ez az a hétvége

Amikor azt írtam: ez az a táj, akkor én valahol mélyen, az égbolt biztonságával hittem, hogy a Fertő-tó magyar partvidéke, a cölöpházas a fertőrákosi rész, a világörökség része – mint kultúrtáj, irodalomlenyomat (Rakovszky Zsuzsa, Galgóczy Erzsébet), történelemtől iszamós terület (itt végezték ki 1944 szentestéjén többek között Bajcsy-Zsilinszky Endrét, és itt volt 1989-ben a Páneurópai piknik) – ilyen marad, megmarad, változatlan marad. Bővebben…

beszélgetünk

Azért írtam meg ezt az érdekes műfajú, komplex, rengeteg munkát igénylő posztot, mert azt látom, hogy sok értelmes ismerősöm (hát még az értelmetlenek!) a transznemű emberekről és a transzkritikus feministákról úgy beszélnek és foglalnak állást rendkívül magabiztosan, hogy érintőleges információik vannak csak, az érdemi problémáról sem információjuk, sem szempontjaik nincsenek.

Én gyűjtőmunkát végeztem, és nem foglalok állást, nem ez a szerepem. Nem a saját véleményemet, világlátásomat, összegzésemet írom tehát, hanem belebújok az egyik oldal szerepébe, bemutatom nektek az eseteket, érveket és szempontokat. A szerző ennek érdekében utánaolvasott, beszélgetett autentikus TERF (Trans Exlusionary Radical Feminist) személlyel, majd Vay Blankával is.

Hogy miért tettem mindezt? Mert hallatlanul izgalmasnak találom a témát újságíróilag, továbbá ritkának és fontosnak a magyar nyelvű, közérthető női beszélgetésekben. A TERF részeket dőlt betűvel szedtem. Egy vagy két ponton (a plasztikai műtétről szólva) beszélek a személyes véleményemről, mert Blanka – retorikailag – engem kérdezett.

Blanka ugyanis válaszolt ezekre az érvekre transzként. Ő normál betűvel szedve olvasható. Olvassátok el mindkét oldalt, és fogalmazzátok meg az érzéseiteket és a kérdéseiteket! Ne a válaszokkal kezdjétek.

Bővebben…

“én nem jó nő akartam lenni” – interjú vay blankával 1.

A Vígszínház mellett ülök Vay Blankával, aki néhány napra, ügyeit intézni érkezett Budapestre. Reggelizünk. Mellette nagy hátizsák.

Milyen volt a vonatút?

A csütörtök esti berlini vonaton az a jó, hogy az ülőhelyes rész is kellően üres ahhoz, hogy lehessen aludni. Egyedül voltam a kupéban. Végül a szomszéd kupéban ülő lánnyal, akiről pár mondat után kiderült, hogy a húgom jó ismerőse, egy kupéba cuccoltunk, hogy biztonságban legyünk.

A csomagjaid miatt…?

Nem igazán.

Ööö… ez tehát egy olyan hátrány, amit te transzként is átélsz. Mintha azáltal élnéd meg a nőiséget, hogy lám, már téged is sújtanak a hátrányok. De hogy is van ez anatómiailag? Bocs a gyenge poénért, de sokat kell neked még ahhoz alakulni, hogy meg tudjanak erőszakolni. Bővebben…

a jó élet

a hetedik te magad légy!

Ildikónak, szeretettel

A blogom ma, hinnétek-e?, hiszen nem volt semmi csinnadratta,

hét éves.

Boldog szülinapot, blog!

2012. április 16-án jelent meg az első bejegyzés, ez:

invokáció

Egy időben ezt viccesnek, meghaladottnak éreztem, de ma már újra nem (nem annyira).

Nem kezdek most komoly összegzésbe, de annyit el kell mondanom, hogy az életemben a blogom – és mögötte a sűrű mocsár, az internet – döbbenetes tanítás volt. Nem hittem volna, hogy az emberi szellem, tisztaság, jóság, illetve az árulás, az aljasság, a kicsinyesség ilyen amplitudói közé vet majd az a nyughatatlan és elhallgattathatatlan törekvésem, hogy írjak. Teltek az évek, és én még mindig hüledeztem, pedig a neheze az első két-három évben megvolt.

Voltak tapasztalataim fórumozó koromból arról, hogy amit írok, arra figyelnek, az megosztó. De kezdő bloggerként semmiféle tervem, konkrét célom, kiforrott mondandóm, támpontom nem volt. Csak a mindenkori. Nem akartam szándékosan provokálni, pontosabban nem gondoltam provokációnak, amit írok. Mentem az után, amit éreztem, hittem, a többi pedig csak történt, és általatok történhetett. 2012 tavaszán nem hittem volna, hogy az önkifejezésem bárkit is érdekel, pláne azt, hogy sokakat. Nem remélhettem, hogy lesznek, akik várják, igénylik, naponta elolvassák a posztjaimat, vagy újra a régieket, az egész blogot az elejétől. Nem számítottam arra, és nem is helyezkedtem soha semerre azt remélve, hogy léteznek a világban olyanok, akiket a szó, amilyet én tudok, csendesen megérint, akiknek segít, megváltoztatja az életüket, kapaszkodó a számukra. Akiknek leesik és üt a poén. Akik képesek figyelni, kihallani az árnyalatokat. És azt sem tudtam, hogy vannak, akiket irritál vagy értetlenséget vált ki belőlük, amit írok, vagy dühös önigazolást – és mégis ideragadva olvassák, és rendre magyarázzák nekem, hogy miért olvassák (nevetnek rajtam, megerősödnek, hogy ők a jók, a szépek, a tehetségesek. Igen). A leghökkenetesebb reakciókat itt találod:

best of kommentelők

Olvasom a régi blogmagam, olvasok másokat is, közben élem az életem és a gyerekeim életét is, és biztos vagyok benne, hogy én (ma, már) elsősorban a jó életről szeretnék írni. Ez érdekel, ezt tartom fontosnak. És nem az önlobogtató, high life módon, idenézzetek-debezzegén módon, hanem csak az értékrendről, mert másról nem érdemes. Minden más, a tisztánlátós, múltelemzős, önkínzó poszt csak előfeltétele a jó élet posztjainak. Nem panaszkodunk többé. A magam magyarázásának pedig legyen vége, hogy de igenis, én nem azért és én nem vagyok olyan. Mert már tudom, ki vagyok. Soha többet nem hagyom, hogy más akarja nekem megmondani, mit érzek, mi a motivációm, mit miért tszek – ugyanakkor más, alkotó embereknél sokkal jobban tudom, hogy nem vagyok azonos az öndeklarációimmal. de nem törődöm vele: az, hogy minek, milyennek érzékelnek, az ő területük, oldják meg ők. Még azt se fogom elmondani többet, hogy ne projektáljatok, hanem tegyetek a saját jó életekért.

Mindez teljesen, tökéletesen nyilvánvaló volt az elejétől: az én szándékom, az értő olvasók és a rám vetítés, áttolás, vádaskodás is.

Ezért, ehhez a felismeréshez volt jó pár napig megint teljesen mást csinálni. Eltávolodni, kitisztulni, valódi világot hörpinteni, habzó éggel a tetején. Belevetettem magam az észak-olasz szeretetbe. Vegyültem, figyeltem, oldódtam, gondolkodtam, autóban ültem, ettem, gyalogoltam, csodálkoztam, futottam. Szellő fújt, magam és önmagam lehettem. Az otthoniak felől is nyugodt voltam, nagy köszönet ezért B-nak.

G. Ármin testnevelő segítségével pedig igen szép eredményeket érek el újabban a hosszútávfutásban. A mostani, a Lago Maggiore félmaraton 2 óra 16 perc 43 másodperc lett, aminek, egy héttel a berlini félmaraton után (2:26:38) igen örülök, de mivel nem szeretek üresen ujjongani, sem vetíteni, hangsúlyozom, hogy ez könnyű pálya volt (fel nem torlódó, senkit nem kerülgetős, kisebb létszámú, sima aszfaltú, több helyen enyhén lejtős), továbbá a tempó tartásában a sportórás monitorozás (aki a testnevelő, a képen a bal csuklómon látható) nagy segítségemre volt. Mindenhol a rövid íven (a valós távon) futottam. Mindig is így kellett volna, és ez metafora.

Én annyit szívtam, kínlódtam, vállaltam át fölöslegesen. Balekságból, elvből, mások helyett, ön-nemszeretésből. Nem merek dörzsölt lenni, nincs pofám. De mi ebben a dörzsöltség: a valós távot futni – és nem többet?

Sőt: élvezni! Belelazulni. Én úgy éreztem, valamiféle penitencia kell legyen a hosszútávfutás. Nagyon, nagyon nehéz, lemenni az aljáig. Pedig nem feltétlenül az. Lehet repülős, haladós, belefeledkezős is, amikor a szenvedés nem áll közém és az élmény, a táj közé.

Most két-három enyhén válság-kilométer volt, mondjuk 16 és 19 között. De közben rikító virágok, ódon villák, meredek sziklák, sziget, túlpart, havas hegyek, nagy víztükör. Nem lehetett szenvedni. A legszebb félmaratonom volt.

Soha, soha nem állok meg, nem gyaloglok, nem sérülök. Egyenletes tempóban haladok. Ez is metafora. Ez a mostani már futásnak is nevezhető. Életem legjobb versenyen futott tízese (5:50-es tempóval, 58:28 alatt), a teljes távon a tempóm 6:28. Pedig nem hajtottam, csak olykor szemeztem G. Árminnal! (Akit későn kapcsoltam be, és kicsit mást mért.)

Most, a hatodik félmaratonomkor tartok ott, ahol az első félmaratonnál tartani kellett volna – de ehhez le kellett futnom ötöt (meg még egy teljes maratont, és egy harmincast is). Már tudom a futásomat. Hiányzik a… heroizmus.

Hétfőn Milánó:

Repülök épp haza, torlódunk a beszállásnál.

Közben megérkeztem, az éjszakai buszon írok nektek:

Drága olvasóim! Tartsatok ki, maradjatok még évekre, míg világ a világ és blog a blog, csakis amiatt, ami miatt nektek jó itt lenni. És ne fecséreljétek el egyetlen, drága életeteket. Annyi szépség van – akarjátok és cselekedjétek a jót, a jó életet!

bé betűs bárosaim

Hát, amellyel, ímhol, igenis kezdünk mondatot, ez a hétvége hatalmas löket vérfrissítés volt. Meg is lepődtem, hogy ennyire jót tett, feltöltött, egyrészt mert bár kicsit belefásultam a budai mindennapokba, de nem éreztem rosszul magam (vagyis, nem üvöltözött bennem az igény, hogy változást, élményeket, pörgést, gyerekmentességet és gyűlölködésszünetet, de azonnal!), másrészt mert az utazás, a szervezés, a pénzköltés, az összepakolás, a repülés és repülőtérre jutás, illetve a családnak a helyettes juhászra való bízása, távollétemben is evése, tisztán tartása, iskolába stb. menése mindig stressz.

Szívmelengető volt, hogy M., a csakazolvassás berlini erődítmény a reptéren várt (nem nála laktam aztán), és így volt egy közös másfél óránk. Köszönöm! Örültem nagyon. Bővebben…

a külföldi pasim

Nem leszek népszerű ezzel.

Sem.

Finnyás vagyok, vagy megrögzött egyedül-élő, vagy van nekem életem? Vagy savanyú a szőlő?

Egyszer már írtam valahol a külföldi partner kapcsán, hogy aki nem tudja elénekelni a Vukot és nem tudja, zsigerileg, mi az a Túró Rudi (és még más kulturális referenciák is vannak), azt én nem tudnám a bugyimba engedni. Sem sehova. Nem tudnék vele érdemi, minőségi beszélgetést folytatni a nem-anyanyelvemen. Kíváncsi lettem, hogy másoknak ez hogy megy, és kérlek, meséljetek az élményeitekről!

Kétféle történetet látok, hallok mostanában:

magyar nő, esteleg elváltan, itthon csalódva kimegy munkavállalni külföldre, ott szerelembe esik egy helyi példányal, és a bennszülött, jómódú, közeggel bíró férfi barátai és főleg a családja gyanakodva tekint a kelet-európai, ágrólszakadt nőre, miszerint az aranyat ás és integrációs céllal választotta a helyi férfit. Bővebben…

mi mindent láttunk

Futni jöttem Madridba. Mindjárt az érkezés után, másnap reggel meg is volt a félmaraton. Napfény, történelmi épületek, csupa nő, közösség és énerő:
Életem legjobbját futottam (a korábbiak: 2:34 2016 nyarán; idén tavasszal a Vivicittán 2:32:01, most szeptemberben a WizzAiren 2:35:09, itt pedig 2:27:11 – előny a pálya és a viszonylag jó terep, a jó idő, hátrány a taknyosságom). 20181028_113025(0) Madrid eleve fennsík, körülötte a táj lent van, ez döbbenetes látképeket eredményez, a pálya az első hét kilométeren emelkedett, aztán lejtett, és összességében is ereszkedett. Könnyű, magától értetődő élmény volt. Háromezren voltunk, szóval ez egy kicsi és nem is szabályos (a nemzetközi atlétikai szövetség, az IAAF szerinti) pálya volt, vagyis itt nem lehet hivatalos rekordot futni (ahogy a versenyek többségén sem). Helyi, közösségi futás volt, amelyben a nyolc kilométeres betétszámot a női nemi csonkítás elleni tiltakozásul futották. A félmaratont kenyai csoda nyerte 1:11:34-gyel. Oltaruesh Perine Nenkampi a neve:
Nem találkoztam szexizmussal, sem semmilyen visszás jelenséggel. Sok férfi csatlakozott  be rajtszám nélkül, és egészen megható módon támogatták, húzták végig a távon a partnerüket, akiknél jobb futók voltak. Rengeteg meleg és leszbikus pár is van mindenhol, az itteni Pride a világ egyik legintenzívebb fesztiválja. A futás persze csak a turizmus ürügye, akkor már megnézzük a várost. Egyrészt remek futótársammal, Orsival vagyunk itt (eredetileg olvasó, de már többször elegyedtünk európai városokban és futottunk is együtt), aki kulturális élményekben és a gyakorlatias teendőkben is ideális partner, másrészt a Legjobb Európai Városok túrasorozatunk újabb állomása ez Balázzsal és a gyerekekkel, amelyet még 2013-ban kezdtünk (a korábbiak: Barcelona, Sitges, Milánó, Bécs, Tromsø). Most is szép lassan, magunknak szerveztük meg a nevezést, repülőjegyet, szállást, végül és itt a programot, amely sok sétából áll és a múzeumok zárás előtti, ingyenes két óráira alapoz. Madrid tele van parkokkal, a parkok pedig ragyogó színekkel, örökzöldekkel és pálmákkal.
Vasárnap este bejutottunk a Pradóba, és ott megnéztük Dürer önarcképét, Ádám és Éváját, Goya életművének javát, a sötét korszakát is a Saturnnal, meg a koraiakat, a Meztelen Maját, Rubens A három gráciáját. Goya néha tunya volt ráírni a nevét a festményeire:
Másnap hosszan sétáltunk a királyi palotához vezető parkban. Sütött a nap, végre megjelentek az addig hiányolt madarak, és akkor már miért ne papagájok?
szolmizálni tanítja őket
ez pedig a palota távolról
Este a modern művészetnek hódoltunk a Reina Sofíában. Megnéztük a Guernicát: Aztán Mirót, Dalít, és sok André Kertész fotót. Az a jó ezekben a napokban, hogy ha nincsenek az otthoni hétköznapi teendők, akkor együtt nézünk új dolgokat például Lőrinccel, arra reflektálunk, előjönnek mindenféle, régebbi megbeszélnivalók, elmondatlan sztorik, filmélmények, és nagyon közel kerülünk egymáshoz. Lőrinc mint felnőtt és világpolgár, önállóan vásárol, angolul megkérdezi, merre van a tejszín, mire is a kasztíl dolgozó a leglendületesebb spanyoljával elküldi a fogkrémek felé. Nagy anekdotavadász a fiam. És kivirult a csacsipacsi üzletág is, fázás ellen pompás, íme az újak:
  1. váladékozó motivációs tréner
  2. bűnös asszony szorongana
  3. csúf japán autó
  4. cet felbontaná a házasságát
  5. vízi lények progresszív megsarcolása
  6. bamba örökzöld
  7. döccenést okoz a merev társadalmi osztályfelfogás
  8. megcsappanó termés
  9. csípős fűszer végzete
  10. éretlenül savanyú útelágazás
Kommentben várjuk a megfejtéseket!