elevenembe vág

Egy kicsit, csak egy kicsit kelek későn, lemegyek a lépcsőn, kezdődik az óra figyelése, a kutya, a kávé, linzersütés, az összepakolás, Lőrinc ösztökélése (elkésik). Szeretem ezt, akárhogy is. És már ott is tudom, tudatosítom is, hogy szeretem, mindig, mert felbugyog belőlem. (Bőségtudat, bevonzás, mindfulness.)

Tartósan vagyok boldog, hónapok óta, kiborulás nélkül, stressz nélkül, egyszerűen. Eleget alszom, keveset eszem, eleget sportolok – tudatosítom a test kedvező körülményeit. Jó a lelkiismeretem, sok jó élmény ér, és felszámoltam mindent, ami mérgezett – ezek pedig az énem történései.

Lőrinc elindul, Julit elviszik, Dávidot elviszem, későn kicsit, mert a süti…! Kormányomra akasztva lebeg-inog és zúzódik az aranysárgára sült, kellően vaníliás, bedobozolt, ám forrón rommá morzsálódó, hiába vízszintesen rögzített linzer (szívek). Nem kóstoltam, (reggel nem eszem, nem megy, meg ilyet nem is, de semmi hiszti nincs bennem, hogy a gyerekek meg de).

Olvadóhó-hangulatú, tavaszremélő, ragyogóan fényes, sima burkolatú budai főúton, bizakodva, erősen, fitten száguldok és érkezem.

Nem volt ez mindig így, tavaly, tavalyelőtt rongy idegrendszerrel, szorongva száguldottam ugyanitt. Minden könnyebb most. Lelkesebb, kíváncsibb, szabadabb vagyok.

Betoppanok a tornaterembe, állnak a negyedikesek, és karácsonyi verseket mondanak. Az én bongyor, üde kislányom csengő, értelmes beszédét is hallom épp, és énekel is.

Összeállítottak egy vetítést is a projektorra: télitáj-képek, mozgószabály és karácsonyfák effektekkel (…), és szól Vivaldi Telének középső tétele, az Allegro. Virtuóz a művész.

Ilyenkor, ha zenét hallok, újabban könnyes lesz a szemem, megindulok. Ellenállhatatlan. Mintha nimfomániás volnék, aki képes liftben, ruhatárban, akárhol, így vagyok a zenével. Pár másodperc elég. De csak klasszikus, elemi élmény váltja ki. (Ó, és megyek Budapest Bárra, névnapomra magamnak.)

Hol volt ez korábban, az érzésnek, felfogásnak ez az intenzitása? Nem láttam, hallottam eleget? De, eleget, sokat. És mégis most vág elevenembe. Most döbbenek úgy, ahogy a legtsiztább formában az előadó, a zeneszerző, a színész, az író megálmodta. Tiszta szívvel értek, befogadok, rajongok, egyre kevésbé agyasan.

De régebben…? Nem voltam ennyire értő, kihegyezett akkor még?

Dehogynem. Az már akkor is, mindig is. Csak ugyenezzel a kiélezettséggel magamat dolgoztam fel, a sok bántást, a riasztó világot. Közém és az élmény közé torlódott a szorongás. Az énem súlya, a megfelelni akarás. Magamon agyaltam, tompán jutott csak el hozzám minden más.

Most már nem félek. Nem zavar a testem. Nem zavar, ha néznek, nem bánom, ki mit gondol, nem magyarázkodom. Tudom, ki vagyok, megtudtam, értesültem róla. Szeretek az lenni. Egészen enyém az életem. Nem szorongok. Más nem nyomul bele az énképembe. Nem az az identitásom, hogy nekem rossz és engem bántanak. Nem öltök magamra identitást. Én vagyok én.

Ezért tud végre közel jönni, átmosni, síróssá tenni az élmény, és a közel jövés azonos az ízlésemmel és nyitottságommal: az jön közel, ami jó. Nem kell agyalni, átgondolni, van az embernek füle, hamis hang nem fér bele. Ugyanez történik a Dalí-festmény előtt, színházban (Caligula helytartója!) és olvasás közben is, ha jó a mondat. Még a gondolat előtt hat.

Semmi kedvem fanyalogni többé.

Felszámoltam a szorongásaimat, és most hatni tud rám a tehetség, az alkotóerő, vagy egy jó beszélgetés, önfeledten, érdek nélkül. Ennek az erőnek, amellyel erre képessé váltam, a nagyobb részét itt szereztem, az íróságból és az interakciókból, lassan, évek alatt. Az agresszióból és értetlenségből is, mert azok segítségével is definiáltam magam, helyeztem el, tisztáztam, ki vagyok, a vádaskodók és értetlenek személye nem számít. Kisebb részeit a gyerekeimből, a gyászból és a sportból.

Jó hír ez. Nem öregszünk meg okvetlenül és minden téren. Le kell vetni az ifjúkor vagy az elhibázott döntés, kapcsolat terheit, mert eltorzítja a gondolkodást, érzékelést. Van még hegycsúcs.

Jó lenne ezen a szövegen még egy kicsit csiszolgatni, de lemerülök úgyis (fázós a gépem), megyek futni.

én minden filmnek tetszem

Kultúra. Rég írtam filmről, színházról. Most az a fless, hogy az idő múlásával éppen nem finnyásodom, hanem egyre jobban érzem a kultúrproduktumokat. Nem azt várom, hogy engem márpedig a pénzemért szórakoztassanak, lepjenek meg, hanem elbűvöl az alkotó szándéka. Átálltam az ő oldalukra, mióta végképp blogger lettem. Hülye, finnyás, értetlen nézők. Mondjuk nem is a Krampuszt választom, az is igaz.

Két kiállítás és két film röviden, majd egy színházi premier ürügyén hosszabban a “jé, ezek élnek még?” élményről. (Régen, az ezredforduló tájékán sokat jártam premierre, mert vittek.)

Ludwig Goes Pop, The Eastern Story, Ludwig kiállítás Bővebben…

testnevelő

még nyári, Zamárdi

Képzeljétek, ma testnevelőnek néztek.

Egészen spontánul történt itt a strand füvén. Dinnye és fagyizás után ezzel a ménkű sok gyerekkel, ebből kettő saját, meg még egy anyatárssal, ahogy mindig, délelőtt és délután is, kicsattogtunk a partra. Éppen kínlódom, hogy már napok óta nem mozogtam szinte semmit, nézegetem, elférek-e, ha majd este futok a horgászok között (fűben, meztélláb). Bővebben…

civil mámor

Nekivágtunk családilag tegnap az I bike Budapest-nek. Én azt hittem, ehhez nagy lelkierő kell majd. Ezer szemem legyen jánostalanul, két gyerek saját biciklin, kutya, és a harmadik gyerek majd csatlakozik hozzánk, úgy, hogy az ő telefonja van csak (nálam). Balesetveszély, fáradás, éhesvagyok, Tappancs meg lehetőleg valami híd közepén áll meg szarni.

Olyan csodálatos, szelíd napfényű egyértelműség lett ez a délután. Bővebben…

fácángyilkosok

Azért egy kicsit gyanús volt nekem a skandinávkrimi-őrület. Hogy ennyire oda- meg visszavan tőle minden okos ismerősöm. Nem olvastam ezek közül semmit, A tetovált lányt se, viszont elég sok mindent láttam tavaly nyáron a Miki-féle skandináv filmklubban, főleg a norvég Varg Veumokat. Carl Morck nyomozót meg már tavaly is láttam, a Nyomtalanul című filmben, amelyben a Q ügyosztály két karakteresen ügyetlen nyomozója megoldja a múlt ügyeit, Mikkel Norgaard rendezésében, csak leállt a film húsz percre a Művészben.

Mára össze tudom foglalni: a skandináv krimi okos, emberi, sok tekintetben minimalista, kontinentális módon mértéktartó (úgy értem, nem a túlzó, pátoszos, hatásvadász amerikai vonal), és mindig égető társadalmi kérdéseket vet fel. Bővebben…

két filmet láttam mostanában

Újabban nem csalódás moziba járni. Vagy én tanultam meg úgy nézni, érteni, élvezni? A magyar filmeket meg egyenesen egytől egyig látni kell. Nem írom meg minden kulturális élményemet, de most mindkétszer döbbenten ültem. Spoiler nélkül álljon itt, hogy mi tetszett bennük. Bővebben…