fűszálak élén a vér

Regiment, Kossuth-nóta, kokárda, toborzás. Honvédok avagy hondvédek.* Huszárok, nemzetőrség. Édes rózsám, el kell válnom tőled, illetve eszik-iszik a sátorba’. Síró leányok keszkenővel. Tavaszi hadjárat. Vízaknai csata. Gábor Áron rézágyúja. Bem apó. Bécs felé, Jellasics, a gyáva. Ott essem el én. Lánglelkű, ágyban, párnák közt. Dobogó paripák. Fegyverletétel. Pedig utolsó vérünkig, mind egy szálig. Görgey áruló, de most már Romsics Ignác ragaszkodik hozzá, hogy mégsem. Vértanúk. Idős honvédok áhítatos tisztelete. Ereklyemúzeum, Petőfi pipája. A honvéd özvegye: Szendrey Júlia, patriarchális meghurcoltatás az új háűzasságért (amely súlyosan bántalmazó volt, eleve is kényszerből született).

Mennyi ilyen szó van a tudatunkban. Fel tudok mondani simán ilyeneket, amiket például egy nápoly olasz nem (Garibaldi csárdás kiskalapja). Fel tudok idézni filmes csatajeleneteket. Utánaolvastam egy-egy témának.

De nem látom, nem érzem ennek a valóságát. Az én hazám függetlenségi harcának húsba hatoló jellegét. És nem csak azért, mert a háborúzásnak ezt a naiv, test test ellen korszakát elfedi a kulturális tudatunkban a két ipariasított világháború. Hanem a kis látószöget nem látom. Nem is mutatták meg soha. Hogy ez milyen volt kicsiben, emberileg, az ember életére hatóan.

Honnan tudták meg például, korszerű sajtó, telefon, távirat nélkül a mindenféle szerteszéledt csapatok, hogy vége van? Ki mikor indult haza? Mi lett a katonaszökevényekkel utána? Az ágyúgolyókat vajon összeszedték, és újra harangokat öntöttek belőlük? Harcoltunk mi nem csak a császáriakkal, de keleten szászokkal, románokkal, szászokkal is. Az aktuális átvonulók, a csata győztesei felgyújtották Losoncot, Nagyszebent, Nagyenyedet. Fosztogattak, rekviráltak, hadisarc volt, és nem csak statárium, hanem bírói ítélet nélküli kivégzések is, román felkelőké.

Gyöngyszemek korabeli beszámolókból:

…ezeknek folyamatban lévő szerelése szorgalom dacára lassan halad, mit nem annyira a felszerelési cikkek, mint a pénz hiánya okoz s efelett azon terhes körülmény, miszerént a pénztárok útján kezekbe csupán 100-as bankjegyek adatván, azoknak felváltása jelenleg csaknem lehetetlen, mert az aprópénz az előjáróság minden tiltakozásai ellenére is elrejtetik. Ezáltal a gyárosok és mesteremberek kényteleníttetnek kész munkáikat a kiadott nyílt rendeletek áthágásával, aprópénzzel fizető zsidó kereskedőknek titkon eladni, kik azokat az álladalomnak nagy kárára a katonaság számára kettős áron adják el.

Hoppá.

elkiáltja „Ne te nagy isten se minket ne segélj, se őket ne segítsd, csak nézzed mit csinálunk”

 

…így áthatva vágtattunk le a folyó mellett. – De az oláhság ordítva futott utánunk. – Ezt egyelőre fel nem foghattuk, hogy miért futnak, mert utol úgy sem érnek bennünket

(ti. a románok nem lovon vannak)

Kiss alezredes a 12 Székely huszárral mellettünk visszavágtatott, Bem pedig lépésben lovagolt hátra, mintegy 150 lépésre, a hol gróf Mikes Kelemen holt teste hevert egy hídon, melynek láttán Bem a fejéhez kapott mondván: „oh mon Dieu!
 
…kezdé a campirozás téli kellemetlenségei alól akként kivonni, ti., hogy itt-ott zsákmányolt portékákot hazahordotta, természetes, ha ki haza ment, kényelmesbnek találta házi tűzhelye s családja köriben magát, mint a tábori kellemetlen hideg és sáros pázsiton heverni.
 
Az elmúlt három napban nem aludtam és nem sportoltam, mert szép, tavaszi feladatként rohammunkában nyomdába készítettem egy hadtörténeti könyvet a huszárokról (egy konkrét ezred alakulása, toborzása, harcai, tele korabeli csata- és katonaélet-leírásokkal). Azelőtt, hétfőn pedig megnéztem a Guerilla című filmet (a reformkori nevű Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmje), amely kis látószögben, tekintetekben, arcok finom rándulásain mutatja meg, milyen lehetett az elkeseredetten dicső vállalkozásunknak a személyes része, az egyedi sors 1849-ben, amikor utoljára voltunk erősen hívő, büszke, tartással rendelkező, viszonylag egységes nemzet. Én azóta csak szégyenkezem.

Éspedig olyan színészekkel, akiket egy ideje figyelek: Mészáros Blanka a Katona előadásaiban döbbentett meg (Nyinaként, A tökéletes boldogság világában és legutóbb a virtuóz Ithakában), Vilmányi Benettről pedig a Radnóti 10 című, kihagyhatatlan előadásában mutatta meg, hogy jó színész. A főszereplő Váradi Gergely.

A film történész szakértője az itt is publikáló Fónagy Zoltán.

édes anna nővérei

* Most olvasom, hogy itt a toldalék hangrendjének jelentésmegkülönböztető szerepe van: Imádom a Honvédot! – Habfehér keblére ölelte a sebhelyes nyakú honvédet.

tékozló kamaszkor

crisnek

Azért érdekes, hogy miken paráztam régen. Egészen mélyen belsővé tettem olyan elvárásokat, parancsokat, normákat, amelyeknek semmi köze nem volt ahhoz, hogy én mitől érzem jól magam és mitől működöm jól. (Ez az interiorizáció.)

Lassan áll össze ez a poszt, mert fáj. Mert a gyerekkorom, az anyám, a jelenem van benne, mindazok, akik használtak. Itt ülök húsz sora fölött két napja, rá-ránézek, most lendültem bele.

Mint egy bank, amelyből mindig csak kiveszenek. Bővebben…

sajnos, nem talál munkát

Ma nem leszek empatikus, és nem leszek a proletariátus barátja sem. (Viszont nem vagyok kizsákmányoló sem: olyan proletár vagyok, aki nem hivatkozik a helyzetére.) Nem fogok senkit megérteni és megvigasztalni. Aki meg akar sértődni, az meg is fog, de a poszt világosan körvonalazza a jelenséget, amiről beszélek. Ez már rég nem az a blog, ahol sorra vesszük a kivételeket, hogy megnyugodjon az, akit eltalált a poszt (ő nem, ő kivétel!), vagy leszögezzük, hogy van olyan is, aki nem tehet róla, és tényleg mindent megpróbált és kvalitásos, ügyes, szép és jó – csak hát a világ! Köszönöm a megértést. Nem fogok magyarázkodni.

Mert amikor a nyavalygás, a vesztes állapot fegyverré válik mások ellen, akkor meg kell állni, és értékelni a helyzetet, az okokat. Ne legyünk elitisták, de a butaságnak és lustaságnak én biztosan nem emelek piedesztált. Azt sem engedem, hogy ellenem fordítsák, és azok teljesítményét vonják kétségbe, akik keményen dolgoztak. Szívesen megráznék sokakat: nézz már magadra! A frusztráció trükkös jószág. Ha hatalmat hisz magának, agresszív és könyörtelen, ha épp nem, akkor jön a B oldal, az áldozatiság: hogy beszélhetsz így egy nyomorult emberről? Nem csak válófélben levő, visszautasított férfiak, elhízott és ítélkező nők, hanem az álláskeresők is előadják ezt a műsort.

A sorsod alakítója vagy. Helyzetedet tekintve pedig nem vagy jelentős hátrányban azokhoz képest, akik most nem sírnak.

Miért szidod a munkáltatókat, a munkaerőpiacot, ahelyett, hogy összeszednéd magad? (És: ha soha senki nem akart téged igazán, akkor miért hangoztatod, hogy neked ugyan nem kell társ és gyerek, hiába is erőlködnek? Meg hogy hol az igazi férfi/nő? Ugyanaz a problémám: hogy csakis kívül keresed a bajt.)

Könnyen beszélek, mert Budán élek jómódban? Ohó, ne a jelen állapotomat ítéljétek meg – nincs állásom, de nem is keresek, mert a szabadságra szavaztam. Ha nem engedhettem meg magamnak valamit, akkor nem engedtem, de nem panaszkodtam. Most sem engedek, ha nem engedhetek. (Mennyit basztatott János képmutató rokonsága, amikor pedig volt, bejelentett, tiszta, értelmiségi, és mellette GYEDen meg TGYÁSon voltam! A tények nem érdekelték őket.) (És anyáméknál laktunk.)

Én tudom, milyen tologatni a csekkeket. Bővebben…

legyél profi!

A kérdés eleinte az érettségizőimmel merült fel. A pályaválasztás nagy kérdése. Általában világos volt, hogy a növendék engem mélyen lenéz azért, mert tanár lettem. Nem kis részben kontraszelektált kollégáimnak köszönhetően, másrészt önkritikaként (“ezt a szar melót, hülyékkel bajlódni”) – nem látták, mert honnan nézzék a szépségeit?, harmadrészt, persze, a pénz miatt (már akkor is, hát még azóta, hogy életunt, huszonéves junior sales managerként négyszer annyit keres, plusz bónusz és cafeteria, mint mi harmincöt évesen, H6-os közalkalmazotti besorolással).

De hogy ő mit akar, nem tudja azt a diák.

Arról beszél, neki mi tetszene, mihez lenne kedve, így fogalmaz. Bővebben…

irodai dolgozók

Volt már téma a blogon, mekkora teher az egyénnek is és a városnak is a napi melóba járás.

beérni a munkába

A jövő már felsejlett: látva, mennyit fogyasztanak az irodaépületek, a légkondi, az élő munkaerő mennyibe kerül, és milyen dugókat és más urbánus problémákat okoz reggel és délután az egyszerre mozgó tömeg, egy sor szakmában, munkakörben a távmunka és a szabadúszás korszaka következik.

A dolog most úgy került elő, hogy a Rejtélyes Névtelen Életemet Élő Nagyon Okos Nyomozgató, ezúttal Orsi Sz álnéven a következő javaslatot tette:

nagyon jót tenne neked egy munkahely, túl sokat lehetsz egyedül, túl sokat agyalsz magadon, túlságosan ráérsz

(Nem függetlenül attól, hogy hónapok óta rúgkapálnak az álnevek a fotóim miatt, meg hogy közös edzéseket, képzéseket tartok, illetve cikksorozatom lesz.)

Mire is én felvázoltam, hogy na, abba bolondulnék én bele: három gyerek ellátása, elindítása reggel, köztük egy kis elsős, dugóban buszozás, fegyelmezett seggelés, hierarchia, jelenlét. Beteg gyerek…? délutáni odaérés? lelkiállapot, stresszmennyiség?…

Mert ez a valaki nekem rosszat kíván. Nehogy már én ne szívjak!

Miután, tegyük hozzá, pompásan vagyok azzal, amivé mára az életem vált. Hiszen ezen dolgoztam.

“Orsi Sz” elferdíti a valóságot, és rosszhiszeműségből állítja be úgy, mint ha én – blogger, újságíró és három gyerek egyanyja, erdei lakos, futó, bringázó, kutyázó, plazmaadó statiszta, heti öt közösségi edzés szervezője, stabil baráti körrel és változatos hobbikkal – unatkoznék, magányos és dologtalan volnék, mely életbe belebolondultam.

Aki itt unatkozik, haszontalanul nyilvánul meg, és nem a saját életével foglalkozik, nem a maga ügyeit jobbítja, hanem másvalaki után túrja a netet, az ő. És ezzel neki van feladata.

De. Baráti jellegű üzenetet kaptam két olvasómtól is, arra, ahogy az irodai munkáról írtam. Nekik van nevük, vállalják az énjüket és a konfliktust is, és ismernek korábbról, van egymáshoz közünk.

Egyikük arra kér, ne nézzem le a beosztottakat, az irodai dolgozókat, mert értéket termelnek, és én magam is sokat köszönhetek nekik.

Legyünk most őszinték magunkkal, mert ez a csakazolvassa blog. Nem nézem le, de tudjuk, ez milyen. Szívás. Nem bolygatjuk nagyon, mert ez van: ilyen az élet, örülhet, akinek van melója. Pont úgy nem nézem le őket, mint azt, aki beteg vagy dohányzik vagy császármetszése volt. (Talán ez az utóbbi a legpontosabb: sokak szerint a császár még jobb is, mert biztonságos.)

De, ne haragudjatok, szar nekik. Ők maguk mondják. Én is csináltam. Nagyon rövid időkre neonfényes-képernyőset is. Főnökkel, időre bejárással, felöltözve, ülve, irodabútorok sivárságában. Mindenki megnyomorodik az évek alatt az üléstől. És én nem akarok olyan életet.

Tudom, van olyan is, aki szeret bejárni, kellemes hangulatú a munkahelye, lehet jönni-menni, jó arc a főnöke, nem zavarja az egyenfikusz és a kávégép*, netán izgi a kollégákkal a csevej, a flört, a közösségi élet. Olyan is akad, aki hisz a feladatában, megtalálja benne magát, nem csak kényszerű pénzkeresetként űzi. Én mégis többet hallok a kiégettekről, az unatkozókról, a beleőrülőkről és a munkahelyi hierarchia számos visszaéléséről, játszmákról, a pletykákról, intoleranciáról, kikezdésről, az ostoba, lélekgyilkos főnökökről és munkatársakról. Azokról, akik rohannak délután fáradtan, de nem érnek oda a gyerekért meg az ovis műsorra, azokról, akiknek nincs érdemi feladatuk, de bent kell ülnüki, azokról, akik évek óta nem aludták ki magukat, azokról, akiknek meló után sem idejük, sem kedvük, jelenlétük nincs már a testmozgáshoz, és azokról, akiknek szétette a gyomrát a stressz. Azokról, akikre excelek néznek vissza, és felüdülés a porkávé, és azokról, akiket baszogatnak, ha betegek, vagy a gyerekük beteg, vagy el kell kérdezkedniük bármiért. Ezeket ti mesélitek el, és nagyon valószínű, hogy ezt csak a pénzért vállalja az ember.

De hányan dolgoznának vajon ilyen körülmények között, ha ugyanennyi pénzért, esetleg többért kötetlenül, otthonról, netkávézóból végezhetnék a feladatot?

Ha volna olyan szakmájuk, képességük, amelynek révén projektfeladataik lennének, dönthetnének: vállalják-e és ők mondanák az árat, és megbízás lenne, tehát nem csak munkahely nem lenne, hanem munkáltató, főnök sem, mit választanának?

Hányan választanák a beosztotti létet, a diktált feladatokat, a számonkérést, pozícióharcot, ha végezhetnének alkotó munkát, és arra volna is kereslet?

És hogy ez privilégium. Írja a másik olvasó.

Az is, de ennyi privilégiumuk, ahonnan én indultam, egészen sokaknak volt, van.

Döntés volt, nem szerencse, hogy ne irodai, beosztotti munkám legyen: tíznél több szűkös keresetű évet, rengeteg melót és képességeim legjavát tettem ebbe. Korrektúráztam és korrektúrázom ma is, ami nem egy pénzes meló, és főleg azért csinálom, mert szeretem és könnyen megy (csak saját szövegben hagyok hibát, mert azt nem látom olyan szemmel).

Nagyon meglátszik a munka, a produktum minőségén, hogy az illető szereti-e a munkáját. Csak a nagyon fegyelmezett emberek tudnak minőséget produkálni e nélkül, de bennem fegyelem, kötelességteljesítős fajta, a tragédiám után már nem sok maradt, ott kimerült a kvóta. S ha rákényszerítve nem vagyok, akkor minek? Szeretni, érteni hozzá, jól dolgozni egyet jelent. Ugyanezt mondhatom az edzésről, az írásról is. Imádok továbbá sajtótájékoztatókra és filmpermierekre járni, ahol a kollégák, köztük fityfiritty képzettségűek vagy életkorúak látványosan unatkoznak.

A szenvedélyt díjazzák, és a szenvedély élvezet.

Én se volnék ekkora botrány, ennyit kóstolgatott, firtatott valaki, ha a “fix meló” olyan nagyon vidám lenne úgy általában.Ezért kell azt mantrázniuk, hogy a blogolásom lustaság, nem valódi munka, elveszettség, és könyöradományból élek.

Én pontosan tudtam, mit nem akarok, és nagyon sokat dolgoztam azért, amit viszont akarok. Vállaltam a kockázatokat is. Öt év alatt sem bántam meg. Számos diplomás ismerősöm sodródik, nem azt végzi, amihez ért, ami a végzettsége, vagy amit élvez, mert azon a területen nem talál munkát.

És akkor ne beszéljünk azokról, akiknek igazán nem túl megerőltető, nem is érdekes a melójuk, nem kíván igazi kompetenciát, csak épp olyan a terület és annak a hagyományai, az úgynevezett munkaerőpiac, az érdekképviseletük, vagy hagyományosan annyit ér a végzettségük, hogy azért kifizeti a munkáltató a magas bért. Nem ritka, hogy ezek az emberek álló nap neteznek, ott ülnek, és az olyan, mintha dolgoznának. És mert csak időszakosan van feladat, azt is tessék-lássék csinálják meg. Rohadtul unják ők is, hogy ennyire tékozló a struktúra. Ez simán elfér a rendszerben, nem akasztja meg a termelést, talán még előrelépés is van, csak akkor megy a sírás, amikor leépítik a létszámot. Gondosan bezárják a képernyőn az ablakot, ha jön a középvezető, és még jó, ha nem pornót néznek. Vagy, ki tudja, abban a pozícióban, ahova beügyeskedték magukat, ez is belefér, mint ahogy belefér a másik részlegekre járkálás egy-egy jó csaj kedvéért, kétórás ebédszünet, “kiugrottam a postára” és a félórás cigizések-kávézások.

Érdekes látlelet ez az úgynevezett versenyszféráról. Hogy mennyire nem valós a tevékenység. Mennyi alakoskodás, megfelelés, sunnyogás. Ha én lennék ott, én se tennék bele több erőfeszítést, félreértés ne essék. De azért pont ezek miatt sem vagyok ott, mert a neonfényes semmittevésnél nincs nagyobb kiégés, főleg ha még otthon is szar.

Nem teszem én ezt szóvá, amíg nem jönnek ide nagy kíváncsian ítélkezni, félremagyarázni engem. Amíg nem az én modellemet kezdik ki. Mert akkor viszont röhögnöm kell. E csoportból kerülnek ki a csíkos inges, frusztrált, célpontot kereső bürokraták és műszakiak, akik pásztázzák a netet, hogy hol lehet feszkózni, lehetőleg nők körében, akár kismamafórumokon is, ami további érdekes következtetésekre ad lehetőséget.

Nehogy már egy nő! Nehogy már létezik szabadság! Alkotó munka!

Nekem ugyanolyan döntés a nem-bejárás, mint hogy nem veszek fel hitelt, nem dohányzom, soha nem eltartót vagy érdekkapcsolatot keresek, hanem emberi összetartozást és szerelmet, vagy hogy minden erőmmel azon leszek, hogy szoptassam a gyerekemet.

Az is döntés volt, hogy magyar szakra megyek, és míg a kortársaim buliztak meg ittak, színházba jártam, saját pénzből.

Az is döntés, hogy nem panaszkodom, hogy félállású tanárként, mellette nappalis angol szakos diákként milyen feszített a nap és milyen keveset keresek. És hogy nem hagytam ott a pénz miatt a pályámat, a bölcsészséget.

Csak a három gyerek és a férjem halála vett rá, hogy ne akarjak tanítani, bejárni. Főállású anya vagyok. Bárki hasonló helyzetű ugyanennyi anyai, családi juttatást kapna, mint én. Blogger lettem, és ti végignézhettétek, hogyan nem adtam fel minden szemétkedés és visszaélés ellenére. És én nagyon örülök, mert bármi jön, azok a szövegek, a legjobbak megvannak már, jók lettek, hatnak, jelenvalóak. És nincs nagyi, nincs segítség, se örökség, egy fő használhatatlan, nagyon nehezen viselhető apa van. Mindent én teremtek elő, a tornazsákba hímzett monogramtól a főtt tojáson és hajnyíráson át a mobilszámláig és az elműs ügyintézésig. És minimum annyit teszek a bejárókért, hogy nem sírok. Nem irigylem és nem szidom a jól keresőket, az építkezőket, a családi cégek biztonságát, a protekciózókat, a tőkejövedelmet, a cafeteriát. Nem vagyok versenyben munkahelyért senkivel, nem foglalok helyet, létrehoztam egy sajátot.

Hát ne rám haragudjatok.

* G., aki nagyon poentíroz mindig, csupa mémben beszél, úgyszólván, azt mondja, ha egy űrlény lejönne a Földre, és megfigyelné, hogyan működik az emberi termelés, bizonyára arra a következtetésre jutna, hogy a fontos céges folyamatok a kávéautomatánál zajlanak, esetleg ez rítus és varázslat. Amúgy ő földlakó közgazdászként sem igen érti, hogyan lesz valójában ebből a sok résztevékenységből termék.

A héten már tényleg meglesz a kvíz, csak valami gebasz volt a kvízkezelős belépéssel a kölcsöngépemről (Alma rothadása meggyógyult, új a billentyűzet, kissé elcsúszott a fólia, utángyártott jellegű az Ő meg az Ű, viszont adtak kedvezményt emiatt).

A héten Julis vizsgázik, ősztől pedig több ügynökségnél belevetjük magunkat a filmvilágba, én kifejezetten akrobatikus, testemre szabott feladatokat is keresek. Erre is jó a szabadság.

Lesz egy bejegyzés arról, hogy felnőttként együtt lakunk a szüleinkkel. Lesz egy best of kommentelők gyűjtemény, ha már bele kellett kutatnom a nyomozó kérésére, kiaknáztam. És lesz egy nagyon sűrű: pár biztató mondat azoknak a mindenféle kereszteket cipelőknek, megszomorodottaknak, akiknek nagyon nehéz most.