soha még ennyi kép! 2.

A bejegyzés már nem annyira hepi, mint az előző. Sirámaimat azok kedvéért írtam bele, akiket sóvárgással töltene el az elmúlt pár napunk.

Azt hittük, már túl vagyunk a csúcson, de torkunkra fagy a szó, ami a ruszti kikötőnél és játszótérnél a szemünk elé tárul.

Mármost, itt az ami nem stimmel, az kéne az előtte álló főmondatba akkor, hogy annak láttán, vagy olyasmi tárul a szemünk elé, hogy torkukra fagy a szó. Tényleg sürgettek tegnap, hogy mi lesz már a kajával, pedig hol voltunk még a parázstól! Megáll az élet nélkülem, és amit csinálok, nem látszik, amit nem, azért veszekszenek, nyaggatnak. Ismeritek ezt nyilván. De többé nem hagyom, hogy ez a mondataim rovásra menjen!

De mi tárult elénk a ruszti parton?

Ez volt az a nap és az a hely, amelyen a költöző seregélyek gyülekeztek, és hosszú útjukra indultak. Másnap már nem voltak sehol.

A Fertő-tó borvidékén ősidők óta küzd egymással ember és seregély. Madárijesztők, ágyúk, lenejlonhálózott szőlősorok — a seregélyek gyanúsan sokan vannak mégis, hozamkorlátozás, akár -nullázás természetes módon. A tóparti nádasba sorban érkeztek a százas csapatok, és remegett, vibrált a nádas a csivogásuktól, komolyan, fülsiketítő volt. Egyszerre rebbentek fel ezren, aztán vissza megint.

és ez csak az előőrs

Aztán az égre néztünk, és magasan fent, hetven vagy talán száz méterre megláttuk egy másik csoport alig kivehető felhőjét: csepp alakú, együtt mozdul a sok apró pont, elnyúlik, összetömörödik megint, csík lesz, és teljesen harmonikusan ovális megint. Ott vitorláztak, de teljesen egyszerre, és ahogy fordultak, a világos hasukon megcsillant a nap, felezüstlött az egész felhő. Mint valami ötszáz fős kínai szinkronúszócsapat. Olyan tömegben csinálták ezt, olyan döbbenetes koreográfia szerint, úgy csillantak minden fordulónál, úgy tudták, hol a helyük, hogy órákig figyeltük őket. Aztán minden előzmény nélkül, mint háborús röpcédulák, lezuhantak függőlegesen a nádasba, egymás után.

Az elipszilonon túl alig találkozik a magyar ember a seregéllyel, hacsak nem szőlősgazda.

A játszótér is fantasztikus, én nem tudom, pusztán attól ilyen-e, attól nem rohadt ki a fű, azért nem kell körülkeríteni (pedig vannak kutyások) és azért nincs tele csikkel, mert Ausztriában van?

autómentes nap

Hagyjuk őket játszani, mert nagyon belemerültek. Mindig elcsodálkozunk az önállóságukon és kezdeményezőkészségükön, mi csak fekszünk a fűben, aztán feltálaljuk a kis ligetben a nálunk lévő bagettet, sajtot, uborkát, miegyebet a kedélyes kockás konyharuhán (Butlers, 590 Ft). Élvezik a pikniket nagyon.

Ezen a játszótéren kötöttünk ki a sokgyerekes násznéppel is az esküvő másnapján, majdnem pont két éve.

Amikor már sok a jóból, felkeressük a panziót, átbiciklizünk a városkán.

Ruszt a régi Magyarország legkisebb szabad királyi városa, ennek roppant öntudata ma is érzékelhető. 2001 óta a belváros az UNESCO világörökség része.

a főtér

A panzió egészen a város szélén, északon van. Kívülről unalmas sorház, a belső dizájn azonban meglepő. Invenciózus, jó ízlésű tervező munkája, csupa geg és harmónia.

Mi bent nem fotóztunk sokat, de teszek linket:

http://drahteselboeck.com/

A gyerekek felfedezik a kertet,

esővédelem

én meg hirtelen csobbanok egyet. Igaz, hogy tizenöt és fél fokos a víz, de az én ruhám a bőröm alatt van. Fürdőruhám viszont nincs, hát ki gondolta volna…?!

a színek harmóniája mindenek felett

Drogszerű érzés a dermesztő medencében a forró kávé.

neszpresszó egyébként

Akkor persze a gyerekek is akarnak pancsolni.

tényleg a víz az úr, nagyon okosan mondta Sándor

És milyen jólesik utána a paplan a bicikli tövén!

de még órákkal később is jéghideg mindenem

Aztán elmentünk vacsorázni a főtérre, ilyen rántotthúsos, magyarpincéres, meghitt, ám nem emlékezetes.

Aztán Johanna kitalálta, hogy Katicának születésnapja van, és akkor ezért megpróbáltunk sütit, vagyis tortát felhajtani, de csak másnap lett.

aztán még szoknyát is kapott

Az az igazság, hogy a pazar családi lakosztályban elég rosszul aludtunk. Reggel nyűgösség volt emiatt. A reggeli mondjuk kárpótolt mindenért, itt is a minőségi stb-ben hisznek, és egy biciklis dizájnkönyvet is átlapozunk a társalgóban, újabb nespresso mellett. Benne egy szerény bambuszbicikli mint a biciklis dizájn csúcsa, csak mosolygok, meg nőinév-váz, háromkerekűek, meg nagyon sok olasz, svéd, amerikai szépség, nagyon drágák.

Még egy kicsit időztünk a főtéren, képeslapokat írtunk, süteményeztünk.

tök jó, kaptak ceruzát is

És a nagy erőpróba: vissza Mörbischbe a tandemmel, ezúttal az országúton, át a határon, és onnan még Fertőrákosig. János fáradt és erőtlen. Országúton biciklizni itt nem tilos, csak nem szokás. És a nagy elvi válságunk: a jóindulatú osztrák aranykeretes volvós nő, aki elmagyarázza, hogy ott fönt a hegyen megy ám egy bicikliút, ott nem veszélyes! Akármilyen jóindulatú, én ebben is felismerem azt az oly irritáló beállítódást, amelyen belül ő hiába jóindulatú: amely szerint autózni normális és természetes, ez az origó, és akit ők elütnek a monstrumaikkal, az miért nem volt óvatosabb. És morgok egy kicsit. Basszus, nem én vagyok a veszélyes. Nem én sodrok el babakocsist és biciklist, és nem, nem én kockáztatom mások épségét, hanem ő, ha nem figyel. És nem fogok a göröngyösebb, hol föl, hol le úton (jól ismerem) gyötrődni a majdnem száz kilónyi szállítmányommal, váltó nélkül. Mert most gyakorlatilag csak én tekerek, ezzel nincs bajom, de ne szóljon be senki, és János meg ne helyeseljen örökké annak, akin én kiborulok. És igenis, valaki legyen szíves méltányolni már, hogy mi nem viccből biciklizünk, és nem szabadítunk rá a világra egy üzemanyagzabáló, terpeszkedő rettenetet. Nem, a mi biciklizésünk nem úgy néz ki, hogy a Saab tetejére rögzítjük a karboncsodákat, hogy aztán csíkos magasságkontrollba akadjunk, és sírjunk a többmilliós káron (mert így jár Ráspi szerint St. Margarethennél hetente három család).

Hogy a férjem rosszul van, azt jelzi az automatikus reflexe, amellyel védelmébe veszi az összes autóst, és megalkotja azt a nem létező szabályt, hogy itt nem is szabad biciklizni, és az is, hogy egyáltalán nem érti, amit mondok, hanem neheztel rám, noha ő is hasonlóképpen szokta gondolni. El is hallgatok, de nekem többet autós nem fog beszólni, én betartom a KRESZt, és felelősséget vállalok, de vegyetek vissza, barátaim.

Bizony, radikális vagyok, amikor még nem mertem az lenni, folyton frusztrált voltam. Hát meztelen a király!

A határtól, a Mithrász-szentélytől ők felmennek ilyen egyeurós gumikerekű kisvonattal a faluba, én meg végre könnyedén tekerek a hegynek, és mivel már úgyis elment a 14:40-es vonat Sopronból, átvágok egy földúton, és behajtok Ráspihoz. Megérkeztünk.

Ráspi, drága Ráspi, a helyi csoda, a meg nem értett, az irigyelt. Ő adott össze minket, vagy mi, nála volt a lakodalmunk, és ő csinálta a nászi ágyunkat. Borász is, sőt, főleg. De gyűjt szarvasgombát, vargányát, befőz paradicsomot, lekvárt, szörpöket, présel olajat, tesz el balzsamecetet, süt kenyeret. És épp van egy apró, üres szobája.

Már leszállóág ez a nap mégis: amikor János megérkezik a gyerekekkel (megelőztem őket), eszünk, de nem tudja megenni a vargányakrémleves után a zöldségvariációt. Én céklaköretes, sült almás kacsamellet eszem a leves után, a gyerekek csirkemellet. És kapunk egy kis sokáig héján hagyott, új vörösbort.

A gyerekek nem mozogtak ma eleget, ezért aztán őrjöngenek, mi meg elálmosodtunk az 1,25 deci cuvée-től (ez egy másik bor). Már egymást marcangolják, és sírás, kiabálás van. Ettől aztán apokalipszisba, kék foltokba fordul az este, írom a felmondólevelem, pihenni szeretnék, de ebből a sikoltozós viháncolásból alig van visszaút. Pedig szép ez az emeleti szoba nagyon. János kifejezetten rosszul van már. Nagy nehezen alszanak el.

De sajnos, már vállunkon ül a csúf madár, a reggelinél sem értjük egymást, gyűrött arccal, hunyorogva néz rám a férjem, nem lehet megérinteni, nagyon magányos vagyok, és rengeteg a feladat, pakolni, gyereket pisiltetni, mérsékelni.

Ők busszal mennek Sopronba, mert visszafelé nem vicces a bicikliút. Én még beszélgetek egy órát Ráspival. Hihetetlen élvezetesen és meggyőzően tudja előadni, hogy rajta kívül mindenki más milyen szar. És még igaza is van. De tényleg, Ráspi olyan, mint egy liliom a gyomok között, a szülőházában tálal csúcsgasztronómiát, egyébként meg a település legkomolyabb adófizető vállalkozója, és csóválják a fejüket a halászcsárdák, bírságokat meg ÁNTSZ-ellenőrzéseket kap a nyakába. Az értetlen tömeg csak gáncsolja, mélyen meg tudom érteni.

ez ő, formaruhában

Csatlakozom a soproni cukrászdázókhoz, nem is olyan durva Sopronkőhida felé az országút, számolom a sebesség–tömeg négyzetre emelésének halálos áldozatait, nyestet, sünt, macskát és egy őzborjat is. Egy kis napfényes üldögélés a Széchenyi téren, aztán vonat haza, győri átszállás megint. A lányunk megszállottan vihog, szopogatja a plüsskaticát, durváskodik, nem köti le semmi, előbb sír, mint kér. Be is adjuk óvodába másnap.

És a vonaton már idegesek vagyunk, mert direkt úgy szerveztük, hogy amíg nem vagyunk otthon, addig csiszolja és fesse le a galériát az ismerős ismerőse asztalos, és nemhogy nem lett kész, de a négy napból kettőt nem dolgozott. Ezt kisszobánk lakójától tudom meg. Én nem tudom, ezt hogy gondolta az asztalos, és fel sem hívott, és amikor én hívom, és nagy nehezen előkerül, és figyelmeztetem a megállapodásunkra, valamint arra, hogy elvártam volna, hogy ha közbejön valami, felhív, akkor bagatellizálja a hátralevő munkát (kisszobánk lakójától tudom, hogy mennyire nincs még kész), másrészt letagadja, amiben megegyeztünk, variál, mindenfélét mond, aztán meg azt mondja, hallható bosszankodó vigyorral: jaj, de nehéz esetek vagyunk. Ezt kétszer mondja. Mindent túlbonyolítok én, például átadom Jánosnak, hogy akkor beszélje meg vele ő. A mai eszemmel azt mondanám neki: *$ß>Ł^˙€˝`&\. Ja és nekem ne sírjon senki, hogy válság van és nincs munka. Nem bonyolult ez. Itthagytuk a vadidegent a lakásban, mindent rábíztunk, nem alkudtunk, természetesen nyom nélkül és feketén minden, és még ő fölényeskedik. Oké.

És újabb elvi válság ez a férjemmel, ő nem érzékeli a hétfő lehetetlenségét, mert megy kórházba másnap, mondja is, persze, akkor hétfőn, szervusz. Én tanácstalan vagyok, és bután az ismerősnek mesélem kétségbeesetten, hogy az ismerőse mit csinált. Ő azt mondja amúgy nőiesen, hogy biztos meg tudjuk beszélni ezt a félreértést, meg még az is elhangzik: Zoli ezt azért nem érti, mert neki nincs gyereke és beteg férje. Na, ezzel is előrébb vagyunk. És megint egyedül vagyok ezzel az egésszel, meg a kétellyel, hogy én azért reagálok most így, azért nem vagyok kompromisszumkész, mert kifáradtam a gyerekekkel meg a nagybeteggel való nonstop és harckészült négynapos együttlétben. Te most érzékenyebb vagy. Úristen, hányakba fojtják így bele az igazságukat? Enikő, kérdezted: ez az én dühöm forrása.

De hétfőn itt ne kenegessen nekem, és főleg ne sunnyogjon, nekem ebben a szobában hétfőn dolgoznom kell, és három gyereket várok bele haza. No, egyszerűbb az élet, mint hiszem, mindig egyszerűbb, csak engem remekül lehet sakkban tartani a személyes kapcsolat elvesztésétől való félelmemmel.

Hazajövünk, bicikli-fogas-bicikli, a gyerekek a fogas kapaszkodójára akasztják szakrális, narancssárga, használt reklámmolinóból és biciklibelsőből készült tépőzáras nadrágszűkítő pántomat, amit Dórától kaptam, de még a fülbevalóm is az olajos zúzott kő meg a fogassín közé esik a végállomáson. Ezt mondjuk másnap kibányássza nekem a forgalmista, hála neki. De elvész nem csak a pánt, a nyáltól csöpögő Katica is, és az egész este nagy kínlódás már. Jobb, ha hallgatok.

Itthon a nagyszoba oldószerbűze befelé szellőzik, és ott áll az egész félkész és koszos mindenség csukott ablak mellett, és nincs letakarva a kanapé, bontatlan takarófólia rajta, kettő csomag, és aztán megtaláljuk a nyitott tetejű oldószeres dobozt is, benne az ecset. Ez szerény nyolcszázötven légköbméter így, tömény oldószerbűz az egész, köszönjük, Zoli, daganatos betegnek, illetve (a kisszobaival együtt) négy fő kiskorúnak nincs is ennél kellemesebb. Hogy kértem, hogy szellőztessen és ütemezze úgy, hogy már ne legyen szag, uramisten, hogy.

Az még egy kicsike fénypont, hogy a férjem mégis ráébred, mi van itt, elvonul a telefonommal, és elküldi Zolit a picsába, valamint megfelezi a bérét is.

***

Az egész nyaralásunk olyan kis háziasnak, csináld-magadnak tűnik, de nyilván van, aki ránézett a honlapokon az árakra. Igen, drága volt, és IGEN, megérte. Most volt több gonoszkodás velem a facebookon, egy kicsit félek, hogy megítéltek, ugye nem.

12 thoughts on “soha még ennyi kép! 2.

  1. Inkább bátornak tűnik. Erő kell, nekiindulni, az élményért, akkor is, ha utána tömör nyűg az este. Vagy idővel nyűg lesz minden, a boltba menés is, már az udvarra is, és végül csak a négy fal marad.

    Jó volt ezt olvasni. Talán ma kimozdulunk mi is.

  2. Hát, ha az utáni nyűgökön múlna, akkor sohase mentem volna sehova. És, így visszatekintve, kevés kivétellel, mind megérte. A tiétek is, kell mindig egy kis távlat. Mindegy, hogy időben vagy térben.

  3. Nekünk egész nyáron volt egy seregélyünk. Minden este jött, mikor a férjem locsolt, és boldogan pancsolt a vízben. Meg ette a meggyet, cseresznyét, barackot, mikor mi volt. És nagyon hangosan tudott méltatlankodni, mikor túl közel merészkedett hozzánk.

  4. huh, az oldószer kiver minden biztosítékot, szerencsére Jánosnál is! nem te vagy konfliktusos!!
    Örülök nektek! Nagyon szép vagy és szexi, ahogy úszol! (de megint te viszel mindent a hátadon.. a te kiapadhatalannak tűnő energiád:)

    • Föl se tennék előnytelent. Azért előnyös, ahogy így bele vagyok fagyva a jégtáblába, ott narancsbőr sincs (a jegesmedvéknek sincs, tudtátok?).

      János szerint meg ő is, nagyon is tekert, utóbb: szinte csak ő. Így születnek a legendák.

      Köszönöm.

      • a masfel eves lanyomnak narancsboros a feneke. nem viccelek. amikor ezt meglattam, ujraertekeltem a viszonyomat a narancsborrel.

  5. Visszajelzés: a nyári derű és harmónia bejegyzései | csak az olvassa

  6. szuper nyaralasnak hangzik, jo volt olvasni. mi evek ota itthon ulunk, mert gyerekkel nem pihenes a nyaralas. hiaba mondom evek ota hogy de, menjunk mert az elmeny is szamit. nem megyunk 2008 ota, akkor voltam terhes az elsovel. nagyon jok a fotok, konnyebb igy aterezni es elkepzelni amirol irsz

  7. Visszajelzés: hová tűnt az emelkedő? | csak az olvassa — én szóltam

  8. Visszajelzés: ami nem változik | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.