elmenni valahonnan

Az mindig megráz egy kicsit. Megint ez a “hát csak ennyi volt?” érzés. És hát ennyi volt, ez is, és úgy is sajog, hogy nagyon húz az otthonom és akik otthon várnak, azok. Minden összepakolva, én megyek ki a szobából utoljára mindig. Torpanok, szétnézek, sóhajtok. Szervusz, szoba. Kötődöm hozzá, még ha egy éjszaka volt is, lélektelenül nemzetközi egyenszobában.

Száll fel a repülő. Vakít a nap, mert a felhők felülről nem szürkék, hanem fehérek. Itt hétfő reggel köd volt és eső, hét órakor utcalámpás, sárgás, nedves sötét, nyolc órakor tompa homály. Enyém a szavam, a látásmódom, a gondolatom mindenestül. Ha nem az enyém, ha hallottam valahol, szégyellem magam. Bővebben…

ez az a hétvége

Amikor azt írtam: ez az a táj, akkor én valahol mélyen, az égbolt biztonságával hittem, hogy a Fertő-tó magyar partvidéke, a cölöpházas a fertőrákosi rész, a világörökség része – mint kultúrtáj, irodalomlenyomat (Rakovszky Zsuzsa, Galgóczy Erzsébet), történelemtől iszamós terület (itt végezték ki 1944 szentestéjén többek között Bajcsy-Zsilinszky Endrét, és itt volt 1989-ben a Páneurópai piknik) – ilyen marad, megmarad, változatlan marad. Bővebben…

beszélgetünk

Azért írtam meg ezt az érdekes műfajú, komplex, rengeteg munkát igénylő posztot, mert azt látom, hogy sok értelmes ismerősöm (hát még az értelmetlenek!) a transznemű emberekről és a transzkritikus feministákról úgy beszélnek és foglalnak állást rendkívül magabiztosan, hogy érintőleges információik vannak csak, az érdemi problémáról sem információjuk, sem szempontjaik nincsenek.

Én gyűjtőmunkát végeztem, és nem foglalok állást, nem ez a szerepem. Nem a saját véleményemet, világlátásomat, összegzésemet írom tehát, hanem belebújok az egyik oldal szerepébe, bemutatom nektek az eseteket, érveket és szempontokat. A szerző ennek érdekében utánaolvasott, beszélgetett autentikus TERF (Trans Exlusionary Radical Feminist) személlyel, majd Vay Blankával is.

Hogy miért tettem mindezt? Mert hallatlanul izgalmasnak találom a témát újságíróilag, továbbá ritkának és fontosnak a magyar nyelvű, közérthető női beszélgetésekben. A TERF részeket dőlt betűvel szedtem. Egy vagy két ponton (a plasztikai műtétről szólva) beszélek a személyes véleményemről, mert Blanka – retorikailag – engem kérdezett.

Blanka ugyanis válaszolt ezekre az érvekre transzként. Ő normál betűvel szedve olvasható. Olvassátok el mindkét oldalt, és fogalmazzátok meg az érzéseiteket és a kérdéseiteket! Ne a válaszokkal kezdjétek.

Bővebben…

“én nem jó nő akartam lenni” – interjú vay blankával 1.

A Vígszínház mellett ülök Vay Blankával, aki néhány napra, ügyeit intézni érkezett Budapestre. Reggelizünk. Mellette nagy hátizsák.

Milyen volt a vonatút?

A csütörtök esti berlini vonaton az a jó, hogy az ülőhelyes rész is kellően üres ahhoz, hogy lehessen aludni. Egyedül voltam a kupéban. Végül a szomszéd kupéban ülő lánnyal, akiről pár mondat után kiderült, hogy a húgom jó ismerőse, egy kupéba cuccoltunk, hogy biztonságban legyünk.

A csomagjaid miatt…?

Nem igazán.

Ööö… ez tehát egy olyan hátrány, amit te transzként is átélsz. Mintha azáltal élnéd meg a nőiséget, hogy lám, már téged is sújtanak a hátrányok. De hogy is van ez anatómiailag? Bocs a gyenge poénért, de sokat kell neked még ahhoz alakulni, hogy meg tudjanak erőszakolni. Bővebben…

a jó élet

a hetedik te magad légy!

Ildikónak, szeretettel

A blogom ma, hinnétek-e?, hiszen nem volt semmi csinnadratta,

hét éves.

Boldog szülinapot, blog!

2012. április 16-án jelent meg az első bejegyzés, ez:

invokáció

Egy időben ezt viccesnek, meghaladottnak éreztem, de ma már újra nem (nem annyira).

Nem kezdek most komoly összegzésbe, de annyit el kell mondanom, hogy az életemben a blogom – és mögötte a sűrű mocsár, az internet – döbbenetes tanítás volt. Nem hittem volna, hogy az emberi szellem, tisztaság, jóság, illetve az árulás, az aljasság, a kicsinyesség ilyen amplitudói közé vet majd az a nyughatatlan és elhallgattathatatlan törekvésem, hogy írjak. Teltek az évek, és én még mindig hüledeztem, pedig a neheze az első két-három évben megvolt.

Voltak tapasztalataim fórumozó koromból arról, hogy amit írok, arra figyelnek, az megosztó. De kezdő bloggerként semmiféle tervem, konkrét célom, kiforrott mondandóm, támpontom nem volt. Csak a mindenkori. Nem akartam szándékosan provokálni, pontosabban nem gondoltam provokációnak, amit írok. Mentem az után, amit éreztem, hittem, a többi pedig csak történt, és általatok történhetett. 2012 tavaszán nem hittem volna, hogy az önkifejezésem bárkit is érdekel, pláne azt, hogy sokakat. Nem remélhettem, hogy lesznek, akik várják, igénylik, naponta elolvassák a posztjaimat, vagy újra a régieket, az egész blogot az elejétől. Nem számítottam arra, és nem is helyezkedtem soha semerre azt remélve, hogy léteznek a világban olyanok, akiket a szó, amilyet én tudok, csendesen megérint, akiknek segít, megváltoztatja az életüket, kapaszkodó a számukra. Akiknek leesik és üt a poén. Akik képesek figyelni, kihallani az árnyalatokat. És azt sem tudtam, hogy vannak, akiket irritál vagy értetlenséget vált ki belőlük, amit írok, vagy dühös önigazolást – és mégis ideragadva olvassák, és rendre magyarázzák nekem, hogy miért olvassák (nevetnek rajtam, megerősödnek, hogy ők a jók, a szépek, a tehetségesek. Igen). A leghökkenetesebb reakciókat itt találod:

best of kommentelők

Olvasom a régi blogmagam, olvasok másokat is, közben élem az életem és a gyerekeim életét is, és biztos vagyok benne, hogy én (ma, már) elsősorban a jó életről szeretnék írni. Ez érdekel, ezt tartom fontosnak. És nem az önlobogtató, high life módon, idenézzetek-debezzegén módon, hanem csak az értékrendről, mert másról nem érdemes. Minden más, a tisztánlátós, múltelemzős, önkínzó poszt csak előfeltétele a jó élet posztjainak. Nem panaszkodunk többé. A magam magyarázásának pedig legyen vége, hogy de igenis, én nem azért és én nem vagyok olyan. Mert már tudom, ki vagyok. Soha többet nem hagyom, hogy más akarja nekem megmondani, mit érzek, mi a motivációm, mit miért tszek – ugyanakkor más, alkotó embereknél sokkal jobban tudom, hogy nem vagyok azonos az öndeklarációimmal. de nem törődöm vele: az, hogy minek, milyennek érzékelnek, az ő területük, oldják meg ők. Még azt se fogom elmondani többet, hogy ne projektáljatok, hanem tegyetek a saját jó életekért.

Mindez teljesen, tökéletesen nyilvánvaló volt az elejétől: az én szándékom, az értő olvasók és a rám vetítés, áttolás, vádaskodás is.

Ezért, ehhez a felismeréshez volt jó pár napig megint teljesen mást csinálni. Eltávolodni, kitisztulni, valódi világot hörpinteni, habzó éggel a tetején. Belevetettem magam az észak-olasz szeretetbe. Vegyültem, figyeltem, oldódtam, gondolkodtam, autóban ültem, ettem, gyalogoltam, csodálkoztam, futottam. Szellő fújt, magam és önmagam lehettem. Az otthoniak felől is nyugodt voltam, nagy köszönet ezért B-nak.

G. Ármin testnevelő segítségével pedig igen szép eredményeket érek el újabban a hosszútávfutásban. A mostani, a Lago Maggiore félmaraton 2 óra 16 perc 43 másodperc lett, aminek, egy héttel a berlini félmaraton után (2:26:38) igen örülök, de mivel nem szeretek üresen ujjongani, sem vetíteni, hangsúlyozom, hogy ez könnyű pálya volt (fel nem torlódó, senkit nem kerülgetős, kisebb létszámú, sima aszfaltú, több helyen enyhén lejtős), továbbá a tempó tartásában a sportórás monitorozás (aki a testnevelő, a képen a bal csuklómon látható) nagy segítségemre volt. Mindenhol a rövid íven (a valós távon) futottam. Mindig is így kellett volna, és ez metafora.

Én annyit szívtam, kínlódtam, vállaltam át fölöslegesen. Balekságból, elvből, mások helyett, ön-nemszeretésből. Nem merek dörzsölt lenni, nincs pofám. De mi ebben a dörzsöltség: a valós távot futni – és nem többet?

Sőt: élvezni! Belelazulni. Én úgy éreztem, valamiféle penitencia kell legyen a hosszútávfutás. Nagyon, nagyon nehéz, lemenni az aljáig. Pedig nem feltétlenül az. Lehet repülős, haladós, belefeledkezős is, amikor a szenvedés nem áll közém és az élmény, a táj közé.

Most két-három enyhén válság-kilométer volt, mondjuk 16 és 19 között. De közben rikító virágok, ódon villák, meredek sziklák, sziget, túlpart, havas hegyek, nagy víztükör. Nem lehetett szenvedni. A legszebb félmaratonom volt.

Soha, soha nem állok meg, nem gyaloglok, nem sérülök. Egyenletes tempóban haladok. Ez is metafora. Ez a mostani már futásnak is nevezhető. Életem legjobb versenyen futott tízese (5:50-es tempóval, 58:28 alatt), a teljes távon a tempóm 6:28. Pedig nem hajtottam, csak olykor szemeztem G. Árminnal! (Akit későn kapcsoltam be, és kicsit mást mért.)

Most, a hatodik félmaratonomkor tartok ott, ahol az első félmaratonnál tartani kellett volna – de ehhez le kellett futnom ötöt (meg még egy teljes maratont, és egy harmincast is). Már tudom a futásomat. Hiányzik a… heroizmus.

Hétfőn Milánó:

Repülök épp haza, torlódunk a beszállásnál.

Közben megérkeztem, az éjszakai buszon írok nektek:

Drága olvasóim! Tartsatok ki, maradjatok még évekre, míg világ a világ és blog a blog, csakis amiatt, ami miatt nektek jó itt lenni. És ne fecséreljétek el egyetlen, drága életeteket. Annyi szépség van – akarjátok és cselekedjétek a jót, a jó életet!

bé betűs bárosaim

Hát, amellyel, ímhol, igenis kezdünk mondatot, ez a hétvége hatalmas löket vérfrissítés volt. Meg is lepődtem, hogy ennyire jót tett, feltöltött, egyrészt mert bár kicsit belefásultam a budai mindennapokba, de nem éreztem rosszul magam (vagyis, nem üvöltözött bennem az igény, hogy változást, élményeket, pörgést, gyerekmentességet és gyűlölködésszünetet, de azonnal!), másrészt mert az utazás, a szervezés, a pénzköltés, az összepakolás, a repülés és repülőtérre jutás, illetve a családnak a helyettes juhászra való bízása, távollétemben is evése, tisztán tartása, iskolába stb. menése mindig stressz.

Szívmelengető volt, hogy M., a csakazolvassás berlini erődítmény a reptéren várt (nem nála laktam aztán), és így volt egy közös másfél óránk. Köszönöm! Örültem nagyon. Bővebben…

a külföldi pasim

Nem leszek népszerű ezzel.

Sem.

Finnyás vagyok, vagy megrögzött egyedül-élő, vagy van nekem életem? Vagy savanyú a szőlő?

Egyszer már írtam valahol a külföldi partner kapcsán, hogy aki nem tudja elénekelni a Vukot és nem tudja, zsigerileg, mi az a Túró Rudi (és még más kulturális referenciák is vannak), azt én nem tudnám a bugyimba engedni. Sem sehova. Nem tudnék vele érdemi, minőségi beszélgetést folytatni a nem-anyanyelvemen. Kíváncsi lettem, hogy másoknak ez hogy megy, és kérlek, meséljetek az élményeitekről!

Kétféle történetet látok, hallok mostanában:

magyar nő, esteleg elváltan, itthon csalódva kimegy munkavállalni külföldre, ott szerelembe esik egy helyi példányal, és a bennszülött, jómódú, közeggel bíró férfi barátai és főleg a családja gyanakodva tekint a kelet-európai, ágrólszakadt nőre, miszerint az aranyat ás és integrációs céllal választotta a helyi férfit. Bővebben…

mi mindent láttunk

Futni jöttem Madridba. Mindjárt az érkezés után, másnap reggel meg is volt a félmaraton. Napfény, történelmi épületek, csupa nő, közösség és énerő:
Életem legjobbját futottam (a korábbiak: 2:34 2016 nyarán; idén tavasszal a Vivicittán 2:32:01, most szeptemberben a WizzAiren 2:35:09, itt pedig 2:27:11 – előny a pálya és a viszonylag jó terep, a jó idő, hátrány a taknyosságom). 20181028_113025(0) Madrid eleve fennsík, körülötte a táj lent van, ez döbbenetes látképeket eredményez, a pálya az első hét kilométeren emelkedett, aztán lejtett, és összességében is ereszkedett. Könnyű, magától értetődő élmény volt. Háromezren voltunk, szóval ez egy kicsi és nem is szabályos (a nemzetközi atlétikai szövetség, az IAAF szerinti) pálya volt, vagyis itt nem lehet hivatalos rekordot futni (ahogy a versenyek többségén sem). Helyi, közösségi futás volt, amelyben a nyolc kilométeres betétszámot a női nemi csonkítás elleni tiltakozásul futották. A félmaratont kenyai csoda nyerte 1:11:34-gyel. Oltaruesh Perine Nenkampi a neve:
Nem találkoztam szexizmussal, sem semmilyen visszás jelenséggel. Sok férfi csatlakozott  be rajtszám nélkül, és egészen megható módon támogatták, húzták végig a távon a partnerüket, akiknél jobb futók voltak. Rengeteg meleg és leszbikus pár is van mindenhol, az itteni Pride a világ egyik legintenzívebb fesztiválja. A futás persze csak a turizmus ürügye, akkor már megnézzük a várost. Egyrészt remek futótársammal, Orsival vagyunk itt (eredetileg olvasó, de már többször elegyedtünk európai városokban és futottunk is együtt), aki kulturális élményekben és a gyakorlatias teendőkben is ideális partner, másrészt a Legjobb Európai Városok túrasorozatunk újabb állomása ez Balázzsal és a gyerekekkel, amelyet még 2013-ban kezdtünk (a korábbiak: Barcelona, Sitges, Milánó, Bécs, Tromsø). Most is szép lassan, magunknak szerveztük meg a nevezést, repülőjegyet, szállást, végül és itt a programot, amely sok sétából áll és a múzeumok zárás előtti, ingyenes két óráira alapoz. Madrid tele van parkokkal, a parkok pedig ragyogó színekkel, örökzöldekkel és pálmákkal.
Vasárnap este bejutottunk a Pradóba, és ott megnéztük Dürer önarcképét, Ádám és Éváját, Goya életművének javát, a sötét korszakát is a Saturnnal, meg a koraiakat, a Meztelen Maját, Rubens A három gráciáját. Goya néha tunya volt ráírni a nevét a festményeire:
Másnap hosszan sétáltunk a királyi palotához vezető parkban. Sütött a nap, végre megjelentek az addig hiányolt madarak, és akkor már miért ne papagájok?
szolmizálni tanítja őket
ez pedig a palota távolról
Este a modern művészetnek hódoltunk a Reina Sofíában. Megnéztük a Guernicát: Aztán Mirót, Dalít, és sok André Kertész fotót. Az a jó ezekben a napokban, hogy ha nincsenek az otthoni hétköznapi teendők, akkor együtt nézünk új dolgokat például Lőrinccel, arra reflektálunk, előjönnek mindenféle, régebbi megbeszélnivalók, elmondatlan sztorik, filmélmények, és nagyon közel kerülünk egymáshoz. Lőrinc mint felnőtt és világpolgár, önállóan vásárol, angolul megkérdezi, merre van a tejszín, mire is a kasztíl dolgozó a leglendületesebb spanyoljával elküldi a fogkrémek felé. Nagy anekdotavadász a fiam. És kivirult a csacsipacsi üzletág is, fázás ellen pompás, íme az újak:
  1. váladékozó motivációs tréner
  2. bűnös asszony szorongana
  3. csúf japán autó
  4. cet felbontaná a házasságát
  5. vízi lények progresszív megsarcolása
  6. bamba örökzöld
  7. döccenést okoz a merev társadalmi osztályfelfogás
  8. megcsappanó termés
  9. csípős fűszer végzete
  10. éretlenül savanyú útelágazás
Kommentben várjuk a megfejtéseket!

cselekedj a földért: egyél kevesebbet!

kit érdekel ma már, 2020 áprilisában a klíma meg a szemét, ugye. Greta is karanténban kukosl, kussol. a bolygó nem érdekes többé, megint az ember, az ő szaros élete az érdekes. minden plusz két nejlonzacskóban van, mindenki vásárol, vegyszerez, mos. plexipajzsot gyártanak ezresével az ünnepelt startupok, nejlonkesztyűk széthajigálva. azért nem kell megőrülni: nincs ellentmondás. takarékosan, csendesen, főzve, bringázva. én továbbra is öko vagyok.

Nyáron már bíráltam a trendi, álmegoldásokra buzdító, életszerűtlen környezetvédelmet.

mi van a szívószálon túl?

A poszt nagy vihart váltott  ki, az derült ki, immár sokadszor: a téma forró, szívesen reagálnak, de nem mindig nem értik az érvelést, a szöveget.

A cselekedni és önkorlátozni lusta olvasó kimazsolázta belőle, hogy a probléma nem létezik, rendben van a műanyag, áldásomat adom az ignoráns, hárító viselkedésre. Hajigáljuk csak szét a palackokat! Holott én azt gondolom, és ezt is írtam, hogy értelmes ember nem magazinból jön rá, hogy mi a pazarlás, mi kártékony és mi az ő személyes felelőssége. Értelmes ember soha nem is használt szívószálat, és nem 2017 óta védi aktívan, tettekkel és lemondással a környezetet. És míg engem a probléma bagatellizálásával vádoltak, minden erdei kutyaséta alkalmával összeszedtem, majd szelektáltam minden műanyagszemetet. Nem posztoltam ki sehova.

A demonstratíve minimalista-műanyagmentes-zero waste instagramasszony (szívószálas üvegekből házi készítésű teák) felháborodott, hogy a poszttal rossz hírét keltem erőfeszítéseinek. Nos, szerintem ő nem a lényegről beszél. A visszajelzéséhes, példaképpé válásra sóvárgó instagramozás tévút, a szűrős ugyemilyenszép, ugyemilyeneredetivagyok fotókat pedig minősíthetetlenül modorosnak tartom. Általában mindent, amit feltűnően a látvány kedvéért csinálnak. És életszerűtlen, csak hivalkodásra való, amit megmutat.

Ugyanígy a minimalista, rejtetten és sunyin fogyasztásra, trendiskedésre ösztönző, influencer típusú, magának jutalékot kaparó blogolást is bírálom, amely csodaszépen fotóz, ragyog a konyhája, gusztusos az ebédje, minden divatos jelszó és kihívás – csak ő maga szarul van, nem halad az egészségével, épp ezt kell leplezni.*

Az agresszív vegán aktivista ötvenöt darab naiv, dogmatikus és manipulatív kommenttel lepte el a poszt facebookmegosztását, és nem érti, miért nem ismerjük el: igaza van.

Nem tudok vitázni azokkal, akik nem veszik a fáradságot, hogy megértsék az érvelést. Miért nem értik? Mert vakfoltjuk van. A vegánoknak az ideológia miatt, aki pazarló életet él, annak amiatt. Senki nem az értelmes, józan cselekvést tartja szem előtt, csak magunkat mosdatjuk folyton. Bővebben…

dönts jól! ha fontolgatod a vegánságot

Mikor is kezdődött? Tavaly-tavalyelőtt óta a vegán trend és propaganda felerősödött, nem csak a nyugati világban, hanem Magyarországon is. A netezők és a tanult, városi fiatalok körében szélsebes a terjedés. Sokan most hallottak először ezekről a problémákról, a CowSpiracyról, az ökoérvről, és az újonnan megérintettekben buzog a tettvágy. Lassan, legalábbis ebben, németessé válunk. Sorra nyíltak az éttermek, kávézók, a sima kávézóban sem kell immár külön kérni az “alternatív tejeket”, mert ki van rakva. Euforikus tartalmak öntötték el a közösségi médiát, megtért ismerősök találnak meg bárkit az érveikkel. Csupa ujjongás, hogy milyen sokan vannak, mennyire jó a közérzetük, milyen finomakat esznek így, mennyire jól sikerült a szejtános kuszkusz, kitisztultak, felszabadultak, lefogytak, társra találtak, megmentik a bolygót. Bővebben…

a rómain is viselkedhetsz úgy, mint egy norvég

Si fueris Romae, Romano vivito more! Ez az eredeti, angolul milyen tömör, verbless clause-zal: When in Rome, do as the Romas do. Tehát Rómában mint a rómaiak, vagyis: tartsd tiszteletben a szokásaikat. De viselkedhetsz akár a Rómain is úgy, mint… a norvégok.

Nekem eddig is ez volt az eszmény. Vagy: ez hiányzott. Vagy: ezért nem tud velem mit kezdeni a közegem. Most meg nem értem: mit kell ezen magyarázni?

Persze visszás volna itt pár nap alatt betekintést nyerni, tudni, ismerni vélni, milyenek “a” norvégok. Nem is kedvelem az ilyen friss ujjongásokat. Bővebben…

milyen jó lenne

,… ha a nőnap a huszonegyedik században már nem azt jelentené, hogy az Aktív Férfiak adnak valamit a Passzív Nőknek, és akkor ez Kedvesség, amelyet jól kell fogadni, örülni a Figyelmességnek – miközben nincs szó arról, mit ünneplünk ezen a napon, és hol tartunk azon az úton. Nem is tudják, nem is érdekli őket.

És ha nem írnák nagy n-nel, pláne Nők Napjának (az a Nők Lapja, és az egy újság). Ezt külön mint magyartanárnő.

Ha a nőnap nem jelenthetné azt, hogy az, aki egész évben sandán les meg facebookon írogat, ezen a napon virág átadására és puszizkodásra is fel van hatalmazva. Így szokás.

A virágvásárlást persze a titkárnő szervezi cégpénzből, az iskolákban pedig az anyukák, és a gesztus semmire sem nevel, hacsak arra nem, hogy a lányok, azok merőben más természetű lények, és valami érthetetlen okból “tisztelni” kell őket, valahogy megkülönböztetetten kezelni.

Ami azt jelenti, hogy az európai világban a dolgozó, középosztálybeli, hasonló közegű és rokon nőket nem bántják direktebb módokon, de mivel az erőszak mennyisége állandó, a felgyűlt bánthatnékot hátrányos helyzetű vagy erre szánt, tárgyiasított nőkön vezetik le titokban.

Az erőt, a kezdeményezést lenne jó ünnepelni. Elbeszélgetni a fiúkkal, hogy akinek nem tetszel, azt ne maceráld. Megkérni őket, ne üvöltsenek annyira, ne vágjanak be mások elé az ebédsorba, és ne használják ki a jó tanuló lányokat leckemásolásra.

Persze az ilyen eretnekségeket fel se merem vetni a levlistán, hiszen béke van, minden rendben, ami meg nincs, arról nem beszélünk. Pedig a nőnap politika (társadalmi ügy értelemben), és a probléma, a mi mögötte van, politikai természetű. A helyzet pedig szomorú.

Itt a blogon jelentse azt a nőnap, hogy soha, egyáltalán nem akarod nők fölé okoskodni magad, nem tartod őket egyívású, veled ellentétes érdekű csoportnak, nem gúnyolódsz rajtuk és hibáztatod őket, valamint nem tiltakozol, ha a blogger olyasmiről ír, amiben sáros vagy, csak ezzel nem vagy képes szembenézni. És kommunikációsan sem erőszakolsz meg senkit.

Tudtok példát progresszív, tartalmas nőnapi gesztusra?

Az akadémián mindeközben:

 

 

 

a nyolcvanéves testépítő

V. T-nak

Ismerőseim egyre-másra küldik nekem a kilencvenöt éves futóbajnokokról, nyolcvanéves testépítőkről és hetvenhét éves akrobatákról szóló videókat. Volt a néni is, aki minden nap sétál. Még ennyi idősen is…! Örülünk, ha megérjük. Lenyűgöző, nem? Motiváló.

Amikor valami virálisan terjed, tömegesen osztják meg, akkor én mindig gyanakszom. Mert ott valami nem valódi, nem ízléses, nem igazi.

A “neked ez biztos tetszene” velem nem működik. Általában nem tetszik. Pont mert “biztos”. Vagyis, triviális.

Ő Ernestine, korrekorder-testépítő versenyző.

 

http://lifespiritlove.com/80-year-old-woman-bodybuilder/

Bővebben…

ökolány vagyok-e még?

Ez a bejegyzésem egy régire reflektál, ahhoz képest és azzal párbeszédben fogalmazza meg a jelen helyzetet:

azért ökolány vagyok

Ebben a korai posztban, még 2012 nyarán összegeztem zöld döntéseimet. Midőn ezt írtam, napfényes, teljes családunk volt még Jánossal, teljesen máshogy éltünk, más feladataim és erőforrásaim voltak. Hardkór puritánként írtam azt a posztot, akit autó nélkül neveltek, ő maga biciklis lett; jellemformáló zöldképzést kapott kamaszként, később még az ökopolitikában is részt vállalt, eléggé naivan, nem látva, hogy ezek gyűlölik a baloldalt, és ez fontosabbá vált, mint az ökogondolat. (Meg aztán volt ott választási csalás is, ezt nem írtam meg még sose, de ma már miről hallgassak?) Mindez 2006 forró hónapjaiban történt, és ezt utólag bánja, habár, férje is ott lelt rá. Nem kellett neki babakocsi, bimbóvédő, kiságy, járóka és gyerekszoba-bordűr, semmi szar, mert van teste, szíve, ereje, agya, és van az emberének is. Tandembicikli is lett a házasság szentségében. Bővebben…

gyarmatosítók

Lionel Shriver (srájver), aki jelenünk provokatív, eszes és izgalmas írója az igényes-populáris palettán, tartott egy nagy beszédet, részben a regényírás feladatáról és jellemzőiről, részben egy cultural appropriationnek nevezett jelenségről: van-e jogunk mások identitását használni, értelmezni, sztereotip módon megjeleníteni, szimbólumokká és kereskedelmi termékké laposítani, hovatovább: tequilapartit rendezni sombreróban – íróként pedig más identitások bőrébe bújni, helyettük narratívákat szőni.

A The Guardian leközölte az egész beszédet. Kitettem a csakazolvassa facebookjára is. Aki bírja a cizellált angolt, itt olvashatja, nekem hatalmas élmény volt, Katának köszönhetem (tudjátok, akivel szerdán úszom):

I hope the concept of ‘cultural appropriation’ is a passing fad

(Fényképekkel az épp hatvanéves Shriverről. “Nem a legrosszabb, ami az emberrel történhet, hogy egy lóra hasonlít.” Ez a The Mandibles-ben – A Mandible-család 2029–2047 –, a magyarul legutóbb megjelent, a jövőben játszódó disztópia-regényében van, az egyik női karaktert jellemzi így.)

A szöveg idézi a cultural appropriation nevű jelenség definícióját:

taking intellectual property, traditional knowledge, cultural expressions, or artifacts from someone else’s culture without permission. This can include unauthorised use of another culture’s dance, dress, music, language, folklore, cuisine, traditional medicine, religious symbols, etc.

Az egész megint a safe space meg az egyéni triggerek, érzékenységek, egyenlőség és píszí témájába tartozik. Én tartózkodnék a reflexes na-ez-már-túlzás dohogástól, mert szerintem sem ez, sem más jellegzetesen angolszász témák és jelenségek, az elhízottság, a szépészeti műtétek vagy a fat acceptance nem ítélhetők meg innen. A cultural appropriation ügyében Európában, gyakorlatilag homogén (szegregáló) ország többségi lakosaként nem foglalnék állást, mert mit tudhatom én, milyen egy multikulti olvasztótégelyben, egy tradicionálisan bevándorlás-célpont jóléti államban latinnak vagy feketének lenni – legfeljebb épp Shriver regényéből (aki emlékezetesen ábrázolja őket, és szellemesen visszaadja az említett regényben a mexikóiakat ért sok évtizedes megaláztatást).

Shriver mindenesetre érzékenyen, okosan érvel (elítéli és túlkapásnak tartja a dolgot), és az írói autonómia ügyében biztosan igaza van. (Rendkívül ironikus, szatírára hajló, tabumentes, éles íróról van szó, egy valóságos regényíró-Tarantino ő.)

Mégis elgondolkodtam a téma kapcsán arról, amit már többször említettem a blogon: hogy én nem vágyom Európán kívülre semmilyen értelemben, és értetlenül figyelem az Egyiptomba, Indiába, Dél-Amerikába, Kínába utazókat, meg azokat is, akik rákattantak e kultúrákra. Bővebben…

a szegényember-érv, valamint más hárí- és halogatások

Sokan károgtak ám körülöttem, hogy minden csoda három napig tart, majd megelégelem én ezt a sportmániát. Vagy tartották jóindulatúan múlékony fellángolásnak a “fogyókúrámat”. Így szokott lenni: abbahagyják. Én se tudtam, mi lesz. Nem tudtam, és nem is határoztam el összeszorított foggal, hogy én aztán nem csúszom vissza.

Valódi szenvedélyeim tartósak. De ez csak visszatekintemben látszik.

Nem fakult a motivációm, sőt, egyre jobban élvezem az edzéseket, hajtanak a célok. Valahogy újabban mindenben, nem csak edzésben, meglátom az értéket, a pozitívumot, a lehetőséget, az örömforrást. Amit csinálok, szívből csinálom, a többit leszarom. Nem ugyanúgy csinálom, mint két éve, de sport és önmeghaladás. Változnak az edzéstársak is, a helyszín, a szenvedély tárgya, és egyre nagyobb rész belőle a képzés, a közösségi, motivációs tevékenység, meg a fotók. Ezzel a testtel kiemelt statiszta is lehetek egy komoly ügynökségnél.

Új elem a futóverseny: különösebb ambíció és előkészület nélküli részvétel. A legutóbbin már a kislehányommal voltunk, aki komolyan belelkesült a kis két kilométere után, mire is kapott egy futócipőt. Többszörös megesketés, hogy de akkor rendszeresen és tényleg. Ősszel már 5-öt szeretne futni. Én pedig minden, fővárosban rendezett, nagyobb verseny 5 vagy 10 kilométeres távján szeretnék indulni. Bírom a tömeget, egyenesen imádom, ha nem céltalanul, hanem azonos tevékenységben vannak együtt emberek. Sportünnep és közösségi élmény minden ilyen verseny. Futásból nekem pont elég ennyi.

Aztán, újabban hátrafutunk sokat a futópadon a teremben, ami nagyon vicces, pompásan formálja a vádlit és a comb hátsó részét, meg még a fart is (itt olvashatsz róla), valamint ügyesít. Ma már 6,8-as sebesség volt a max, negyedóra volt összesen.

Van a labda, ez a tornadresszes-lesoványodós-hajlékony irány. Mámorító, hogy nem köt semmi, arra megyek, abba fogok, ami jólesik:

labdagyakorlat2017jún

Azért megható ez az ügyetlenkedés, mert tizenkét éves korom óta nem volt ilyen célú labda a kezemben, sőt, ha meggondolom, profi szer még sosem, csak a nyolcvanas évek pótmegoldásai (kötélnek horgászzsinór volt, labdának majdnem akkora, kicsit leeresztett játékbolti csíkos gumilabda, szalagbot is üvegszálas, horgászszaküzletből…) Most nem magyarázom, hogy hol mit akartam, mi lenne a sikerült mozdulat, de majd fejlesztem még.
Bővebben…

hősök, áldozatok, erőszak

Mostanában azon filózom, hogy jobb emberré tesz-e a trauma. Ez egy erkölcsi–elvi típusú poszt, tele dilemmával, reflexiókkal, és nagyon szívesen megvitatnám Lobsterrel mindezt.

Ilyesmiről volt már szó (de hát miről nem volt öt év alatt?): hogy mi magunk bánjuk-e azt, ami velünk történt, amibe oly könnyű szívvel belementünk. Talán ez a poszt a leginkább rokon a maival: a szenvedésnek nincs romantikája. Írtam arról is, hogy teher alatt nő-e a pálma, s hogy kívánnánk-e mindezt a szenvedést a saját lányunknak. Ez mindig a tesztkérdés, a lányunk. Mert lehet, hogy magadat kevésbé szereted, a saját szenvedéseidet romanti- és bagatellizálod, nosztalgikusan szemléled, lehet, hogy azt gondolod, szükségszerű annyi kín, ami neked jutott, sőt, jobb emberré tett – és lehet, hogy tévedsz.

Vajon mikor van hamisság és manipuláció abban, ahogyan a szenvedéseinkről szólunk?

Nekem bajom van például azzal – beriaszt az érzékelőm –, amikor valaki a traumájával harsánykodik. Morális, írói és emberi ízléstelenségnek gondolom a vádaskodó, hatásvadász cikkeiket. Bővebben…

hordjon mindenki burkinit

A hír meglepett:

http://444.hu/2016/08/22/a-burkini-betiltasa-nem-old-meg-semmit-de-letrehozhat-par-uj-problemat

Nekem nagyon nem tetszik, hogy most minden muszlim nőt vegzálnak. Nem értem, a jogokra, igazságra, közjóra, civil hangra oly érzékeny Franciaországban hogyan történhet meg ilyesmi. Nem tudom, meddig tart ez, de ettől senkinek sem lesz jobb.

A válasz viszont, hogy szolidaritásból hordjunk minél többen burkinit a nyilvános strandokon, merthogy attól elfogadható verzióvá válik, igencsak meglepett. Bővebben…

én akkor majdnem odaértem

P. I. L-nak

Valahogy feltolul most a múlt, pont meséltem ma Julisnak, milyen volt őt várni, 2007 nyarán.

Én akkor, nem Jánossal, mert ő azokban a hetekben a végleges elszakadását és hozzám tartozását intézte, hanem vegyes egyetemistákkal és a fiammal elmentem egy hétre Gyimesközéplokra, kulturális antropológusok közé keveredve, tanulmányútra. Vonattal.

Magdi néni etetett minket, nála is laktunk. Bővebben…

mesélek a testépítésről 2.

Itt van az első rész.

A folytatás előtt, az egyes sportágak, kategóriák bemutatása előtt jelzem, hogy

a blogomon semmit nem azért írok, hogy propagáljam, rábeszéljek bárkit. Sok téma csak azért érdekel engem, mert újságírói aranybánya. Amit ismerek, arról kézenfekvőbb írnom, persze. De egy-egy téma felvetése nem állásfoglalás, voksolás a “helyessége” mellett. Nem gondolom, hogy amit én csinálok, azt csinálja más is, mert az a jó. Csak azt gondolom, hogy merevnek, zártnak lenni, ugyanazt a kedvtelést űzni évtizedekig nem egy szerencsés állapot. Én amúgy is képtelen vagyok helyességben gondolkodni, csak verziókban tudok, nem kedvelem a sarkítást. Aki fél egyes témáktól, akit nem érdekel valami és ezért idegenkedik, és nem érti, én miért írok róla, miért ilyen fontos nekem, az egy kicsit önös (megrendelő: arról írjak, ami neki tetszik), másrészt nem intellektuális, és annak nem való ez a blog — ez megint nem értékítélet, hanem verzió. Nem minden értelmes ember intellektuális. Azért írok bármiről, mert érdekesnek tartom, a gondolat, a világ összefüggései mint olyan érdekes. A közgondolkodás viszont lomha, normatív, önigazoló, és ezt tételezi fel másokról is, nem lehet ám csak úgy csacsogni, rögtön ügyek képviselője leszel, rádaggatják. Márpedig én csacsogok, agyalok, magamról, jelenségekről, mindenféléről — ha nem tenném, nem tudnék mit írni a blog negyedik évében. És csacsogni is lehet profin, meg húsba vágó sorskérdésekről írni is lehet szarul. Nemsokára a csacsog, a normatív ás az agyal szavak fel fognak bukkanni az engem mószerolók nagyokos kommentjeiben. Szia, Abszolút Igazság nevű kommentelő, élmény számomra, hogy ezt is olvasod.

Ezt az egészet most azért írom, mert a reakciókból ítélve sokan olvassák úgy a posztokat, mint ha én terelni akarnám az olvasót, pedig istenuccse, csak a megismerés felé terelem, a részletekbe menő kíváncsiság, a buta reakciók meghaladása, az árnyaltság, vagyis a gondolkodás mint létforma felé, és nem a ketogén vagy a dán filmek vagy a testépítés felé. Nincs olyan felelősségem, amelyet állandóan nekem szegeznek, mindenkinek magának van felelőssége abban, hogyan él, kinek hisz, és mit kezd az olvasottakkal. Lehet, sőt, valószínű, hogy soha nem lépsz be egy edzőterembe sem, erre ezeregy okod lehet, és én nem gondolom magasabbrendűnek azt, aki belép — csak gáznak azt, aki úgy ítél nagy magabiztosan, hogy nem is tud róla semmit. Te mondjuk nem leszel a súlyzók lánya, mert nem ez az utad. És mégis érdekel a téma, vagy az, ahogyan én írok róla. Ez esetben neked való blogra kattintottál.

A másik: én magam nem vagyok, nem lettem testépítő, nem tartom magam annak, és nem azért, mert ciki volna, és nem is azért, mert nem versenyzek, hanem mert többnyire és lényegében nem azt csinálom: nem úgy edzek, nem azt eszem, és nem is az a célom, mint az övék. Hanem a terembe járok, lelkes amatőrként, és a testem formálásában, edzésében felhasználom a testépítés eszközeit is, illetve van egy testépítő edző, aki hetente egyszer edz, célzottan, a lemaradt testrészeimet (időközben találtunk többet is). Ja, és szeretek izmos lenni, de ez nem tesz testépítővé.

Na, tovább, tartalmi rész:

Sokan űzik a fitneszt, izomépítést hobbiként, én is, de a versenyszerű testépítés egészen más. Sok kívülálló szerint nem esztétikus, és senki szerint nem egészséges. Azt a berken belüliek is mondják, Ed is, hogy a női testépítés nem esztétikus és nem egészséges, erre azt mondom, hogy a férfi sem, csak a nőknek az egészsége és a kinézete hagyományosan köztulajdon. A nők a társadaloméi, magasabb célokéi, a férfiak önmagukéi. Bővebben…