nyílt levél D. Tóth Krisztának, a wmn.hu főszerkesztőjének

Kedves Kriszta,

zászlóshajótok, Szentesi Éva főmunkatárs ezen a héten elesett.

Amire célzok, az a “te is utálod Gerle Évát? fogjunk össze ellene!” akció áll.

A netes zaklatás, gúnyos hajsza, a röhögcsélésben való részvétel nem játék, ez a legfontosabb abból , amit közölni akarok. 

Volt ugye Évának nemrég ez a posztja, hogy egy kollegina őt és PNÉvát álnévről fúrja, sziszterhúd, toll a fületekbe satöbbi. Egyértelműen rám céloz, Gumiszoba kommentjében ott is a vád, a blogom neve, és bár kértem, nem revideált.

Nem én írok Évának zaklató dolgokat, és soha nem is írtam. Nem írok álnéven, soha nem írtam olyat, amit ne vállaltam volna. Konfliktusaimat privát intéztem, mégoly éles véleményeimet a nyilvánosságban érvekkel, egyenesen (a bíráltat és magamat is megnevezve) teszem közzé, egyébként hivatásszerűen.

Én ugyan rühellem azt, amivé a jól induló wmn lett, de a véleményem nem személyeskedésen alapul, hanem a nyilvános tartalmaitok alapos ismeretén, szilárd újságírói értékrenden és értékrendbeli különbségeken; mindig érvekkel támasztom alá a bírálatomat, ezt többször meg is írtam, itt és itt.

Röviden: azt az erőforrást, szakmai tudást, elérést, amely a wmn-nek lett (adatott), szerintem szerencsétlenül, szakmailag is bénán használjátok fel. Jó esetben csak magatok közt röhögcséltek belterjesen, egyébként pedig olyan, súlyosan improduktív gyakorlatokat, szokásokat magyaráznak ki a szerzőitek jópofáskodó, lájkvadász módon, hogy ennek semmi köze semmilyen ép értékrendhez – e gyakorlatokat nem megmagyarázni kéne, hanem felgyújtani és a helyüket sóval behinteni.

Na de ezért nem kéne gyalázkodni senkinek, sem hamisan, sunyin vádaskodni.

Elmondom, mi történt. Két nő, Murinai Angéla és Lelkes Villő, mindketten (és egyébként SZÉ is) lelkes olvasók voltak a blogomon 2013–2014-ben. A két nő kommentek százait írta napi szinten, mindenhol ott nyüzsögtek, itt barátkoztak, míg 2014 nyarán elhatározták, hogy nekik új hely kell, ők mekkorát csalódtak, én vagyok az ellenség, később pedig, látva, hogy a blog és az életem az ő harsány szárnyuk nélkül is üzemel, sőt, azt is, hogy kicsinálnak.

Engem úgy általában elég nehéz kicsinálni: még a legnagyobb életválságaim, szerelmi dolgaim sem tudtak, a konkrét életcéllal, identitással, kitartással, tehetséggel nem bírók meg biztosan nem. Ez azonban senkit nem ment fel a saját tette súlya alól, nem teszi normálissá, ami folyik. A netes kicsinálási szándék állandó szúrogatást, álneves, aljas e-maileket, széles körben tényként hajtogatott hazugságokat és a netes footprint tudatos tönkretételét jelenti.

Azóta, de az elmúlt két évben fokozódó módon a neten üzengetve, álnéven irkálva, hangulatot hergelve az engem nem ismerők (szövegeimet kognitíve fel sem fogók) körében, nyilvánosan, megszállottan tolják ezt, és egy órán belül reagálnak bármilyen új tartalmamra. Furcsa, nem? Dolgozó, értelmes, magukat feministának mondó nők, saját néven (is).

Most, 2019-ben bő fél éve az a helyzet, hogy minden egyes posztjukban, képük mellett rám célozgatnak, engem taglalnak, persze úgy, hogy vicceskedésnek álcázzák a rágalmakat, kacsintani lehessen, és csak a beavatottak értsék. Gúnyvideók, a blogról vett, szellemi tulajdonomat képező megfogalmazások, bennfentesnek tűnő adalékok, “jut eszembe, Gerle…” bármely téma kapcsán. “Gombás hüvelyem”, testrészeim taglalása, “szájszagom” emlegetése, 2014-es szerelmi kapcsolatom nyilvános kitárgyalása.

Ebbe sajnos, a szerelmem is beszállt (foglalkozása: jogász, életkora: 49). A szexuális gyalázkodások, tudni vélések az ő kifaggatása és készséges beszámolói után kezdődtek.

Nehéz ezt felfogni, hiszen elköszöntem tőle 2014 novemberében, azóta sem találálkoztunk.

Nyíltan tehát nem vállalják, hogy mi a gondjuk a tevékenységemmel, nem érvelnek, ettől ódzkodnak, viszont a legótvarabb módon személyeskednek.

Ha megnézed írásaim és érvelésem színvonalát, életformámat, hobbijaimat, gyerekeimet, mondjuk itt és itt, akkor nyilvánvaló, miből ered az anyagiak, az életmód, a “sznobizmus” “bírálata”, a testem elemezgetése.

https://gumiszoba.com/2019/06/06/megszakitja-adasat/

Ezzel a nővel beszélget a Klubrádióban másik munkatársatok férje, Péterfy Gergely, aki az én metoom szereplője, még 2001-ben. Hat hónapos terhes voltam. Véletlen volna ez?

Nekem erős önkárosító késztetéseim vannak, és ők ezt pontosan tudják. A több éves fenyegetettség, a nylt beszéd az értelmes érvelés lábbal tiprása, a nyilvánvaló irigykedés és egyszemélyes küzdelmem mára túlnőtt azon, amit kezelni vagyok képes, és bárkinek túlnőtt volna. Szólok: baj lesz. És annak híre lesz.

Egyikük a nevemben írogat névtelen gyalázkodásokat Szentesi Évának, megneszelve, hogy SZÉ felszínessége, íráskészégének fogyatékossága, csajoskodása és felelősséghárítása miatt én nem komálom a tevékenységét, és ez a – szintén érvekkel, nyíltan kifejtett – álláspontom felhasználható ellenem. Ezért megkeresték őt, és “elmesélték neki, milyen vagyok”, aminek első hírnöke egy lájkocska, amit Éva Lelkes Villő heti rendes “okozzunk izmaink és pasija lengetésével Gerle Évának fájdalmat!”-posztja mellé biggyesztett. Lesz ez még több is.

A netes hajsza és zaklatás nagyon rút természetű, a végén, amikor tragédia történik, igazi, egyetlen felelőse nincs is, ez az igazán alattomos benne.

Itt elég sokat idézek tőlük, ha továbbiakra vagy kíváncsi, mindent dokumentáltam is:

a blogról írták

Kérlek, hass oda, hogy ez a folyamat megálljon, hogy Éva az ellenem megfogalmazott vádat nyilvánosan tisztázza, és bocsánatot kérjen.

Írjatok a tinderezésről meg a luxusanyaságról az öregedés tényeinek letagadásáról kevesebbet, és sokat, nagyon sokat, hogy mennyire káros a netes gyűlölködő zaklatás, a másik lejáratása.

A véleményének kifejezéséhez, amíg érvel és a közös térben a közös térben megjelent tartalmakra reagál, mindenkinek joga van. Ezt az én igazságom, az én ügyem, és semmi sem fontosabb ennél.

Így festek, és ez a mai fogyasztásom. Minden nap ideteszek egy-egy képet, addig, amíg ez a dolog meg nem szűnik.

Üdvözlettel:

Gerle Éva

a csakazolvassa szerzője

Rendszeresen szólok: baj lesz. Mélyen tudom, hogy igazam van, és azt is, hogy az igazságom nem népszerű.

 

 

fragen sie

Két negyvenes nő azon veszekszik a net nyilvánossága előtt, hogy ki utánozza a másik cuccait…?

Ez méltatlan volna, ha így volna, de én nem tudok róla, hogy ez történik. Nem veszekszem senkivel, soha nem utánoztam senkit. Nem tulajdonítottam a tárgyaknak a használatukon túli értelmet, egy-egy tárgynak vagy az Illynek minimális jelképisége van. Én a cselekvésben hiszek. Soha nem voltam márkamániás, divatozó, kifele élő.

Sok jó cuccom van, szeretem, ha egyedi vagy legalábbis ritka, ami rajtam van, de erről nem szoktam beszélni, és kicsit sem érdekel az úgynevezett divat.

De azt érzékelem, hogy sokan vergődnek unalomban és élethiányban, és ők a neten nézegetik éhesen: mit kéne csinálni, hogyan kéne élni, kitűnni, megcsinálni magát? És van ebből ez a kikaparom-a-szemét-amiért-tehetségesebb típus is. Ijesztő és szánandó.

Most ugye a rajtam röhögcsélő díva őrülten sportol, biciklizik, fogyózik, menő holmikat vesz, haját lengeti, félmaratont és maratont emleget és flörtöl, hadd lássa mindenki az egzaltált, önimádó posztokban. Ti mivel töltöttétek az előző éveiteket, mi dühít ennyire, miért rivalizáltok, és miért mindig a másé kell? Miért beszéltek maratonról, félmaratonról, ha lusták vagytok futni, és nem látszik a sport halvány nyoma sem a testeteken? Én vagyok az inspiráció már pár hónapja, szépen lefogytatok (ehhez gratulálok, akkor már sejtitek, mi az a meló, amire én büszke vagyok), de közben ellenem acsarkodtok, nekem üzengettek? Negyvensok évesen?

Ostoba, felszínes, kínos, morálisan megvetendő ez az egész. Egy olyan világban cuccokon rugózni, azokat fotózgatni, giccseket fabrikálni, amely ökológiai katasztrófa előtt áll, ahol tombol a nyomor. A középosztály Decathlonra is sajnálja a pénzt, nem sportol komolyan szinte senki.

Én meg évek óta a saját keresetemből, munkámból tartok el három gyereket, keményen sportolok, ronggyá nyűvöm a darabokat, ezért mondhatom erre a ti hajszátokra, hogy bekaphatjátok.

Érdekes az értékrendetek.

Hogy miért “nem szarom le”? Neked volna csak könnyebb úgy, harmóniára vágyó, nyugalmat kereső olvasóm, nekem nem. Mindig szóvá fogom tenni a zaklatást, hogy ne egyedül cipeljem, nem tudtok elhallgattatni. Ha rám neheztelsz, akkor gondold át még egyszer: igazságos-e, becsületes-e, célszerű-e ez? Nem, nem én okozom, nem én váltom ki és nem is én eszkalálom a zaklatást. Az erőszak annak a felelőssége, aki erőszakoskodik és képtelen privát intézni a konfliktusait.

Azért teszem szóvá, mert előfordulhat, hogy egy nap baj lesz. És ne az legyen, hogy én nem szóltam.

elmenni valahonnan

Az mindig megráz egy kicsit. Megint ez a “hát csak ennyi volt?” érzés. És hát ennyi volt, ez is, és úgy is sajog, hogy nagyon húz az otthonom és akik otthon várnak, azok. Minden összepakolva, én megyek ki a szobából utoljára mindig. Torpanok, szétnézek, sóhajtok. Szervusz, szoba. Kötődöm hozzá, még ha egy éjszaka volt is, lélektelenül nemzetközi egyenszobában.

Száll fel a repülő. Vakít a nap, mert a felhők felülről nem szürkék, hanem fehérek. Itt hétfő reggel köd volt és eső, hét órakor utcalámpás, sárgás, nedves sötét, nyolc órakor tompa homály. Enyém a szavam, a látásmódom, a gondolatom mindenestül. Ha nem az enyém, ha hallottam valahol, szégyellem magam. Bővebben…

irigységet kelteni

Eleget ostoroztuk már a hiúság vásárát: öregek a facebookot, ifjabbak az instagramot, éspedig azokat a Másokat, akik úgy posztolnak, hogy az tiszta dicsekvés és magamutogatás. Megy a morális pánikolgatás: a közösségi média kihozza a júzerekből a nárcizmust, és ez baj; minek így kirakni a tested, az outfited, a nyaralásod, kis családod, szerelmed, esküvőd, a futóversenyed, a kutyusod. Mondják azok, akik 1. nem rakják ki, mert nincs nekik ilyen, 2. nem rakják ki, mert pont erre nem szoktak rá, 3. kirakják, de szerintük az ő kirakásuk más.

Ezek a dohogások közhelyek. Még egy ilyen posztot írni sok kedvem nincs, amúgy sem vagyok kívül rajta, hogy megítélhessem: osztozom a mutogatós gyarlóságban. Erről már írtam:

(A fotók kirakása)

…önismereti, jellemfejlődési eszköz is, a szégyenek levetésének rítusa. Kiléphetek abból, akinek addig hittem magam, és ez felszabadító. Emlékszem arra a rettenetes kételyre: én bikiniben, nyilvánosan?, uramisten. Jó érzés volt átlendülni rajta. De persze én csakazértse nyáron: ez egy hidegtűrés képsorozat, metabolikus realitás, és poén volt narancssárgán feküdni a hóban.

 

És nem azért teszem ki a képet, mert ímhol, milyen tökéletes már a forma, hanem pont azért, mert olyan, amilyen, de tudom vállalni. És sokkal jobb, mint fél éve.

 

Vannak tehát a fotók, de én nem szelfizek a teremben. Bezzeg én, én nem? Dehogy. Nincs alkalmas kütyüm.

A terem nem csak az edzés spártai színhelye, hanem közösség is: a szelfizés és egymás lájkolása helyi népszokás.

 

És mindenki fotóz, egymást is. Eleinte nemet mondasz, félsz, hogy mutatnál a sok ifjú tökély körében — mély önismerettel érzékeled, hogy ez áll a szelfiktől való elvi tartózkodásod mögött. A következő lépés, hogy szereted (megszokod) viszontlátni magad, odahagyod az alsó polcon a decens mackónadrágot, és fotózhatóan élénk színekbe öltözöl. Ifjú, kúl, bohó érzés, rájössz: tavasz van, és ez tartós, hónapok óta. (Hasonlóképp ügyelsz arra, hogy edzésről edzésre más fülbevalót tegyél be.) Ha te nem is szelfizel, majd lefotóz az edzéstársad, átküldi, és megköszönöd. Kis tűnődés után ki is rakod, meg se vágod. Felismered, hogy a fotózás nem megy az edzés rovására, és hogy mélyen őszinte a műfaj. A lábtolón vagy hídban nincs pózolás, megnézed a képen, milyen szögben áll a végtagod, és jobban figyelsz rá legközelebb. Igyekszel életkorodhoz, helyzetedhez illő módon megjeleníteni magad, és félsz, hogy így is kínos, de úgyis mindegy: ők dobozlelkűek.

 

Később már, persze szigorúan a színes hajgumik miatt, te kéred meg a kollégát a fotózásra (ez még mindig nem szelfi!)

, Ed pedig lerakja az ablakpárkányra a shakerét, és az egész jelenetet, a téged fotózó edzéstárssal együtt lefotózza, legyen bizonyíték, hogy létezünk, ezt mondja – és legyen emlék. Eszedbe jut a Nagyítás, mert értelmiségi vagy, és úgy illik, hogy valami eszedbe jusson, de aztán hagyod az eszedbe jutást a pékbe, és csak benne vagy a fílingben, ami olyan, mint tizenhét évesen valami elképesztő nevű faluban az edzőtábor volt, lehetett volna.

 

És a következő lépés, két héttel később, az már igazán a pokol kénköves mélye: a saját szelfi. Metszően jó érzés ezt a bejegyzést írnom, pedig rohadtul más dolgom van.

szelfizők a gymben

Most pedig elmesélem nektek, hogy miért ilyenek a fotóim. A MacBook Air, legalábbis ez a régebbi típus nem tud igazán jó fotót, és ezért ez a fotódolog nálam ennyi. Nem is Instagram.

Néha fotóz profi. Bővebben…

kérdeztétek, elmondom

Június 20.

fontos poszt

A teljes figyelmű olvasók vagy a közeli ismerősök mindent tudnak, de legalábbis eleget, viszont a többiek kedvéért, akik privátban rendre ugyanazt kérdezik, rendszerezem most a bloggal kapcsolatos, valamint a személyes történéseket, információkat:

kinek tört el mije?

Dávidnak a könyöke, táborban szaladgáláskor, hétfőn kora délután. Nem vicces a gipsz ebben az évszakban, de egyrészt menőnek gondolja (-ta), másrészt a lehető legenyhébb törés ez, hamar leveszik majd. És mindenki álomjófej volt a Heim Pálban, komolyan megdöbbentem.

mi ez az angolcsoport?

Volt egy meghatározó beszélgetésem a hazai feminizmus egyik legfontosabb szereplőjével május végén. Ettől fellelkesülve megszerveztem a találkozást: összeülünk hetente egyszer vagy kétszer, és anyanyelvi, okos, pezsdítő angolságú feminizmust hallgatunk. Olyan, mint az egyetemen volt 22 éve. Eddig négy alkalom volt. Én a forgatás miatt lemondtam most az utóbbiakat, de a többiek robognak tovább. Önszerveződünk, senki nem vár sült galambot. Hatalmas élmény a női tér, az intellektuális erő, a téma, a hiteles tanár.

forgatás?

Bővebben…

adásunkat megszakítjuk

Kedves olvasóim (az igaziakra gondolok), helyzet van. Elvadultak a gyűlölködők, szólnom kell. PETÍCIÓ https://www.ipetitions.com/petition/tiltakozunk-az-index-forumon-zajlo-zaklatas Aki nem tudja, miről van szó: évek óta vagyok durva, csoportos netes zaklatás, rosszindulatú kavarás és pletykahadjárat célpontja, amelyben igen rafináltak az eszközök. Most ennek résztvevői bedühödtek. Új rohamot kaptak azok, akik poros, béna életekből leskelődnek, kavarnak, és úgy érzik, nekik is járna valami, most pedig csatlakoztak hozzájuk a régi itteni rajongók is. Nem itt, ide nem mernek jönni, és nem is csak a facebookomon, hanem egy fórumfelületen, nyilvánosan. Én nem megyek oda, ahol a mocsok van, hozzám nem ér el, mert nem vagyok ilyen értelemben kíváncsi. És azért is, mert felelős vagyok azért, mit engedek a nagyon értékes munkaeszközömbe, ami az agyam és érzelmi világom. De ismerőseim jelzik nekem, hogy mi megy. Bővebben…