befutó

Sírni csak a győztesnek szabad. Ezért hamar befejeztem a beérkezős meghatott-feldúlt sírást (ami egyébként ellenállhatatlan. Juli fél hét előtt ugyanezt adta elő – ő 26:35, Dávid 25:17 alatt, őrületes sprinttel ért be a 4,2-es távon). Akkor nagyon nehéz volt: csömörletes, reménytelen, dicsőség nélküli. Ember alatti.

Ezeket idézem, mert mind leírták már az ultrafutók, Lubics Szilvi, Simonyi Balázs. Tele volt velük a fejem. Mindenben igazuk van, csak én azt féltávnál meg 35 kilométernél éltem át, amikről ők beszámolnak.

Mit írjak? Hogy a maraton nem két félmaraton? (De, csak a második fele egészen valószerűtlen. Nem nehéz, nem rossz, nem fájdalmas, nem elkeseredett, hanem abszurd. Nincs időérzék, romlik a látás, és olyan helyen vezetett az út, szélben, magányban, ami vízióhoz hasonlatossá tette.) Hogy a maraton harmincnál kezdődik? (Huszonhat, inkább. Másrészt: harmincnégy.) Hogy fejben kell erősnek lenni? (Igen. Akartam. Egészen biztos voltam benne, hogy nem állok meg, nem adom fel, nincs olyan opció. Úgy éreztem, haladok én, futok szépen, kissé kötött, kemény combbal, vádlival, érezhető csípőízülettel, de nagyon lassú volt a tempóm, a legnehezebb szakaszon 6:26 km/óra /27 és 32 km között/, 6:80 km/óra /32 és 37 között, és 7:21 km/óra az utolsó öt kilométeren).

Ez mind igaz, de most én is írjam le?

A lényeg: lefutottam a maratoni távot, egy vagyok Közülük. Ami fontos: futva, vagyis: minden lépésemnél volt olyan időpillanat, amikor egyik lábam sem érte a földet (ez a futómozgás konyhadefiníciója ugyanis). Nulla méter gyaloglással, de annyira, hogy amikor odaléptem vízért az asztalhoz, visszamentem két lépést, és onnan folytattam. (Néztek is.)

Fehér éjszakában, viharos felhők között, szemerkélő esőben, erős szélben haladtunk, ami a sziget nem-lakott, természeti és iparias (helikopter-hangár, lerakatok, régi hajógyár)  részén komoran elidegenítő volt. Norvégia! Sehol egy őszibarackliget.

Mentálisan erős voltam, testben, technikában kevésbé. Nem edzettem eleget, ez a helyzet. Ha egyáltalán futok még (amúgy persze, írom ezt másnap), akkor egy darabig 10 km-re és félmaratonra nevezek, mert az én futós szintem jelenleg a korrekt félmaraton. Az első félmaratonom 2:34 lett 2016 nyarán, a Vivicittán most áprilisban 2:32 volt az időm, itt pedig 2:35 a féltávom. A tromsøi maratonra decemberben neveztem, nagy elhatározással: futóvá válok. Nekem tavasszal ennyi felkészülés és futás esett jól. Ez pedig kevés volt egy értékelhető maratonhoz. Egyrészt a másfajta, élévezetből űzött sportok tartottak vissza, másrészt a Lubics Szilvi-féle kötelességtudat és edzésterv-követés, teljesítménymonitorozás teljes hiánya miatt futottam szordínóval (ezeket továbbra sem szeretném, csak mondjuk egy kicsit gyakrabban futni 8-12 kilométeres, erdei távokat).

A győztesek és az erős futóknak számító él-középmezőny finiseiből, például a rádióban nyilatkozó, 3:53:53 alatt beérő Thomas példájából is látszik, hogy a szél, a homály mindenkinek abszurd volt. A legjobb női idő 3:09:31, a legjobb férfi pedig 2:23:00 volt. Láttam a felvezető autóval szembefutni a győztest, ő is és a második helyezett is norvég állampolgár, sötét bőrrel. (Hogy kell ezt írni?)

21-en adták fel (DNF), és nagyon sok nevezett nem indult el (DNS).

53450 (?, a vége nem egészen biztos, de 53500-nál kicsit kevesebb) lépés volt a teljes táv.

A szintidőt (5 óra 30) nem sikerült megfutnom sajnos: 5:38:44 lett a befutóidőm, az átlagsebességem pedig 7,47 km/óra.

Így alakult a tempóm a mérőpontok szerint. A bal km/óra az addigi átlag, a jobb oszlopban pedig a szakaszok szerintit találjátok. A végén gyorsítottam, de ez már nagyon csoszogós volt.

A szintidő miatt a táv utolsó négy kilométerén csömörletesen éreztem magam. Jött a tervezés, alkudozás: ötvenöt perc alatt (hajnali 2-ig) igazán tudok futni kilencet, hajrá! Mindjárt vége! Most jön meg az erő! Nem lehet, hogy belehúzok, és hetet lefutok negyven perc alatt? Kicsit gyorsítottam, én nem éreztem, hogy nem lehet, de nem lehetett.

Ez a vége, a fordító után, tehát az utolsó tíz kilométeren egészen abszurd volt.

Itt a teljes térkép.

https://www.msm.no/wp-content/uploads/2017/03/msm_marathon-2018.pdf

A szigeten kezdtünk, át a meredek Tromsø-hídon, aztán délnek haladtunk a part mentén, ellenszélben, de még frissen. Itt történt, kb. hat és kilenc kilométer között, hogy mögém szegődött egy idős, norvég férfi, gyakorlott futó, de már csoszogós korban. A csoszogás megőrjített, menekültem, magam elé engedni nem akartam, mert a táv első negyedében ne fusson már le egy hetven+ futó. Ez segített is, bármilyen zavaró volt: én a nyula voltam, ő tempóra kényszerített. Együttműködésünknek úgy lett vége, hogy a fordítónál megállt inni, én meg nem, hanem megkönnyebbülten elhúztam. Szar volt meglátni bőven visszafele a másik szakaszon, szembefutva. Két pisi volt az elején: hat kilométernél és tizenegy körül, kis takarásban, rézsűn, fűbe. Fordító, északnak, hátszéllel. Itt pedig csatlakoztam hat, hosszan együtt mozgó futóhoz, köztük egy pár, ez vitt előre. A nap is sütött egy kicsit. Ennek a közös haladásnak az élménye hiányzoztt annyira később, a magányos szakaszon, 25 kilométer után. Kis, lélekgyilkos kanyargás a katedrálisnál (mikor jön már a híd?), Lőrinccel találkozó, komoly frissítés (taurinos, itt vett Red Bull, SuperStarch), pisi a fűbe, híd föl, híd le, féltáv. Tromsø belváros, le a part mentén a déli csücsökig, ki a lakott részről, aztán föl (ez akkora kanyar, hogy nem érzékelhető), végig a part mentén. Szembefutók: nekünk is hátralévőkilométer-tábla, nekik is. Ebből kalkulálok, mennyi még a fordító. Nekem tizennégy, nekik hét… Rideg táj. Jé, faház. Ide ki jön, minek? Biztos nyáron. De hiszen nyár van… És már ipari a táj, és sehol senki, és szél, elemek, de semmi fenség. Komor, abszurd, nyomasztó.

Testi kényelmetlenség ezen a szakaszon: a Red Bull óta kis gyomorfacsar, elmúlik tíz kilométer alatt. Féltáv után nehézkes, merev, haladást lassító comb, merevedő izmok, érzem a csípőforgóm, kicsit a térdem alatt kívül a jobb lábszáram, meg a jobb sarkam (talpi bőnye). Számba fújja a sapkám alól kilógó hajszálakat a szél. Tompaság, kicsit homályos agy, romló látás, hány kilométer is volt az előző táblán? Próbálnám kontrollálni, kalkulálni, de úszom az abszurdban. Viszont semmi különös fájdalom, keserv, igazi kín, akadály nincs. Nem olyan durva ez.

Lelkileg inkább, de úgy se poklok pokla. A végén, harmincöt után nagyon egyedül voltam, túl a verseny idején. “Véget ért a verseny” érzés. Sehol egy futó, aki mégis, az gyalogolt vagy feladta. Már pakoltak el a frissítőasztaloknál, fura homály, világosság és sötétszürke fellegek, valahol mögöttük az éjféli nap, szél – mondhatnám, hogy drámai, de nem volt fenséges, hanem elidegenítő. Egy óra lett lassan. Kettőig kéne beérni. Féltem, hogy lebontják a célkaput, mire beérek (de beérek, ezt biztosan tudtam), és már az időmet se mérik le, nem kerülök az eredménylistára. Ezt kudarcnak éreztem. Komoly, mindent eldöntő kudarcnak: nem sikerült, amit terveztem, jóval nehezebb, vagyis lassabb az egész, nem vagyok rá képes, kész.

De nem éreztem azt, hogy “minek is futunk, hülyeség”. Futunk, mert futunk, be akarunk érni, menni kell – ennyi. És azt se, hogy soha többet. Na jó, ezt egy kicsit mégis. Azt határozottan, hogy most nehéz. De végigcsinálom, és nem fogok gyalogolni!

Még egy erős érzés: szégyelltem magam a szervezők előtt, akik láthatósági mellényben toporogtak hosszú órákon át az álldogálva igen kellemetlen időjárásban (a “real feel” 3-4 fok lehetett az AccuWeather szerint, valójában 9-10), a forgalomlezárást felügyelték, kötelességszerűen hujogattak mindenkinek norvégul, síkesztyűben tapsoltak. Illetve Lőrinc előtt is szégyelltem magam, aki a féltáv előtti pont után még a befutónál is várt rám a magyar zászlóval. De azt mondja, elvolt, zenét hallgatott és franciát tanult. (Neki ez egy külföldi kurzus a franciatanárral /Balázs/, mert megkapta a kettest, de az évzárón még felel.)

Erős irritáció: ne hujjogassanak, vagy ne sokáig. Eleinte meghatott a lakosság szurkolása, kereplése. Megköszöntem, szociábilis voltam, kommunikáltam, a féltávig mondjuk. Utána meg akartam úszni, untam. Ne zavarjanak! Megköszöntem a szervezőknek, intettem mindenkinek, de a pokolba kívántam őket. Nem tudnak csöndben maradni? Nem értik, milyen állapotban van az ember harminc kilométer után? (Simonyi Balázs érzékletesen ír erről.)

Volt egy lány, egy ház előtt szurkolt negyed kettőkor. Egy kis darabon velem futott, tiszta szívvel jót akart, kérdezte, honnan vagyok, biztatott, nagyon nem norvégosan, hanem érzelmesen. Neki mondtam, hogy befutok én, no walking, de túlleszek a szintidőn. De azt mondta, így is gyorsabban futok, mint a többség, ő ezt nem bírná. Hajrá, megcsinálom! Végre elköszönt. Igaza volt, és kedves is volt, de nagyon disszonáns, mert koncentrálni akartam. Ilyenkor már nem telik másra.

Érdekes volt, hogy a futók némelyike ujjatlanban, rövidnadrágban volt a nagy szélben: minél profibb, minél több hőt ad le, minél előbb beér, annál valószínűbben. A hátsó harmadban előfordult lobogó-zizegő (fölösleges) esőkabát is. Ez nagyon nem mindegy. Az ember redukál, ha már futott néhány versenyen. Nem véletlenül tapadós a futóruha.

Én testhezálló feketében: Nike csíkos ujjú technikai felső, Balázstól örökölt Nike sapka, egy pamut ujjatlan, Triumph zero feel türkiz fehérnemű, Adidas hosszú futónadrág, szürke zokni, fekete Air Sequent cipő. Tökéletesen kényelmes volt, nedvesen és a végefelé erősen nyikorgott a cipő. Az utolsó hét kilométeren levettem a sapkát. Minden jó volt így.

Egy felfestett halványkék vonalat követtünk, gondolom, a táv hitelesítésekor tették oda, ez erőt adott, vezetett. A másik a számolás: nagy hasznát vettem ennek a képességnek, rendet tartott bennem, kalkulálhatóvá tette a távot, strukturálta az időt.

Ami a táplálkozást, előzetes “szer”használatot illeti, sportvitaminnal és magnéziummal kezdtem reggel, meg volt a szokásos kollagén és szelén. Szombaton már keveset ettem (péntek este csilis bab, jó sok marhahússal), azt is délelőtt. Egy lágy tojás, sajt, tejszínes kakaó, kávé, eper. Délután kávéztunk, amikor a kicsik futása után a mozi kávézójában időztünk (kint nagyon ideg volt). Egy órával a rajt előtt, ööö, ettem egy marcipános, itt vett csokiszeletet, és megittam a SuperStarch nevű keményítőkészítmény egyharmadát, továbbá bevettem két (elnyújtott felszívódású) magnéziumtablettát izomgörcs ellen. Nem görcsöltem.

Ezzel együtt vércukrom 5,6 volt a rajt előtt húsz perccel. A végén, 3 körül, már a szállásra érve 6,0. Nem tudok semmit mondani, amit másképp csinálnék kajás felkészülés, tabletták ügyében. Talán még kevesebbet enni?

Közben víz, eleinte kihagytam állomásokat, később kötelességszerűen ittam egy-egy decit. Lőrinc Red Bullt és a maradék SuperStarchot adta féltáv előtt.

Kidobtam a szemeteket, kínosan, de elejtettem egy zsepit a harminckilencedik kilométer előtt. 🙂

Lőrinc hosszan várt a végén belvárosban, pár száz méterrel a cél előtt. Előtte telefonált, hogy mi lesz, mindjárt lejár a szintidő. Élőben követett a pontokon. Egy kilméter, fiam! Csoszogtam tovább. Aztán belváros, sok ember az éttermekben. Odaadta a zászlót, én neki a sapkát és a kis, az előző találkozónk óta a kezemben vitt, fél redbullt tartalmazó, majd kiivott palackot. Fotózott, én pedig befutottam.

Nagyon elég volt, de semmi dráma. Fáztam. Menjünk haza.

Taxi. A forró zuhany alatt éreztem, mennyire kemény a combom, vádlim. Fájt a vállam is, és a hátam alsó szakasza. Lehajolva begörcsölt a jobb felső haskockám. Ittam tej, tejszín és tojássárgája összeforralt keverékét, meg egy kis vizet.

Aztán aludtunk. Most süt a nap, egész más minden, kedves visszajelzéseket kaptam, elmélyedtem az eredményben. A szálláson pihenünk, de most Balázzsal elsántikálunk a SPARba.

Reni is beért, nagyon szép idővel (4:43:18). Nagy öröm volt, sokat sportoltunk együtt kölcsönös inspirációban. Ez a maraton pedig egy életre összeköt minket.

csak gyorsan

Éjfélkor sütött ki a nap (addig felhős volt). Hatalmas, havas hegyek között dideregtünk Tromsø pici belföldi repülőtere előtt.

35476176_981987965293763_7629792965057052672_n

Talán snassz rajongani Norvégiáért, mert már annyian megtették, keresném inkább az árnyoldalakat, hogy mégse. Egy társadalom, amelyben a nyersanyagkincsre nem ült rá magánszemély, cég, érdekcsoport, a hasznát visszaforgatják a közösbe (ezt amúgy Kun Árpád írja a Boldog északban) – és nem is ők lövöldöznek meg híznak el. Zord, áthatolhatatlan hegyek és erdők, decemberben a napsütéses órák száma 0. Láthatólag egy egész ország működik azon az alapon, hogy mindenki jóindulatú, nyugodt, korrekt.

De ki is jönne ide a sarkkörön túlra azért, hogy ellopjon egy biciklit?

400 kilométerre vagyunk a sarkkörtől.

Ma írok beszámolót, fotózunk is, csak megetetem a családot. Ezt a posztot fogom folytatni.

A norvégok tényleg olyanok, minden igaz. Csak annyi időm van, kedves naplóm (hehe), míg kezdődik a rajtszámfelvétel. (1228)

Családmegetetéshez, míg a töbiek lustálkodtak, elkötöttem a felettünk (faház) lakó szállásadónk fehér bringáját (előző este megbeszélve), sisak nincs, mindenkin van, talán kötelező, itt a szabály lefedi a valóságot, és a kanyargós úton, nyírfák között lementem a főútig. Ez nem fjord, hanem tengerpart, sirályokkal és hatalmas híddal. Egy Eurosparban vásároltam. A SPAR nemzetközi normáihoz képest is minden becsomagolva, gusztusosan, de szinte csak helyi árut: norvég vaj, sajt, gyümölcslé, eper. Az Oreón meg a kólán és a Starbuckos dobozos kávékon kívül minden helyi, és csak norvégul van ráírva az infó. Egy hagyma, ha átszámoljuk, 700 forint, de nem számoljuk át. A tojás héja fehér. Érződik a zsírmentesség érájának vége (tejkínálat: 0,5, 1,2, ezekből sok, és van még 2,2, 3,5 százalékos), ugyanakkor nyomatékosan csökkentették a cukrot a joghurtokban és a müzlikben. A helyi Fedél nélkült áruló helyi bácsi öntudatosan mosolyog, derűs, mindenki beszélget vele.

Luxusreggeli a kis apartmanban: nekem magas állatifehérjés saláta (tojás, sült csirke, sajt, húsgolyók), görög joghurt, eper, ementáli sajt, hosszan érlelt helyi sonka, a többieknek ciabatta, édes péksüti, gabonagolyó, banán.

Elrohantam a rajtszámfelvevős ünnepségre, ezért hagytam félbe a beszámolót: midőn ezt írtam, a városháza előcsarnoka alatt ültünk, a mozi kávézójában (megdöbbentő módon egyetlen nagy, üveges, transzparens, modern épületben van a városi könyvtár, egy mozi és a városháza), Red Eye kávét ittunk, és hallottam, hogy fönt nagy tömeg és taps van. A polgármester nyitotta meg az eseményt, elmondta, hogy Kínában épp hidegebb van, mint itt (12-14 fok volt), nagyon figyelik az időjárást, hogy igazán az éjféli napsütésben futhassunk (20.30-kor kezdődik a futam), de felhők lesznek valószínűleg, aztán megnyitotta az eseményt. Nő, Kristin Røymo a neve. Aztán rajtszámfelvétel, több mindenen csodálkoztam, sokkal nagyobb létszám mellett jóval gördülékenyebben megy az ilyesmi a BSI rendezvényein. Profibbak, jobban szervezik, elébe mennek a problémának. Itt például a tömeg betódulása után próbálták kordonokkal sorba terelni a népet. De senki sem háborgott, nem voltak elvárásaik. A jólét türelmes, békés a káosz. Az a rossz, történelmi jellegű gyanúm támadt, hogy nyugis, toleráns, jóhiszemű emberekkel elég sok mindent meg lehet csinálni.

De ezt a szálat nem folytatom, inkább arról a mély szomorúságról írok, hogy minden másban milyen szégyentelien kisstílűek, nem-hatékonyak, rongáltak vagyunk mi magyarok. Ezt az érzést, felismerést sokáig hárítottam: meg voltam sértve, amikor például Tamás ecsetelte, hogy Észak-Olaszországban vagy Belgiumban nem hagyják úgy szétrohadni meg összefirkálni a kapualjakat, mint Pesten. Kuruc dac: ez itt az én hazám, és nem, nem kicsi, nem sárga, igenis a legjobb hely! Belém ezt nevelték eredetileg (meg keresztény fensőbbrendűséget: megbocsátjuk nekik, ők még nem tudják, majd rájönnek, mi biztosan a mennybe kerülünk).

Villáminterjút adtam a királyi norvég rádiónak (NRK P1), elmondtam élő adásban, hogy Kelet-Közép-Európából jöttem, Magyarországról, és először vagyok Norvégiában, először futok maratont is, eddig két félmaratonom volt. Három gyerekemmel és egy minden utazásomban és őrületemben támogató baráttal jöttem (egyúttal ezt itt tisztázném nektek), a maratoni mezőnyben négyen vagyunk magyarok. A futásom apropója az, hogy most lettem 42 éves, nyári maraton csak ilyen hűvös országban futható, egyben ajánlom a férjem emlékének is a futást.

35350541_10157781799981840_201919379091226624_n

Voltunk a kikötőben, sirályvijjogásban megnéztük a hajókat (csak pár lépés a városházától), aztán vettünk képeslapot és bélyegeket. Megnéztük a Nordnorsk Kiunstmuseum kiállítását. Egy fej hagyma ugyan hétszáz forintnyi korona, és hétezerért buszozunk tíz percet, a múzeum viszont ingyenes, bent kávé, tea, süti és igényes rajzeszközök is járnak a gyerekeknek, akik ezt meg is hálálták (elmélyülten rajzoltak, míg mi megnéztük a kiállítást). Kávé nekünk járt mármint (de Norvégiában eléggé mindegy a kávé, mert a Red Eye sem volt olyan erős vagy ízes, amit én igénylek). Láttam érdekes koncepciót és néhány emlékezetes festményt, fotót, egy eszkimó (sámi) művész, Britta Marakatt-Labba hímzéssel (lenre cérna) mesél történeteket, ennek a technikája, finomsága és stilizáltsága, jelképisége élőben egészen megkapó (a linken a kép semmit nem ad vissza).

Itt rémisztő varjakból lesznek vastagba öltözött katonák, akik fenyegetően mennek a polgári eszkimóság felé (létezett számi holokauszt, 1940-ben). Az egészben van valami szenvtelenség, ahogy egész Norvégiában. Szikár közlés.

Innen ötkor kidobtak, akkor a hosszú hídon, amelyen holnap oda is, vissza is futok, átgyalogoltunk a híres, 1965-ös Sarki katedrálishoz (Jan Inge Hovig tervezte). A híd 1016 méter hosszú (1456 lépés), alatta elférnek a hatalmas tengerjárók.

Képernyőfotó 2018-06-15 - 23.43.49

a bal szélről futunk át, aztán itt hosszan délre, vissza föl, át és körbe a tromsoi szigeten

Azon a parton (Tromsdalen) vettünk medvecukor ízű rágót és igazi, taurinos Red Bullt. Aztán pizzéria, én chili con carnét ettem. Busszal jöttünk haza, héttől sütött a nap, még most is, fél 12 van. Nagyon álmos voltam már fél 9-kor, furcsa érzés ebben a nagy világosságban, mert egyrészt véget ért a nap, másrészt várom, hogy mikor lesz már vége (sötét). Turkuban éltem át 2011-ben a fehér éjszakát, júniusban, de az jóval délebbre van.

Fotó - 2018.06.15. 23.23

A másik meginterjúvolt srác megírta a linket, de nem találom magunkat. Ő fut egy 4,2-t, egy 10-est és a maratont, szépen egymás után. Juli és Dávid 800-at futnak 3-kor, aztán Juli 6-kor 4,2-t, végül én Lőrinc kísérésével (vagymi) fél 9-től a maratont, Renivel, akitől az egész kalandvágy jött.

További megfigyelések:

a helyi taxisok bekötik a biztonsági övet, nehezen hihető,

eper- és tulipán(!)szezon elején vagyunk, imitt-amott feltűnik a kontinentális pitypang is, de Juli Norvégia tíz tő pitypangjából már hatot leszedett (azért nincs itt olyan hideg, mint mondjuk Murmanszkban, mert itt érvényesül a Golf-áramlat észak-atlanti ágának hője)

nincsenek kőoroszlánok a kerítés tetején, mi több, kerítés sincs, minden fehér (piros, ritkán kék) faház udvarán trambulin.

Thomas küldött egy fotót is a rádióinterjúról, betettem fönt.

Hosszas áztatás után levágtam a lábkörmeimet.

Friss híreink. A gyerekek (0-11 év) kis futama befejeződött, 800 métert haladtak, a kisebbek, járógépesek és kerekes székesek a szüleikkel, sokan jelmezben. Mindenkiben nagy nyugalom, semmi stressz, csak együttműködés és jókedv. Julinak ez bemelegítő táv. Dávid lefutotta Julit. Végül Dávid is úgy döntött, részt vesz a 6-kor kezdődő minimaratonon (4,2 km, a táv tizede). Beneveztem. Ott már csipes időmérés. Drukkoljatok!

Az én esti (fél 9-től) haladásomat itt követhetitek, ha hardcore módon érdekel:

http://live.eqtiming.com/37554#contestants:130953-404560-1-

Nem vagyok igazi futó, nekem kiegészítő sport a futás a súlyzós edzések és más kedvtelések mellett. Biciklis combjaim zabálják az oxigént. Könnyű reggelin vagyok túl (eper, kevés sajt, tejszín-kakaó, vajas kávé). Verseny előtt és közben a SuperStarch nevű, nagy molekulájú, inzulinszintet nem bolygató keményítőkészítményt fogyasztom. Lőrinc 3 óra futás után, 27 kilométer körül, a híd keleti lábánál adja majd oda a második adagot.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy végigmegyek, de nem időre hajtok, az elég elkeseredett lenne. Sosem futottam 23-24 kilométernél többet. Két félmaratont teljesítettem igen szerény idővel (de azt se hajtva). Hetente 2-3-szor futok, nem nagyon erőltetem. A cél: a táv teljesítése futó mozgással, beérni szintidőn belül (az 5:30), illetve lehetőleg 4:45 körül. A legidősebb magyar résztvevő vagyok (42, 40, 35, 33 évesek). A maratoni mezőny legidősebbje 78 éves, francia, férfi.

Hűvös van, szél lesz.

Méghozzá viharos. Gerle Dávid 25:17 (kb.), Gerle Júlia 26:40 (kb.). 4,2 km, eső.
A győztes 14 perc körüli idővel egy afrikai, csodálatos mozgással. Az élbolyban csupa deli viking kamasz. Lerepülő fél cipő, kézen fogva befutó testvérek. Mindjárt indul a 10 km rajtja.

gyarmatosítók

Lionel Shriver (srájver), aki jelenünk provokatív, eszes és izgalmas írója az igényes-populáris palettán, tartott egy nagy beszédet, részben a regényírás feladatáról és jellemzőiről, részben egy cultural appropriationnek nevezett jelenségről: van-e jogunk mások identitását használni, értelmezni, sztereotip módon megjeleníteni, szimbólumokká és kereskedelmi termékké laposítani, hovatovább: tequilapartit rendezni sombreróban – íróként pedig más identitások bőrébe bújni, helyettük narratívákat szőni.

A The Guardian leközölte az egész beszédet. Kitettem a csakazolvassa facebookjára is. Aki bírja a cizellált angolt, itt olvashatja, nekem hatalmas élmény volt, Katának köszönhetem (tudjátok, akivel szerdán úszom):

I hope the concept of ‘cultural appropriation’ is a passing fad

(Fényképekkel az épp hatvanéves Shriverről. “Nem a legrosszabb, ami az emberrel történhet, hogy egy lóra hasonlít.” Ez a The Mandibles-ben – A Mandible-család 2029–2047 –, a magyarul legutóbb megjelent, a jövőben játszódó disztópia-regényében van, az egyik női karaktert jellemzi így.)

A szöveg idézi a cultural appropriation nevű jelenség definícióját:

taking intellectual property, traditional knowledge, cultural expressions, or artifacts from someone else’s culture without permission. This can include unauthorised use of another culture’s dance, dress, music, language, folklore, cuisine, traditional medicine, religious symbols, etc.

Az egész megint a safe space meg az egyéni triggerek, érzékenységek, egyenlőség és píszí témájába tartozik. Én tartózkodnék a reflexes na-ez-már-túlzás dohogástól, mert szerintem sem ez, sem más jellegzetesen angolszász témák és jelenségek, az elhízottság, a szépészeti műtétek vagy a fat acceptance nem ítélhetők meg innen. A cultural appropriation ügyében Európában, gyakorlatilag homogén (szegregáló) ország többségi lakosaként nem foglalnék állást, mert mit tudhatom én, milyen egy multikulti olvasztótégelyben, egy tradicionálisan bevándorlás-célpont jóléti államban latinnak vagy feketének lenni – legfeljebb épp Shriver regényéből (aki emlékezetesen ábrázolja őket, és szellemesen visszaadja az említett regényben a mexikóiakat ért sok évtizedes megaláztatást).

Shriver mindenesetre érzékenyen, okosan érvel (elítéli és túlkapásnak tartja a dolgot), és az írói autonómia ügyében biztosan igaza van. (Rendkívül ironikus, szatírára hajló, tabumentes, éles íróról van szó, egy valóságos regényíró-Tarantino ő.)

Mégis elgondolkodtam a téma kapcsán arról, amit már többször említettem a blogon: hogy én nem vágyom Európán kívülre semmilyen értelemben, és értetlenül figyelem az Egyiptomba, Indiába, Dél-Amerikába, Kínába utazókat, meg azokat is, akik rákattantak e kultúrákra. Bővebben…

az én karácsonyom

Hát… megtörtént. Csak behúzott. Pedig nem akartam, nem tettem érte, mi több, ellenálltam, mert annyira kötelezőnek, közhelyesnek és tékozlónak éreztem. Engem pedig irritál minden, ami nem valódi, ami melós, ám kiüresedett. Ami kifelé szól.

És mégis megtörtént. Hogy lehet ez, honnan jön ez, miféle entitás?

Nem úgy vagyok karácsonyszkeptikus, hogy másokat akarnék megszólni vagy minősíteni, hanem pontosan látom, hogy nekem mihez van (maradt) mostanra erőm, idegzetem, kedvem. Tehát nem póz, hogy “jaj, ne”, és nem másokkal kapcsolatos. Inkább a lélek sikolya, illetve a szabadsággal függ össze.

Már a hónap közepén is Bővebben…

tehát

…idén mindennek a megúszása, amitől nekem idegesítő a karácsony: dekoráció, család, utolsó napi rohanás, tanárok és edzők kötelező meglepése, karácsonyfa, nagytakarítás, trakta, kötelező ételek, szaloncukor, vásárlási kényszer. Bővebben…