Olvasom a Threadsen, hogy egy nő követeli vissza a pénzét az American Airlinestól, mert hiába upgradelte a jegyét, hogy biztosan kényelmes legyen a sokórás repülése, beültettek mellé egy kétszáz kilós férfit, akin nem volt felső (félmeztelen volt), bőven átlógott a panaszos székére, ráadásul erősen izzadt, szar- és fűszaga volt. Ilyenekből lesz még feszkó a következő években, annyit mondok, mert a légitársaságok minden módon bevételt növelnek, utasokat zsúfolnak a lehető legkisebb helyre, miközben az amerikaiak nem tudták megfékezni a szélsőséges elhízást a csodagyógyszerekkel sem. A légiutas-kísérők nyilvánvalóan féltek a férfitól, nem avatkoztak közbe annyira sem, hogy öltözzön föl.

Na, ez alá írta kommentben egy másik felhasználó, hogy ő is beszorult egy repülőútján egy nagytestű mellé, aki középen ült, a panaszos pedig a folyosónál. Az ablak mellett viszont volt egy szabad hely, így a kommentelő felvetette, hogy üljön már beljebb, és akkor kicsit átlóghatnak mindketten középre, de a férfi mondta, hogy az ő jegye középre szól, és azt is, hogy autista. Ekként nehezére esik eltérni a szabálytól – és jól kibaszott a nővel.

Nem értette, hogy nem kell szögletesen felfogni, ami elő van írva a jegyen, hiszen ott a valóság. Kézenfekvő a megoldás, ami neki is kényelmesebb lenne. Vagy talán értette, de megtehette az autizmus felkiáltással, hogy leszarja, mit akar a másik.

Ez a baj az elnevezésekkel: egyesek ráterhelik magukat egyre nagyobb öntudattal másokra, ezt a viselkedésüket védi a kis kategória (“hogyan is érthetné meg ezt egy autista?” – a másik fél legyen megértő!). Szegény nem-autistáknak a kínjaik tetejébe még az autizmus, ADHD stb. műsort is végig kell hallgatniuk.

Aztán akimagát ünnepli a neten, hogy milyen különleges és egyedi is ő kis bohóságaival (amikor átbassz valakit, elfelejt odaérni, nem tart határokat), mert persze ilyen az agya, ő mindig is ilyen volt.

Amióta a közösségi média uralja egyre fiatalabb gyerekek agyát, egyre többen rántják elő konfliktushelyzetben: engem nem lehet bántani, ADHD, spektrum, autizmus! Én más vagyok, én nem vagyok neurotipikus! Nekem megértés jár!

Ház a fogócskában.

Bő negyvenesek sem állnak mindig ellen. Velem a legutóbb olyan helyzetben vetették be, amelyben extrém jó fej voltam és nagyobb összeggel tartoztak, mindenféle mentegetőzés nélkül. ADHD! És még kiabált velem, nem is röviden.

Én miért nem jövök kifogásokkal soha? Mert ez alkalmatlanná tenne a munkámra. Nem haladnánk. Nem volnék komoly ember.

Nem vagytok komoly emberek.

Én nem döntöm el, ki autista, ki nem. A lényeg, hogy ez nem is autizmus, sem nem ADHD, ez pofátlan térnyerés, játszma mások rovására, önös helyezkedés, és egyre többen vannak. Ez korszellem, önzés, könyöklés és pofátlanság. Ingyenjegy a mások kihasználásába. Az adott személy méltóságát a Szent Neurodiverzitás adja. Ha eldobáljuk ezeket a szavakat, marad a rakás szerencsétlenség, csalárdság, agresszió, önzés, halogatás, gyenge képességek.

Egészen kis gyerekeket betanít a korszellem, hogy ŐT NEM SZABAD CSÚFOLNI, ő ADHD-s. Amit én mondok, az X-fóbia, ő pedig X. Vagy rasszizmus. Shaming, szégyenítés! Te vagy a fogó! Tizenkét évesen ilyeneket mondanak.

Én nem szégyenítek senkit. Én azt mondom, komoly ember nem vesz részt ebben az ócska játékban. Hogy ki mit érez ennek hallatán, nem az én dolgom.

Ha a merev, ostoba viselkedés emberi jogi mozgalommá válik, akkor semmi nem marad abból a világból, ahol az eredeti szépség, tehetség, korrektség, jófejség – a valóság lakik.

A különlegeskedő identitásokat a korszellem hizlalta fel, pedig sima jellemhibák. És egyre erősödnek, nem irtják őket, hanem dédelgetik. A fura neveket kényszeresen a tudomásomra is hozzák – innen tudom, hogy élvezik. Mert semmi bajom nem lenne, ha annyit mond: bocs! De nem mondja, mert nem csak átbaszni, még győzni is akar.

Végtelenül káros az egész, az összes mosolygós anyukával együtt, akik pörgetik a témát a Facebookon érintett gyerekkel vagy “segítő szakemberként”.

Az autizmus egy súlyos, nagyrészt szellemi fogyatékossággal járó betegség. Nem vicc, nem előny, nem presztízs. Autista húszezerből egy van.

Az “ADHD”, “spektrum”, a “zseni” pedig félrenevelés, amelyet a korszellem okoz egyre többeknél.

A kettő nagyon más, nem érdemes spektrumról beszélni. NaGyOn SúLyOs ÁlLaPoT, dE NeM BeTeGsÉg, TeLjEsEn NoRmÁlis, IgAzáBóL MeNő, ZsEnIaLiTáS, De MeG kElL ÉrTenED…

Én pofátlanságot látok.

Mindenki addig megy, amíg nincs fal. Ha falhoz ér, akkor nem csinálja tovább.

Épp szorongok, mert a “Tibi” (aki beállít), visszatért. Tíz éve nem láttam. Örökölt ingatlana előtt ült végtelenül lepusztult állapotában. Valaki (a másik örökös) oda nem engedte be, több évet töltött zárt intézményben, nem kifejezetten előnyére változott. Le akart kapcsolni, de én futottam tovább, rockkal a fülemben, mondván: szia, időre futok, nem állhatok meg!

Rettentő szomorú az állapota. Nem védi meg senki.

Tibi is on the loose. A környéken fog kóborolni?

Mire képesek, hajlandóak a határokat jobb állapotaikban sem tisztelő emberek, ha nem tudnak megélni? Mikor szóljak a rendőrségnek?

Az autizmust szélsőséges, gyerek- és nőbántalmazó, szexuális jellegű bűncselekményeknél is módszeresen használják büntetést enyhítő, sőt, felmentő stratégiaként. Tibinek több ügye, fegyelmije volt nők elleni cselekmények miatt.

Ő tényleg komoly eset. Nem, nem leszek segítőkész. Nem, nem vagyok előítéletes. Minden helyzetben természetesen, lelkesen segítek, ma nénit segítettem le a villamosról. De amikor elvárják, kikövetelik, előre kalkulálnak azzal, hogy majd jó fej leszek, ha visszaélnek vele, akkor nem.

Szögezzük le: ha valóban érintett lennél, nem csak elfajult jellemhiba és rossz szokás lenne az “ADHD”, akkor semmit nem lehetne rád bízni, mert nem lennél munkára, napi teendőkre gyereknevelésre alkalmas. Kb. semmilyen munkára. Talán gyöngyöt fűzni, mint a megváltozott munkaképességűek. Emellett nézhetnéd a tévét és görgethetnéd a facebookot… Ja, hogy pont ezt teszed!

Határidőket, pénzt, táblázatokat, időpontokat, autóvezetést, a sport fegyelmét, a betartandó étrendet, a gyerekek biztonságát sem lehetne rád bízni, mert te “bohó” vagy. És mivel nem fizetsz, el fogod veszíteni a szolgáltatást, amire felkértél (megy is a zsarolás).

Amúgy látjuk is: tényleg nem lehet rátok bíznak semmit, elemi felnőtt kötelezettségeket, csakhogy nem valami rejtélyes állapot miatt, hanem a saját hibádból. Felhizlaltad magadban a lusta, önző szörnyet és most termékként árusítod a következményes tragédiákat, megdicsőülten…

Ezt gondolom azokról, akik a neten takaróznak a neurodiverzitásukkal. Megtették, mert megtehették.

Hogy lettek ezek a furák ennyien? Nem lehet ma ennyivel több “autista”, “neurodiverz”, ezt nem magyarázza semmi. Tudom, a diagnosztika fejlettebb ma már, az edukáció! (Többen szedik a sápot a nevelési problémákról. imádják, hogy ennyi az érintett!)

Na de amikor már a csudabogarak lesznek többen (ki ne szállnak be a kényelmes buliba?), akkor kitől kértek majd megértést?

Mivé vált a világunk! Ma keservesen nehéz fegyelmezettnek, elmélyültnek, becsületesnek és valódinak maradni. Annyi sunyi vészkijárat, sanda könnyítés van! Ezek elidegenedett, rosszul nevelt emberek, eleve boldogtalanok, zavaros életűek gyerekei, és ezt kénytelen a mai környezet megengedőbben kezelni, az aktivisták el is nevezték és sulykolják. Szent Neurodiverzitás.

Következésképp kamaszok csak ritkán koncentrálnak és dolgoznak siratóan a céljaikért. Általános a nyavalygás: milyen szemét a tanár, miért kell tesizni (nem is tesinek), mi ez, hogy el kel olvasni egy nyolcoldalas (!) novellát, milyen borzasztó nehéz a felvételi, az érettségi, a pályaválasztás… előbb kipróbálja, neki mi tetszik, és persze semmi nem tetszik, fél-egy-két év után új képzésbe vág, vagy gap year… nem csinálnak végig semmit, de minden jár. Míg önmagukat keresik, ki tartja el őket, na, ki? Ennyivel gazdagabb a társadalom ma, hogy el tudja tartani a nyavalygó, felnőtt gyerekeit.

Akik ráadásul még boldogtalanok is! És ez az igazi tragédia.

Hogy szétcsúszik, zavaros, kapkod, elfolyik a figyelme. Hogy ez már a norma. És ezért tartom extra értékesnek, hogy a mai közegben egy-egy hobbira vagy célját milyen sokat rászán, kitartóan, évekig készül, sportol, tanul, tűr a gyerekem.

Aki viszont el van idegenedve, az ráharap ilyenekre:

Ha összelegózzuk a testrészeinket, leszedjük, ami szükségtelen, akkor az pont úgy néz ki, mintha az lenne, ami nem. De hát úgy néz ki! Akkor miért nem nő? (Ennyire ostobák.) Én ne döntsem el, ki nő! Nem döntöm el. Megfigyeltem a valóságot és felismerem a hazugságot.

Általában hajlamosak a társadalommérnökösödésre: legyen így, csináljuk úgy, változtassuk meg – az ismert ridegséggel. Ilyen érv, hogy “te a transznőket gyűlölöd, az is nőgyűlölet”. Írja nekem egy férfi, akit nem ismerek. (Autista. Lerázhatatlan.)

Vagy: “ha nem vagyok boldog a kapcsolatomban, mert nem ismerem, nem éltem meg soha a szerelmet a szögletes, merev, önző, kufárkodó hajlamaim miatt, akkor elképzelem, hogy a szükségleteim egy torta, és a szeleteit különböző emberek fedik le… a kapcsolat nyilván az, ami nekem kell, az én szükségleteim és azok kielégülése – mi más lenne?* Ügyesen összerakom többekből. Azaz: poliamória. Kiszámoljuk, táblázatban tartjuk nyilván, kinek mennyi idő, program, ajándék, éjszaka, intimitás jutott… Nem autista vagy, hanem röhejes és önző.

Életmódban (főleg vegánok, de szélsőséges ketóst is láttam): pokollá teszik mások életét, jelenetet csinál, hogy neki mit hozzanak, mit ne (én csendben éheztem vagy a magammal hozott olívaolajjal, magvakkal stb. oldottam meg), az élet minden pillanata minden produkció és vitahelyzet. Te sem autista vagy, hanem idegesítő.

Erős egocentrizmus és közléskényszer, különlegeskedés: én X vagyok, Y vagyok. Tíz éve az a fogalom és szó még nem létezett.

Ezekre harapnak rá. Mindegyik netes trend, fórumozók barkácsolták össze.

Aki felnőtt, aki eleget volt spontán, netfüggetlen, valós emberi szituációkban, akinek meg kell oldani helyzeteket, az nem lesz magáról pofázó, követelőző, magamutogató, másoknak előíró, rigid.

Ezt az csinálja, akinek elnézték. És ő meg magát ünnepelte. Nem nézett rá magára kívülről.

Az csak a zseniknek áll jól, ha nem érdekli őket, milyenek kívülről. De te közepes vagy, bántósan, látványosan.

További jellemzők: manga, anime, K-pop, gamerkedés. Minden, ami gép, mesterséges, logikai rendszer, virtuális.

Eközben nem ragadnak rá a klasszik, valódi sportra, természetélményre. Utálják a test, a természet valóságát. A hagyományos magas kultúrára sem a szobrászattól a klasszikus baletten és élő, nagyzenekaros, analóg koncerteken át a papírból készült könyvek rongyosra olvasásáig. Nem jellemző a vallás vagy valós, elemi, közösség spirituális élmény (nem divatos import). Általános a felszínes ateizmus, gyakran hangoztatják is.

Valós élmények helyett szögleteskedtek a szobákba ragadva, most pedig a neten panaszkodnak a mentális állapotukról. És semmilyen kritika nem érheti őket.

Megtanulták a Redditről, hogy az okos ember csakis autista lehet, a vallás babonaság, és a szereplők “mesefigurák” (borzalmasan műveletlenek). Szoronganak, pedig nem találkoztak kudarcokkal, mert bele se mentek az igazi helyzetekbe (sportverseny, szerelem, fizikai munka). Tehát nem így születtek, hanem ezek a hatások tették őket merevvé, mindennel elégedetlen kockává a képlékeny éveikben.

Honnan tudom ezt? A legidegesítőbben pattogó, hadáramat átlépő emberek ezeket vágták oda nekem.

Akár negyven fölött is ráharapnak a divatokra: a végánságra, a nemváltásra, buta aktivizmusra, niche hobbikra, poliamóriára és queer szexualitásra. Mindezt életpótlékként.

Ki védi a szerepjátékot és ezáltal Kovács-Buna Károlyt, a Szőlő utcai, szadista nevelőt, akit ez a szubkultúra formált? Milanovich Domi, “a témába vágó kutatásokat jól ismerő pszichológus”, szintén két lábon járó netkárosult. Queer, nincs gyereke, anyámkínja, wmn. Szerintem a Károly profilja az, hogy attól ilyen idegen, kíméletlen, hogy szerepjátékozott, avagy a kettőnek közös oka van: a meg nem élt valódi élet.

*

És ez a lényeg: nem ADHD-sok, nem autisták, bármi is van velük, a zűrös, irányt vesztett életük következményeit látjuk. Kínjukban, kudarcaik miatt kezdték el mondogatni, hogy nekik extra az agyuk. Fogadókészség is volt, mert az lett a norma, hogy mindenkit kímélni kell, minden bírálat bántalmazás, és empátia kell… és mivel bevált a stratégia, a spektrummal való takarózás, még ilyenebbek lettek.

De nem így születtek. Tanárként is láttam ezt: a szakvéleménnyel bírók egy része is olyan, hogy kiskorában nem gyurmázott, nem kúszott a koszban, nem sarazott eleget, nem mondtak neki verset, mondókát, nem volt ideje fantáziálni, korán a villódzó fényű Fischer-Price csilingelt neki, ebből jött a tévés rajzfilmek (“mese”) szemete, abból a magányos netezés, őrült és veszélyes szubkultúrákkal. És ilyenek lettek.

Viszolyognak mindentől, ami valós, fizikai, izzadt, spontán. A saját testüktől, a spontán szerelemtől is, érzéseik nincsenek. Meglett nők írták, elsőként Angéla, hogy így, ahogy én írok róla, soha nem éltek át szerelmet, nem is érti, mi ez, nekik ezt meg azt csinálja a pasi, és akkor esetleg “ad neki puncit”. (Utóbb nemi erőszakkal vádolják meg).

A fiatalok a saját testüktől, a képernyőmentes, szagló szextől és a gyerekszüléstől viszolyognak. Közben egyáltalán nem tartják durvának, drasztikusnak az abortuszt (talán nem tudják, mi történik). A kamaszok, akik ebben a steril, online környezetben formálódtak, védtelenek a mérhetetlen butaság, a netes poltikai izzítás ellen. A súlyos, visszafordíthatatlan műtétekbe is belemennek, mert az az elképzelésük a testről, hogy, mint egy szerepjátékos karaktert, összerakják: leszedik, ami nem kell, felteszik rá, ami tetszik…

Na és az ilyenek mondják, hogy az élet tele van kacsaringókkal, bukásokkal, talpraállásokkal, újrakezdéssel – a tied van tele.

A negyvenes éveiben minden rafkós, városi nő megtalálja a módját, hogy ő dumálhasson és mások igyák a szavait, és ezért pénzt kér. Hogy folyamatosan igaza legyen, ő beszélhessen, ő legyen az innováció – pályamódosítás címén! Így lesznek edzők, workshopvezetők, spirituális guruk, mentálhigiénés “szakemberek”, kócsok. Nem cukrásznak vagy állatgondozónak állnak, amikor elunják a jogot, a tanárságot, az építészetet, dehogy! És előtte értelmes, klasszikus szakmájuk volt!

Az ilyenek mondják, hogy mindenki függő. Nem, nem függő mindenki. Te ittál, és húznál le másokat.

Az ilyenek mondják, hogy senki nem tökéletes. Nos, az élet a fésületlenség jeleit mutatja gyakran. De a maguk szeleburdiságát mentegetik, gyönyörködnek benne, másrészt keményen és a létező legkorlátoltabb normatív módon ítélkeznek mások felett, felületes témákban (a kedvencem a “fregolim” szóvá tétele. Hol kellene szárítanom, ha nem a nagy, mediterrán teraszomon?). Másrészt a büszkén mutogatott bohóság ott valódi tragédia: totálkárosra tört új kocsi, durva égési sérülés, elherdált vagy buszon felejtett százezrek, súlyos baleset. Nem, nem, nem mindenkivel történik meg ez. Veled se történt volna, ha nem dédelgetnéd a bénaságodat..

Au ilyenek mondják, hogy hullámvölgyek minden házasságban vannak. Nem. Te veszekszel, te nem tudsz szívből igent mondani, te vagy olyannall, akivel kényszer és érdek tart össze, miközben rosszul vagy, ha a közeledben van. Ez nem völgy, ez eredendően rossz döntés és maga a pokol. És ha kijössz a hullámvölgyből, az is csak azt jelenti, hogy már nem érdekel, milyen halott az egész. Megtanultad elfogadni, elviselni, hogy a nappaliban makacsul ott a másik, akit gyűlölsz.

* A kapcsolat nem a másik ember, nem az önfeláldozás, dehogy! A kapcsolat középen van, a két személy között. A kapcsolat egymásra vonatkozás. Vannak vidám társaságok, az is szép. de a kapcsolat az két ember. minden művészeti alkotás, ami érdekes, maradandó, fontos, lényegében két emberről szól, aki szereti egymást és az életet hordozzák. Ezek az alaptörténetek, mindig. A többi, az orcavalós, a death, a perverz, a prosti, az aktivizmus, krimi vagy furcsaság.