Tele vagyok élménnyel, alig jutok íráshoz: az elmúlt napokban egyik túláradó, legmélyebb rétegeimet is érintő behatás után jött a másik, és ez most főleg színház és lélek. Katona (Kamra) maraton, mind a négy Eszterrel és Tündével, és kettő Lőrinccel:

Péntek: Jeanne d’Arc MUST HAVE

Szombat: Berlin, Alexanderplatz

Vasárnap: A mi osztályunk MUST HAVE

Hétfő: A kaukázusi krétakör MUST HAVE

Megszeretek színészeket (Mészáros Béla, Elek Ferenc, Rujder Vivien, Tasnádi Bence), ismerőssé válik a rezdülésük. Megterhelő, sírós, színésszel összenézős pillanatok: te is, én is.

Hétfőn Eszterrel, kutyával leánykökörcsinek között, szellőben és szandálban bóklászunk. Van két jó ebéd: blogtalálkozó Ildikóval, meg a fiammal egy, jövőről beszélgetős (csülök, Menza). Bor, három pohár is! Egész lelazulok. Jó azt hallani, hogy elmegy valaki felvételizni a Színműre, és a vitt “szabad szöveg” felkészülménye, az a normálisék.

Mi van még. Történik minden, figyelek befelé, sok a csönd, séták, betör a múlt. Írás (regény, ketókönyv, még mindig gyúrom). Anyám és apám is… nem részletezem, nem ide való, de nagyon megrendít. Milyen szép, intelligens, szinte művészkeze volt és maradt apámnak. Másról velük kapcsolatban, ami ide való és bírható, nem tudok beszámolni. Épp rügyezik csak a szétszáradt, csonk cseresznyefa, az ablakon behajló, az újszülött Julira illatozó, virágzó (2008. április 4.). Lőrinccel elmegyünk anyai nagyapám (a csillagász) sírjához, letakarítjuk a fonnyadt tárgyakat a gyűrűs bolygót ábrázoló sírkőről, és köszönünk Bartók Bélának és Bajor Gizinek is.

Lőrinc olvas. Mindent. Shakespeare-t, Brechtet. Az apja könyvei ezek. Mindenki azt kérdezi, velünk lakik-e. Ki terjesztette ezt el, hogy nem?

Elgondolkodtatnak emberek. Ahogy megérünk, egymáshoz érünk a barátokkal, komolyan meghatódom ezen. Megyünk Berlinbe, például. És vannak ezek a nem-komoly emberek, akik valaha annyira mondták, akarták, mutatták, bizonygatták nekem, hogy ők mennyire, pedig nem kértem. Ezek a 40 fölött ide-oda csapódók, magukból kifordulók, két héttel vagy évvel később agresszíven, hazudozva ócsárlók. Hogy lehet az, hogy valaki leéli a fél életét, felnőtt, felelős, gyerekei vannak, és ennyire nem tudja, mit akar, mit szeret, mi a lényeg, hogyan éljen? “A” kizárja “B”-t, de ő bizonygatja hatalmas hévvel mindkettőt, hökkenetes fordulattal – és ez nem a damaszkuszi út, mert a második a megalkuvó, a sunyi, az önigazoló. Na, hát ez van, ez lett, mindig sokat képzelek az emberekről.

Jaj, volt a korrektorverseny, ez még nagyon megrendített. Maga a versenyzés nem volt akkora ügy: két részből állt a feladat, egy javítandó, pendrive-n letöltendő, saját gépen korrektúrázott, majd visszatöltött ál-újságcikkből (ehhez mindenféle segítséget lehetett használni, netet, szótárt, és persze telepakolták extrém mennyiségű, életszerűtlen problémás alakkal), és egy négyrészes tesztből. Én nem használtam semmilyen segédeszközt, netet sem. Nyolcvanan neveztek, a saját kútfőm és jelen tudásom a mezőny első negyedének végére volt jó (19.), az elválasztás (idegen tulajdonnevek!), az egybe- és különírás geek esetei és a kötőjelezés a fejlesztendő területem. Eszter 12. lett! Ami megdöbbentett, hogy ezek ugyanazok az emberek, a tanáraim, és ugyanaz a hangulat, az ELTE-nek az az ódonsága, merev, lassan mozduló jellege! Vissza a húszas éveimbe! Én 6 és 34 éves korom között iskolapadban ültem ám, jegyzeteltem, vizsgáztam és szót fogadtam, mert az angol szakot főiskolán kezdtem, aztán elölről kezdtem egyetemen, csak fél évig nem jártam, amikor Julist szültem. Mellette persze dolgoztam kamaszkoromtól, de belém ivódott a sok év alatt ennek az infantilizált, passzív jellege, ahogy ülök, és megmondják, mit kell csinálni, és elég jónak kell lenni egy rajtam kívül álló, hozzám nem illő mérce szerint. És megutáltam ezt, méltatlannak tartom a frontális oktatást. A Hatalmasok, Akik Döntenek, Megmondják, mikor, hova, meddig, mit, milyen színű tollal. Ez nem élet! Csak aktívan lehet, csak belőlem fakadóan, alkotóan, kezdeményezően, sok szabadsággal. (“Én ma is és minden nap ezt csinálom” – figyelmeztet csendesen G., aki az irodai munkáról ugyanazt gondolja persze, amit én, de ő abban dolgozik mégis: “olyan az életem, mint egy jóképű, igazán kellemes ember, és akkor itt van rajta, az arcán, letagadhatatlanul, kikerülhetetlenül egy nagy tűzfolt, az a munkám. Nem lehet tőle eltekinteni, mindent tönkretesz.”)

Mostanában nagy harmónia és erő van bennem. Végképp Artemisz vagyok, semmi Vénusz nincs bennem. Szépség, nyugalom, jó alvás. A feszültség annyi, hogy tisztán látok és ki is mondok dolgokat, erre nyomnak, de egészen agresszívan ám, hogy nem igaz, nem úgy van az, hallgassak arról, amiről tudom, hogy igaz. Felnevettem ezen, és hát erre jók ezek az erős hősök, Gruse is a Krétakörből és Jeanne d’Arc. Nem tagadom meg, amiről olyan biztosan tudom, hogy úgy van és fontos, és nem is hallgatom el, semmilyen érdek nem fojthatja belém, hiába démonizálnak, űznek, értetlenkednek. Eleinte is azt gondoltam, úgy álltam hozzá, és most is. Nem változott. Mert ezek lényegi kérdések.

Tarts ki amellett, amiről tudod, hogy úgy van. Ha máshol nem, agyban. Ne hagyd, hogy átírják! A józan eszed, az igazságérzeted, a megvásárolhatatlanságod az utolsó réteg bőröd.