Szeptember nyolcadika volt az a nap, amikor felírtam Rilke híres sorát – nem tökéletesen, fejből – egy füzetbe, miszerint meg kell változtatnom az életem:
a dán ötkoronás lyukas
Mindez 2014-ben történt, öt éve.
Persze gyakran van ez: az ember fogadkozik, aztán nem lesz semmi, és akkor új fogadalom, új semmi, a körülmények, most nincs itt az ideje, más a prioritás és hasonló jó megmagyarázások. Érdekes ez, mert én előtte nem fogadkoztam, nem vagyok rá hajlamos, egyáltalán nem foglalkoztam tudatosan a testemmel akkoriban. Ez az egy nekibuzdulás volt, nem erodálódtam a sok mégse-élménytől, és ezt végig is csináltam.
Most vasárnap, 8-án lefutottam a hetedik félmaratonomat, egyben a tizedik hosszú (15 km feletti) versenytávomat, de ez persze véletlen, hogy pont aznap volt a félmaraton, csak mégis jó rá gondolni.
Egy időben ezt viccesnek, meghaladottnak éreztem, de ma már újra nem (nem annyira).
Nem kezdek most komoly összegzésbe, de annyit el kell mondanom, hogy az életemben a blogom – és mögötte a sűrű mocsár, az internet – döbbenetes tanítás volt. Nem hittem volna, hogy az emberi szellem, tisztaság, jóság, illetve az árulás, az aljasság, a kicsinyesség ilyen amplitudói közé vet majd az a nyughatatlan és elhallgattathatatlan törekvésem, hogy írjak. Teltek az évek, és én még mindig hüledeztem, pedig a neheze az első két-három évben megvolt.
Voltak tapasztalataim fórumozó koromból arról, hogy amit írok, arra figyelnek, az megosztó. De kezdő bloggerként semmiféle tervem, konkrét célom, kiforrott mondandóm, támpontom nem volt. Csak a mindenkori. Nem akartam szándékosan provokálni, pontosabban nem gondoltam provokációnak, amit írok. Mentem az után, amit éreztem, hittem, a többi pedig csak történt, és általatok történhetett. 2012 tavaszán nem hittem volna, hogy az önkifejezésem bárkit is érdekel, pláne azt, hogy sokakat. Nem remélhettem, hogy lesznek, akik várják, igénylik, naponta elolvassák a posztjaimat, vagy újra a régieket, az egész blogot az elejétől. Nem számítottam arra, és nem is helyezkedtem soha semerre azt remélve, hogy léteznek a világban olyanok, akiket a szó, amilyet én tudok, csendesen megérint, akiknek segít, megváltoztatja az életüket, kapaszkodó a számukra. Akiknek leesik és üt a poén. Akik képesek figyelni, kihallani az árnyalatokat. És azt sem tudtam, hogy vannak, akiket irritál vagy értetlenséget vált ki belőlük, amit írok, vagy dühös önigazolást – és mégis ideragadva olvassák, és rendre magyarázzák nekem, hogy miért olvassák (nevetnek rajtam, megerősödnek, hogy ők a jók, a szépek, a tehetségesek. Igen). A leghökkenetesebb reakciókat itt találod:
Olvasom a régi blogmagam, olvasok másokat is, közben élem az életem és a gyerekeim életét is, és biztos vagyok benne, hogy én (ma, már) elsősorban a jó életről szeretnék írni. Ez érdekel, ezt tartom fontosnak. És nem az önlobogtató, high life módon, idenézzetek-debezzegén módon, hanem csak az értékrendről, mert másról nem érdemes. Minden más, a tisztánlátós, múltelemzős, önkínzó poszt csak előfeltétele a jó élet posztjainak. Nem panaszkodunk többé. A magam magyarázásának pedig legyen vége, hogy de igenis, én nem azért és én nem vagyok olyan. Mert már tudom, ki vagyok. Soha többet nem hagyom, hogy más akarja nekem megmondani, mit érzek, mi a motivációm, mit miért tszek – ugyanakkor más, alkotó embereknél sokkal jobban tudom, hogy nem vagyok azonos az öndeklarációimmal. de nem törődöm vele: az, hogy minek, milyennek érzékelnek, az ő területük, oldják meg ők. Még azt se fogom elmondani többet, hogy ne projektáljatok, hanem tegyetek a saját jó életekért.
Mindez teljesen, tökéletesen nyilvánvaló volt az elejétől: az én szándékom, az értő olvasók és a rám vetítés, áttolás, vádaskodás is.
Ezért, ehhez a felismeréshez volt jó pár napig megint teljesen mást csinálni. Eltávolodni, kitisztulni, valódi világot hörpinteni, habzó éggel a tetején. Belevetettem magam az észak-olasz szeretetbe. Vegyültem, figyeltem, oldódtam, gondolkodtam, autóban ültem, ettem, gyalogoltam, csodálkoztam, futottam. Szellő fújt, magam és önmagam lehettem. Az otthoniak felől is nyugodt voltam, nagy köszönet ezért B-nak.
G. Ármin testnevelő segítségével pedig igen szép eredményeket érek el újabban a hosszútávfutásban. A mostani, a Lago Maggiore félmaraton 2 óra 16 perc 43 másodperc lett, aminek, egy héttel a berlini félmaraton után (2:26:38) igen örülök, de mivel nem szeretek üresen ujjongani, sem vetíteni, hangsúlyozom, hogy ez könnyű pálya volt (fel nem torlódó, senkit nem kerülgetős, kisebb létszámú, sima aszfaltú, több helyen enyhén lejtős), továbbá a tempó tartásában a sportórás monitorozás (aki a testnevelő, a képen a bal csuklómon látható) nagy segítségemre volt. Mindenhol a rövid íven (a valós távon) futottam. Mindig is így kellett volna, és ez metafora.
Én annyit szívtam, kínlódtam, vállaltam át fölöslegesen. Balekságból, elvből, mások helyett, ön-nemszeretésből. Nem merek dörzsölt lenni, nincs pofám. De mi ebben a dörzsöltség: a valós távot futni – és nem többet?
Sőt: élvezni! Belelazulni. Én úgy éreztem, valamiféle penitencia kell legyen a hosszútávfutás. Nagyon, nagyon nehéz, lemenni az aljáig. Pedig nem feltétlenül az. Lehet repülős, haladós, belefeledkezős is, amikor a szenvedés nem áll közém és az élmény, a táj közé.
Most két-három enyhén válság-kilométer volt, mondjuk 16 és 19 között. De közben rikító virágok, ódon villák, meredek sziklák, sziget, túlpart, havas hegyek, nagy víztükör. Nem lehetett szenvedni. A legszebb félmaratonom volt.
Soha, soha nem állok meg, nem gyaloglok, nem sérülök. Egyenletes tempóban haladok. Ez is metafora. Ez a mostani már futásnak is nevezhető. Életem legjobb versenyen futott tízese (5:50-es tempóval, 58:28 alatt), a teljes távon a tempóm 6:28. Pedig nem hajtottam, csak olykor szemeztem G. Árminnal! (Akit későn kapcsoltam be, és kicsit mást mért.)
Most, a hatodik félmaratonomkor tartok ott, ahol az első félmaratonnál tartani kellett volna – de ehhez le kellett futnom ötöt (meg még egy teljes maratont, és egy harmincast is). Már tudom a futásomat. Hiányzik a… heroizmus.
Hétfőn Milánó:
Repülök épp haza, torlódunk a beszállásnál.
Közben megérkeztem, az éjszakai buszon írok nektek:
Drága olvasóim! Tartsatok ki, maradjatok még évekre, míg világ a világ és blog a blog, csakis amiatt, ami miatt nektek jó itt lenni. És ne fecséreljétek el egyetlen, drága életeteket. Annyi szépség van – akarjátok és cselekedjétek a jót, a jó életet!
Hát, amellyel, ímhol, igenis kezdünk mondatot, ez a hétvége hatalmas löket vérfrissítés volt. Meg is lepődtem, hogy ennyire jót tett, feltöltött, egyrészt mert bár kicsit belefásultam a budai mindennapokba, de nem éreztem rosszul magam (vagyis, nem üvöltözött bennem az igény, hogy változást, élményeket, pörgést, gyerekmentességet és gyűlölködésszünetet, de azonnal!), másrészt mert az utazás, a szervezés, a pénzköltés, az összepakolás, a repülés és repülőtérre jutás, illetve a családnak a helyettes juhászra való bízása, távollétemben is evése, tisztán tartása, iskolába stb. menése mindig stressz.
Szívmelengető volt, hogy M., a csakazolvassás berlini erődítmény a reptéren várt (nem nála laktam aztán), és így volt egy közös másfél óránk. Köszönöm! Örültem nagyon. Bővebben… →
Megint az az érzés, mint akit akasztani visznek! Főleg hogy péntek reggel, repülés előtt ismét ügyesn nekiláttam a pengével a sarkamnak, mert nettó sarokkal tényleg kényelmesebb a cipő… Képzelhetitek, gyulladt, véres sebek megint, egész Berlin farmakológiája összeült konzíliumra. Nem tudom, mi lesz, kentem buzgón, annyit tapasztalatból igen, hogy futás közben nekem nem fáj semmi. Bővebben… →
Ők vannak minden plakáton, ők hirdetik a bikini bodyt. Fényesek, ragyognak, mosolyognak. Te is miattuk szorongsz?
Persze ők is emberek. Amikor megkérdezik az istennőt, hogy komolyan veszi-e a détát, vagy néha bűnözik, az a válasz: ő szeret enni, pörköltet tunkolni habkenyérrel, és a nagymamája pitéje…! Ez külön kitalált gesztus: és még csak rá sem feszül, úgy néz ki így, hogy rohadna meg…! Eközben (e pillanatban) úgy néz ki, mint aki életében nem evett ilyeneket, és ettől olyan éterien elérhetetlenül istennő. (És amikor valaki rázendít, hogy az ő titka a nagymamája szépségtrükkje, sok vizet kell inni, és csakis hideg vízzel mosni az arcát, akkor tudhatod: plasztikáztatott.)
Eszik vagy nem eszik habkenyeret, ez mindegy: unja és utálja azt az étrendet, ami ahhoz a formához kell, amit viszont egyedül lát szépnek.
És nem is mindenki néz ki úgy. Van, akit szigorúan hosszúujjúban fotóznak címlapra. Off season, évekre. Neki egy mutogatható kar hatalmas nekiveselkedés volna, mert az anyagcseréje nem bírja már, annyit gyötörte. Kedves és szimpatikus, de amit bemutat, az a tönkremenés története (lásd lejjebb).
Mivel tette tönkre? A versenyfelkészüléssel.
Követőik, az “életmódváltók”, a haladók iszonyatosan rá vannak feszülve az evésre, az “ízekre”, és ezért azt a fajta étkezést, ami a testüknek nem romboló, büntetésnek, megszorításnak érzik. Biztos te is látod ezeket a fotókat: pohárkrémek, smoothie, a tetején chiamag, gusztusos gyümölcsök, zabpalacsinta – édesség. Szénhidrátfüggők maradtak ugyanúgy, de most kétszer annyi munka egy süti, és négyszer annyiba kerül. Ebben a kajamániában adják el a sóvárgó nőknek a 900 forintos lisztkeveréket (ez negyed kiló ára ám), és ezek a nők nem is kerülnek sose az igazán jó forma közelébe, miközben az életmódjukat sem élvezik igazán.
(Szénhidrát vagy nem szénhidrát? Ez nem vita. Azt bármelyik versenyző megmondja neked, hogy pöpec módon leszálkásodni és úgy is maradni csakis szénhidrát nélkül lehet, és hogy a nagy kísértés, a formarombolás a kenyér, a süti, a gyümölcs.)
Én azt mondom, és az elejétől ezt mondtam: a tested éhezi, hogy megfelelő táplálékot adj neki, a tested utálja ezt a sok szart, az adalékanyagokat, a liszteket, a tespedést. A testednek egyszerű, örömteli dolgokra van szüksége. Amint megérted, mi tesz jót és mi nem (ez öt mondatban összefoglalható), az étkezésed nem korlát lesz, hanem felszabadít. Ami egészséges, az úgy egyszerű, mint a szerelem. A neked való, jól kitalált, egészséges kívánságaidat szolgáló étrendet nem kell betartani, nem kell feszülni rajta, és ha így élsz, nem is fogsz örökké az ételekkel foglalkozni.
Ám a versenydiétázó fitneszistennőtől sokat tanulhatsz. Hogy lesz ő olyan gyönyörű, és mi lesz a verseny után, illetve mi lesz velük húsz évvel később, ezeket mindenképp. Én láttam ezt közelről tucatnyi csajon, és láttam az amerikai neten, elmesélem.
Úgy mesélem el, hogy tudjátok: nem félek a kemény munkától, imádom az izmokat, és elítélem a “minden test szép” önbecsapós lustaságot.
Viszont itt nagyon komoly gondok vannak. Bővebben… →
Ez a két nap a sport jegyében telt, de nem a szokásos módon. Élmény, Dunakanyar, közösség, Duna, természet. Bringával és vonattal, HÉVvel mentem mindkétszer.
Szombaton egy szervezett, hetek óta várt kajakozáson vettem részt, erről írtam és tettem néhány képet is.
Julissal élmény oliNpiát nézni, mert eszes, figyelmes és vicces. Tévénk nekünk nincs (hüledezem is a kormánypropaganda klipeken, béna reklámokon, diktatórikus híradó-egy perceken). Szeretem az Index BBC videóit, és nem is csak az oxfordi angolságuk miatt, hanem mert annyira korrektek a kommentátorok, jól ejtik a neveket, nem elfogultak, nem pletykásak és celebrovat-szerűek, nem harsánykodnak, és nem a britekről, hanem mindig a legjobbakról beszélnek. Időnként elmegy a hang, egy kicsit buhera ez a netes tévénézés. Mondja Hajdu B., hogy “…mert ez a válogatott egy olyan vá…” Csönd. “-Logatott”, teszi hozzá tündérleányom csendesen.
Hát ezen pörögtünk mi itt, anyák, az elsős lányainkkal. Délutánra van a napközi, egy kis tanulás, játék az udvaron, kreatívkodás, és van a különóra-kínálat: nívós, sokféle, és igen drága.
Én mindenkit önmérsékletre intettem, akivel ez szóba került, mindenekelőtt a lányomat. Elegendő stressz és idő az iskola is, a különóra meg a késő délutánba nyúlik. Nemsokára az ember azt se tudja, kinek süssön majd mézeskalácsot, kit tegez, kit magáz, meg hogy hánykor ér véget. Ez a túl sok új inger sem optimális egy elsősnek, aki fél nyolckor ágyba zuhan, és fél hétig alszik.
Szeptemberben minden színes-szagos még, aztán feladat lesz az is.
Na de mégis.
Zene, valami kreatív, fejlesztés, ha az kell, sport…? Nyelv? Bővebben… →
Bejegyzek, szerkesztek, csevegek veletek, meg persze szedegetek le szemetet. Emelkedem egyre versenyben. Lelkesedem. Egyebet elfeledek, gyermeket sem szeretek, helyette reggel-este kegyetlen menet, legyen egyre remekebb e netes hely, s ereje emelkedjen, versenyen nyerjen.
Nem helyes, nem kedves, ellenzem. Kedvem szegte. Te e versenyt szervezted nekem s ezreknek, nememnek teljesen, nem egyetlen jellegnek. Egyenletes jelleg: kence, csecsebecse, szememet lelkesen kenegetem, kenyeret nem eszem, mert kerek lettem, tereket berendezek, meg eledeleket keverek, esetleg szexelek — nem lett elegetek? Webhelyem FENEM-jellege nektek helytelen? Mert? Kettes nememet (ez meg…!) szeretettel jellemezve, egyebet keresve kellemetlen eseteket felvetek. (Endre sem szenvedhetett.) E jelleg nem kence, nem szex, nem eledel — nem vetekedhetek? Eleve felesleges neveznem?
Ne kezeld le netes helyemet lejegyezve ellenszenved, nevetve s nevettetve. E FENEM-helyek kevesek, de lelkesek s emelkedettek, helyzetet ellenvetve s remekelve elemeznek, embertelen rendszer ellen, fejlesztve nememet, emelt fejjel. E helyen, melyen bejegyzek, ezrek s ezrek lettek, keresett s eszes netes hely ez, seregek kedvence. Kence-, eledel-, szex-, terefere-nethelyek meg engedelmesek rendszernek: lehetnek kedvesek, de nekem gyerekesek. Rengeteg szerepe lehet nememnek, nem egyetlen.
Lehessek nemem embere felemelt fejjel. Ne nevess, ne vess meg, versenyt ne terelj, egyetemleges ellenszenved ne jegyezd le nekem. Versenyben ez nem fair.
csak az olvassa. én szóltam 