mivel felnőtt vagyok

Látom ám, hogy taglalják ezt a mi nemzeti kincsünket, Palvin Barbit, legalább olyan elánnal, mint a múltkor Szoboszlai Dominik öltözékét. (Number one nemzeti kincsünk Szoboszlai Dominik, a második Palvin Barbara.)

Széltében-hosszában, minden szempontból kitárgyalják a szülését és a visszatérését – minek olvasok ilyeneket? Minden kibaszott thread elvesz egy agysejtet, vagy tíz másodperc életidőt Proust olvasásából!

Azonban mindent kényszeresen végigolvasok, és ennek eredményeként gondolkodom, így tudok írni is. A következőket írják:

Első. De jól néz ki Palvin Barbi! példakép mint test és anyuka! Így kéne kinézni, de az átlagos anyukáknak legalább a szülés után egy évvel valamennyire. Ez csak önfegyelem kérdése!

Bővebben… →

pályám emlékezete

Mire én ezt a fájlt megtaláltam! Felkínlódtam ezzel a mérettel ide! Majdnem előfizettem Dropboxot, de végig a laptopon volt! (összehangolt alma-eszközök)

Ami nem megy, azt erőltetni kell, ahogy a gyúrósok mondják.

Zenék

Kabalababa

Rolling Stones

Melanie Safka

Kapcsolódó posztok, a végén ígértem:

Gyerekkor, eredet-mitológia: önéletralyz

hommage, vagy óda a tanításhoz

tapsművészet

százhatvannyolc óra

Az elmúlt hetemet naplóztam (papíron, tollal, illetve a Garmin appja, a Connect révén), azaz követtem, mivel hány órát töltök.

Bővebben… →

a tárgyak tucatjai… százai… ezrei!

A tárgyak, a tárgyak! Már írtam róluk, ironikusat, önterápiázót, és még azokat, amelyeket majd ajánl az algoritmus (három kapcsolódó posztot). Most van az, hogy nincs mese, szembe kell néznem a problémával: elleptek. Főleg amióta itt van gyerekkori otthonom maradéka újabb dobozokban. A másodikos és a nyolcadikos írásfüzetem, dolgozataim…

Itthon vagyok, mert pihennem kell, és expedíciókat folytatok: egymásba kapcsolódó, bonyolult, többcélú túrákat. Háromezer lépés is összejön ilyenekből. Hol a ragasztó. Az ezüst ajándékzsinór. Az a papírtasak, amelybe az összes képeslapot és szép borítékot gyűjtöm. A csipesz, a sebbenzin. Tízezer feletti értékű bélyeget találok összesen, időtállóakat (belföld). egészen vékonyra reszelem manikűrgéppel (forgó csiszolóval) a problémás lábkörmömet.

Sokáig kikerültem az elhagyott tárgyakat, elvágtattam vagy elhevertem mellettük, rájuk se néztem, csak felidegesednék! más dolgom van!, de most megfogadtam: élhető viszonyokat teremtek. Egyáltalán, ideje megválni Lőrinc általános iskolai röpdolgozataitól (!). Most tűvé teszek egyik-másik becses kincsért minden négyzetmétert. És jön velük minden, elveszettnek hitt személyi, az eredeti, profi papírvágó ollóm!, király mini varrókészlet, megkezdett naplók és regény-jegyzetfüzetek, ötszáz euró (!).

Elképesztő méretek vannak itt, és tárgyakból özön. Ami értelmet ad minden félórának: megtisztogatom, új használatba helyezem mindazt, ami szép, hasznos. Semmi ne legyen céltalan – ami az, az megy adományba, szemétbe. Új tanítványaim kapnak egy-egy füzetet, annyi, de annyi megmaradt. Bizony, a negyedikes olyan vonalazásút kap, ami neki való életkorilag. Én adom az alapanyagot, Juli gyárt. Jaj, olyan ez a lány, mint én voltam. Csak ő hibátlan. De ahogy alkot, ragaszt, amilyen ötletei vannak!

Én is gyártok. Kidobásra ítélt (mert elavult) turistatérképbe, NatGeo naptárba, címlapba vagy János-féle, A0-s stencilezett területrendezési tervekbe csomagolom a saját, tanári füzeteimet. Vagy csomagolópapírból vágok ki zebrát.

Bővebben… →

teljesítmény

Micsoda bűvszó! A kapitalizmus lelke. A társadalom mint egymással vetélkedő, pályájukon “fejlődő”, anyagilag egyről a kettőre jutó hangyák összessége – és az ő harcaik.

Végignéznek az életükön: ezek itt a végzettségeim, a nyelvvizsgáim. Ez a rangom. Ez az autóm, ez a másik. Ez a fizetési papírom, ez a bónuszom.

Akinek több, az a büszkébb és jobb ember. SIKERES. EREDMÉNYES.

Ez itt a házam, ez a nyaralóm, ez a nyaralásom (odaírom a képek alá, milyen hálás vagyok, barátok, szeretet). Ez a házastársam, ő is valaki, ilyen a külseje. Micsoda értékrend!

Ez az egyedileg varrott cipőm, és ez az üvegfalú csoda pedig a munkahelyem. Emez a hitelem, ez meg a másik, ez a törlesztő, ez a megtakarításom, ez a kamatláb… Építkezünk!

Hát miről álmodsz?

Bővebben… →

a tegnapi felvételi tanulságai

Tegnap írták a hatodikosok és a nyolcadikosok is a központi felvételit a középiskolákba. Köztük a legkisebbem is, és a huszonnégy tanítványom. Tíztől a magyart, 45 percig, aztán negyedóra szünet volt, és utána 45 percig a matekot.

50-50 pont a két feladatsor maximuma, az összesen száz. Tavaly 51,2 pont volt a nyolcadikosok országos átlaga:

Itt egy villámgyors javítóteam, 148 fő statisztikái, a legmagasabb összpontszám 91. E mezőnyben az előző évekhez képest nehéznek tűnik az idei magyarteszt.

Most mutatok néhány konkrét (magyar)feladatot, és hozzá a véleményemet.

Tüzetesen áttanulmányoztam az összes feladatsort, az előző évieket is. Az tud ezeken jól teljesíteni, aki leleményes, nem rigid az elméje, és szokott olvasni. Én ezt igazságosnak tartom, legalábbis célszerűnek, hiszen a minőségi gimnáziumnak csak akkor van értelme, ha eszes a gyerek, szomjazza a tudást, nem kell hajcsárkodni, hogy tanuljon. Ezen a felvételin semmire nem mentek a magolással.

Oldd meg, utána nézd csak a megoldást! A hatodikosok első feladata:

Egy-egy pontot ér mindhárom szócsoport: Bővebben… →

az út vagy a cél?

A kemény munka érdem, annak meg elismerés jár! De nem?

Ez egy típus: aki azt hiszi, a folyamat számít. Az számít, hogy mennyi munkát, jó szándékot tett bele, hibátlanul végezte-e, elcsüggedt-e időnként, és minden a saját erőfeszítéséből ment-e, vagy szerencséje volt, netán segítséget kapott. Ömlik a sok mém, hogy az út a fontos, nem a cél. Ha nem is éred el a célodat, a folyamat akkor is formált!

Persze a bukásnak van tanulsága… azoknak, akik majd nyerni szeretnének. “Az út a fontos”, ilyet a kudarcosok mondanak, a túlérzékeny önvigasztalgatók, hogy úgy tűnjön, azért ők is valakik.

A kudarc nem lesz eredmény attól, hogy sokat dolgoztál, és attól sem, hogy nagyon akartad a sikert. A veszteség nem tud építő téma lenni. Annak ellenére, hogy a katarzis épp az értékvesztés láttán érzett megrendülés és bánat. “Rossz neki, de legalább hőseis, elvhű.” De ez nem teszi sikerré a bukást. A hétköznapi életben biztosan nem. És Sziszüphosz is egy idióta. Amit csinál, az neki a büntetése. Ahogy a Danaidáknak is.

Ez a bajom a traumaírással, meg a “rákedukációval”, amelyet ráadásul válogatottan tehetségtelen szerzők művelnek tömegesen. Hogy úgy állítják be, mintha a baj, a bánat, a csapás érdem, sőt, siker lenne. Hiszen ezek által lettek híresek!

Én soha nem állítottam be eredménynek a veszteséget, viszont képes voltam magas minőségben írni róla. De abban én is hittem, hogy ha nagy a feladat, akkor a fáradozásom és az indíttatás minősége (tisztasága) számít erkölcsileg. Hogy például egy nehéz gyerekkel mennyit küszködök. Ha sokat, akkor jó ember vagyok. Vagy egy vizsgára mennyit tanulok. És ha úgy se sikerül, akkor az a vizsga nagyon nehéz volt.

Vagy igazságtalan.

Pedig akármennyit tanulok, készülök, ha nem vagyok odavaló, akkor hülyeség volt belekezdeni. Pontosabban, azt remélni, hogy a fáradozásaimért cserébe majd felvesznek. (Velem ez történt.)

Minden bíbelődés, toporgás, elveszés a részletekben csak gyakorlás. Jót tesz, ha újraírom százszor is az étlepot, hogy szép legyen. És előtte ezerszer írtam újra száz másikat. Így lett ilyen következetes a kézírásom. De ha jönne valaki, aki különösebb gyakorlás nélkül tud tetszetős kalligráfiát, akkor mit számít, ki mennyit gyakorlolt?

Teszem hozzá, a vizsga és a teljesítmény elbírálása legyen tisztességes (mi már most tudjuk, kinek és miért húzzák fel a pontszámát, ezt meg is mondták). És azt is megjegyzem, hogy én magam soha nem csaltam, nem puskáztam, nem tudtam erre ráállni. Cikinek éreztem – így neveltek.

Ma már tudom, hogy nem a beleölt munka számít. Sőt: dehogyis, nem az számít. Bővebben… →

fejezetek a blogger csodálatos-borzalmas történeteiből 7.: a szerzői jogok

Érdekes, hogy az, aki csak buta kommentre képes, és nem érzékeli minőségi szöveg különb voltát, mennyire mérges attól, ha valaki “henye módon” csak “írogat a neten”.

Attól, hogy valamit szenvedéllyel csinálunk, örömünk telik benne, és sikerrel jár, az még munka. Éspedig a legjobb fajta munka. Nem kötelező szívni.

Sokszor nehéz egyébként, van benne kétségbeesett pillanat is, favágás is. Bővebben… →

a rend és a rendszerezettség

Az összes betűvető, aki ma ‘patriarchátus, elnyomás, status quo, nők elleni elnyomás/kényszer’ értelemben használja a Rend szót, innen, az én blogomról szedi. A szerk. megj., ja és rohadjatok meg.

Kell a rend a gyerek napirendjébe. A közlekedésbe. A tanév rendje. Rendrakás.

Hú, mennyit szorongtam én a rend miatt. Magyarázkodtam. A világ a bűntudatommal dolgozott, tartott a helyemen.

Nem megy ez nekem. Jöttem rá. És lettem szabadúszó. Bővebben… →

a háttérművész csodálatos élete

Ígértem a kollégáknak is, nos, itt megírom az élményt. Nem vagyok könnyű helyzetben: a készülő produkciókról nem publikálhatok konkrét részleteket vagy fotót, és nem akarom, hogy megbántódjanak, kiszerkesztve érezzék magukat a társaim vagy a stábtagok, tehát semmi olyat nem írok, amit nekik ne mondanék el élőben is (de inkább mondtam is).

Három kemény napon vagyunk túl: sötétben odautazós, filmgyári, külső helyszínes, egész nap díszletben álldogálós-várakozós forgatási napok voltak.

De lehet jókat beszélgetni, és nem baj a világnézeti ellentét (minek szépítsem, hogy csak különbség: egymást kizáró értékrend és elképzelések), mert a filmipar, az intenzív jelenlét valahogy áthidalja ezeket, és az emberi jófejség ezeken túl van.

Azt kell mondjam, most a mi kis csapatunk, a kék, piros, lila kabátosoké igen jól összejött, sikertörténetnek mondanám.

Haladó statisztaként Bővebben… →

elég jó a testem?

Képzeljétek, ez is eljött: elkezdtek engem baszogatni különböző apró módokon a külsőm, testem miatt. (Nem ekkor kezdtek, ekkor tömeges volt, de előtte is rengeteg aljas, névtelen, rámerőszakolt basztatást kaptam.)

Vagy én magamat? Nem, vagyis, én a legkevésbé. Ha én érzékelek valamit magamon, ami nem jó, nem tetszik, megroskadt (száraz a hajam, például, érzékeny a szem körüli bőr, dehidratáció, körömrohadás), arra keresek megoldást, és amit azzal elérek, annak örülök, a többi előtt lehajtom a fejem, nem sírok.

Ők mondják. Ugratnak vagy “aggódnak”. Meg vannak lepve azon az energián, belefeledkezésen, amellyel én a futást, a szerelmet, a bikinit. Hogy nem magyarázkodom. Meg kell nézegetni, piszkálgatni, beszólni. Bővebben… →