2020 jön

Olimpiai év, szökőév! És új évtized.

Mostanában az van, hogy ahogy futok és számolok (nem futok sokat, de amikor, és ugye, a lépéseimet számolom, már sokszor írtam erről), a 2020-nál megakadok, mert ezek a számok ekkor még évek a fejemben, és 2020 jön most, nevezetes pillanat, koncentrálok nagyon. De nincs erre idő, máris 2030 van, és akkor azt gondolom, jaj, mi lesz akkor, 2030-ban, miféle világ (közben továbbra is futok, kutyát fegyelmezek, a számok is pörögnek), addigra minden gyerekem felnőtt, sőt… én meg milyen leszek, hol leszek akkor… 54 éves leszek, az nagyon sok? Agg, megtört, reményvesztett, beteg? Magam is a gyerekeim szemére hányok mindenfélét unalmamban, és az erőltetett összejárásokban meg az unokáért való nyaggatásban teljesedem ki? Látok-e még? Ez nagy parám, a jó látás (erős, de nem romló állapotú rövidlátóként).

És a világ? Háború, árvíz, fajkihalás, járványok, túltesznek a legrosszabb scifi-disztópiákon is? Ránk dől a ház, nem lehet majd vajat kapni? Megtalálom-e addigra a narancsárga üvegű napszemüvegem? Bővebben…

családi élet

Hú, most nagy nyugalom van. Csak szeretet, csak biztonságos terep – esély nincs ütközésre, kellemetlenségre, fájdalomra, idegenségre. Mert ez a békesség ünnepe. És nem hagyom magam többé.

Ismerőseim ellenben, a hagyomány szerint, aknamezőre indultak.

Ott aztán látnak mindenfélét.

Hogyan kell bő ötvenes embert beteg módon körbeugrálni.

Felnőtt embereket látnak, akik egymás foglyai holtukig.

Generációk gyűlölködését, rossz kommunikációt, anyagi különbségek élezését, kivagyiságot, nemi egyenlőtlenséget, alkoholt – minél visszásabb, ami van, annál vastagabb a máz, dekor, dínomdánom.

Megy a műsor, a mikor jöttök, miért csak akkor, mit egyél, mennyit egyél, pedig azt mondtad, nem azt mondtad.

Fullánkos beszélgetés arról, mi áll jól, úgy érti, meghíztál.

Mi hír a szomszédságban, tágabb rokoni körben – meghökkensz a mézesmázas körítésen vagy a nem is leplezett rosszindulaton, a spekulációkon, a szempontjaikon. És vég nélkül. Nqgyon kell mondogatni, olyan telekomreklámos módon, hogy a szeretteim, a szeretet ünnepe.

Meg-megüt egy-egy megjegyzésük, mert rólad is hasonkat lehetne mondani, ha el mernéd árulni, meg mernéd mutatni, milyen vagy igazán, mert te is iszol néha, meg csalod a Lalit, meg ordítasz a gyerekkel. De hát rég szerepet játszol. Ha nem, akkor te vagy A Problémás. A Tökéletes Sógornő kontrasztja. És hiába vagy intelligens, szabad és vicces, ha ő zserbót süt és lakberendez.

Nincs más téma, csak hogy kinek mit kell vinni, ki hova megy, mit esznek, ki vezessen. Kiürülnek az otthonok, megy mindenki kies hazánkban előbb délkeletre, aztán nyugatra.

És rengeteg pénz és energia ment el giccsre, “a lakás feldíszítve”, “négyféle süti”, “teríték” – hová tették a szemüket?

Magyarázzák, hogy a műanyag fenyő praktikus, megéri, már tíz éve milyen szuper, nem hullik. Hogy hol vették, mennyiért, és milyen tuti vétel volt, ez a téma. Mi több, emlékeket őriz, sőt, ökó! És lefotózza. És kiposztolja. A műfenyőt!

Vallástalan családok irritálóan materiális karácsonya, vagy épp beteszik a Messiást és misére mennek, na, az még szebb. Nem mintha keresztényéknél jobbat sejtenék, de az legalább szerves.

És az ételek és az egész hajcihő, előre retteg mindenki, unja és utálja mindenki, aki elmúlt húsz, a családosak a melót is, még ezeket a “felnőttek nem vesznek ajándékot egymásnak” (DE PERSZE DE), “igazán csak egy kis apróság”, “csak a gyerek miatt állítunk fát”, “idén ne legyen akkora sütés-főzés, hozzon mindenki valamit” redukált verziót is utalják, annyi meló, pénz és stressz, “de egy évben egyszer, ez volt a gyerek álma, anyu így szokta, legalább szép”.

Senki sem társasozik meg beszélget, a tízéves kirítta az újabb okostelefont, a hatéves drónt kap, apu már szereli is össze. A többiek tévéznek és a tévé előtt kajálnak, a kanapé bánja. Esetleg van még a csecsemők agyonabajgatása, fojtott neheztelés, kifáradás – de ha a háziasszony megfelel a mércének, attól ragyog mégis, ez megéri a gyomorfekélyt.

Te szereted azokat, akikkel a 24-26-át töltötted? Vagy menni kellett és elviselni őket, és jól összevesztetek és fuldokoltál attól, amit ki se mondhatsz és béna volt a ruhád is, és minden évben ez a hagyomány?

Minálunk bőséges, nem stresszes. Előtte mindenfélét elrendezős. Névnap is, harmónia, szeretés, semmittevés, filmnézés. Váratlanul erős érzelmek. Tombol a szél.

 

Lefotózom majd a jelentékenyebb könyveket, örömöket.

…maradunk

Amikor ezt a Cseh Tamás-számot a Budapest Bár először játszotta, pár, de biztosan nem tíz éve, nem az első lemezen volt szerintem, akkor még nem volt ez a jelentése neki, amitől rázni kezd a sírás.

Maradunk. Én maradok, ez biztos. Bővebben…

kezdeményezés

Idén ne vegyél annyi tárgyat. Ne süss-főzz és dekorálj annyit.

Vegyél lehetőséget, élményt ajándékba:

sportolósat,

kultúrával kapcsolatosat: újságelőfizetés (a be nem hódoltak!), koncertbérlet, -jegy, színházjegy (gondolj a függetlenekre!), könyv (magyar, fiatal, de nívós szerzőtől! ne agyonsztárolt lektűrt vegyél!)…

A december 6-iki, ma még épp kapható Magyar Narancs kultúrarovatában találsz listát (Majdnem tizenegyes – magyar irodalom). Ez nem eladási, hanem kritikusi rangsor.

További tippek itt: kultúrnapló

békesség a földön a jóakaratú embereknek

Na, vettem végre netjegyet, mert amúgy konditeremben meg bisztróban, kávézóban megy a blogírás meg az ügyintézés.

Az elmúlt napokban, a meghitten kényszerű, hétköznapi teendők – kutyasétáltatás, karácsonyfavásárlás, cuccselejtezés és szemétlevivés, szaloncukor-akasztó, savanyú káposzta és hús beszerzése – közben elindult bennem több poszt: jaj, majd leülök, megírom, csak előbb még edzés/látogató/főzés/elálmosodás. Aztán elmúlt a pillanat: elhallgattak a bekezdésnyi szövegek, az újszerűnek vélt tételmondatok. Már nem érdekes, nem járatom rajta az agyam.

Ez viszont továbbment és összeállt. Bővebben…