mit jelent nőnek lenni? 1.

Nem baj, ha erről az beszél, aki nő.

Röviden: két nem van. Ahogy tanultad a suliban, úgy. Nem változott meg.

Két olyan nem van, amely valóság, minden más vagy anatómiai hiba, vagy konstrukció: annak kifejeződése, hogy a nem megélése nem komfortos – egyébként keveseknek az, de amennyire lehet, próbáljuk élvezni. Ahogy megélik e két nemet, az sokféle. Az nagy zavaros, és a zavarosban sokan keresgélnek mindenfélét.

Minden kamu? Vannak-e őszinte transzok? – kérdezi indifferens, intakt, kíváncsi vacsorapartnerem. Ezt a kérdést talán fel lehetett tenni 2012-ben, de azóta?

Mindenki keresi magát, ők így. És ma már megéri. Csak nézek, mi lett ebből az egészből. Azt állítja, ő is az, mint én. Vagy már nem elég különleges a transzneműség sem, kell még jobban bonyolítani.

https://lathatotranszok.blog.hu/2017/11/23/nem_vagyok_no_de_nem_vagyok_ferfi_sem

Transzként kiállni a nyilvánosság elé olyan előnyöket, jogokat, pózokat jelent, hogy szerintem mára senki se tudja, mi ez. Hordozza is körbe őket a balos média. Ügy. Fontosság. Csinosság. Egy nem túl vonzó férfi jó nőnek érezheti magát.

…szükség lenne egy olyan térre, ahol mindezt biztonsággal meg tudnád élni.

Egy ilyen világban senki nem erőltetne rád címkéket. Nem érdekelne senkit milyen gyakran váltogatnád a neved, nemed, identitásod, önkifejezésed illetve stílusod. Azt viselhetnél amit akarsz, kísérletezgethetnél bármilyen dzsender konfigurációval, elmerülhetnél a zavarban akár szándékosan, akár véletlenül. 

https://transvanilla.hu/genderqueer

Egy keményen dolgozó ember csak hüledezik ezeken, ha pedig az ő nőségét kérdőjelezik meg, akkor még ideges is lesz. Nem bánt senkit, nem bántunk senkit.

…a transzneműség nem afféle választott életmód, amit a budapesti elit unatkozó tagjai követnek, hanem egy velünk született állapot, ami bárkinél, bárhol megjelenhet. Ismerek transzneműeket az ország minden szegletéből…

Muszta Cecília – „A társadalom szélére sodorva tényleg tud rémisztő lenni a modern világ”

 

Ez az instagrammer pedig aktivizmus címén ügyeket hergel, drámázik és nagyon vágyja a visszajelzést, hogy ő nő, jó nő, szép nő, hősnő.

Úgy kiírják a facebokra részletesen az elnyomottságot. És váltogatják, hogy ők most mik, és láthatólag élvezik. Minél több volt a hátrány akkor, amikor még nem találtak rá a transzgumicsontra, annál nagyobb élvezet most parádézni. Az áldozatiság is jobb, mint nem látszani, átlagosnak vagy még jelentéktelenebbnek lenni. Van ethosza.

Ő. Vagy ő. Vagy ő.

Hallgassuk meg erről a témáról Kent is, aki beavatkozások tucatjai után nemrég coming outolt, hogy ő Barbie. Ken, a progresszív nyugatról. Belátom, ez bulvár, annak is az alsóbb része, de van tanulsága.

3:55-től:

I have been living as a woman. Wearing heels, wearing make up, having hair extension…

 

Ennél sokkal egyszerűbb a nőség. Ingyenes, nincs vele meló, sem lelkizés, és nem nyomja a lábujjakat. Ami lelkizés, az valami más. Amit úgy meg kell keresni: ki is vagyok? Az a nem TAGADÁSa.

Régebben: “I am the fruit of my imagination.”

A női lét nem bonyolult: aki nő, az nem beszél róla. Magától értetődő, természetes állapot, a sziklán is, a szélben is. Ahogy születsz: kromoszómák, elsődleges és másodlagos nemi jelleg, hormonok, reprodukció, és aztán az vagy, míg élsz. Lehet, hogy problémásan, de akkor is az vagy, és annak fognak tekinteni. A fogantatás pillanatában eldől, és nem változik meg. Nincs olyan, hogy valaki rossz testbe születik (interszexualitás van), és nincs külön lélek (bár jól hangzik).

A többi szövegelés, különcködés, és valami egész másról szól. Bővebben…

“az emberi jogok nem torta”

Át vagyunk verve. Liberális lencsefőzeléket etetnek velünk, pár szemért odaadtuk az igazi, balos és feminista örökségünket. És aki eladta nekünk, az sztárkodik, és még mi lájkoljuk buzgón. Nyomás van: a brancsba tartozol-e? mit gondolsz? Én semmi különöset, egyes részletkérdésekben iszonyú hamisság van (például, hogy kikre próbálnak törvénymódosítást és öngyilkosságokat rákenni a hangadók) – de többet olvasok és elfogulatlanabbul, mint aki nagyon tudja rögtön, mi a véleménye.

Meg aztán kérdőre is vonnak. Konkrét személyek csinálták ezt többekkel, mint amit ez a fóka:

http://wondermark.com/1k62/

Ha más véleményed van: “ne már, csajok, mi ez a folyamatos hiszti meg menősködés? Emlékeztek még, hogy a feminizmus kiállt a pornó és a prostitúció ellen? Nem influenszerek sajnáltatták magukat a kanapén!”, akkor jobb, ha hallgatsz.

“Majd ha össze bírunk fogni és el tudjuk fogadni, hogy nem vagyunk egyformák, akkor… Addig szerintem jobb, ha hallgatunk.” (Péterfy-Novák Éva, színpadról) (a májusi hajszájuk fényében ez nyihihihihihihihihi)

Olyanok uralják ma a feminista beszédpozíciókat, akik jobb esetben nem értik, mi a nők érdeke, de valószínűbb, hogy nagyon is értik, csak nem érdekli őket, és áldozatok fotóival haknizva maguknak építenek karriert, mindig felszínes és olykor nőellenes témákkal etetnek tízezreket, hatásvadász drámát rendeznek minden egyes napihírből, koherens világnézetük nincsen, és akkor érzik magukat elemükben, amikor tapsoltatnak maguknak.

Ami a címben van, azt Bővebben…

a furák és én

Eljött az idő, hogy a magam számára tisztázzam, hogyan vagyok én a liberális, emberi jogi megközelítésnek az identitáspolitikai részével. Mit gondolok én a másságról, mennyire támogatom a legkisebb kisebbségek emancipációját, beleértve az engem rohadtul irritáló aspergeres figurákat (és íme, nem félek, leírtam!), a kövérségüknek előnyöket követelőket is, valamint a transzokat, akik ügyének afféle népszerűsítő fóruma próbáltam lenni, de csak kikezdtek és felhasználtak…?

Idézem egy korábbi posztból azt a folyamatot, amin átmentem. Én, aki mindig előre, tiszta szívvel, érdek nélkül, másokért cselekedtem, így összegzek:

Mióta evilági lettem, a privát életemben inkább saját javamra figyelek homályos eszmék helyett, amelyeket ki így értelmez, ki úgy, de mindenképpen az én feladatomnak és nem a sajátjának; szerepek és funkciók, amelyekből hamar mások elvárása, dobozba tuszkolás lesz, aztán követelőzés és számon kéregetés, jaaaaaj… sokat mesélhetnék erről. Amióta a blogon is arról beszélek, hogy nekem mitől lett jobb, mázsás teher gördült le rólam. Amióta nem tépelődöm a déemben, hogy talán az ökobio fair trade chiamag is biztos erőszak valakik ellen, amióta nem akarok mindenben egymillió százalékig tudatos, önreflektív, igazságos és hasznos lenni, azóta vagyok jól.

Hogy a mondandóm azért ne regresszió, tehát ne a szokásos kismagyar alterofóbia legyen, annak az a biztosítéka, nem csak spekulálok, hanem nyitott elmével figyelek, árnyaltan gondolkodom, ismerek sok érintettet és olvasom az ezzel kapcsolatos angol nyelvű vitákat, illetve magam is írtam érzékenyítő tartalmakat. És én megtapasztaltam azt is, hogy nőellenességgel, elnyomással, kápósággal, testszégyenítéssel vádoltak azok, akik tőlem tanulták a feminizmust, itt töltötték a napjaikat a blogon, meg voltak sértve azon a kínzó érzésükön, hogy tán ők is elmehetnének edzeni (de elmentek végül, és de, az egészség mégiscsak súlyfüggő!), akik ellopták a témáimat, szavaimat és ellenem használták fel őlet.

De nem vagyok benne biztos, hogy ez a keskeny út létezik-e. Nagyon keskeny.

Nem kedvelem, amikor valaki elvonatkoztatás, alapos elvi háttér és általában vett aktivista tevékenység nélkül, csak mert épp úgy alakult az élete, hogy – mondjuk – beleszeretett egy azonos neműbe vagy vegánná vált, hirtelen aktivista lesz, és másokon is követeli, hogy “legyenek ők is nyitottak”, váljanak aktivistává vagy legalábbis szövetségessé. Ez az egyik oka annak, hogy 2014-ben elidegenedtem a hazai feminizmustól. Hogy rám róttak feladatokat, aztán meg korholtak, pont akkor, amikor friss özvegy voltam és két óvodásom volt.

Azok a felvilágosult emberek, akikkel szívesen töltöm az időm, és akik közé magamat is sorolom, azt a minimumot mindenképpen hozzák, hogy nem akarnak normákat erőltetni másokra. Nem veszik elő a feszületet és a fokhagymát, ha megtudják, hogy valaki vállaltan gyermektelen, meleg vagy transz, netán aszexuális, vagy másban leli örömét, mint amit a mainstram romantikus filmekben látunk.

Nagy a szabadság, és legyen is nagy atekintetben, hogy ki hogy éli a magánéletét. Legyen képes mindenki kritikusan feltenni a kérdést: most ezzel, hogy kék a haja/felizgatja a lónyerítés/utálná a saját gyereket, EZÉRT nem vállal, tényleg kinek árt?

Kinek árt az, hogy ő olyan? Miért tolerálom? Miért nem? Normatív vagyok? Ezek alapkérdések azok számára, akik nem hisznek A Rendes Ember Mítoszában. Bővebben…

“én nem jó nő akartam lenni” – interjú vay blankával 2.

Az első rész itt olvasható:

https://csakazolvassa.hu/2019/05/25/en-nem-jo-no-akartam-lenni-interju-vay-blankaval-1/

És mikor jöttél rá…?

Mélyen belül mindig tudtam én, de csak mindig azt mondtam magamnak, hogy nem vagyok elég szabad hozzá. Valahogy megmaradt a nem létező, mesebeli dolgok kategóriájában, hogy lehetnék nő is. Aztán csak elkezdett motoszkálni a dolog. Elmentem egy berlini tanácsadásra egy queer-transz szervezethez. Mondtam nekik, hogy én egy biszexualitásával rendben levő férfi vagyok, erős női oldallal, amelynek öltözködéssel most adtam egy kis teret, ami nagyon jó, de nem tudom, hova fog ez vezetni. Megkérdezték: ha holnap reggel bármilyen neműként ébredhetnél, mit választanál? Akkor én elsírtam magamat, megértettem, hogy nem igaz többé, már csak kifogás az, hogy nem vagyok elég szabad ehhez a döntéshez: hiszen életem legfontosabb szereplője éppen pár hete hagyott el. Tehát nem volt már mit vesztenem: szabad voltam.

És egy olyan városban éltem, ahol transzneműnek lenni oké. Másnap reggelre már biztosan tudtam, hogy bármi is lesz, belevágok.

Mikor történt ez a kimondás?

2015. december 21-én. Az év legsötétebb napján. 37 éves koromig izgalmas és értelmes feladatokat végeztem, inspiráló közegben, értékes emberekkel, akik szerettek. Volt egy boldog házasságom. Mégis ott volt bennem valami lappangó halálvágy. Alapvetően azért éltem, mert a számomra fontos embereknek nem akartam fájdalmat okozni. Fegyelmezett voltam. El nem tudom mondani, hogy ez mennyire fárasztó.

És akkor másnap…?

Másnapra nem lettem nő, de döntöttem és belevágtam a tranzícióba. És elmúlt a halálvágy. A transzneműség nem arról szól, hogy akkor most lehet műkörmöm meg hatalmas szilikonmellem, hanem például arról, hogy nem gyűlölöm már számomra is rejtélyes okokból a létezés minden egyes pillanatát és molekuláját. Ez a transzneműség tétje és lényege. Hogy amint az ember elkezd önazonosan élni, elmúlik a halálvágy.

Én tudom, hogy nevetséges volna a sztereotip női öltözködés. Magas a homlokom, férfias a hangom, ez nem fog változni. És tudtam én azt is, hogy hányféle nehézséget vallalok: pénisszel akarok nő lenni? Ki randizik majd velem? Kitagad az apám? Hogy találok munkát? Transz nőnek lenni Berlinben sem előny. De ezt MIND fölülírja az, hogy a saját életemet élem. Objektíve elég rossz helyzetben voltam ekkor: egyedül éltem, nem volt ismerős a közeg, szar munkám volt (napi sok órában biciklis futárkodtam), nem volt jó a lakásom sem – de életemben először azért éltem, mert akartam élni, és nem azért, mert muszáj.

És hogyan jeleníted meg ezt a nőiséget? Itt ülsz, két karikafülbevalód van, a hajad lófarokban. Nőies szabású, sportos, hosszú felső van rajtad, és rózsaszín mintás leggings. Miért fontosak ezek? Úgy értem, miért pont ezeket az elemeket választottad a nőiség külsődleges megjelenítései közül?

Talán a férfiszocializációmból adódik, hogy nincs türelmem, kedvem a nőiséghez köthető pepecseléshez: szempillaspirál, rúzs, magassarkú. Ez a nőiség? A lófaszt.

Melltartó…?

A melltartót bohóckodásnak érzem: az én méretemmel nincs rá szükségem, kényelmetlen. Időt és pénzt kéne arra szánnom, hogy találjak olyan melltartót, amely kényelmes ugyan, de továbbra is fölösleges.

Mondtam én, ha jössz, a sziszterhúd jegyében elviszlek Zero Feelt venni…

Jobb ez a reggeli itt. De ha lenne vagy lesz olyan mellem, ami funkcionálisan indokolja, akkor hordok. Ez annyira nincs a fejemben, hogy a barátnőmnek volt, hogy úgy kellett nagy nehezen meggyőznie: állásinterjúra melltartót kell venni, Mädchen!

És…?

És akkor felvettem a sportmelltartómat, amelyet az uszodába is hordok. Amúgy melltartó nélkül jobban járok: akinek gyanús, hogy én most mi az isten csudája vagyok, az látja, hogy igazi a mellem, ha meg melltartóban vagyok, akkor meg azt gondolhatja: nocsak, egy férfi melltartóban. Szerintem nem oké az sem, hogy a cisz nőket melltartóba kényszerítik, és ezt továbbra is tartom.

Tehát te lavírozol aközött, hogy elítéled azt, amire a társadalom a cisz nőket kényszeríti, és hogy a világ számára értelmezhető, sztereotipikus női nemi jelekkel lásd el a tested.

Igen.

ez a kép az ÉVA magazinba készült, Lábady István fotózta, és én akkor találkoztam először Blanka történetével

Más lenne ez, ha fiatalon kezdted volna a tranzíciót? Jobban csajoskodnál?

Tizen-huszonévesen akkor jó nőnek lenni, ha megfelelő az énképe, önbizalma az illetőnek. Én nem voltam fiatalon nő, ezzel nyertem és vesztettem is. Tizen-huszonévesen folyamatosan nyomasztó elvárásokra kell reagálni. És megöregedni is rosszabb női testben. Vannak az én nőiségemnek korlátai, de legalább abban a testben fogok megöregedni, amelyben élni szerettem volna. Objektíven nézve nem csináltam jó cserét, de nem érdekel.

Azért az idős férfiaknak sem könnyű, van a prosztatarák, amely mindenkit elér…

Na, erről a lehetőségről például nem mondtam le…

Az megmarad?

Igen.

Szóval, mit és miért választottál a társadalmi kódok közül?

Azt, ami nőiséghez tartozik, ugyanakkor kényelmes, kézenfekvő, nem macerás. Szemceruzát mondjuk háromszor használok egy héten, rúzst egyszer vagy kétszer. A kettőt együtt talán soha. Az idő felében van a kezemen körömlakk, ez például nagyon hatékonyan segíti a környezetemet abban, hogy a megfelelő nembe soroljon. Ami nekem, mint ahogy minden nőnek és férfinak is, egyaránt fontos. Ha nincs rajtam körömlakk, jóval nagyobb eséllyel mondják, hogy “jó napot, uram”, ami elég szar érzés. Mert nem vagyok férfi.

A nagyon hangsúlyos, sztereotip (“ocelotmintás”) önmegjelenítés oka a transz nőknél ez. A transz férfiaknak egyszerűbb a dolga: amit ők csinalnak, az kisebb tabusértésnek számít, nem olyan provokatív egy nő férfiruhában. Persze nem különösebben szeretik heteronormatívék, hogy megszegi a szabályaikat, de mégse bántják annyit. Ráadásul a tesztoszteron, amit szednek a tranzícióban, úgy hat – hacsak nem reménytelenül női a testalkatuk –, hogy egy éven belül senki nem mondja meg, hogy transzneműek. Bármiféle edzés nélkül fel fog szedni egy csomó izmot, szakálla lesz. Amúgy ők is sztereotipikus férfiirányba mennek, gyúrni kezdenek, tetováltatnak, gyakran egész szexista macsó módon viselkednek, de nem baszogatják őket annyit, mint a transz nőket.

A transzneműek esetében amikor a sztereotipikus külsőségeket követik, a fizikai biztonságukról is szó van: ha egy erős testalkatú nőnek látnak, akkor érdektelen vagyok szexuálisan, és mintegy mellékesen relatív biztonságban vagyok. De ha egy férfinek látnak női ruhában, akkor nem vagyok biztonságban.

Berlini szállásadónk most az áprilisi félmaraton idején mesélt egy csodálatos történetet egy középkorú, norvég, férfiként anyakönyvezett transz nőről, aki az ötvenes éveiben kezdett nőként élni. Egyedül él a hegyekben, fizikai jellegű munkája van. Ő is szoknyát vesz. Ő kinek nő? Kinek adja ezeket a jeleket?

De hiszen erre a kérdésre a választ te is megadtad már, amikor arról írtál, hogy “egyedül, a szélben is nő vagyok”. Tedd fel magadnak is a kérdést, hogy te kinek vagy nő, amikor egyedül vagy. Valószínűleg ő is hasonlóan van ezzel.

És neked bejön mondjuk a csipke? Vagy a tanga?

A csipke másokon tetszik, én hülyén érezném magam benne. Tangában szerintem a legszebb női fenekek is közönségesnek hatnak. A coming out után az volt a barátaim félelme, hogy ocelotmintában, keblekkel, műszempillával, harsány gesztusokkal vonulok majd fel és alá. De azt hiszem, én normális maradtam, és van önkritikám, tudom, hogy milyen ruhákban hatok autentikusan, és miben lennék menthetetlenül komikus.

Mi a helyzet a szőrtelenséggel?

Ha annyira lenne szőrös a lábam, mint egy átlag nőnek, akkor valószínűleg hagynám nőni. Esetemben azonban jóval többről van szó, így lézeres szőrtelenítésre járok. Fáj és drága, de lassan hat.

A hormon nem hat erre?

Csak mérsékli a növekedést, de nem szünteti meg.

Mesélted, hogy izmod épült le, és tíz kilót híztál a hormonoktól, a bringás futárkodás és a sok lépcsőn rohangászás mellett. Igazán nem akarom ezt a fitneszvonalat erőltetni, de a testalkat nem jelzés a világnak, vagyis, a törékenység nem nőbb?

Engem a plusz tíz kiló egyedül a sport szempontjából zavar, esztétikailag nem tartom magam kövérnek. Oké, a tokám oldalról zavar. Próbaltam lefogyni abban bízva, hogy tudok majd újra maratont futni, de nem ment: mivel kevesebb izmom van, ezért ugyanannyi edzésidő alatt kevesebb kalóriát égetek el, vagyis nehezebb fogyni. Az éhezéstől nagyon könnyen megfájdul a fejem, rosszul leszek. Szóval egyelőre megbarátkoztam a helyzettel. A barátnőmnek pedig tetszem, és ez elég fontos.

A világban történt-e már olyan, hogy egy transz férfi és egy transz nő pár lett?

Igen. És ez szép, szomorú és szükségszerű is. Ha transz vagy, akkor a nemi kategóriákkal lazábbnak kell lenned, nyitottabbnak, különben saját magaddal sem tudsz rendben lenni, és ezt az elfogadást másokra is alkalmazod. Szomorú pedig azért, amiért a kirekesztett társadalmi csoportok általában maguk között találnak párt: fogyatékosok, hajléktalanok, romák.

Tehát ez fejben dől el? Létrejön így vonzalom?

Ez tanulási folyamat, de nem csak kognitív. Persze, úgy döntesz, hogy elfogadod, de ettől még nem tudsz beleszeretni, nem fogod feltétlenül szexuálisan vonzónak tartani. Kognitívan ellen lehet tartani a normatizáló szocializációnak, de nem mindig elég a döntés. Először úgy voltam a barátnőmmel, hogy szőrös lány, de nem baj, okos, kedves. A szőr ellenére tetszik, ő tetszik. Idő kellett, és ma már ott tartok, hogy ezzel EGYÜTT tetszik, fontos része, tulajdonképpen EZÉRT IS tetszik. Alaposan borotvált csaja bárkinek lehet, az nem kunszt. Amögott viszont komoly teljesítmény van, hogy ő így is szép és harmonikus.

De ez történik vagy belső munka eredménye?

Akkor történik, ha valaki ezt a belső munkát elvégzi. Ebben munka van, a részéről is, és a részemről is. Ő így tökéletes, szóval már nem furcsa. Mint ahogy húszévesen szépnek lenni könnyű, de 40, 60 évesen belül rendben lenni, na, az teljesítmény.

Van-e diadal benned? Afféle “ide nézzetek” nőérzet?

Nem, ilyen nincs. Tisztában vagyok a határaimmal. Tudom, hogy furán hangzik rendszeresen nyilvánosan szereplő emberként, de nem vagyok magamutogató alkat. De jól érzem magam a bőrömben: összeállt, hogy én nő vagyok. Azt is megtanultam, ne nézzek oldalról tükörbe olyan pillanatokban, amikor úgy egyben vagyok, mert akkor meglátom a tokám, vagy hogy milyen hülye formája van a fejemnek, és az az elégedett, magabiztos érzés kap egy gyomrost. Tudom, hogy látszik rajtam a transzvoltom, de ettől még lehetek én is szép, harmonikus, és érezhetem magam jól a bőrömben. Amúgy sok transz gondolja azt, hogy az az egyetlen út, hogy jól érezze magát a bőrében, ha nem látszódik a transzsága. Én  nem bánom kulönösebben, ha látszik rajtam, én nem jó nő akartam lenni, hanem autentikus nő, aki jól érzi magát a bőrében, és ez, azt hiszem, nagyjábol sikerült. És akkor talán jó nő is tudok lenni.

“én nem jó nő akartam lenni” – interjú vay blankával 1.

A Vígszínház mellett ülök Vay Blankával, aki néhány napra, ügyeit intézni érkezett Budapestre. Reggelizünk. Mellette nagy hátizsák.

Milyen volt a vonatút?

A csütörtök esti berlini vonaton az a jó, hogy az ülőhelyes rész is kellően üres ahhoz, hogy lehessen aludni. Egyedül voltam a kupéban. Végül a szomszéd kupéban ülő lánnyal, akiről pár mondat után kiderült, hogy a húgom jó ismerőse, egy kupéba cuccoltunk, hogy biztonságban legyünk.

A csomagjaid miatt…?

Nem igazán.

Ööö… ez tehát egy olyan hátrány, amit te transzként is átélsz. Mintha azáltal élnéd meg a nőiséget, hogy lám, már téged is sújtanak a hátrányok. De hogy is van ez anatómiailag? Bocs a gyenge poénért, de sokat kell neked még ahhoz alakulni, hogy meg tudjanak erőszakolni. Bővebben…

bé betűs bárosaim

Hát, amellyel, ímhol, igenis kezdünk mondatot, ez a hétvége hatalmas löket vérfrissítés volt. Meg is lepődtem, hogy ennyire jót tett, feltöltött, egyrészt mert bár kicsit belefásultam a budai mindennapokba, de nem éreztem rosszul magam (vagyis, nem üvöltözött bennem az igény, hogy változást, élményeket, pörgést, gyerekmentességet és gyűlölködésszünetet, de azonnal!), másrészt mert az utazás, a szervezés, a pénzköltés, az összepakolás, a repülés és repülőtérre jutás, illetve a családnak a helyettes juhászra való bízása, távollétemben is evése, tisztán tartása, iskolába stb. menése mindig stressz.

Szívmelengető volt, hogy M., a csakazolvassás berlini erődítmény a reptéren várt (nem nála laktam aztán), és így volt egy közös másfél óránk. Köszönöm! Örültem nagyon. Bővebben…