a pünkösdnek jeles napján

Minek hallgatni róla már: Jánosnak Palya Bea volt az, aki nekem a művész úr. Sőt: ami.

Érti valaki, hogy miért sőt? Testnek a kenyér. Tavaszi zápor fűszere a földnek. Bővebben…

top 10 olymindegy

Shimano váltókból például létezik tízféle szint, különböző minőségben és ennek megfelelő áron. Ez a bejegyzés azon jelenségek, dolgok, élelmek, emberi magatartások, műfajok gyűjteménye, amelyekből nem létezik a felső három szint, tehát képtelenség valami jót kihozni belőlük: az egész koncepció úgy szar, ahogy van. Most majd megint mindenki nekilát, köztük frissolvasó frissnyugdíjasok, hogy megmagyarázzák, miért vagyok én az emberiség szemete, micsoda morális veszedelem a blogom, és miért van rendben a sujtásos bajusz, általában a szövegek olvasásához gyengék bosszúja kezdődik majd, én pedig pompásan fogok szórakozni, valamint modortibinek érezhetem magam néhány percre. Bővebben…

húsz év múlva

Ez is vers. Nem szeretem amúgy, de most nagyon adja magát. Mert hogy van, ami húsz év után se változik. És valami olyasmi a lényeg.

Itt ülök most, már itthon, János síeléshez vett kék selyem garbójában (underwear. Tudtátok, hogy a selyem meleg? és a gyapjú is tud hűvös lenni?). Fúj a szél, és sírok.

A zene világnapján koncertre mentem, a huszadik jubileumát ünnepelni a kórusomnak, melynek alapító tagja vagyok.

Biciklivel megyek odáig, ahonnan a busz még jó fél órát. Egyszerűen: minimálruha, de magassarkú (átvettem, nyugi, a biciklin az ezüst rózsás van).

Repülök. Könnyű vagyok. Zene lesz, és rég látottak. Bővebben…

én akkor majdnem odaértem

P. I. L-nak

Valahogy feltolul most a múlt, pont meséltem ma Julisnak, milyen volt őt várni, 2007 nyarán.

Én akkor, nem Jánossal, mert ő azokban a hetekben a végleges elszakadását és hozzám tartozását intézte, hanem vegyes egyetemistákkal és a fiammal elmentem egy hétre Gyimesközéplokra, kulturális antropológusok közé keveredve, tanulmányútra. Vonattal.

Magdi néni etetett minket, nála is laktunk. Bővebben…

kellemes

melléknevek sorozat 8.

— nem volt internetünk 22-én délelőtt 11 óra óta, ÉS NAGYON JÓT TETT —
Nem, nem boldog és főleg nem áldott.
Évekig szóltak a fejemben az Átszellemültek. Tudjátok, hogy sok — és többféle — vallásos hatás ért gyerekkoromban, nem csak bibliaismeret, hanem dallamok, lelkiség, szertartások is. Én annyi tanulságos moralizálást hallgattam végig kiskoromtól — prédikáció, “sajnos, manapság” önigazolás —, hogy mindig szorongtam: lelkesebbnek, átlelkesítőbbnek kellene lennem, jobban megélnem a karácsonyt, magamban is, és főleg abban, amilyen ünnepet a gyerekeimnek teremtek. Valami közösségi, mély érzésű, istenes karácsony kellene, és azt nekem kellene létrehoznom erőből. Nem ilyen kajálós-lustálkodós-dologias karácsony ám.
Ezt is letettem. Nem szaggat már. Annyi lelkiség van, amennyi lenni tud. Annyi, hogy habot verek (túrós rétesbe), ott állnak kissámllin a pult túloldalán, és közben kiugrik belőlem a 327. dicséret: Ó, jöjjetek, hívek…, csak úgy, és engem is meglep, hogy tiszta és erős a hangom még mindig. De megint nem bírom a végét egy levegővel. Hogy felejthetem el, hogy a refrén virtuóz. Mindig elfelejtem.

Bővebben…

túl a vérségen van a zene

Vagy fordítva. Az ilyen mondataimnál mindegy.

A blogger továbbra is erőst reméli — mása sincs –, hogy értik, érzik az olvasók, hogy mi az irónia és mire való (elütésestül!), valamint hogy bármi, amit megír, az szöveg, nem ember, nem valóság, és hogy sokan vannak itt, akik a szöveget önmagáért, szöveg-voltáért élvezik.

A vasárnapom megint gyermektelen lett, és mondtam B-nak, hogy ezúttal nem mozit és nem is színházat nézek a port.hu-n, mert olyanban már voltunk, és nem is kajálni fogunk, mert mi lesz akkor a beach bodymmal, az évnek ebben a szakában, melynek útját egyébként is Lindt csokoládégolyók szegélyezik. (Mondtam már, hogy vettem ugrókötelet, narancssárga színben, és az nagyon kemény sport? És hogy váll, mell már négy, bicepsz öt kilóval megy? És hogy meg akarok tanulni víz alatt úszni, de rendesen? És hogy a minap, mindennemű gépesítés és elektrocitás nélkül, habverővel milyen hökkenetes banánturmixot csináltam?)

Hanem koncertet nézek.

(Olyan cuki az anyósom — két hónap múlva száz éves lesz –, azt mondja, hogy felülvizsgálat, kötött kabát és hangverseny, meg vízi torna.)

Ez meglepő volt: mennyire nincs az évnek ebben a szakában nem gyerek- és nem is adventi koncert. Bizony, nem akartam pánsípon a Csendes éjt hallgatni, sem szaxofonon az Ave Mariát. Ezek ellen, a mások karácsonyi megélései, a kötelező gyertyafény ellen ugyanúgy lázadozom, mint a decemberben születettek, akiknek a születésnapjára lassan egy tisztességes csomagolópapírt vagy fahéj-, méz-, gyömbérmentes csokoládét sem lehet kapni.

Láttam ám, hogy Korb Flóris és Giergl Kálmán szépséges, felújított, helyreállított épületében, melyet belülről, koncertteremig hatolóan még nem láttunk, Snétberger kvartettje koncertezik Markus Stockhausen trombitással a napnak ebben a szakában. Bővebben…

zaj

Annyira igyekszem délután vagy este megírni a másnapit, és a munkába zötykölődők, hajnali szoptatók, madárdalra ébredők kedvéért fél hatra időzíteni. Azonban tegnap hosszú, több helyszínű mozgalmasság volt, sajognak az izmok, de még este megérkezett az illuzórikus konyhánk is darabokban, aztán nekiálltunk Mauval egy üveg Tündérnek, és szólt a dzsessz, és akkor volt egy pont a fogmosások és a retrójancsiésjuliska diavetítése után, amikor feladtam azt a napot. (Az arctisztítás, három lépésben, nem maradhat el azonban.)

S most újra mocorog a hajnalban a fenyegető délelőtt. Újabb arisztokratikus fintorgásom témája, hogy legyen már csönd. Nagy némaság. Tél és csend és hó és halál akár, de ez ne legyen. Bővebben…