katarzis címkéhez tartozó bejegyzések

minden másodpercnek tétje van

Közzétéve Szerző:
4

Sok reszkettetően jó és még több részleteiben érdekes, elég jó színházat láttam az elmúlt huszonkét évben, de a blogon általában csak listázom az élményeket, esetleg pár szót írok a kultúrnaplóban, ha nagyon erős este volt, és általában írok a nézőség mint életforma élményéről, például itt, tehát nem szánok nekik külön bejegyzést. Tegnap este viszontazonbanámbátorpedig az Othello második előadását néztem kedves családommal a Katonában, és erről most önálló posztot írok, mert ez olyan volt.

http://www.katonajozsefszinhaz.hu/eloadasok/bemutatok/43342-othello

Nem kritikát, mert én nem vagyok színikritikus – én néző vagyok, de azt nagyon komolyan veszem. Elméletileg én nem is értek a színházhoz, sem a történetéhez, viszont nagyon figyelek, és az utóbbi három évben az értelmezői képességem meglódult. Ma már becsaphatatlan a minőségérzékem, minden talmit, akartat, lustaságot észreveszek a legkisebb mennyiségben is. Ezt úgy éri el az ember, hogy elegendő jót néz, sokfélét, többféle formanyelvet. Csak az a jó, aki nagyon jó, ez pedig húsz színészt jelent (így, bevallom, túlvagyok a művészúr-korszakon is).

Úgy jöttem haza tegnap, hogy ez ki fog ömleni: csak leülök, elmesélem, mindent egyben, nem kell ezt nekem szerkesztgetnem. Az élményem, hogy “na, EZ az, amit ti nem néztek, nem tudtok, SZFE-gyalázók”, kedves rokonaim” meg “a másik oldalon is vannak azért tehetségesek” ismerőseim.

Nem oldal van, hanem minőség van, meg minőséghiány. És van még: előre és hátra. Előre: vagyis gondolat, progresszió, kritikus szemlélet, műveltség.

 Ezt se tudjátok, de azt nagyon, hogy milyennek kéne lenni a színháznak és miért van (volt) tele az egyetem tanári kara katonásokkal. Ide szerződni ma (és már harminc éve) Magyarországon a legnagyobb rang, ha a kőszínházakat nézzük. Ezt mindenki tudja, és erről hallgat és ezt ferdíti, ha irigy.

Itt például nem szempont, hogy azért tartsanak szünetet, hogy elfogyjon a perec, senki nem is gondol olyanokat, amiket mások máshol, hogy a néző a köszvényével és dagadós bokájával maximum 80 percet bír ki egyben. Mert ide nem szórakozni járunk, ahogy a lovira sem és meccsre sem azért járnak. Az is létezés maga töményen, nem pedig kikapcsolódás. Megáll az idő, egyetlen nagy, sodró pillanat az egész.

Az ötfelvonásos Othello tehát egyben megy, semmi hiányérzetünk nincsen, éspedig 1 óra 47 perc alatt, pedig zenei betétek is vannak, és nagy csöndek, mozgások. Nincs egy másodperc üresjárat benne, egy lendületet kér a cselekménynek a sodrása és eszkalálódása.

Dermedten ülök, nem érzékelem magam, pedig egy kicsit érzem a forgóm a futás miatt, nem okvetlen volna ez kényelmes, ha bármi elvonná a figyelmem, de nem vonja, nincsen testem. Nagyon egyben vannak a játszók és a nézők, közös a lélegzet, egy pillanatot sem szabad kihagyni.

Én ilyen sűrű színházat… amit mégis, az Székely Kriszta volt (A Platonov, A kaukázusi krétakör) meg Hegymegi Máté (A bádogdob, Jeanne d’Arc), egy-egy részletében Ascher (József és testvérei, Háztűznéző), Horváth Csaba (Baal, Az öngyilkos), Mohácsi (Egy piaci nap, A velencei kalmár).

Ezt a szöveget is okosan, jó érzékkel, sűrűre korszerűsítette Szabó-Székely Ármin.

Othellót Bányai-Kelemen Barna játssza, neki van ilyen súlya és karaktere. Nem mór, hanem “néger”, “vastagszájú”. Katona, igaz ember és tiszta szerelmű érzéki lény egyben.

Szokatlanul mély hanggal ábrázolja kívülállását, nincs szükség blackface-re, semmi ilyesmire, mégis látod őt. Fekete a ruhája, amúgy csak mondják róla, ki ő és milyen, és viszonyulnak hozzá, ettől “néger”. Egyetemes emberi tartást és kívülállást jelenít meg kevés eszközzel, nagy súllyal, és ez elég. Bővebben… →

filmeposz: berlin, alexanderplatz

Közzétéve Szerző:
11

Az úgy volt, hogy Alfred Döbling 1929-es regényének színpadi adaptációját néztem a Katonában tavaly márciusban (asszem), Kovács D. Dániel rendezése hosszú, nehéz, formabontó és szerintem zseniális volt, Keresztes Tamással, Mészáros Bélával, Bata Évával, Pálmai Annával és Elek Ferenccel. Utána utaztam Berlinbe félmaratont futni, és a repülőtérről megérkezvén beültem az Alexanderplatzra, a híres Honecker-torony mellé egy pékségbe, hogy Orsival és Barbarával találkozzam, és bejött egy félkarú arc, igazi kocsmatöltelék, szóval eléggé megrázó pillanata volt ez a szellemi életemnek.

az előtérben pediglen a szintén géniusz Keresztes Tamás

Most pedig 21. századi adaptáció készült belőle. Rendezője a negyvenesztendős, Németországban született, talán ázsiai gyökerű Burhan Qurbani. Ú, megint nem vagyok píszí, szóval ilyen japó feje van. A téma miatt nem mindegy, hogy ezeréves német család sarja rendezte-e, mert Európa-kritikáról van szó.

https://www.imdb.com/title/tt6470924/

Filmeposz, és ez nem (csak) azt jelenti, hogy hosszú, vagy hogy epikus, hanem azt, hogy valódi, méretes hősök vannak benne, tudsz bennük hinni, fáj a bukásuk. Aztán, azt is jelenti, allegorikus, totális világábrázolása van, teljes világrendszerként érthető. Súlya és tétje van benne a partikuláris történetnek, mert az világmagyarázat: lám, így bukik el/lehet boldog/él túl az ember, ilyen Európa, ezt teszi a pénz az emberrel, így működik a bizalom.

Filmeposz a Keresztapa-trilógia és az Apokalipszis most is. Amúgy a Dallas meg a Harry Potter is, na szóval, az ilyen filmekben aki a Rossz, az atavisztikusan maga a Gonosz. Aki ugyanakkor emberi, mint mindannyian. És ez az emberi volta Reinholdnak az, amit nem hibáz el a film, pedig ezt ábrázolni, már megírni forgatókönyvnek is igen buktatós feladat a hamisság és a giccs szküllái és kharübdiszei között. A morális alapállítás ugyanis nem sérülhet. És nem is sérül.

És film. FILM-film, igazi döbbenet, monumentálisan profi munka. Amit látsz, az nemhogy hihető, összeáll, de behúz. Az Ich bin Deutschland, az olyan jelenet, hogy lefordulsz a székről. A film humora és érzelmes-szép szála is emlékezetes, viszont a tragikuma és valódi jelentése Európáról, a bevándorlásról és a küszködő emberről egyenesen letaglózó. És egyetértettünk ebben G-vel (mert nem mindig). A két főszereplő, Welket Bungué és Albrecht Schuch belemegy az agyadba, nem hagy aludni. Főleg Reinhold groteszksége, aki az emberi remek Francisnak a rossz szelleme, egyben védelmezője is.

És a kisebb karakterekbe is bele lehet szeretni. Sok szex, éjszakai élet, némi metaforikus döbbentés, drogos fíling, város-hommage (percenjént döbbentem meg: itt futottam!) és nagyon tiszta szerelem.

Ritkán vagyok eksztatikus, amikor filmet ajánlok. Most az vagyok.

Távmoziban megnézhetitek 5-én, és a többi bemutatót is, itt a link:

Szemrevaló 2020

A program pedig itt, és nem csak Budapesten zajlik a fesztivál:

https://muveszmozi.hu/programok/szemrevalo-sehenswert-2020

Ne ragadj a streaming elé! Hagyd a sorozatokat! Nézz igazi filmeket!

Én pedig kimentem a régi kultúrnaplót archívból, de indítok egy újat, mert vannak itt mindenféle élmények!

a személyiség ereje

Közzétéve Szerző:
Hozzászólás

Az éles elme, amint ítél jó s rossz között!… A múltkor moziból kijövet G. a jellegezetes visszafogottságával, az “engem aztán nem húztok be a giccsel!” projekt jegyében mondja, hogy ez a film éppen annyira nem tetszett neki, de lehet, hogy csak nem tudott úgy belemenni, és kérdi, nekem tetszett-e (a kultúrnaplóban megtalálod a konkrét filmet: augusztus 25.).

Én erre így nem tudok felelni, mondom.

Nézünk mindenfélét, és van, ami szórakoztatósan tetszik, van, ami nem annyira, még olyan is van, hogy először tetszett, másodjára nem, vagy pont a második nézéskor sikerült felfogni, és akkor válik nagy élménnyé. És van katarzis: a szavunk eláll, pont egyformán. Ide nekem a minőséget! Versenyezzetek a kegyeimért. Válogatunk a kínálatból, én vagyok a néző, fizetek, engem aztán szórakoztassanak… Nehogy unalmas vagy zavarbaejtő legyen valami!

Micsoda blaszfémia.

Semmi nem unalmas. Bővebben… →

elevenembe vág

Közzétéve Szerző:
7

Egy kicsit, csak egy kicsit kelek későn, lemegyek a lépcsőn, kezdődik az óra figyelése, a kutya, a kávé, linzersütés, az összepakolás, Lőrinc ösztökélése (elkésik). Szeretem ezt, akárhogy is. És már ott is tudom, tudatosítom is, hogy szeretem, mindig, mert felbugyog belőlem. (Bőségtudat, bevonzás, mindfulness.)

Tartósan vagyok boldog, hónapok óta, kiborulás nélkül, stressz nélkül, egyszerűen. Eleget alszom, keveset eszem, eleget sportolok – tudatosítom a test kedvező körülményeit. Jó a lelkiismeretem, sok jó élmény ér, és felszámoltam mindent, ami mérgezett – ezek pedig az énem történései.

Lőrinc elindul, Julit elviszik, Dávidot elviszem, későn kicsit, mert a süti…! Kormányomra akasztva lebeg-inog és zúzódik az aranysárgára sült, kellően vaníliás, bedobozolt, ám forrón rommá morzsálódó, hiába vízszintesen rögzített linzer (szívek). Nem kóstoltam, (reggel nem eszem, nem megy, meg ilyet nem is, de semmi hiszti nincs bennem, hogy a gyerekek meg de).

Olvadóhó-hangulatú, tavaszremélő, ragyogóan fényes, sima burkolatú budai főúton, bizakodva, erősen, fitten száguldok és érkezem.

Nem volt ez mindig így, tavaly, tavalyelőtt rongy idegrendszerrel, szorongva száguldottam ugyanitt. Minden könnyebb most. Lelkesebb, kíváncsibb, szabadabb vagyok.

Betoppanok a tornaterembe, állnak a negyedikesek, és karácsonyi verseket mondanak. Az én bongyor, üde kislányom csengő, értelmes beszédét is hallom épp, és énekel is.

Összeállítottak egy vetítést is a projektorra: télitáj-képek, mozgószabály és karácsonyfák effektekkel (…), és szól Vivaldi Telének középső tétele, az Allegro. Virtuóz a művész.

Ilyenkor, ha zenét hallok, újabban könnyes lesz a szemem, megindulok. Ellenállhatatlan. Mintha nimfomániás volnék, aki képes liftben, ruhatárban, akárhol, így vagyok a zenével. Pár másodperc elég. De csak klasszikus, elemi élmény váltja ki. (Ó, és megyek Budapest Bárra, névnapomra magamnak.)

Hol volt ez korábban, az érzésnek, felfogásnak ez az intenzitása? Nem láttam, hallottam eleget? De, eleget, sokat. És mégis most vág elevenembe. Most döbbenek úgy, ahogy a legtsiztább formában az előadó, a zeneszerző, a színész, az író megálmodta. Tiszta szívvel értek, befogadok, rajongok, egyre kevésbé agyasan.

De régebben…? Nem voltam ennyire értő, kihegyezett akkor még?

Dehogynem. Az már akkor is, mindig is. Csak ugyenezzel a kiélezettséggel magamat dolgoztam fel, a sok bántást, a riasztó világot. Közém és az élmény közé torlódott a szorongás. Az énem súlya, a megfelelni akarás. Magamon agyaltam, tompán jutott csak el hozzám minden más.

Most már nem félek. Nem zavar a testem. Nem zavar, ha néznek, nem bánom, ki mit gondol, nem magyarázkodom. Tudom, ki vagyok, megtudtam, értesültem róla. Szeretek az lenni. Egészen enyém az életem. Nem szorongok. Más nem nyomul bele az énképembe. Nem az az identitásom, hogy nekem rossz és engem bántanak. Nem öltök magamra identitást. Én vagyok én.

Ezért tud végre közel jönni, átmosni, síróssá tenni az élmény, és a közel jövés azonos az ízlésemmel és nyitottságommal: az jön közel, ami jó. Nem kell agyalni, átgondolni, van az embernek füle, hamis hang nem fér bele. Ugyanez történik a Dalí-festmény előtt, színházban (Caligula helytartója!) és olvasás közben is, ha jó a mondat. Még a gondolat előtt hat.

Semmi kedvem fanyalogni többé.

Felszámoltam a szorongásaimat, és most hatni tud rám a tehetség, az alkotóerő, vagy egy jó beszélgetés, önfeledten, érdek nélkül. Ennek az erőnek, amellyel erre képessé váltam, a nagyobb részét itt szereztem, az íróságból és az interakciókból, lassan, évek alatt. Az agresszióból és értetlenségből is, mert azok segítségével is definiáltam magam, helyeztem el, tisztáztam, ki vagyok, a vádaskodók és értetlenek személye nem számít. Kisebb részeit a gyerekeimből, a gyászból és a sportból.

Jó hír ez. Nem öregszünk meg okvetlenül és minden téren. Le kell vetni az ifjúkor vagy az elhibázott döntés, kapcsolat terheit, mert eltorzítja a gondolkodást, érzékelést. Van még hegycsúcs.

Jó lenne ezen a szövegen még egy kicsit csiszolgatni, de lemerülök úgyis (fázós a gépem), megyek futni.

én minden filmnek tetszem

Közzétéve Szerző:
14

Kultúra. Rég írtam filmről, színházról. Most az a fless, hogy az idő múlásával éppen nem finnyásodom, hanem egyre jobban érzem a kultúrproduktumokat. Nem azt várom, hogy engem márpedig a pénzemért szórakoztassanak, lepjenek meg, hanem elbűvöl az alkotó szándéka. Átálltam az ő oldalukra, mióta végképp blogger lettem. Hülye, finnyás, értetlen nézők. Mondjuk nem is a Krampuszt választom, az is igaz.

Két kiállítás és két film röviden, majd egy színházi premier ürügyén hosszabban a “jé, ezek élnek még?” élményről. (Régen, az ezredforduló tájékán sokat jártam premierre, mert vittek.)

Ludwig Goes Pop, The Eastern Story, Ludwig kiállítás Bővebben… →

testnevelő

Közzétéve Szerző:
13

még nyári, Zamárdi

Képzeljétek, ma testnevelőnek néztek.

Egészen spontánul történt itt a strand füvén. Dinnye és fagyizás után ezzel a ménkű sok gyerekkel, ebből kettő saját, meg még egy anyatárssal, ahogy mindig, délelőtt és délután is, kicsattogtunk a partra. Éppen kínlódom, hogy már napok óta nem mozogtam szinte semmit, nézegetem, elférek-e, ha majd este futok a horgászok között (fűben, meztélláb). Bővebben… →

civil mámor

Közzétéve Szerző:
35

Nekivágtunk családilag tegnap az I bike Budapest-nek. Én azt hittem, ehhez nagy lelkierő kell majd. Ezer szemem legyen jánostalanul, két gyerek saját biciklin, kutya, és a harmadik gyerek majd csatlakozik hozzánk, úgy, hogy az ő telefonja van csak (nálam). Balesetveszély, fáradás, éhesvagyok, Tappancs meg lehetőleg valami híd közepén áll meg szarni.

Olyan csodálatos, szelíd napfényű egyértelműség lett ez a délután. Bővebben… →

fácángyilkosok

Közzétéve Szerző:
28

Azért egy kicsit gyanús volt nekem a skandinávkrimi-őrület. Hogy ennyire oda- meg visszavan tőle minden okos ismerősöm. Nem olvastam ezek közül semmit, A tetovált lányt se, viszont elég sok mindent láttam tavaly nyáron a Miki-féle skandináv filmklubban, főleg a norvég Varg Veumokat. Carl Morck nyomozót meg már tavaly is láttam, a Nyomtalanul című filmben, amelyben a Q ügyosztály két karakteresen ügyetlen nyomozója megoldja a múlt ügyeit, Mikkel Norgaard rendezésében, csak leállt a film húsz percre a Művészben.

Mára össze tudom foglalni: a skandináv krimi okos, emberi, sok tekintetben minimalista, kontinentális módon mértéktartó (úgy értem, nem a túlzó, pátoszos, hatásvadász amerikai vonal), és mindig égető társadalmi kérdéseket vet fel. Bővebben… →

két filmet láttam mostanában

Közzétéve Szerző:
8

Újabban nem csalódás moziba járni. Vagy én tanultam meg úgy nézni, érteni, élvezni? A magyar filmeket meg egyenesen egytől egyig látni kell. Nem írom meg minden kulturális élményemet, de most mindkétszer döbbenten ültem. Spoiler nélkül álljon itt, hogy mi tetszett bennük. Bővebben… →

a láncfűrészem

Közzétéve Szerző:
144

Hát megérkezett.

M-AKKU_MSA200C-I001_p1_1.jpg

Egészen extrém élmény, hogy lett. Vicces, erős, életszagú.

A fűrész szükségessége úgy merült föl, hogy Bővebben… →

túl a vérségen van a zene

Közzétéve Szerző:
48

Vagy fordítva. Az ilyen mondataimnál mindegy.

A blogger továbbra is erőst reméli — mása sincs –, hogy értik, érzik az olvasók, hogy mi az irónia és mire való (elütésestül!), valamint hogy bármi, amit megír, az szöveg, nem ember, nem valóság, és hogy sokan vannak itt, akik a szöveget önmagáért, szöveg-voltáért élvezik.

A vasárnapom megint gyermektelen lett, és mondtam B-nak, hogy ezúttal nem mozit és nem is színházat nézek a port.hu-n, mert olyanban már voltunk, és nem is kajálni fogunk, mert mi lesz akkor a beach bodymmal, az évnek ebben a szakában, melynek útját egyébként is Lindt csokoládégolyók szegélyezik. (Mondtam már, hogy vettem ugrókötelet, narancssárga színben, és az nagyon kemény sport? És hogy váll, mell már négy, bicepsz öt kilóval megy? És hogy meg akarok tanulni víz alatt úszni, de rendesen? És hogy a minap, mindennemű gépesítés és elektrocitás nélkül, habverővel milyen hökkenetes banánturmixot csináltam?)

Hanem koncertet nézek.

(Olyan cuki az anyósom — két hónap múlva száz éves lesz –, azt mondja, hogy felülvizsgálat, kötött kabát és hangverseny, meg vízi torna.)

Ez meglepő volt: mennyire nincs az évnek ebben a szakában nem gyerek- és nem is adventi koncert. Bizony, nem akartam pánsípon a Csendes éjt hallgatni, sem szaxofonon az Ave Mariát. Ezek ellen, a mások karácsonyi megélései, a kötelező gyertyafény ellen ugyanúgy lázadozom, mint a decemberben születettek, akiknek a születésnapjára lassan egy tisztességes csomagolópapírt vagy fahéj-, méz-, gyömbérmentes csokoládét sem lehet kapni.

Láttam ám, hogy Korb Flóris és Giergl Kálmán szépséges, felújított, helyreállított épületében, melyet belülről, koncertteremig hatolóan még nem láttunk, Snétberger kvartettje koncertezik Markus Stockhausen trombitással a napnak ebben a szakában. Bővebben… →

one billion, you see?

Közzétéve Szerző:
14

Nézzétek meg, és sírjatok és nevessetek! Tegnap ezt mutatta be Eve Ensler. Vagyis ennek a hosszabb verzióját.

És akkor ezt is (bocsánat, elszúrtam):

És még ezt:

(bocsánat, erős a Jacko-lobbi)

nem is ember

Közzétéve Szerző:
253

ma lett volna 60 éves (2018. augusztus 29.)

A bejegyzés időközben négyszeresére duzzadt — akit érdekelnek az igazán elképesztő részletek, fotókkal, amelyeket, bár nem szokásom, ezúttal leloptam, essen neki újra. Egyre döbbentebb vagyok. Azért meghallgattam egy Prince-számot is, a Creamet.

Nem, ő nem ember.

michael jakson4

Bővebben… →

micsoda este!

Közzétéve Szerző:
37

Micsoda? Pénteki. Mesélhető, mindenesetre. És ifjonti derű, hangulat és élmény.

Prológus. Gyerekekért oviba Lőrinccel, biciklivel és kutyával, utána Szamos, sütizés. Robogás haza: bébiszitter jő, színházba megyek: a Mohácsiak Liliomfijára. Liliomfiára, jó. Száguldok az őszi estében, telihold alatt, le az Istenhegyi meg a Hegyalja úton. Odaérek.

Állapotom. Fáradt vagyok, száraz a szemem, kaotikus az életterünk, nem dolgoztam eleget és nem is takarítottam a konyhát, de a nyári ruhákat sem pakoltam el, viszont mostam és írtam bejegyzést. Rohanok, de nem idegesen, hanem felspannolva. Ó, mennyit száguldottam így színházba!

Küllemem. Zöld, túl szexi felső, ez:

IMG_4443(Benetton), Mexx nadrág, barna, többéves, megvarrattam, mert elszakadt a feneke. Ez áll a legjobban, meg se kottyan neki +/- 5 kiló, most ezüst-narancssárga övvel rögzítem (Benetton). Téli, fekete cipő (Leggero), papagájos fülbevaló színes tollakkal (Bijou Brigitte), zöld-ezüst szilikon o’clock karóra. A fiam kabátja, narancssárga, kamaszosan rövid és szűk, de valahogy pont jó, nagyon könnyű, nagyon meleg (Benetton). Narancssárga, csíkos kendő a nyakban (Esprit). Lófarok, Gliss Kur, a lányom csillagos hajgumija (Okaïdi). Szempilla (Clinique). A szempilla öltöztet! Rágó (Orbit). Kesztyű, narancssárga irha (Bognár kesztyű), ezt nem viszem, csak mondom, Jánostól kaptam. (Sőt, van egy fúrógépünk is, az is narancssárga! Bosch. Beton fúrófejjel!) Bicikli (bambusz), róla még esik szó.

Társaság. Balázs, és, mily meglepő! hivatali minőségében, diákokkal legrégebbi élő barátnőm (úgy értem, a barátság él)(ő is él)(én is), itt a blogon követő a neve, és még a mondott gimnázium pedagógusai, diákjai. Olyan jó, hogy sokat viszik őket színházba.

Az előadás. A Mohácsi-testvérek, István és János újabban végigtarolják a hazai színházakat. Alkotásaik közös jellemzője, hogy

  • hatalmas közönségsikerek, és többnyire szakmaiak is,
  • a szöveg klasszikus, de
  • teljesen felfrissítik, szövevényes poénokkal és aktualitásokkal pakolják tele,
  • az abszurdig fokozzák, érthetetlenül pergő, fejkapkodós, bonyolult,
  • nagyon vicces,
  • a próbafolyamat nagy kavalkád, tele színészi ötlettel, százhúsz tollat használ el a rendezőasszisztens,
  • a színészek zenélnek amatőrként, nem okvetlen hangszeren, és ezen kívül zenélnek zenészek is, Kovács Mártonék.

Nem minden mindig, de ezek a mozaikdarabok. E sorozat általam látott darabjai: a Bolha a fülbe a Radnótiban, amin kiakadtam, és egyáltalán nem találtam viccesnek, viszont erőltetettnek és sértőnek, és azóta (ez még a blog előtt volt) nem is voltam a Radnótiban (de, igen, az igazgatóságon és a Bárány Boldizsáron. Mindenesetre egy korszak lezárult), az Egyszer élünk… a Nemzetiben, életem meghatározó színházi élménye, A nyaralás a Katonában, ami iszonyú vicces. Készül A csillagos ég is a Radnótiban.

A Liliomfi is kellően (nagyon) vicces: helyzet- (leginkább szerepcsere- és félreértés-), jellem-, nyelvi és tárgy(!)komikum tobzódik. Jó az intertextualitás, a rengeteg utalás, élvezetes mint nézőrejtvény és ironikus elem is. Petőfi felbukkanása meglepő, motivált, jelentéses, eredeti. Hihetetlen szövevény az átírt cselekmény, de végül minden szál elvarrva, Istennek képzeli az ember az ilyen rendezőt. Az Örkényre kihegyezett zárlat nagyon szép. Néhány feledhetetlen poén, néha sok már, és nem elég erősek, kicsit akartak, különösen amiket a különben remek Bíró Kriszta mond. A jó ritmus nem könnyű, és ez néha látszik is: az ajtóbevágásnál egészen elrontja Ficza István, és néha, amikor túlcsordul a cselekményhab, és — a második részben — Polgár Csaba fényereje fakul, ki-kijövök az eufóriából, és találgatom: én vagyok fáradt, vagy ők? Ha naivabb néző lennék, nagyobbat ütne?

Polgár Csaba (Liliomfi) elképesztő élmény mindig, láttán, amikor Peer Gynt volt, zokogtunk Jánossal, bár másoknak nem volt ekkora katarzisuk Ascher rendezésétől. Belőle nem hiányzik semmi: arc, hang, éneklés, mozgáskultúra, testalkat, karakter, gondolat, kemény munka, kisugárzás,

…négyszáz premier

Emelje Polgár Csabát mint címszereplőt

A rivaldára: mert belőle, ha

Megérjük, nagy színész váland még.

Elképesztő Für Anikó mimikája, mozgása; friss és erős a vendég Törőcsik Franciska; mindig megrendít Epres Attila (neki több járt volna a színészettől, belém égett a IV. Henrikbeli szerepe); kitűnően sértődött és eleven figura Szandtner Anna; Csuja Imre mindig ugyanazt csinálja, és most is, igaz, azt erősen; Gálffi tanár úr (Különóra! Edmund Kean! Peer Gynt!) remek karakter, kisujjában az egész világ, csak ámulok; macskagyilkolós játéka nyílt színi taps.

Egyébként meg teljesen nyilvánvalóan kibiccent nekem a tapsrendből, és egy pillanatra megzavarodom: ő volna a művész úr? (Nem ő a művész úr, de sokszor latolgattam, ki kap előbb Kossuth-díjat). (Ő.)

És vannak még a zenészek, nagyon jól nyomják, önálló minőség a zene, népies és szürreál. Elnézem a mozgásukat, próbálom megfejteni a különbséget, miben áll a színészek jelenlétének hal-a-vízben jellege, mi a különbség aközött, aki színész, meg aki nem, és hogy milyen természetesnek vesszük, aki színészként áll ott és használja a testét.

Utójáték. A biciklit a tiltás ellenére belakatoltam a nyolcemeletes ház — egyben titkárság és művészkijáró — pincelépcsőjéhez, mert az erős lakatom tönkrement. A tiltó-fenyegető felirat szerint a gondnok az efféle kerékpárt lezárja, és csak ő fogja tudni kinyitni. Tíz után a színházi portás nyitja ki nekem a kaput, és lám, a biciklim lelakatolva, a gondnok végzi a dolgát. Felhívom a kiírványon látható telefonszámot, egy kis vita élesedik a kádári háztömbbizalmi-alkatú férfiúval, aki csak a letolás érdekében adta meg a számát, más, mint a helyzet fölénye, nemigen érdekli. Azt mondja, hétfőn átvehetem a biciklit. Tessék? Ne haragudjon, a magántulajdon védelme jogrendünk alapja, nem lehet önkényesen korlátozni a hozzáférésben — most jogász leszek, jó? –, én elnézést kérek, és többé nem teszem ide a biciklit, viszont el kell érnem az utolsó fogast. Az nem úgy van! A helyzet annyira örkényi, hogy ideges se leszek, csak a fogast szeretném elérni, végszükség esetére rendőrt fontolgatok. Fizessem ki a teret, amit használtam! És az idejét, hogy ő most felöltözik és lejön! Mondom, órabérben? És a lakatot akkor ne? A felirat papírját? Teljesen önkényes, amit csinál, kérem, adja vissza a biciklimet. Erre aszongya: ha legközelebb meglátom, átvágom minden gumiját. És lecsapja. (Apádét nem lett volna szabad.) Ott toporgunk hárman, várva, hogy felvegye minden bizonnyal oldalt csíkos melegítőjét (és lőn), és leliftezzen, sőt: liftezzék az Olümposzról.

Jönnek ki a színészek. Kényszeresen üdvözlöm Epres Attilát, nagy élmény volt, mondom, rémülten érzékelem, olyan, mintha poénkodnék. Nem tudok ellenállni a helyzetkomikumnak, ahogy ott várakozunk: a rajongótábor, mondom a következőnek (Vajda Milán). És a költőnek nézett cimbalmos, Némedi Árpád: Petőfi!, kiáltok. Mosolyog. (Elnézést kérek azért, amit róla írtam, műveletlen és figyelmetlen vagyok, legalább a szereposztásból rájöhettem volna, hát persze.)

Amikor a gondnok, aki viszont bízvást lehetne Gálvölgyi a Csinibabából, lejön, már meg van enyhülve (illetve rájött, hogy engem kár fenyegetni), elpanaszolja, hogy négy biciklije van, és egyet sem tárolhat a lépcsőházban, nem engedi a ház. (Ki lehet vajon a ház, aki neki is diktál? A lakógyűlés?) Tízféle kulcsot próbál a láncba az attribútumjának tűnő kulcskarikáról, segítőkészen kiemeli a szerkezetet a pincelejáróból.

Duhaj jókedvünk van, mégis elérem az utolsó fogast.

transz

Közzétéve Szerző:
16

Amikor másodszor álltam sorba két és fél órát a Mephistóra — Balázs elegánsan csak egyet –, és akkor is hiába (nagyon rossz volt, hogy így három hét alatt megnégyszereződött azoknak az előadásoknak a száma, amelyekre nem jutottam be életemben*, pedig felkészítettem magam jó előre, hogy nem sikerül, utólag pedig hálás is vagyok: jobb volt az utolsót látni, az színháztörténet volt), nos, akkor elmentünk, nem, ezúttal nem épphogy-medium bélszínt enni sillerrel (rozét akartak hozni!), hanem a Művész moziba, pestiesen. Bővebben… →

neve is van: budapest

Közzétéve Szerző:
57

A blogkönyvben, ha végre-valahára, lesz egy írás arról, hogy mennyire budapesti vagyok én, s minél többet járok másfelé, annál döbbentebben. Hogy mennyire ismerem, élem, élvezem ezt a várost, mennyire belenőttem, s közben látom, mi minden van még a világban, hely, ember, szóhasználat, mentalitás, és azt is, mennyire különbözünk.

Itt születtem, itt lakom, egész életemben összesen két kerületében. Bővebben… →

együtt jobb 7. — németh lászló: iszony

Közzétéve Szerző:
255

Hányan vagyunk, kik vagytok? Bocsánat, hogy elhúztam, most aztán mondjátok! Csatlakozzatok, egy szieszta alatt olvasható a szöveg:

Németh László: Iszony

A kvíz most is apró részletekre kérdez rá, 90 százaléktól átmentél, ügyes vagy, figyellek: Bővebben… →

vége van

Közzétéve Szerző:
21

Invokáció

Utolsó Mephisto. Utolsó Nemzeti. Színháztemetés. Nem darabtemetés: az előadást átviszik a Vígbe, de itt kell megnézni. Ötre mentem oda, száguldottam lefelé a forróságban. Stressz volt sorban állni, már harmadszor. AZ előző kudarc után elmentem véres bélszínt enni. Bővebben… →