Hát, amellyel, ímhol, igenis kezdünk mondatot, ez a hétvége hatalmas löket vérfrissítés volt. Meg is lepődtem, hogy ennyire jót tett, feltöltött, egyrészt mert bár kicsit belefásultam a budai mindennapokba, de nem éreztem rosszul magam (vagyis, nem üvöltözött bennem az igény, hogy változást, élményeket, pörgést, gyerekmentességet és gyűlölködésszünetet, de azonnal!), másrészt mert az utazás, a szervezés, a pénzköltés, az összepakolás, a repülés és repülőtérre jutás, illetve a családnak a helyettes juhászra való bízása, távollétemben is evése, tisztán tartása, iskolába stb. menése mindig stressz.

Szívmelengető volt, hogy M., a csakazolvassás berlini erődítmény a reptéren várt (nem nála laktam aztán), és így volt egy közös másfél óránk. Köszönöm! Örültem nagyon.

Mert aztán a befutáskor, a célban, a brandenburgi kapunál nem nagyon találtuk meg egymást, 37 ezer résztevője volt a versenynek.

A kaput Carl Gotthard Langhans építette 1788 és 1791 között:

De csitt! Ez még a jövő. Még csak most érkeztem. M-val el-S-Bahnoztunk a reptérről, majd beültünk az Alexanderplatzon a Dreisig nevű csehóba (na jó, pékség), ahol magyar volt a pultos, majd, legnagyobb döbbenetemre, beállított egy félkarú férfiú és három társa. Ez azért döbbenet, mert egy hete láttuk a Berlin, Alexanderplatz című katonás előadást, amelyben Mészáros Béla, kinek egyre inkább rajongója leszek (a Krétakör után már bizonyosan!), ekképp mutatkozik:

Majd O-val és később szállásadónkkal, a (nektek, haha) rejtélyes X-szel bővültünk a pékségben, és kis rajtszámfelvételi kitérő, séta után (a hatalmas Tempelhof-reptérépületben volt a versenyközpont!) szállásunkra metrózánk, melyet az Úr a kies, madárdús, virágzó délkülBerlinbe helyhezett. Agresszíven viruló tulipánfa!

Nem keveset vacsoráztunk, kacsát és vajmakrélát éspedig megannyi zöld terménnyel és egy nyalat 85 százalékos csokival és unikummal, melyet az őshazából hoztam még. Másnap ismét a Tempelhofer Felden lelt minket a délelőtt, ahol a nagy kopárságban van egy fél hektárnyi gerillakert. Akkorra már G. is megérkezett. Menő volt előtte a neuköllni kis piacon beszerezni a mindent (vaddisznószalámit, sajtokat és 5 százalékos tejet). Hangsúlyozom, hogy mi NEM (alig) ettünk kiflit. Amúgy Berlinben ritkaság is. “Német kölcsönszó az ausztriai Kipfel vagy ennek tájnyelvi kifl alakja alapján.”

Innen vonatoztunk délnyugatnak, kajakozni a hirtelen nyárban. Lett egy kis színünk, ahogy a nagymamánk mondaná.

Ugye futottam én már külföldön, de most először voltam Csakén (vagyis nemcsaláddal, de most, hirtelen ötlettől csatlakozva G. is mint manager /ejtsd: manager/, és madridi–bécsi futópartnerem, O.). Ez így, csupa vagány felnőttel (beleértve szintén futó szállásadónkat, X-et is) nagy nyugalom volt, mert nem kellett szervezni, szórakoztatni, édes ételeket felhajtani, lefektetni, békí- és csitítani a klónjaimat.

Ő nyert. 1:05:45, pályarekord. Szolid három percet vert rá az első három férfire.

Összehasonlítom nektek – teljesen önkényes szempontok alapján – az utóbbi négy, komolyabb futásomat:

 

Elég bénán szerkesztettem ide be, de a táblázat itt is megnézhető:

https://docs.google.com/document/d/1OqJ9nHTPPQQZj4RzGOsW6kQNSrc1WwK7DKm3rkhfgUA/edit?usp=sharing

Ha ti is futtok, átgondolhatjátok a saját versenyélményeiteket, esetleg tervezhettek külföldi, futóturistás utakat versenyekhez kötve. Közel s távol, hosszú, rövid, extra és sima aszfaltos, itt minden van:

http://aims-worldrunning.org/calendar.html

Most az egyik nagy és új élmény a G. által kölcsönzött Garmin sportóra használata volt. Én ugye életemben nem monitoroztam, kütyüztem semmit, de G. pont azzal az órájával jött, így adódott a kölcsönkérés (aztán kedvesen gratulált neki az alkalmazás, hogy milyen szuper félmaratont futott!). Pontosan a rajtvonalon, az első lépésnél indítottam be, de fél perccel később kapcsoltam ki. A Garmin híresen túl is mér, de tényleg jóval többet futottunk a 21097 méternél a kerülgetések miatt. Itt vannak az adatok, útvonal, mindenféle:

Amit nem értek, hogy egyszer sem pisiltem a verseny közben, sőt, sokáig utána sem.

A vasárnap este, a verseny utáni búcsúszessön nagy élmény volt. Nem maradt nálam se víz, se telefon, se pénz, se térkép, lesz, ami lesz alapon, a célban viszont esélytelen volt megtalálni egymást. Ezért csak némi bolyongás, ismeretlenektől való telefonkölcsönkérés (áldott jó bizalom, segítőkészség!) után egyesültem a többiekkel, majd G-vel beültünk az Einstein Kaffeeba:

K. is odajött, aki épp a napokban tisztelt meg egy visszajelzéssel:

, és kiderült a sorok közül, hogy ő is németországi, aztán direkt kérdésre az is, hogy berlini. Hát nem odabiciklizett ő is, hogy aztán MINDENEN röhögjünk? Lecsúszott egy elsőrangú groser Brauner és egy komoly bécsi szelet is, valamiért ribizlivel és kapros uborkasalátával.

Innen estére átmetróztam (rajtszámom birtokában ingyen) egy még északibb városrészbe, és egy strandröplabdázós parkban, az egykori Fal helyén ültünk, vizet ittunk és megbeszéltük a világot mint olyat, nem mással, mint Vay Blankával. Megindító, érdekes, emberi, fontos beszélgetés volt, nagyon komolyan formálódtam társadalmi és transztémában is, majd összefoglalom az ide tartozó részeket. Blanka igaz ember.

Az egész hétvége egy mondatban: töményen tapasztaltam emberi jófejséget, okosságot, viccességet és autentikus városélményt, nekem való emberekkel, sok sporttal, ami eleve antidepresszáns, és ráadásul úgy alakult, hogy nem volt semmi utazási gikszer (késés, félreértés, eltévedés, tárgyelvesztés).

A szerző levonja a tanulságot:

1. Berlin tele van szívemnek fontos emberekkel.

2. A magyar zászlót megpillantani a követség tetején IJESZTŐ volt (“hát itt is…?”), egy villanásra legalábbis.

3. Hosszú az élet.

4. Legyél nyitott.

5. Futni jó, túl sokat futni nem jó. A fájdalommentes mozgás, porcok, izmok sokkal fontosabbak a kemény sportnál.

6. Jókat enni jó. Hüvelyest enni vegán szolidaritásból azonban nem jó, nem is fogok.

7. Mintha, ööö, szerelem készülne.

Jövő héten is mesélek majd!