ott kinn

Ím, itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.

Kinézek az ablakon. De ezen a mai homályszerdán akár befelé is. Elkenődöttség, hajszoltság, toporgás, semmihez nincs kedvem – ha két napot megyek a stúdiba, hajnali kezdéssel (és tegnap látszottam középen, színészek mellett sokat), akkor használhatatlan vagyok a következőn is.

Velem kezdődik a nőnapi film, ez egy kicsit izé, törtem is a fejem, vállaljam-e, de nem tudtam ellenállni a hirtelen hívásnak és a bérezésnek. Bergendy Péter rendezte, a MOME-n és a közeli remizben forgatták, és tök feminista lett, habár, a problémákra nem érzékeny, mert egyenlőek vagyunk, erősek és színes az életünk. A másik nő, Tünde valóban villamosvezető, a harmadik nő pedig Attila:

 

Szóval, most semmihez nincs kedvem. És még csak nem is rossz! Nincsen semmi különös. Minden csak olyan enyhén nyugtalanító, csak annyira, hogy neve ne lehessen. Szeretnék dolgokat, de valahogy eltelik a nap. Újra meg újra döbbenettel tölt el az, amit egyébként unok is. Eszegetek, buta videókat nézek.

Amúgy nem olyan buta, inkább vicces:

Ez hardkór, nagyon komoly! Általában is trashrajongók lettünk, de ez csak félig az.

Én mondom, magamnak és neked is, ha ebben vagy, hogy nem kellenek újabb szavak, kérdések, mondatok. Nincs mit elemezni. Nem kell sikerkönyv, módszer, eszmecsere, facebookcsoport. Nem kell a duma! Nem magyarázom.

Egyrészt az egyszerű örömökbe vetem bele magam, terveket szövök, habzsolom a jót… májat töltök gombafejbe, és lesz itten komolyzene, színház, utazás. És elrévedek azon, milyen jó nekem úgy összességében. A legjobb barátaim, a filmezés, a hullócsillagos harmóniám, az orvosi leleteim, az illy, a szélesebb társaságaim, az irodalmi estek (pénteken is lesz egy!), a bringám, a nyugodt álmom, a pnegeagyam, az, hogy semmi se fáj – az egész, ahogy az életem alakult, végül és mégis.

Másrészt: megyek kifelé. Csendben, egyedül, rügyeket nézni. Persze ezen a napon vágok a sarokgyaluval úgy a sarkamba, hogy edzésre indulok, de visszafordulok… nem tudok járni.

Menj ki. Most már biztos, hogy megtartják. Csiripelik az early birdök.

 

reformok

Az úgy volt, hogy a Julisnak most két nap szünete van, és tegnap nekivágtunk a városnak a kutyával (így megspórolható a külön kutyaséta, meg csupa olyan helyre mentünk, ahova bejöhetett), és eszközöltünk neki, mármint a lehánynak egy balzsamozós hajvágást, a nagyon makacs, rengeteg, rég nem vágott haja végeinek ápolása céljából. Bővebben…

ideje van a…!

Másról, mást szeretnék már írni. Most éppen ez a furcsán emelkedett érzés van.

Valami elérzékenyültség, nagy, erős és finom öröm és hála, épp most történik, aludni se hagy. Na, megpróbálom pontosabban. Az előző órák, olvasás, beszélgetés eredményeként és kicsit az előző napok élményeitől is egy újfajta, különös hangulat, és várakozás is.

És van mellette egy más forrású, kompakt szomorúság, amelyről nem tudok itt írni. Beszélni sem nagyon, a közelieknek sem.

Nem érvet, nem információt, nem szörnyülködést akarok most. Nem jó ez, hogy botrány van és akkor megy a zsizsegés, el kell igazodni, hümm, erről ki mit gondol, miheztartás, mert valahova, ide vagy oda, állni kell – nem kell, és olvasni sem kell. Erről az egészről magamtól is tudom azt, amennyi érdekes számomra, képviselem is, és nem kell mindenről állást foglalnom. Sajnos, itt a blogon is nagyobb az élénkség akkor, legalábbis a látható interakciókban, ha zsizsegős a téma – mert amúgy: szellemileg, érzésekben, veled maradó mondatokban nem ez az erős. Ezek a norbik és női sértődések nem olyan fontos dolgok, ez pletykarovat, harsogás, nem politikai ügy.

Pedig erre lehetne alapozni, gerjeszteni, forgatni, de nem kedvelem ezt, nem vagyok számító. A csendes, erős, szenvedélyes dolgok érdekelnek. Bővebben…

történetek a fogasról

Tavaly ilyenkor kiraktam egy  semmi különös, minőségileg is értelmezhetetlen fotót. Mert vicces.

Jött is az érzékeny vércsemegjegyzés gondos anyukáktól, hogy Dávidon kifordítva van a nadrág, kilóg a címke, és aztán ezen ment a kommentelés (nem volt, nem lógott, és ha igen, kit zavar?).

Rend a lelke mindennek. Porszívózzunk a sivatagban, és lehetőleg ismeretlenül szólogassunk be lényegtelen apróságok miatt. Én ilyenkor eltűnődöm: ők mit látnak, mi van a fejükben? Szólnak Adynak is, hogy szóismétlés? Mi a fontoskodás, korrigálás mozgatórugója?

Itt is. “Kosz van a teraszán, minek nem söpör föl”. A fotó témája a darázsirtás. Sőt, annak esztétikája. Tényleg kosz van. Mi közöd hozzá, miért zavar, mi ez az utálkozás folyton?

A föld megindul, olyan találkozója volt a héten a prostitúció-abolicionistáknak, és a szemünk kifolyt, annyit dolgoztunk Rachel Moran könyvén. Nőkről írok, akik túlélték a poklot és a liberális “sex worker” nyomással szemben nem félnek képviselni, hogy a prostitúció erőszak, és ez nem érdekli az olvasót. Felfogja-e, mi a téma? Mert az önkéntesek elírták a szórólapot, felcserélt valaki, aki talán disz, a piros alapon két betűcsoportot. Mennyi időnk elmegy azzal, hogy miközben mindent értünk, ilyeneket korrigálunk.

Saját legszebb friss élményem a tárgyban: szerda este ülök a fogaskerekűn, olvasom a Sakknovellát. Lenyűgöz, a fordítás is. Mindig ülök, mindig olvasok.

Középkorú úr odalép. Áll, én ülök. A fejem így faszmagasságban.

Azt mondja:

A szvatika nincs betiltva?

Kis tűnődés.

Hogy micsoda?

A szvatika, ejti ki még egyszer. Nem tudja, mi az?

Rettentő kínban érzem magam, másodlagos szégyent érzek. Nem tudom, mondom végül. Ez még elegáns is. Ő is kap valamit, én is tudom, amit tudok, béke van.

Leszálláskor sikerül rájönnöm a tökéletes válaszra: menjen haza, és nézze meg ezt a szót a szótárban.

Persze ez csak lépcsőházi gondolat.

Amúgy:

335. § Aki horogkeresztet, SS-jelvényt, nyilaskeresztet, sarló-kalapácsot, ötágú vöröscsillagot vagy ezeket ábrázoló jelképet a köznyugalom megzavarására alkalmas – különösen az önkényuralmi rendszerek áldozatainak emberi méltóságát vagy kegyeleti jogát sértő – módon a) terjeszt, b) nagy nyilvánosság előtt használ, vagy c) közszemlére tesz, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt elzárással büntetendő.

2) Nem büntethető az (1) bekezdésben meghatározott cselekmény miatt, aki azt ismeretterjesztő, oktatási, tudományos, művészeti célból vagy a történelem, illetve a jelenkor eseményeiről szóló tájékoztatás céljából követi el.

Ez a régi törvény szövege, amelyet az Alkotmánybíróság megsemmisített. Az új, lelazult törvény csakis a kegyeletet, túlélőket zavaró megjelenítést szankcionálja, 2013 óta.

De nagyon okos voltál, barátom, és csakis ez a fontos. Ha mondjuk be lenne tiltva valóban, vagy a fogas nagy nyilvánosság lenne, a könyv címlapja nem egy sokszoros ellenőrzésen átment, stilizált ábrázolás, akkor én erre mit csináljak? Kihajítsam a könyvet?

Meggugliztam a szót amúgy, ne legyek igazságtalan. Hátha már így mondják. De nem.

A legdurvább, hogy ő ezt a beszélgetést csajozási céllal kezdeményezte. Engem, Isten látja lelkem, nem idegesít, ha megszólítanak, ez a fogason helyi, meghitt szokás, én igen könnyen vegyülök, diskurálok, olyan is van, hogy élvezem, vagy csak információt kérnek (a bringám vagy az izmom tetszik nekik). De ha valaki vérostoba és helyre akar tenni, felülről beszél, így kapcsolódik, attól kikészülök. Hogy nem talál egy értelmes témát. Hogy minek egyáltalán olyasvalakihez szólni, aki olvas.

Hogy fogalmatlan, rossz ízlésű, elemi viselkedési szabályokat nem értő emberek mi a bánatnak tesznek rám megjegyzéseket, és miért kéne nekem ehhez jó képet vágnom.

jegyzetek

számok

a taxióra is, ahogy megy föl. de főleg a lépteim száma. 1240: a tatárok. 1770: Mária Terézia még él. 1780: meghal. 1860: Jókai Mór svábhegyi gyümölcsei között. aztán még végigveszem a huszadik századot, minden eszembe jut, amit tudok, a kubai rakétaválság is. 2050 fölött nem gondolok semmi valóságosra. a félmaratonom az éjjel 24140 lépés lett.

antonia

valahogy szóba kerül a witty, az aesthetist Wilde, a halála, az utolsó szavai a tapétáról, és aztán az összes művei is elő, és kinyitom A readingi fegyház balladájánál, és

én nem tudom, mi történt, találkozott a géniusz, a jambusok, az intellektuell, az én irodalmárságom, amivel egyébként elég ritkán találkozom – a levegő megállt, szárnyak suhogtak, és sírt és elcsuklott Antonia, és sírtam én is, takony, minden. ez így nekem életem szellemi csúcsélménye volt. nehezen elmesélhető, reprodukálhatatlan.

nem ért az ember minden szót, utalást és szórendet persze, de a költészetet érti, a lényeg átjön.

és mondja, biztos fent van a neten, but whoever is reading this? reding, Antonia, that was the first i have learned at english department. megdicsér, nagyszerű pun.

https://poets.org/poem/ballad-reading-gaol

az angol nyelv

tényleg lenyűgöz. ptatelet, az annyi, mint trombocita.

nemzeti rock

azt hiszem, minden bénaság között ez a kedvencem. amikor hegyek vannak, nemes őseink, valami sas, meg “mi” a névmás, és a szívnek meg kell szakadni, akkora a pátosz, és mindenki érzi, hogy ez közös ügy, és párásak a szemek, és előkerülnek a telefonok, és ringanak az éjben a fények, közben meg tépik a húrokat, basszusgitár keményen. taxis retró rádiójában szólt egy ilyen, nehezen hihető a műfaj. hogy létezik és imádják.

viszont david!

volt egy nagyon emlékezetes estém most, és úgy alakult, hogy beraktuk, na, ilyen sincs már, mindegy, a Station to Stationt, velem egyidős ez amúgy. az élmény, és különösen az album utolsó száma, azok a pillanatok rábírt engem arra, hogy végre vegyek a machoz füldugót. döbbenten tapasztalom, hogy a netkapacitásom simán bírja a youtube-ot.

és:

És.

Komment: When I become Emperor of the Galaxy, I will need David Bowie’s DNA for my clone army.

de amúgy Nina Simone és Joe Cocker is jöhet, korai Pink Floyd és fado: Amália Rodriguez.

mindazok

nagyon sokat köszönhetek azoknak, akik megnézegettek, kibeszéltek, használtak, utánoztak, megítéltek. akik még és még kérnek egy kis kedvezményt, és akik nem értik, amikor felhívom a figyelmet arra, hogy vannak határaim. általuk tudom, hogy én mit nem. ma már mindennél fontosabb a méltóságom.

alszom, mert nagyon sok volt ez a hét. vannak bajok is. minden van.