Ma (ezt hétfőn írtam ám) vidám és elégedett vagyok, mert azt csináltam, amit elterveztem, odaértem mindenhova, értelmes projektjeim voltak, energikusan, a napsütésben. Ilyenkor nem szabad enni, az ezt megtöri.
Egyszerűen, csak menni, nem véleményezni, aggódni, agyalni! Nem csak tervezni, hogy majd, és hosszan mondani, hogy most miért nem. Bővebben…
Amúgy jól vagyok. Köszi az üzeneteket, kérdéseket, és többeknek a segítséget, jelenlétet!
Tegnapelőtt este professzionális kezek leszedték az anyajegyemet a tarkómról. Én megkérdeztem a doktort, fogok-e még elegáns konttyal tangózni fényes termekben, vagy csak a B ligában, ahol az a szexi, hogy mindenki “egyedi”. Majd kértem, ha negatív a szövettan, tegye már vissza majd a helyére, jó volt az ott.
Ezen a képen nem látszik. Ami látszik, azzal nincs gond. Még nincs meg? Vagy a hajam miatt? Vagy mert ez szerelmes hely itt? Az biztos, hogy nagyon sok napot kapott a nyakam bringázás közben az évek alatt.
Egyben kérve kérlek titeket, menjetek anyajegyszűrésre, dermatoszkóposra, onkológus bőrgyógyászhoz.
Hülye helyen van, mert nem látom, nem is láttam soha, nem tudtam róla. A sebet nem tudom magamnak kötözni. A heg elég nagy, mert jó alaposan kimetszették, és azt így lehet összevarrni.
És megfeszülős helyen van. A fejbiccentő és a hátizmok nagyon erősek. Ez a nehéz. Maga a műtét csak a bőrt érinti, fogászatnyi macera, lidokainos érzéstelenítés, semmi fájdalom, húsz perc és haza, viszont nem tudom forgatni, előre hajtani a fejem, mert feszül a seb. Nem kell figyelni, könnyen kezd fájni, és az elintézi a helyes tartást.
Az enyhe, egész napos kényszerű tartás fáraszt. Korlátoz, nyűgössé tesz. Azért ez mégis hegy, és három gyerek, háztartás, kutya, Juli új iskolába jár. És én ennyitől is egocentrikusan azt hiszem, hogy mindenki másnak jó, minden hepi, csak én vagyok az invalidus.
Pedig mindkét gyerek iskolájában mentő járt ma. És sokan tudták meg ma is a Rossz Hírt.
Minden relatív, ez is kiderül. Leguggolok (ez két g, egy időben vadul figyelmeztettem mindenkit, hogy egy, és nem tudom, honnan vettem, álmodtam talán? mamuttal keverem?), mert hajolni nem tudok, és olyan könnyű, mintha az ilyen nehezített helyzet mutatná meg: nem fáj a térdem, derekam. Jóleső, a hajláshoz képest.
A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.
Közben pedig a blogon ez történt. A profilképes, nyúlfarknyi, sem el nem mélyült, sem nem szép, sem nem nagyon eredeti poszt miatt. Kommentekben is ment a nagy döbbenet (áskálódás) (máshol linkelve). Értem én ezt? Nem értem. Sohasem is értettem. (A sötét az IP-címek száma, a világos a kattintásszám).
Amúgy jelenleg ezek a blog hat és fél évének legnépszerűbb posztjai. Ezekből a nem-rovat jellegűeket ajánlom (1., 2., 4., 5., 7., 9., 11., 13., 14.). Mindegyiket olvastad?
A másodvirágzásban nem a virág a szép. Annyi virágot láttunk már.
Hanem hogy ki hitte volna? Nem elvárható, nem kalkulálható. Bővebben…
Egyáltalán, az-e? Ezt jelenti ez a szó?
Azon filózom mostanában, minek tartom én magam, de ilyen életvitelbeli részletek mentén.
Hogyaztmondja:
Én vagyok az, aki kávéval kezdi a napot.
Humán diplomám van, és egész életemben ehhez kapcsolódó munkáim voltak.
Egyedül nevelek három gyereket.
Budapesten lakom. Bővebben…
A sztori annyira hasonló, mindig el is mesélitek: van két testvér, lányok, nem túl nagy korkülönbséggel, és ki vannak osztva a szerepek. Az egyik az okos, a másik a szép, az egyik a sikeres, a másik a lúzer, az egyik lojális és szabályos (egyetemet végez és szül szépen, időben, kijön a szüleivel), a másik lázad.
Nem önjogon léteznek, hanem a másikhoz képest. Egymáshoz viszonyítódnak, egymásra vonatkoznak, meg még van egy homályos elképzelés, hogy milyennek kellene lenni úgy általában — mindig kell a segédvonal. Nem az egyediségük az érték, nem is az, ha jól eligazodnak a világban, ha bátrak, ha boldogok, hanem az, ha hasonlítanak a normára.
Nagyon sok kétgyerekes család van, és a szülők, mint ha valami jó kis anekdota volna, úgy mondogatják: Ibolyám mindig is ilyen kis visszahúzódó volt, az óvodai ünnepségen sírt versmondás helyett, de bezzeg Viola, ő kipenderült, elmondta helyette is, és mindenki tapsolt. Ibolya az, aki nem merte elmondani, és már az is marad. Bővebben…
melléknevek sorozat 19.
igéből folyamatos melléknévi igenév, abból melléknév
Gyerekek, hogy én a magam változatos, közepestől igen jóig terjedő mindenféle adottságával, hozzászedett ismeretemmel, könnyű közegemmel, kibélelt pedigrémmel, hálás munkahelyeimen és intelligens barátok, ifjak s leányok között
mit összekínlódtam,
de éveken át ám, mennyit görcsöltem, miféle felleg ült a vállamon, mennyit rontott a teljesítményemen ez, miféle torkomban dobogó szívvel adtam elő micsoda lila pírú dadogást, és bőven harmincon túl is!
Hogy szenvedtem a testemmel, kinézetemmel, hangommal, töltelékszavaimmal, mondatszerkezeteimmel, frappánsnak szánt befejezéseimmel!
Pedig nekem, na, nekem aztán vannak szavaim, énekhangom, biztonságom, humorom, gyors agyam, narancssárga holmijaim, fellépésem és erős hátizmaim.
És mégis.
Ma verset olvastam fel. Bővebben…
Megint a kis gyanú, amely erősödik, hogy hát jé, talán ez sem az, aminek hisszük.
Én már öreg vagyok ahhoz, hogy átképezzem magam/megtanuljak egy nyelvet. (Dehogy vagy öreg.) Most változtassak? (Igen, akár most is.) Már mindegy. (Csak attól, hogy érdemtelennek gondolod magad a jóra.) Én már nem leszek szebb. (Nem, mert rohamosan csökken a motivációd és az életkedved.) Már nem megy úgy a sport, mint fiatalon. (Van rajtad hét fölösleges kiló, és berozsdásodtak az ízületeid. Tegyél ellene.)
Ha szétnézünk, hogyan él, néz ki és mit csinál egész nap és egész évben egy negyvenkét éves nő, csakugyan nincs okunk vonzó, aktív állapotnak gondolni ezt az életszakaszt. Bővebben…
És ezért, légy szíves, ne ismételgesd.
Eltelt azóta tíz év ugyanis, hogy igazad volt. Bővebben…
Ilyen alkat vagyok, mondogatjuk.
Én ilyen vagyok, ezt is mondjuk. (Én már nem változom. Én nem tudok …ni. Sosem sikerült, ha.)
Nem szeretek úszni, ezt is. Nem is szoktál. Bővebben…
A tegnapi bejegyzés folytatása.
Én diagnózisokat sejtek és írok. Tudom, hogy fájdalmas, tudom, hogy felkavaró. Nem ismerem az életedet, nem ítéllek meg, te pedig ne kérdezd egy ismeretlen bloggertől, hogy hova és hogyan mozdulj az elrontott házasságodból. Nem tudom. Nem tudom azt se, hibás vagy-e és pontosan miért húzódtak el tőled vagy csaltak meg. De érzek valami nagy női önigazolást, és szerintem ez nem segít a nőknek.
Nincs eszközünk arra, hogy a másikból kiprovokáljuk a nekünk megfelelő társat. Fél szemmel akkor is a meccsre sandít. És ha neked a meccs rendben van, mert te jó fej leszel, akkor meg meccs után elvonul ledőlni. Mindig lesz valami kompromisszum, mindig elhúzódik az emberünk, mindig azt éljük meg, hogy nem akar velünk lenni, miközben mi vele szeretnénk lenni. Nem azért, mert ilyenek a férfiak, hanem mert ilyen az ember, és a férfinak történetesen elég sok minden meg is engedi, még pontosabban: sok tényező működik biztatólag, hogy olyan legyen. Néma, magának való, élményt nem a kapcsolatában kereső. Bővebben…
Élet csak egy van, a fiatalság elröppen, semmi sem tart örökké. Köbö ez az egy biztos. Hiába tiltakozol. Ezzel nyomasztanak mindenhonnan: hogy a fiataloké a világ, hogy a férfiaknak a fiatal nők tetszenek, hogy lóg a melled, ragyás vagy, hogy ezek visszafordíthatatlan változások, hiába erőlködsz botoxszal és implantátummal. Hogy nem kellesz már negyven évesen sehol és senkinek.
Régóta figyelem, hogy milyen hévvel pörölnek ezzel az egyszerű ténnyel sokan, meg ijesztgetik vele a másikat.
Létezik, talán mindannyiunk fejében, az enyémben biztosan — még az enyémben is! — egy kép arról, hogy van olyan nő, aki megússza, és lehetne olyan nőnek is lenni tulajdonképpen.
Pontosabban, hogy ha én kibírtam volna, nem hibáztam volna ennyit, ellenben hallgattam volna akkor, amikor szóltam, ha nem lenne ekkora pofám, ha bájos lennék és együttműködő, akkor jobb lenne nekem a férfiakkal.
Tetszhetnék nekik.
Az ilyen nő úgy lehet önmaga, hogy közben élhet a tágabb környezet által is helyeselt házasságban, családban, méltányolják, nem használódik el, nem élnek vissza a helyzetével, nem örök ütközés és nem is tojáshéjon lépkedés az élete. Bővebben…
Azt írtam a minap: ha kiáltó az igazságtalanság, ha borzasztó ez a világ, akkor tulajdonképpen egyetlen morális lehetőségünk a forradalmárlét.
Nem pedig az, amit sokan mondanak, hogy én inkább a magam dolgaival foglalkozom, mert úgysincs értelme, ha ennyire elkeserítő a helyzet.
Én régen forradalmár voltam. Néha kifejezett gerilla, sőt, öngyilkos merénylő, meg Robin Hood. Több témában is.
Ma már nem vagyok az.
Nézzük meg, milyen fokozatai vannak annak, hogy teszünk-e valamit a világban, túl a saját kilenc négyzetméteres horizontunkon. Bővebben…
Olyan sorsokat látok… Látszat, némaság, frusztráció, évek óta. Nem vágynak méltóságra, szabadságra? Hogy lehet ezt kibírni?
Van, aki megírja nekem, hogy nagyon szenved, szeretne szép és méltó életet, vagyis egy kis nyugalmat legalább, de ez meg ez az akadálya, nem lehet.
Van, aki megírja nekem, hogy ja, nekem könnyű.
Van, aki belekezd, mászik kifelé, aztán visszacsúszik a pereméről. Amikor zuhan, megmagyarázza, hogy nincs is ott lenn akkora sár, ez az ő élete, mit van mit tenni.
Csak nem mozdulnak a sorsok. Bővebben…
Lehangoló a nyárvég, mi tagadás. Én úgy féltem, hogy valami — több valami — itten véget ér, és nem marad a kávénak íze, konyhában fény, hálóban pók.
Hát pedig dehogy. Nemhogy pók, póktojás is. És van újfajta illy: Costa Rica-i.
Már nem úgy, már máshogy, de megvan minden, amitől nagy é-vel írható néha az élet. Bővebben…
az ágyon. Tangát írnál, ha kattintást vadásznál, és mert az, de azért kattintást vadászol így is. Nézz végig, nézd, mi van itt, ezen a csodálatos, intim hálóhelyen. A hidratáló krémed elfogyott, a babaolaj feldőlt és befizetetlen csekket áztat, a mécses ellobbant, dizájnos tartójának, amelyet otthonod ékének szántál, kerülöd a pillantását. Megutáltad, rajta elszáradt jázminág, és, igen, március egy napsütötte délutánja óta egy muzeális leánykökörcsin. A hajópadlón éjjelilepke-tetemek, gyerekruhák, félbehagyott regények, gyűrött törülközők, gyerekkori fényképek, legókockák, gyanúsan tiszta fülpucoló pálcikák. Hát mi ez itt, élet…? Bővebben…
Az örök optimista üzenet, anyáink öncsalása: mindenben a jót kell nézni, nem ám keseregni! A legnehezebb helyzetekből is fel lehet állni megerősödve! Ha másra nem jók, legalább tanulni lehet az ilyen helyzetekből.
Csak nézek. És a nettó veszteség? A szív, a lélek, az életkedv amortizálódása? És örök tesztkérdésünk, ami mindent eldönt: kívánnád-e ugyanezt a lányodnak?
Én megérdemlek egy jobb életet. Mondom én. Teszek is érte. Bővebben…
Vannak ezek a fejtegetős írásaim, érvelek, meg akarom fogni a jelenséget. Na, most nincsen jelenség, nem is utalok senkire, csak mesélek.
Hogy nekem milyen elegem volt már. Túlpörgött több minden, és mindig ugyanaz, jó lenne már valami más, de jó lenne.
Tudtam én, hogy ami kirángat abból, ami mindig egyforma, és sok már nekem, tudtam én, hogy az kívülről jön majd. Nem fogok én semmire rájönni snickers+illy menümmel a galérián dekadens cukorrózsaszín fehérneműben laptopozva kettőkor.
És nem is.
Mert mi történt?
Borzasztó válságban voltam, hónapok óta. Ebben a konyhában annyian jártak, segítettek nekem, kávéztunk vagy csevegtünk, és meséltem hónapokig, milyen lesz majd, ha, mi hol lesz, de még nem lesz, mert.
Én nem tudtam, hogy ez ennyire rontja az életminőségemet. Mert én rá se rántok, élni kell, nem siránkozni. Még a helyzet romantikáját is hajlandó voltam látni.
És lőn. Nekiestek a konyhának múlt szerdán. Amikor én már nem is hittem benne. Bővebben…
Hat napot töltöttünk családilag Spanyolországban április 17. és 23. között, öten: a gyerekek, a gyámjuk — azért van nekik, ha velem történne valami — meg én, egy tengerparti üdülővárosban. Csodálatos volt. Katalónia a világ közepe. A táj, az üvöltöző virágkelyhek, a színek, a fény, a reggeli, a szolgáltatás profizmusa, az egész. Harsány hálát érzek, hogy ezt lehet nekem, hogy átélhettem.
Itt ülök most, kicsit rózsaszínen, határozottan barnaságnak tűnhet a szeplőtömeg, hajamat kiszívta a nap. Nézem a képeket. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 