit írni szeretnék, mert ami a saját egyéniségemen túlmutat: sokféle csoportból lehetett “választani”. Tényleg, lehet, hogy az ember hasonult egy csoporthoz, de azért a szabadsága megvolt, hogy megválogathatta, kikkel keveredik össze, még egy kisvárosban is. Odébb lehetett ám menni, mielőtt a csoportnyomás beszippantott, ha érezted, hogy itt vmi nem oké. Emlékszem, én pl főleg azért nem akartam kosarazni, mert nem tetszettek azok a lányok, nagyhangúak, cikizősek, piszkálósak voltak, hiába számítottak nagyon menőnek. Szerintem egy átlag-gyerek, aki nem szegregátumban él vagy valami miatt nem spec eset, ezt nagyrészt megteheti, mégha a csoportnyomásnak nehéz is ellenállni. “Mindenki az osztályban csak én nem” – ez általában nem igaz.

        (De lehet, hogy most nagy hülyeséget írtam. :-))

        (Jó, engem még erősített az a nagyon fontos dolog is, hogy nemcsak az osztálytársaimmal volt kortárs kapcsolatom, hanem viszonylag sokféle embert ismertem más körökből is, de ez azért más számára sem elérhetetlen. (ugyanakkor meg a nyolcosztályosság miatt nem volt párhuzamos osztályunk az első négy évben))

      • Szerintem nagyon pontos, fontos, amit írsz. Én is azt láttam, hogy az a menő, aki más mer lenni, és ehhez elég magabiztos is, de én egyénisáégalapú altergimnáziumba jártam, nem sima államiba.
        Nem véletlen, hogy nagyon magasra jutott egy-két osztálytársam, van Oscar-díj közeli operatőr, menő műfordító és több agilis, jól kereső trendi szakmabeli is köztük.

      • A nem-facebookozás vagy a csak egy-két portré kirakása akkora ellenzékiség volna? Nem fogalmaztam meg, de nekem pont az volt a célom, hogy a nyomásnak ellentartani tudó, szuverén gyerekeket neveljek. Talán ezért is van a lányom kiutálva, űzve, mert tiszta maradt. Őt nem érdekli a telefon márkája, harsánykodás, egzotikus nyaralás, egymásra licitálás. És nem azért, mert tisztes szegénységben élünk, és ethoszt faragnánk belőle, hanem mert ezeket nevetségesnek, üresnek tartjuk. (Vö. elkényeztetett, nagyhangú cula Lőrincnek: “Nektek kicsi a lakásotok és autótok sincs.” Harmadikban.)

      • Az Instagram sztár, az influenszer (ezt írják így magyarul?) egy külön kategória lett, az egyik legfeltűnőbb generációs újítás, a legmenőbbek már rengeteget keresnek ezzel, rajongóik vannak, akik megállítják őket az utcán autógrammért. Cégek lesik az óhajaikat, mert ahol ők táskát vesznek, ott megugrik az eladás 10 %-kal. Ez az Ivett is a Cosmopolitan meghosszabbított karjának tűnik. Aki meg nem divatfotókat csinál, az is mondjuk a sminkkel menő, élő Barbie, élő Ken, 60 éves nagyi 20-ra sminkelve, Mona Lisa (ez még elég látványos is!). Szerintem ez is egy idea lett a tinik körében, híres, érdekes és gazdag lehetek az Insta profilommal, csak csücsörítős fotókat kell felraknom, mint az XY. Ha már van párezer követőm, biztos nem leszek magányos, és nem vagyok jelentéktelen sem. Sőt érdekesebb vagyok, mint Y, mert neki kétezerrel kevesebb a követője. A Youtuber is egy ilyesmi, de videókat készíteni bonyolultabb.
        Különbség van a Facebook és az Insta között, az előbbit lehet komolyan csinálni, az utóbbit nem nagyon, vagy csak akkor, ha nem magadról raksz fel képeket, hanem mondjuk a művészi rovar-fotóidat akarod megmutatni. De az is lehet, hogy az Insta is komoly, csak el kell fogadni, hogy ez egy új szakma. Mint a valóságsó-hős.

      • Baromi szomorú, hogy Insta-influenszerből és youtuberből a magyar felhozatal milyen siralmasan néz ki és jeleníti meg magát. Vannak befutott csajok, akik nem is titkolják a depit és az irigységet, pl. Csipkelány. A fitneszmotivátorok, életmódguruk, plus size ikonjelölteknek ez a kettővel gyengébb eresztése elkeserítő. A magyar fogyasztó alig ismeri azokat, akiket koppintanak. Wifelifestyle valóságos felüdülés. Amúgy Csivettka (ajánlom grafikusi figyelmedbe a blogján látható, elhibázott logó-névfeliratot) nem néz ki rosszul, csak a mindig szétszűrőzött, ugyejólnézekki szenvedés, pasimutogatás és kilóra megvett jelleg irritál. Pedig én nem tartom felszínesnek azt, ha valaki sokat abajgatja a testét, sem azt, ha erről ír. A másik Habfürdő, ő nagyon ünnepelt, van benne valódiság, de az megdöbbentő, hogy egy alig harmincéves lány sportnak nevezi azt, hogy alkalmilag kocog, és azt ambicionálja, hogy egyszer majd öt kilométert lefut egyben (de nem sikerül neki). Mégis, vékonyan, huszonévesen, gyerektelenül, kötetlen munka mellett milyen kifogása lehet? És ha nem megy vagy nem szereti, akkor miért kell erről írni?

        Én művészi fotókból látok nagyon szépeket az ismerőseim körében, instán.
        https://www.instagram.com/orsolyabucsay/ nála a műalkotások az izgalmasak, amilyen helyeken jár, amiket lát, de jól is néz ki és ízlésesen jeleníti meg
        https://www.instagram.com/merci.skoda/
        https://www.instagram.com/anitaspingar/
        Vagy valódi teljesítményről szóló, önmegmutató beszámolókat:
        https://www.instagram.com/onodymolnar/
        és nem pálmafás, pózban szenvedős , sminkes meg ajakfeltöltött verziókat.
        Egyszerűen az üresség, a látszatkeltés ellen tiltakozom, amely mögött nincs fedezet, munka, teljesítmény. Elgondolkodtat a félelem a saját arctól, a valóságtól, a test realitásától, és erre váratlanul sokan felszisszentek most.
        Mindenki felszisszen egy idő után valamelyik témától.

    • estr!

      Te is? 😀

      Sophia,

      Az Instagram pillanatnyilag A platform, sokkal nagyobb eladást generál mint a Facebook, útóbbi hírterjesztésre és közösségszervezésre alkalmasabb, ezért a számok tükrében kisebb a jelentősége. A Snapchat is volt őrületes marketing eszköz, és a Pinterest is, egész egyszerűen a képek több piaci forgalmat generálnak, mint bármelyik szöveg vagy közösség.

      Kirekesztettségnek éltem meg a koravén gondolkozásom és az olykor deviáns viselkedésem miatti elutasítást kisiskolásként. Akkor kínlódtam, most meg már értem, hogy nem is lehetett másképp, mert annyira más voltam. Most is irtózom a mindenféle csoportokhoz tartozástól, inkább tartozom egyénekhez, tartok ideákhoz.
      Egy csoport, és annak viselkedése előbb-utóbb elnagyolt, sallangos, normatív és uniformizál, nem érzem benne szabadnak magam, és feszegetni kezdem a megalkuvás miértjeit. Semmi értelme tehát oda tartozni, ahogy mások számára sem annak, hogy basztassam őket.

  22. Még a kamaszkori nyomásra: a másságnak lehet pozitív (vonzó) ereje is, erő árad belőle, hogy te megteheted, megteszed, hogy nem, pedig mindenki. Hogy neked szar/olcsó a hátizsákod, de leszarod, és még úgy is kijöhetsz ebből, hogy a hátizsák milyenségének a leszarása lesz akkor a vonzó. Én nagyon sok helyen voltam más, új, szokatlan (sokszor költöztünk gyerekkoromban, városok között és külföldre is), még beszédben, szokásokban is. Mindig meglettek az emberek, akikkel ennek ellenére, idomulási kényszer nélkül jóban tudtam lenni. Nem, a rosszindulatúakkal, felszínesekkel nem, de velük miért is lett volna jó?

    • “pozitív ereje van, erő árad belőle” – egészen addig, hogy az diktálja a divatot, a normát, aki különbözni mer. Én elolvadok ettől, ha kamaszoknál látom, mármint nem a démoni szemfestéstől vagy a sárga körömlakktól, hanem ahogy a fiam bevezette a művészfilmeket és rászoktatott jó pár arra fogékonyat, hogy bizony nem csak plázamozi létezik. Magabiztos, okos, de nem stréber, és értéket teremt. Az okosság, a kritikus hajlam értéknek számít.

      • Nekem is mondta nemrég egy volt osztálytárs, hogy tőlem látta, hogy lehet máshogy is és felszabadító volt, meg könyveket és filmeket is. Mások meg engem inspiráltak, vittek magukkal új világokba.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.