Amikor azt írtam: ez az a táj, akkor én valahol mélyen, az égbolt biztonságával hittem, hogy a Fertő-tó magyar partvidéke, a cölöpházas a fertőrákosi rész, a világörökség része – mint kultúrtáj, irodalomlenyomat (Rakovszky Zsuzsa, Galgóczy Erzsébet), történelemtől iszamós terület (itt végezték ki 1944 szentestéjén többek között Bajcsy-Zsilinszky Endrét, és itt volt 1989-ben a Páneurópai piknik) – ilyen marad, megmarad, változatlan marad. Bővebben… →
Egy időben ezt viccesnek, meghaladottnak éreztem, de ma már újra nem (nem annyira).
Nem kezdek most komoly összegzésbe, de annyit el kell mondanom, hogy az életemben a blogom – és mögötte a sűrű mocsár, az internet – döbbenetes tanítás volt. Nem hittem volna, hogy az emberi szellem, tisztaság, jóság, illetve az árulás, az aljasság, a kicsinyesség ilyen amplitudói közé vet majd az a nyughatatlan és elhallgattathatatlan törekvésem, hogy írjak. Teltek az évek, és én még mindig hüledeztem, pedig a neheze az első két-három évben megvolt.
Voltak tapasztalataim fórumozó koromból arról, hogy amit írok, arra figyelnek, az megosztó. De kezdő bloggerként semmiféle tervem, konkrét célom, kiforrott mondandóm, támpontom nem volt. Csak a mindenkori. Nem akartam szándékosan provokálni, pontosabban nem gondoltam provokációnak, amit írok. Mentem az után, amit éreztem, hittem, a többi pedig csak történt, és általatok történhetett. 2012 tavaszán nem hittem volna, hogy az önkifejezésem bárkit is érdekel, pláne azt, hogy sokakat. Nem remélhettem, hogy lesznek, akik várják, igénylik, naponta elolvassák a posztjaimat, vagy újra a régieket, az egész blogot az elejétől. Nem számítottam arra, és nem is helyezkedtem soha semerre azt remélve, hogy léteznek a világban olyanok, akiket a szó, amilyet én tudok, csendesen megérint, akiknek segít, megváltoztatja az életüket, kapaszkodó a számukra. Akiknek leesik és üt a poén. Akik képesek figyelni, kihallani az árnyalatokat. És azt sem tudtam, hogy vannak, akiket irritál vagy értetlenséget vált ki belőlük, amit írok, vagy dühös önigazolást – és mégis ideragadva olvassák, és rendre magyarázzák nekem, hogy miért olvassák (nevetnek rajtam, megerősödnek, hogy ők a jók, a szépek, a tehetségesek. Igen). A leghökkenetesebb reakciókat itt találod:
Olvasom a régi blogmagam, olvasok másokat is, közben élem az életem és a gyerekeim életét is, és biztos vagyok benne, hogy én (ma, már) elsősorban a jó életről szeretnék írni. Ez érdekel, ezt tartom fontosnak. És nem az önlobogtató, high life módon, idenézzetek-debezzegén módon, hanem csak az értékrendről, mert másról nem érdemes. Minden más, a tisztánlátós, múltelemzős, önkínzó poszt csak előfeltétele a jó élet posztjainak. Nem panaszkodunk többé. A magam magyarázásának pedig legyen vége, hogy de igenis, én nem azért és én nem vagyok olyan. Mert már tudom, ki vagyok. Soha többet nem hagyom, hogy más akarja nekem megmondani, mit érzek, mi a motivációm, mit miért tszek – ugyanakkor más, alkotó embereknél sokkal jobban tudom, hogy nem vagyok azonos az öndeklarációimmal. de nem törődöm vele: az, hogy minek, milyennek érzékelnek, az ő területük, oldják meg ők. Még azt se fogom elmondani többet, hogy ne projektáljatok, hanem tegyetek a saját jó életekért.
Mindez teljesen, tökéletesen nyilvánvaló volt az elejétől: az én szándékom, az értő olvasók és a rám vetítés, áttolás, vádaskodás is.
Ezért, ehhez a felismeréshez volt jó pár napig megint teljesen mást csinálni. Eltávolodni, kitisztulni, valódi világot hörpinteni, habzó éggel a tetején. Belevetettem magam az észak-olasz szeretetbe. Vegyültem, figyeltem, oldódtam, gondolkodtam, autóban ültem, ettem, gyalogoltam, csodálkoztam, futottam. Szellő fújt, magam és önmagam lehettem. Az otthoniak felől is nyugodt voltam, nagy köszönet ezért B-nak.
G. Ármin testnevelő segítségével pedig igen szép eredményeket érek el újabban a hosszútávfutásban. A mostani, a Lago Maggiore félmaraton 2 óra 16 perc 43 másodperc lett, aminek, egy héttel a berlini félmaraton után (2:26:38) igen örülök, de mivel nem szeretek üresen ujjongani, sem vetíteni, hangsúlyozom, hogy ez könnyű pálya volt (fel nem torlódó, senkit nem kerülgetős, kisebb létszámú, sima aszfaltú, több helyen enyhén lejtős), továbbá a tempó tartásában a sportórás monitorozás (aki a testnevelő, a képen a bal csuklómon látható) nagy segítségemre volt. Mindenhol a rövid íven (a valós távon) futottam. Mindig is így kellett volna, és ez metafora.
Én annyit szívtam, kínlódtam, vállaltam át fölöslegesen. Balekságból, elvből, mások helyett, ön-nemszeretésből. Nem merek dörzsölt lenni, nincs pofám. De mi ebben a dörzsöltség: a valós távot futni – és nem többet?
Sőt: élvezni! Belelazulni. Én úgy éreztem, valamiféle penitencia kell legyen a hosszútávfutás. Nagyon, nagyon nehéz, lemenni az aljáig. Pedig nem feltétlenül az. Lehet repülős, haladós, belefeledkezős is, amikor a szenvedés nem áll közém és az élmény, a táj közé.
Most két-három enyhén válság-kilométer volt, mondjuk 16 és 19 között. De közben rikító virágok, ódon villák, meredek sziklák, sziget, túlpart, havas hegyek, nagy víztükör. Nem lehetett szenvedni. A legszebb félmaratonom volt.
Soha, soha nem állok meg, nem gyaloglok, nem sérülök. Egyenletes tempóban haladok. Ez is metafora. Ez a mostani már futásnak is nevezhető. Életem legjobb versenyen futott tízese (5:50-es tempóval, 58:28 alatt), a teljes távon a tempóm 6:28. Pedig nem hajtottam, csak olykor szemeztem G. Árminnal! (Akit későn kapcsoltam be, és kicsit mást mért.)
Most, a hatodik félmaratonomkor tartok ott, ahol az első félmaratonnál tartani kellett volna – de ehhez le kellett futnom ötöt (meg még egy teljes maratont, és egy harmincast is). Már tudom a futásomat. Hiányzik a… heroizmus.
Hétfőn Milánó:
Repülök épp haza, torlódunk a beszállásnál.
Közben megérkeztem, az éjszakai buszon írok nektek:
Drága olvasóim! Tartsatok ki, maradjatok még évekre, míg világ a világ és blog a blog, csakis amiatt, ami miatt nektek jó itt lenni. És ne fecséreljétek el egyetlen, drága életeteket. Annyi szépség van – akarjátok és cselekedjétek a jót, a jó életet!
Futni jöttem Madridba. Mindjárt az érkezés után, másnap reggel meg is volt a félmaraton. Napfény, történelmi épületek, csupa nő, közösség és énerő:
Életem legjobbját futottam (a korábbiak: 2:34 2016 nyarán; idén tavasszal a Vivicittán 2:32:01, most szeptemberben a WizzAiren 2:35:09, itt pedig 2:27:11 – előny a pálya és a viszonylag jó terep, a jó idő, hátrány a taknyosságom).
Madrid eleve fennsík, körülötte a táj lent van, ez döbbenetes látképeket eredményez, a pálya az első hét kilométeren emelkedett, aztán lejtett, és összességében is ereszkedett. Könnyű, magától értetődő élmény volt. Háromezren voltunk, szóval ez egy kicsi és nem is szabályos (a nemzetközi atlétikai szövetség, az IAAF szerinti) pálya volt, vagyis itt nem lehet hivatalos rekordot futni (ahogy a versenyek többségén sem). Helyi, közösségi futás volt, amelyben a nyolc kilométeres betétszámot a női nemi csonkítás elleni tiltakozásul futották.
A félmaratont kenyai csoda nyerte 1:11:34-gyel. Oltaruesh Perine Nenkampi a neve:
Nem találkoztam szexizmussal, sem semmilyen visszás jelenséggel. Sok férfi csatlakozott be rajtszám nélkül, és egészen megható módon támogatták, húzták végig a távon a partnerüket, akiknél jobb futók voltak.
Rengeteg meleg és leszbikus pár is van mindenhol, az itteni Pride a világ egyik legintenzívebb fesztiválja.
A futás persze csak a turizmus ürügye, akkor már megnézzük a várost. Egyrészt remek futótársammal, Orsival vagyunk itt (eredetileg olvasó, de már többször elegyedtünk európai városokban és futottunk is együtt), aki kulturális élményekben és a gyakorlatias teendőkben is ideális partner, másrészt a Legjobb Európai Városok túrasorozatunk újabb állomása ez Balázzsal és a gyerekekkel, amelyet még 2013-ban kezdtünk (a korábbiak: Barcelona, Sitges, Milánó, Bécs, Tromsø).
Most is szép lassan, magunknak szerveztük meg a nevezést, repülőjegyet, szállást, végül és itt a programot, amely sok sétából áll és a múzeumok zárás előtti, ingyenes két óráira alapoz.
Madrid tele van parkokkal, a parkok pedig ragyogó színekkel, örökzöldekkel és pálmákkal.
Vasárnap este bejutottunk a Pradóba, és ott megnéztük Dürer önarcképét, Ádám és Éváját, Goya életművének javát, a sötét korszakát is a Saturnnal, meg a koraiakat, a Meztelen Maját, Rubens A három gráciáját.
Goya néha tunya volt ráírni a nevét a festményeire:
Másnap hosszan sétáltunk a királyi palotához vezető parkban. Sütött a nap, végre megjelentek az addig hiányolt madarak, és akkor már miért ne papagájok?
szolmizálni tanítja őket
ez pedig a palota távolról
Este a modern művészetnek hódoltunk a Reina Sofíában. Megnéztük a Guernicát:
Aztán Mirót, Dalít, és sok André Kertész fotót.
Az a jó ezekben a napokban, hogy ha nincsenek az otthoni hétköznapi teendők, akkor együtt nézünk új dolgokat például Lőrinccel, arra reflektálunk, előjönnek mindenféle, régebbi megbeszélnivalók, elmondatlan sztorik, filmélmények, és nagyon közel kerülünk egymáshoz.
Lőrinc mint felnőtt és világpolgár, önállóan vásárol, angolul megkérdezi, merre van a tejszín, mire is a kasztíl dolgozó a leglendületesebb spanyoljával elküldi a fogkrémek felé. Nagy anekdotavadász a fiam.
És kivirult a csacsipacsi üzletág is, fázás ellen pompás, íme az újak:
Mit mondjak és hogy mondjam? Meg vagyok rendülve. A táj – Fertőrákos, Fertőmeggyes, Ruszt – megsérült, érzelmileg is és tragédiák helyszíne. Mégis, ez az a táj.
Itt írtam a hely kultúrtörténeti jelentőségéről:
top 10 – élményhová tűnt az emelkedő?
Itt a saját élményeinkről:
soha még ennyi kép! 1.soha még ennyi fotó! 2.
És aztán itt:
még mindig ez az a táj
Ősszel szokunk jönni, minden évben. Október 1. a házassági évfordulóm.
Nyúlia
Jártam az esküvői vacsorám helyszínén, ugyanabban a parasztházban aludtunk, a hosszú rendezvényteremből nyíló, süllyesztett kádas szobában.
Voltunk a nászéjszaka (de hülye szó) vízi szállásán is.
a huszonegy házból tíz porig égett tavaly nyáron, ezek a betoncölöpök maradtak
14 fokos
Pedig János már nem él. És én is megváltoztam. Elmúlt a felfedezős frissesség belőlem, pont úgy, ahogy otthonos lesz egy lakhely vagy egy szerelem. Nem tartom már akkora kunsztnak a minőséget és a tisztességet, magamtól sem. Amiért rajongtam, az nem csak nem bonyolult: vannak árnyékai, kopásai. Mindig is voltak, csak naiv voltam? Mostanában lettek kopások? A naivitás, az ujjongó lelkesedés elvesztése kopás? Vajon ezzel jár a szerelemtelenség, a józanság, az önismeret, a határok tisztelete, a saját igényeim komolyan vétele?
Nem tudom, hogy fogalmazzak. Belül zajlik mindez, és fáj nagyon.
És megint G. szavai: “bárcsak tudnék feleennyira úgy örülni valaminek, mint te akárminek.”
Már én sem tudok annyira. Már nem misztifikálok. Észreveszem a gyarlót, a drámát. Magamat is észreveszem.
Így aztán a dolgok már csak úgy-ahogy csodálatosak. Viszont ebben az állapotban felviláglik az élet értéke, az egészségé, az emlékeké, az intenzív érzéseké.
Nem csak bennem zajlik mindez. A helyi viszonyok átrendeződtek, munkás kéz kevesebb akad, és az őzek meg a szokatlanul későig itt időző seregélyek lezabálják a szedetlen szőlőt. Az értő kéz, a világló tehetség nem tud hibázni, viszont nem is lobog annyira. Nincs arra ideje. Munka van, feladat van, tartja a frontot.
Nem biciklivel jövök most, de még Sopronból sem buszozunk, elaggott Volvóval visz a házig a Maestro. (Az előző bejegyzésekben találod a Maestrót.)
Mégis, áthatóan helyiek a szagok, jóízű terményeké, gyógynövényeké, címeres téglába ivódva sültek, must, zsálya és kályha. A lomb aranysárga, a fehér húsú birsalma ragyogó korall sajttá fő és dermed, és ha fehér szőlőből vörösbortechnikával készít a Maestro bort, vagyis a héján hagyja, az fényesen narancsszínű lesz.
Lőrinc szombat délben érkezik. Elmegyünk a tóhoz. Végig a mólón. Hattyúk, fecskék, elárvult betoncölöpök.
az utolsó közös utazásunk, 2012 szeptemberében. Dávid két és fél éves
Álmaim megrendítően, erős testi érzetekkel gomolyognak a nyugat-magyarországi csöndben. A nap melenget, és a gyerekeim már nem esnek a vízbe. Örülnek, önállóak, és intenzív emlékeik vannak.
Birsalma és szilva, utóízek. Kacsamell, halászlé, vargánya, borjúmirigy, báránycsülök, egy-egy deci borok.
Megkérdezem, mi ez a mirigy, a Maestro habozik a válasszal. Tudja, hogy ez az a szerv, a thymus, amely Jánosban az első tumor volt. Mindent tud.
Kezdjük ott, hogy én igazi, nem metaforikus sikítófrászt attól kapok, ha valaki elkezdi mesélni az álmát. Az emberek többsége semmilyen sztorit nem képes élvezetesen előadni, az álom egyébként is oszthatatlan, más álma zavaros dögunalom.
Na de lehet, hogy nekik más az ízlésük. Most mesélek a sajátjaimról. Sikítotok-e?
Mit üzennek az álmaid?
Az ezo-spiri álomfejtős vonalat én hatalmas parasztvakításnak tartom, a grafológiával, az enneagrammal és a többivel együtt. Minden, ami ellenőrizhetetlen, szimbolikus, visszaélésre veszélyes, a családállítás is. Az ironikus, folklórgyűjtő Krúdyt pedig durván félreértelmezték. E nívón felül sem igen foglalkoztat a téma. Persze nekem nincsenek nyugtalanító, visszatérő, üzenetként értelmezhető álmaim, és ezért nincs okom ott keresni a lelkem nyitját.
Si fueris Romae, Romano vivito more! Ez az eredeti, angolul milyen tömör, verbless clause-zal: When in Rome, do as the Romas do. Tehát Rómában mint a rómaiak, vagyis: tartsd tiszteletben a szokásaikat. De viselkedhetsz akár a Rómain is úgy, mint… a norvégok.
Nekem eddig is ez volt az eszmény. Vagy: ez hiányzott. Vagy: ezért nem tud velem mit kezdeni a közegem. Most meg nem értem: mit kell ezen magyarázni?
Persze visszás volna itt pár nap alatt betekintést nyerni, tudni, ismerni vélni, milyenek “a” norvégok. Nem is kedvelem az ilyen friss ujjongásokat. Bővebben… →
Sírni csak a győztesnek szabad. Ezért hamar befejeztem a beérkezős meghatott-feldúlt sírást (ami egyébként ellenállhatatlan. Juli fél hét előtt ugyanezt adta elő – ő 26:35, Dávid 25:17 alatt, őrületes sprinttel ért be a 4,2-es távon). Akkor nagyon nehéz volt: csömörletes, reménytelen, dicsőség nélküli. Ember alatti.
Ezeket idézem, mert mind leírták már az ultrafutók, Lubics Szilvi, Simonyi Balázs. Tele volt velük a fejem. Mindenben igazuk van, csak én azt féltávnál meg 35 kilométernél éltem át, amikről ők beszámolnak.
Éjfélkor sütött ki a nap (addig felhős volt). Hatalmas, havas hegyek között dideregtünk Tromsø pici belföldi repülőtere előtt.
Talán snassz rajongani Norvégiáért, mert már annyian megtették, keresném inkább az árnyoldalakat, hogy mégse. Egy társadalom, amelyben a nyersanyagkincsre nem ült rá magánszemély, cég, érdekcsoport, a hasznát visszaforgatják a közösbe (ezt amúgy Kun Árpád írja a Boldog északban) – és nem is ők lövöldöznek meg híznak el. Zord, áthatolhatatlan hegyek és erdők, decemberben a napsütéses órák száma 0. Láthatólag egy egész ország működik azon az alapon, hogy mindenki jóindulatú, nyugodt, korrekt.
De ki is jönne ide a sarkkörön túlra azért, hogy ellopjon egy biciklit?
400 kilométerre vagyunk a sarkkörtől.
Ma írok beszámolót, fotózunk is, csak megetetem a családot. Ezt a posztot fogom folytatni.
A norvégok tényleg olyanok, minden igaz. Csak annyi időm van, kedves naplóm (hehe), míg kezdődik a rajtszámfelvétel. (1228)
Családmegetetéshez, míg a töbiek lustálkodtak, elkötöttem a felettünk (faház) lakó szállásadónk fehér bringáját (előző este megbeszélve), sisak nincs, mindenkin van, talán kötelező, itt a szabály lefedi a valóságot, és a kanyargós úton, nyírfák között lementem a főútig. Ez nem fjord, hanem tengerpart, sirályokkal és hatalmas híddal. Egy Eurosparban vásároltam. A SPAR nemzetközi normáihoz képest is minden becsomagolva, gusztusosan, de szinte csak helyi árut: norvég vaj, sajt, gyümölcslé, eper. Az Oreón meg a kólán és a Starbuckos dobozos kávékon kívül minden helyi, és csak norvégul van ráírva az infó. Egy hagyma, ha átszámoljuk, 700 forint, de nem számoljuk át. A tojás héja fehér. Érződik a zsírmentesség érájának vége (tejkínálat: 0,5, 1,2, ezekből sok, és van még 2,2, 3,5 százalékos), ugyanakkor nyomatékosan csökkentették a cukrot a joghurtokban és a müzlikben. A helyi Fedél nélkült áruló helyi bácsi öntudatosan mosolyog, derűs, mindenki beszélget vele.
Luxusreggeli a kis apartmanban: nekem magas állatifehérjés saláta (tojás, sült csirke, sajt, húsgolyók), görög joghurt, eper, ementáli sajt, hosszan érlelt helyi sonka, a többieknek ciabatta, édes péksüti, gabonagolyó, banán.
Elrohantam a rajtszámfelvevős ünnepségre, ezért hagytam félbe a beszámolót: midőn ezt írtam, a városháza előcsarnoka alatt ültünk, a mozi kávézójában (megdöbbentő módon egyetlen nagy, üveges, transzparens, modern épületben van a városi könyvtár, egy mozi és a városháza), Red Eye kávét ittunk, és hallottam, hogy fönt nagy tömeg és taps van. A polgármester nyitotta meg az eseményt, elmondta, hogy Kínában épp hidegebb van, mint itt (12-14 fok volt), nagyon figyelik az időjárást, hogy igazán az éjféli napsütésben futhassunk (20.30-kor kezdődik a futam), de felhők lesznek valószínűleg, aztán megnyitotta az eseményt. Nő, Kristin Røymo a neve. Aztán rajtszámfelvétel, több mindenen csodálkoztam, sokkal nagyobb létszám mellett jóval gördülékenyebben megy az ilyesmi a BSI rendezvényein. Profibbak, jobban szervezik, elébe mennek a problémának. Itt például a tömeg betódulása után próbálták kordonokkal sorba terelni a népet. De senki sem háborgott, nem voltak elvárásaik. A jólét türelmes, békés a káosz. Az a rossz, történelmi jellegű gyanúm támadt, hogy nyugis, toleráns, jóhiszemű emberekkel elég sok mindent meg lehet csinálni.
De ezt a szálat nem folytatom, inkább arról a mély szomorúságról írok, hogy minden másban milyen szégyentelien kisstílűek, nem-hatékonyak, rongáltak vagyunk mi magyarok. Ezt az érzést, felismerést sokáig hárítottam: meg voltam sértve, amikor például Tamás ecsetelte, hogy Észak-Olaszországban vagy Belgiumban nem hagyják úgy szétrohadni meg összefirkálni a kapualjakat, mint Pesten. Kuruc dac: ez itt az én hazám, és nem, nem kicsi, nem sárga, igenis a legjobb hely! Belém ezt nevelték eredetileg (meg keresztény fensőbbrendűséget: megbocsátjuk nekik, ők még nem tudják, majd rájönnek, mi biztosan a mennybe kerülünk).
Villáminterjút adtam a királyi norvég rádiónak (NRK P1), elmondtam élő adásban, hogy Kelet-Közép-Európából jöttem, Magyarországról, és először vagyok Norvégiában, először futok maratont is, eddig két félmaratonom volt. Három gyerekemmel és egy minden utazásomban és őrületemben támogató baráttal jöttem (egyúttal ezt itt tisztázném nektek), a maratoni mezőnyben négyen vagyunk magyarok. A futásom apropója az, hogy most lettem 42 éves, nyári maraton csak ilyen hűvös országban futható, egyben ajánlom a férjem emlékének is a futást.
Voltunk a kikötőben, sirályvijjogásban megnéztük a hajókat (csak pár lépés a városházától), aztán vettünk képeslapot és bélyegeket. Megnéztük a Nordnorsk Kiunstmuseum kiállítását. Egy fej hagyma ugyan hétszáz forintnyi korona, és hétezerért buszozunk tíz percet, a múzeum viszont ingyenes, bent kávé, tea, süti és igényes rajzeszközök is járnak a gyerekeknek, akik ezt meg is hálálták (elmélyülten rajzoltak, míg mi megnéztük a kiállítást). Kávé nekünk járt mármint (de Norvégiában eléggé mindegy a kávé, mert a Red Eye sem volt olyan erős vagy ízes, amit én igénylek). Láttam érdekes koncepciót és néhány emlékezetes festményt, fotót, egy eszkimó (sámi) művész, Britta Marakatt-Labba hímzéssel (lenre cérna) mesél történeteket, ennek a technikája, finomsága és stilizáltsága, jelképisége élőben egészen megkapó (a linken a kép semmit nem ad vissza).
Itt rémisztő varjakból lesznek vastagba öltözött katonák, akik fenyegetően mennek a polgári eszkimóság felé (létezett számi holokauszt, 1940-ben). Az egészben van valami szenvtelenség, ahogy egész Norvégiában. Szikár közlés.
Innen ötkor kidobtak, akkor a hosszú hídon, amelyen holnap oda is, vissza is futok, átgyalogoltunk a híres, 1965-ös Sarki katedrálishoz (Jan Inge Hovig tervezte). A híd 1016 méter hosszú (1456 lépés), alatta elférnek a hatalmas tengerjárók.
a bal szélről futunk át, aztán itt hosszan délre, vissza föl, át és körbe a tromsoi szigeten
Azon a parton (Tromsdalen) vettünk medvecukor ízű rágót és igazi, taurinos Red Bullt. Aztán pizzéria, én chili con carnét ettem. Busszal jöttünk haza, héttől sütött a nap, még most is, fél 12 van. Nagyon álmos voltam már fél 9-kor, furcsa érzés ebben a nagy világosságban, mert egyrészt véget ért a nap, másrészt várom, hogy mikor lesz már vége (sötét). Turkuban éltem át 2011-ben a fehér éjszakát, júniusban, de az jóval délebbre van.
A másik meginterjúvolt srác megírta a linket, de nem találom magunkat. Ő fut egy 4,2-t, egy 10-est és a maratont, szépen egymás után. Juli és Dávid 800-at futnak 3-kor, aztán Juli 6-kor 4,2-t, végül én Lőrinc kísérésével (vagymi) fél 9-től a maratont, Renivel, akitől az egész kalandvágy jött.
További megfigyelések:
a helyi taxisok bekötik a biztonsági övet, nehezen hihető,
eper- és tulipán(!)szezon elején vagyunk, imitt-amott feltűnik a kontinentális pitypang is, de Juli Norvégia tíz tő pitypangjából már hatot leszedett (azért nincs itt olyan hideg, mint mondjuk Murmanszkban, mert itt érvényesül a Golf-áramlat észak-atlanti ágának hője)
nincsenek kőoroszlánok a kerítés tetején, mi több, kerítés sincs, minden fehér (piros, ritkán kék) faház udvarán trambulin.
Thomas küldött egy fotót is a rádióinterjúról, betettem fönt.
Hosszas áztatás után levágtam a lábkörmeimet.
Friss híreink. A gyerekek (0-11 év) kis futama befejeződött, 800 métert haladtak, a kisebbek, járógépesek és kerekes székesek a szüleikkel, sokan jelmezben. Mindenkiben nagy nyugalom, semmi stressz, csak együttműködés és jókedv. Julinak ez bemelegítő táv. Dávid lefutotta Julit. Végül Dávid is úgy döntött, részt vesz a 6-kor kezdődő minimaratonon (4,2 km, a táv tizede). Beneveztem. Ott már csipes időmérés. Drukkoljatok!
Az én esti (fél 9-től) haladásomat itt követhetitek, ha hardcore módon érdekel:
Nem vagyok igazi futó, nekem kiegészítő sport a futás a súlyzós edzések és más kedvtelések mellett. Biciklis combjaim zabálják az oxigént. Könnyű reggelin vagyok túl (eper, kevés sajt, tejszín-kakaó, vajas kávé). Verseny előtt és közben a SuperStarch nevű, nagy molekulájú, inzulinszintet nem bolygató keményítőkészítményt fogyasztom. Lőrinc 3 óra futás után, 27 kilométer körül, a híd keleti lábánál adja majd oda a második adagot.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy végigmegyek, de nem időre hajtok, az elég elkeseredett lenne. Sosem futottam 23-24 kilométernél többet. Két félmaratont teljesítettem igen szerény idővel (de azt se hajtva). Hetente 2-3-szor futok, nem nagyon erőltetem. A cél: a táv teljesítése futó mozgással, beérni szintidőn belül (az 5:30), illetve lehetőleg 4:45 körül. A legidősebb magyar résztvevő vagyok (42, 40, 35, 33 évesek). A maratoni mezőny legidősebbje 78 éves, francia, férfi.
Méghozzá viharos. Gerle Dávid 25:17 (kb.), Gerle Júlia 26:40 (kb.). 4,2 km, eső.
A győztes 14 perc körüli idővel egy afrikai, csodálatos mozgással. Az élbolyban csupa deli viking kamasz. Lerepülő fél cipő, kézen fogva befutó testvérek. Mindjárt indul a 10 km rajtja.
Lionel Shriver (srájver), aki jelenünk provokatív, eszes és izgalmas írója az igényes-populáris palettán, tartott egy nagy beszédet, részben a regényírás feladatáról és jellemzőiről, részben egy cultural appropriationnek nevezett jelenségről: van-e jogunk mások identitását használni, értelmezni, sztereotip módon megjeleníteni, szimbólumokká és kereskedelmi termékké laposítani, hovatovább: tequilapartit rendezni sombreróban – íróként pedig más identitások bőrébe bújni, helyettük narratívákat szőni.
A The Guardian leközölte az egész beszédet. Kitettem a csakazolvassa facebookjára is. Aki bírja a cizellált angolt, itt olvashatja, nekem hatalmas élmény volt, Katának köszönhetem (tudjátok, akivel szerdán úszom):
(Fényképekkel az épp hatvanéves Shriverről. “Nem a legrosszabb, ami az emberrel történhet, hogy egy lóra hasonlít.” Ez a The Mandibles-ben – A Mandible-család 2029–2047 –, a magyarul legutóbb megjelent, a jövőben játszódó disztópia-regényében van, az egyik női karaktert jellemzi így.)
A szöveg idézi a cultural appropriation nevű jelenség definícióját:
taking intellectual property, traditional knowledge, cultural expressions, or artifacts from someone else’s culture without permission. This can include unauthorised use of another culture’s dance, dress, music, language, folklore, cuisine, traditional medicine, religious symbols, etc.
Az egész megint a safe space meg az egyéni triggerek, érzékenységek, egyenlőség és píszí témájába tartozik. Én tartózkodnék a reflexes na-ez-már-túlzás dohogástól, mert szerintem sem ez, sem más jellegzetesen angolszász témák és jelenségek, az elhízottság, a szépészeti műtétek vagy a fat acceptance nem ítélhetők meg innen. A cultural appropriation ügyében Európában, gyakorlatilag homogén (szegregáló) ország többségi lakosaként nem foglalnék állást, mert mit tudhatom én, milyen egy multikulti olvasztótégelyben, egy tradicionálisan bevándorlás-célpont jóléti államban latinnak vagy feketének lenni – legfeljebb épp Shriver regényéből (aki emlékezetesen ábrázolja őket, és szellemesen visszaadja az említett regényben a mexikóiakat ért sok évtizedes megaláztatást).
Shriver mindenesetre érzékenyen, okosan érvel (elítéli és túlkapásnak tartja a dolgot), és az írói autonómia ügyében biztosan igaza van. (Rendkívül ironikus, szatírára hajló, tabumentes, éles íróról van szó, egy valóságos regényíró-Tarantino ő.)
Mégis elgondolkodtam a téma kapcsán arról, amit már többször említettem a blogon: hogy én nem vágyom Európán kívülre semmilyen értelemben, és értetlenül figyelem az Egyiptomba, Indiába, Dél-Amerikába, Kínába utazókat, meg azokat is, akik rákattantak e kultúrákra. Bővebben… →
Hát… megtörtént. Csak behúzott. Pedig nem akartam, nem tettem érte, mi több, ellenálltam, mert annyira kötelezőnek, közhelyesnek és tékozlónak éreztem. Engem pedig irritál minden, ami nem valódi, ami melós, ám kiüresedett. Ami kifelé szól.
És mégis megtörtént. Hogy lehet ez, honnan jön ez, miféle entitás?
Nem úgy vagyok karácsonyszkeptikus, hogy másokat akarnék megszólni vagy minősíteni, hanem pontosan látom, hogy nekem mihez van (maradt) mostanra erőm, idegzetem, kedvem. Tehát nem póz, hogy “jaj, ne”, és nem másokkal kapcsolatos. Inkább a lélek sikolya, illetve a szabadsággal függ össze.
…idén mindennek a megúszása, amitől nekem idegesítő a karácsony: dekoráció, család, utolsó napi rohanás, tanárok és edzők kötelező meglepése, karácsonyfa, nagytakarítás, trakta, kötelező ételek, szaloncukor, vásárlási kényszer. Bővebben… →
Mindig egyszerre történnek a dolgok. Ezt is többször írtam már, most megint:
Az elmúlt napokban öt különböző ember beszélt, írt nekem arról, hogy ő már inkább nem kockáztat, mert mindenféle léthatár-tágítás (ezt persze én fogalmazom így) veszéllyel, fájdalomkockázattal jár, jobb neki a nyugiban. Igazi megváltás, önmegvalósítás, kiteljesítő szerelem úgysem létezik, annyiszor küldte már padlóra az új remény, most már nem keresi a nagy boldogságot. Keservesek a tanulságok, a cél most már a megelégedés. Becsüljük meg, ami van, az is szép, az őszi fény.
Hát, kedves versenyzők, mindezt ti az után mondjátok, hogy megpróbáltátok, és lehet, hogy túlságos illúzióitok voltak, és nem annyira sikerült az egészet éretten, kétségbeesés nélkül, bántás nélkül, pótcselekvés nélkül csinálni, meg aztán nagyot is csalódtatok, és akkor meg végképp lehorgadt az amúgy sem emelt fej. Bővebben… →
Minthogy még itt igen újak vagyunk a Sitges nevű katalán üdülővárosban, azért semmi új dolgot nem írhatok többet, hanem csak azt írom időtöltésért, hogy valami nagyon ütős bejegyzést szeretnék nektek írni így a blogszületésnap katarzisa után, és ahogy telnek az órák, egyre inkább. De nem hagynak. Most volt üdítő hetven másodperc, de visszajöttek, hogy hideg van kint, illetve hogy egy spanyol kislány elvette az egyetlen rózsaszín duplót. Amúgy meg hol egy kantáros kék rövidnadrágon kitört, krokodilkönnyes dráma, hol egy szauna-szessön (nyolcvannyolc fok, háromszor tizenhét perc), hol egy göngyölt borjú karfiolkrémmel, hol a Lőrinc által szorgalmazott biliárdozás, és leginkább a kellően kemény matrac–ropogós ágynemű húzza el napozástól meggyötört testem-elmém az irodalmi-közösségi munkásságtól.
A nyaralás kemény meló. Pálmafák, szemgyulladós fény, csoki a párnára készítve, már megint hol a szobakártya, jégmorzsák a szauna előtt, és a vendégarzenál: világoskék, könyékig felgyűrt, laza eleganciájú ingek vászonnadrággal, mokasszinnal — francia családapa –, szőke, hosszú hajú nők rövidnadrágban, akik narancsbőrről csak olvasni szoktak (és azt én írtam), piros szemüvegkeretek, csupa kopasz (ra borotvált) fej, francia, olasz, német középosztály. Ismeretlen nemzet egzotikus polgárai lehetünk itt, különös érzés, főleg, hogy engem is, Balázst is következetesen külföldinek néznek Pesten.
Én ezt beblöfföltem, megtetszett a booking.com-on, amikor a barcelonai szállást foglaltam, és meg vagyok döbbenve. Ez nagyüzem, kívül a városkán, a tengertől pedig egy golf-komplexum választ el, de ma biztosan megtaláljuk az átjárót. Elképesztő a munkaerő-tömeg, amely mindezt üzemelteti. Az embernek az a benyomása támad, hogy a világ és benne Európa úgy általában működő hely, nem volt válság, nincs leszállóág, aztán, olvasó, figyelmes baloldali lévén mindjárt el is szégyelli magát ezért az illúzióért. Minden negyedik munkaképes korú spanyol állampolgár munkanélküli.
Az elképesztő profizmus mellett a mi kis szürke, keleti nyomoraink. Egyikünk sem hozott kontaktlencsefolyadékot. Eljöttem, írd és mondd: kettő darab tamponnal. És miért, de tényleg: miért kell bejelenteni, hogy “nem kérem” és “kakilni kell”, “ehetek még fánkot”? Miért kell, és különösen: hogyan lehet egyetlen pohár vízzel négyféle balesetet okozni négy perc alatt a sohamég-étteremben? Miért kell visszaadni a taknyos zsepit, miután nyüszögött már egy sort, hogy nincs neki, és főleg miután már az exkluzív bútorhuzat is merő takony? Élvezhető-e németül a Verdák, és ha nem, miért igen? S eltűnik-e vajon az időben el nem távolított ragtapaszom fehérsége szerdára? A lét végső kérdései ezek.
Mindamellett annak van néminemű gyönyöre, és ez néhány perce történt, ahogyan a félig hegyeket, félig tengert láttató üvegfal előtt, félretaszítva egy szerény ananászszeletet és egy sült bacont, egy külön rendelt, rohamosan hűlő dupla eszpresszó mellett az ember leánya és annak fia áttanulmányozza a blogszületésnap professzionális fotóit, amelyek tegnap éjjel érkeztek. Raffay Zsófi fotózott idén is, figyelt, kivárt, mint mindig, besurrant ide-oda, hátak és vállak között csípett el egy gyanútlan arcot, finoman utómunkálkodott és szigorúan válogatott.
Egyben kérdezem, és így lesz a hedonisztikus posztból ügyrendi, hogy mi legyen a képekkel. Különös tekintettel arra, hogy már megint elkövettem egy indiszkrét baklövést, többet nem fogok. Kinek-kinek elküldjem-e az őt ábrázolóakat vagy az összeset, legyen-e belőle jelszavas poszt, legyen-e külön jelszóval külön poszt csak azoknak, akik eljöttek, van-e olyan, aki sehol, semmilyen körülmények között nem akar látszani, van-e, aki fejlécben sem bánja a buráját.
Van igen frivol kép bajuszcicről, van róla éneklős, van egy csodálatos sorozat Liliről és a magassarkúról, van sok két-háromfős beszélgetős, egy-egy portré, néhány ablak mögül fotózott, és nagyon sokan nincsenek benne a válogatásban, mert a legjobban sikerültek kerültek csak bele.
a legendás csokoládémisszió-térkép
jövőre beszélgetünk, ne haragudj rám, sőt, kávézzunk a jövő héten!
Aki elsőként megfejti, honnan idézet az első mondat, az augusztusban velem nyaral itt.
Madrid eleve fennsík, körülötte a táj lent van, ez döbbenetes látképeket eredményez, a pálya az első hét kilométeren emelkedett, aztán lejtett, és összességében is ereszkedett. Könnyű, magától értetődő élmény volt. Háromezren voltunk, szóval ez egy kicsi és nem is szabályos (a nemzetközi atlétikai szövetség, az IAAF szerinti) pálya volt, vagyis itt nem lehet hivatalos rekordot futni (ahogy a versenyek többségén sem). Helyi, közösségi futás volt, amelyben a nyolc kilométeres betétszámot a női nemi csonkítás elleni tiltakozásul futották.
A félmaratont kenyai csoda nyerte 1:11:34-gyel. Oltaruesh Perine Nenkampi a neve:
ez pedig a palota távolról
Az elképesztő profizmus mellett a mi kis szürke, keleti nyomoraink. Egyikünk sem hozott kontaktlencsefolyadékot. Eljöttem, írd és mondd: kettő darab tamponnal. És miért, de tényleg: miért kell bejelenteni, hogy “nem kérem” és “kakilni kell”, “ehetek még fánkot”? Miért kell, és különösen: hogyan lehet egyetlen pohár vízzel négyféle balesetet okozni négy perc alatt a sohamég-étteremben? Miért kell visszaadni a taknyos zsepit, miután nyüszögött már egy sort, hogy nincs neki, és főleg miután már az exkluzív bútorhuzat is merő takony? Élvezhető-e németül a Verdák, és ha nem, miért igen? S eltűnik-e vajon az időben el nem távolított ragtapaszom fehérsége szerdára? A lét végső kérdései ezek.
csak az olvassa. én szóltam 