már milyen régóta ez az a táj!

Mit mondjak és hogy mondjam? Meg vagyok rendülve. A táj – Fertőrákos, Fertőmeggyes, Ruszt – megsérült, érzelmileg is és tragédiák helyszíne. Mégis, ez az a táj. Itt írtam a hely kultúrtörténeti jelentőségéről: top 10 – élmény hová tűnt az emelkedő? Itt a saját élményeinkről: soha még ennyi kép! 1. soha még ennyi fotó! 2. És aztán itt: még mindig ez az a táj Ősszel szokunk jönni, minden évben. Október 1. a házassági évfordulóm.
Nyúlia
Jártam az esküvői vacsorám helyszínén, ugyanabban a parasztházban aludtunk, a hosszú rendezvényteremből nyíló, süllyesztett kádas szobában.
Voltunk a nászéjszaka (de hülye szó) vízi szállásán is.
Képernyőfotó 2018-10-13 - 18.45.02

a huszonegy házból tíz porig égett tavaly nyáron, ezek a betoncölöpök maradtak

14 fokos

Pedig János már nem él. És én is megváltoztam. Elmúlt a felfedezős frissesség belőlem, pont úgy, ahogy otthonos lesz egy lakhely vagy egy szerelem. Nem tartom már akkora kunsztnak a minőséget és a tisztességet, magamtól sem. Amiért rajongtam, az nem csak nem bonyolult: vannak árnyékai, kopásai. Mindig is voltak, csak naiv voltam? Mostanában lettek kopások? A naivitás, az ujjongó lelkesedés elvesztése kopás? Vajon ezzel jár a szerelemtelenség, a józanság, az önismeret, a határok tisztelete, a saját igényeim komolyan vétele? Nem tudom, hogy fogalmazzak. Belül zajlik mindez, és fáj nagyon. És megint G. szavai: “bárcsak tudnék feleennyira úgy örülni valaminek, mint te akárminek.” Már én sem tudok annyira. Már nem misztifikálok. Észreveszem a gyarlót, a drámát. Magamat is észreveszem. Így aztán a dolgok már csak úgy-ahogy csodálatosak. Viszont ebben az állapotban felviláglik az élet értéke, az egészségé, az emlékeké, az intenzív érzéseké. Nem csak bennem zajlik mindez. A helyi viszonyok átrendeződtek, munkás kéz kevesebb akad, és az őzek meg a szokatlanul későig itt időző seregélyek lezabálják a szedetlen szőlőt. Az értő kéz, a világló tehetség nem tud hibázni, viszont nem is lobog annyira. Nincs arra ideje. Munka van, feladat van, tartja a frontot. Nem biciklivel jövök most, de még Sopronból sem buszozunk, elaggott Volvóval visz a házig a Maestro. (Az előző bejegyzésekben találod a Maestrót.) Mégis, áthatóan helyiek a szagok, jóízű terményeké, gyógynövényeké, címeres téglába ivódva sültek, must, zsálya és kályha. A lomb aranysárga, a fehér húsú birsalma ragyogó korall sajttá fő és dermed, és ha fehér szőlőből vörösbortechnikával készít a Maestro bort, vagyis a héján hagyja, az fényesen narancsszínű lesz. Lőrinc szombat délben érkezik. Elmegyünk a tóhoz. Végig a mólón. Hattyúk, fecskék, elárvult betoncölöpök.

az utolsó közös utazásunk, 2012 szeptemberében. Dávid két és fél éves

Álmaim megrendítően, erős testi érzetekkel gomolyognak a nyugat-magyarországi csöndben. A nap melenget, és a gyerekeim már nem esnek a vízbe. Örülnek, önállóak, és intenzív emlékeik vannak. Birsalma és szilva, utóízek. Kacsamell, halászlé, vargánya, borjúmirigy, báránycsülök, egy-egy deci borok. Megkérdezem, mi ez a mirigy, a Maestro habozik a válasszal. Tudja, hogy ez az a szerv, a thymus, amely Jánosban az első tumor volt. Mindent tud.

5 thoughts on “már milyen régóta ez az a táj!

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.