hová tűnt az emelkedő?

Ki tudja, mire volnék még képes?

Mi lenne, ha megpróbálnám a többit is…?

Ezek a nekikeseredések, félelmek, úgy maradt rossz érzések… Ó, vissza kell térni, újra nekimenni, akkor is.

Nem félni.

Visszatértem az esküvőm helyszínére, Fertőrákosra, a Fertő-tóhoz, Ráspihoz.

Nem ez a rossz, ez szépséges. Emlékek, ősz. Választás előtt akkor is.

Négy éve volt.

Ez a táj nagyon különös, egészen nem-Balatonszerű. Más a lehelete. Nádas, szürkészöld víz.

fertőházsor

P1010223Sokat voltunk itt. Itt és itt sok kép van, itt és itt meg írtam róla.

Csodaszép a burgenlandi táj.

biciklis iratokmég a gólyákMeg aztán finomakat lehet enni.

ráspi vacsoraP1010286P1010299P1010273Odafele mindig jó. A nagy soproni lejtő. Suhanni napsütötte erdőben, sima, kicsit csikorgó aprókavicsos ösvényen, a két kis tavacska mellett: mámor. Világító sárga bokrok már. Beérkezni a faluba, a Sziklasorra, végig a patak mellett, aztán föl, a püspöki palotánál a Fő utcára. Aztán a falu végén balra le, a tóig, a nádasban. Madarak kiáltanak, átrohan egy róka.

Visszafelé viszont időre kell menni, vonathoz, és valamennyit mindenképp fölfelé. Az már pánikszerű.

Elmenni, a vége, az sosem jó.

Ezúttal a Pozsonyi úton mentünk, a kőfejtőtől, Fertőrákos legmagasabb csücskétől Sopronkőhidán át, autóúton mentünk vissza Sopronba. Nem lesz sok, biztattam magunkat, összesen kilenc egész négy kilométer a Googlemaps szerint a vasútállomásig. Ebből a kőfejtőtől a börtönig tartó szakasz lefelé, aztán kezdődik az ipari táj, autószalonok és lerakatok, és akkor föl.

Én emlékszem, ez milyen keserves volt régen. Végeláthatatlan, enyhe emelkedő, és nyomni, nyomni a hőségben fölfele.

Erre készültem, erős lélekkel.

Most meg semmi.

Döbbenetes élmény volt.

Az jutott eszembe, jött egy óriás, szépen benyomta a hüvelykujját a terepasztalba, a soproni körforgalom közepébe, kiegyenlítette egy kicsit a domborzatot…

Sehol nincs az a nagy emelkedő. Megyek, megyek fölfelé, alig érzem, csak az erőt érzem, a menést. Másik bicikli, másik comb, másik lélek azóta. Halál azóta, emberek azóta, maradók, menők, szerelem, erő.

Fentről visszanézek: ettől szorongtam én?

Hát az ember nem marad olyan? Kudarcaiba ragadva?

De hát azóta kétezer kilométert bicikliztem, gyerekkel a bringán. Két gyerekkel.

Volt az a kis kontúrrontó cucc a fenekem meg a combom között hátul. Az sincs már.

Ki tudja, mire volnék még képes?

Mi lenne, ha megpróbálnám a többit is…?

17 thoughts on “hová tűnt az emelkedő?

  1. Azt a kis cuccot, ami rontja a kontúrt németül lovaglónadrágnak hívják. Nem könnyű tőle szabadulni. Szívós kis dög. Gratulálok a domborulatok simulásához testen, terepen egyaránt! 🙂

  2. “Ki tudja,mire volnék még képes ? – köszönöm így ma reggelre ezt a biztató kérdést,magában hordozza a választ. Nekem,neked,mindenkinek.

  3. Néhány évvel ezelőtt kétszer olyan messzire költöztem a munkahelyemtől, és elsőre nagyon soknak tűnt a kerékpárral, aztán egy-két hónap, és már csak mosolyogtam a húgomon, akinek az eredeti táv volt akkor éppen sok. Pár éve viszont nagyon messze költöztünk, és (még vagy száz évig) kerékpárút, (még évekig) tisztességes közút, illetve (talán már csak fél évig) vasút híján, na meg kiesett gyakorlattal, ellenben kétéves gyerekkel együtt nem vágok neki az otthon-munkahely távnak. Két napja jutott éppen eszembe az a fenomenális ötlet, hogy megbeszéljem a bölcsőde vezetőjével, hogy otthagyom a kerékpárt, akkor otthon-bölcsi táv autóval (esetleg busszal, ha nagy bennem a kalandvágy), bölcsi-munkahely meg kerékpárral menne. Kicsit még meg kell győzzem magam, hogy ez jó ötlet, a kisebbik problémám vele az, hogy ha bármi gond van a gyerekkel, akkor vagy taxi, vagy lassabban érek oda a bölcsődébe. De természetesen a gyerek makkegészséges lesz egész télen, és elég lesz mindig a megbeszélt időre menjek érte, igaz? Aztán még vacillálok, ez a nagyobb gond, hogy a vezetőnő mennyire lenne elragadtatva az ötletemtől (ha a gyerek minden nap menne, akkor semmi gond nem lenne, mert éjjel elfér a kerékpárom ott, ahol nappal a többiek babakocsija, de a terv az, hogy ne kelljen minden nap bemenni, történetesen ma is szabadnapot vettünk ki és itthon vagyunk kettesben).

    Nagyon hangulatos a szobabelső a fényképen.

    • Nem lesz mindig makkegészséges, de így is mindig időben fogsz odaérni.
      A vezetőnő meg nem lesz elragadtatva, de meggyőződ. 😉

  4. De szeretném, hogy eltűnjön az emelkedő ! Annyit erőlködtem már, és úgy szeretném ha valami könnyű lenne; ha más nem, legalább a 200 m szintkülönbség hazafelé.Jó lenne tudni, hány év még a könnyűség.

  5. Sopron, ahová Szombathelyről bringáztunk. Egy zarándokút a tibetiekkel. Budapest-Bécs kis kerülővel. Kétszer eltévedtünk a városban, utána ki kellett menni a táborhelyre, végig emelkedőn, már 110 km után. Ha induláskor kellett volna, biztosan feladom. De akkor már mindegy volt. Úgy éreztem, bármeddig tudnék tekerni hegynek föl. Csak amikor megálltam, akkor éreztem, hogy erőim határához értem. Japán kamikaze (Kabuki) versenybiciklivel előzgettem a Peugeot biciklis húsz éveseket. És még ugyanabban az évben Balaton átúszás, ötven évesen életemben először. Nyugodj meg, van még hova fejlődni.

    • Köszönöm, hogy leírtad! Éppen tegnap mondta egy kollégám, hogy mit akarok majdnem negyven évesen, más ennyire sem képes.
      Évek óta biciklivel járok a dimbes-dombos városkánkban, meg dolgozni is. Mindig átmos az erdő.

  6. Én ezért járok ide. Erő, Élet, Kedv. Így, nagybetűkkel.
    Ősszel még nem voltunk azon a környéken, csak nyáron, de biciklivel mi is, két gyerekkel, sátorral. Egyik legjobb nyarunk. Ha a kicsi és bicikliülés-képes lesz, menni fogunk, ősszel is, a nagyok most már saját biciklin. De jó kedvem lett ettől!

  7. Jó olvasni ezt. 🙂 Nálam jelenleg pont a fordítottja… Egykoron nem volt olyan táv vagy emelkedő, ami gondot okozott volna. Imádtam, élveztem, szétszedtem, szereltem, ha végzetes defekt vagy villatörés miatt kellett a nyakamban cipeltem hosszú kilométereken. Lélekben is ilyen voltam.

    Bedaráltak a hétköznapok. Nemrég véget vetettem a kapcsolatomnak. Nyolc év után már csak romboltuk egymást, nem maradt benne amit közösen építettünk volna. Tűz és víz voltunk, rég megszűnt az ellentéteink harmóniája. A hiányaink tökéletesen megvoltak a másikban, így teljesen kiegészítettük egymást, de ez az évek alatt kioltássá silányult. Elrontottuk mindketten amit csak el lehet, nincs vita közöttünk.

    Kerékpárom hűségesen várt, pedig évek óta felé se néztem. Most elkezdtem visszaülni rá. Ha tekerek pár kilométert közel belehalok úgy, hogy még csak az izmaim sem fáradnak el. Ha megnézem magam a tükörben a lábaim még mindig mint a fatörzs. Felettük a pocakom, de ez mindig is megvolt. A tüdőm az, ami nem bírja… Elfojtott érzetek, feszültség és szavak, amiket az elmúlt évtizedben kátránnyal betonoztam magamba. Le kell tennem a cigit… Sokszor hatvannak érzem magam, pedig csak harmincnégy vagyok. Még nem tudok teljes lelkesedéssel tekerni, pedig már akarok. Le kell tennem a cigit… és eltüntetni a keserűségemet… valahogy…

    • Én 19 éve tettem le a cigit, bő egy év nagyon intenzív dohányzás után. Nem tudtam gyorsan felmenni a harmadikra, ahova korábban felszaladtam. Elmúlt, hamar.

  8. Örülök neked, hogy eltüntetted az emelkedőt és volt erőd visszatérni.

    De jó lenne ha én is kerékpároznék ! Elcsábítasz te, housewife meg Engem 🙂

  9. Hogy a lényegd ragadjam: azt a szép szobát én is kipróbálnám. Az is Ráspi?

    (mondjuk esélytelen, vannak rokonyok Sopronban, tehát minek, Fertőrákoson még a gyerekek előtt voltunk, szerényebben, de a környéket szeretjük)

  10. A biciklizésben nálam idén ősszel nagy fordulat állt be. Gyerekként én is nagyon szerettem. Aztán még a gyerekek előtt sokat bicikliztünk együtt. Aztán gyereküléssel, utánfutóval kevesebbet, de rendszeresen.
    Utána történt valami, amikor a gyerekek egymás után megtanultak kerékpározni. Párszor elmentünk együtt, de annyira féltettem őket, hogy pár sarok után már 180 körüli vérnyomással remegve ültem a nyeregben. Valamiért olyan reakciókat váltott ki belőlem, amit más helyzetekben nem éreztem soha. Úgy éreztem, képtelen vagyok megakadályozni, hogy baj legyen. (bár egyszer sem lett)
    Így én évekre leszálltam. Nem bírtam menni velük. Veri tudta kezelni ezt a dolgot, így ők mentek. Én annyira féltem tőle, hogy direkt lent hagytam a nyaralóban a bringámat, esély se legyen rá. Hülyén hangzik, tudom.
    Aztán idén ősszel kipróbáltam újra. Mindketten megtanultak már, figyelnek is, meg is állnak, körül is néznek. Nagyszerű élmény volt. Aztán egyik este elmentünk csak ketten. Kb. 8 év után először bicikliztünk kettesben, csodás volt. Most sajnálom is, hogy jön a tél.

  11. Mindig összeszorul a szívem a biciklizős témától. Húszévesen tanultam meg biciklizni, soha nem fogok olyan biztonsággal ülni rajta, mint a gyerekeim. Forgalomban rettegek, ha bicikliúton szembejönnek, megijedek. A kedves viszont menne föl a hegyre, az erdőbe, és úgy érzem, hogy nagyon visszafogom. Nekem a Diósgyőr-Lillafüred aszfalton oda-vissza is kihívás, ő meg ott kezdené a komolyabb menést.
    A Fertő-tó körül voltam egyszer én is biciklivel, egy nagyobb csapattal, kisgyerekekkel, az nagyon szép élmény volt.
    A volt férjem választott nekem annak idején biciklit, egy magas, viszonylag keskeny gumis trekkinget, mert az tetszett neki a legjobban. Aztán öntudatra eszmélésemkor ezt odaajándékoztam az anyósomnak, és vettem egy 27-es montit. Annyira jó volt, hogy végre biztonságban érzem magam, ha ráülök a bringámra. Itt szuper kiépített bicikliutak vannak a városban, úgyhogy csak idő kérdése, és megtanulok rendesen.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s