e kettő kell nekem

Nyáron kaotikus voltam, és most már (még nyílnak a völgyben a kerti virágok) vissza lehet nézni a nyárra. Van neki már távlata.

Hetekig nem tudtam írni, és volt, hogy enni, aludni, sportolni, helytállni sem. Nem tagadtam ezt magam előtt, értettem és elemeztem az okait, sőt, egy kicsit, mint új élményben, tocsogtam is benne. Nem ismertem az öblöt, sem az anyagot (a folyadékot), amelyben vagyok. Ámulva néztem magam, a reakcióimat, kibillentségemet: jé, ilyen is van! Én tehetek ilyet, én teszek ilyet, tényleg? Ilyen… világi vagyok, és megbízhatatlan, nem-állhatatos?

Nem hittem volna magamról. Én eredendően, lényegem szerint olyan szabályos és jóságos voltam (ami azt jelenti egyrészt, hogy kortársi nyomásra, csak úgy, heccből sosem szegtem szabályt, nem éreztem ezt menőnek, másrészt pedig az önfeláldozó, önsorsrontó, nemet mondani képtelen jófejség imperatívuszát, mellette még a naivitást, a komolyan vevését, a világjobbító, “felelősködő”, erkölcsi alapú megközelítését mindennek: nem mertem önös lenni).

Egyszerre éltem meg, hogy végre élek, azt, hogy ez vagány, szabad és vicces, és azt, hogy nehéz és felkavaró is, és inkább nem szeretném.

Meg kellett haladnom magam, a hiedelmeimet, hogy képes legyek valamire, amire nem voltam eddig képes.

Próbáltam írni, feldolgozni az új állapotot. Szolid 130 oldalt írtam. Csak magamnak. Nem is azért, hogy ki ne nyomozzák a tényeket, ne csámcsogjanak rajta az agresszívbuták, inkább azért, mert nem tartom már regényesnek, meghatónak, jó alapanyagnak az ilyesmit. A tépelődést, a Barbarát. Ezt magam mögött hagytam. De terápiás, és mindig segít, amikor visszaolvasom.

Figyeltem, kivártam. Bővebben…

irigységet kelteni

Eleget ostoroztuk már a hiúság vásárát: öregek a facebookot, ifjabbak az instagramot, éspedig azokat a Másokat, akik úgy posztolnak, hogy az tiszta dicsekvés és magamutogatás. Megy a morális pánikolgatás: a közösségi média kihozza a júzerekből a nárcizmust, és ez baj; minek így kirakni a tested, az outfited, a nyaralásod, kis családod, szerelmed, esküvőd, a futóversenyed, a kutyusod. Mondják azok, akik 1. nem rakják ki, mert nincs nekik ilyen, 2. nem rakják ki, mert pont erre nem szoktak rá, 3. kirakják, de szerintük az ő kirakásuk más.

Ezek a dohogások közhelyek. Még egy ilyen posztot írni sok kedvem nincs, amúgy sem vagyok kívül rajta, hogy megítélhessem: osztozom a mutogatós gyarlóságban. Erről már írtam:

(A fotók kirakása)

…önismereti, jellemfejlődési eszköz is, a szégyenek levetésének rítusa. Kiléphetek abból, akinek addig hittem magam, és ez felszabadító. Emlékszem arra a rettenetes kételyre: én bikiniben, nyilvánosan?, uramisten. Jó érzés volt átlendülni rajta. De persze én csakazértse nyáron: ez egy hidegtűrés képsorozat, metabolikus realitás, és poén volt narancssárgán feküdni a hóban.

 

És nem azért teszem ki a képet, mert ímhol, milyen tökéletes már a forma, hanem pont azért, mert olyan, amilyen, de tudom vállalni. És sokkal jobb, mint fél éve.

 

Vannak tehát a fotók, de én nem szelfizek a teremben. Bezzeg én, én nem? Dehogy. Nincs alkalmas kütyüm.

A terem nem csak az edzés spártai színhelye, hanem közösség is: a szelfizés és egymás lájkolása helyi népszokás.

 

És mindenki fotóz, egymást is. Eleinte nemet mondasz, félsz, hogy mutatnál a sok ifjú tökély körében — mély önismerettel érzékeled, hogy ez áll a szelfiktől való elvi tartózkodásod mögött. A következő lépés, hogy szereted (megszokod) viszontlátni magad, odahagyod az alsó polcon a decens mackónadrágot, és fotózhatóan élénk színekbe öltözöl. Ifjú, kúl, bohó érzés, rájössz: tavasz van, és ez tartós, hónapok óta. (Hasonlóképp ügyelsz arra, hogy edzésről edzésre más fülbevalót tegyél be.) Ha te nem is szelfizel, majd lefotóz az edzéstársad, átküldi, és megköszönöd. Kis tűnődés után ki is rakod, meg se vágod. Felismered, hogy a fotózás nem megy az edzés rovására, és hogy mélyen őszinte a műfaj. A lábtolón vagy hídban nincs pózolás, megnézed a képen, milyen szögben áll a végtagod, és jobban figyelsz rá legközelebb. Igyekszel életkorodhoz, helyzetedhez illő módon megjeleníteni magad, és félsz, hogy így is kínos, de úgyis mindegy: ők dobozlelkűek.

 

Később már, persze szigorúan a színes hajgumik miatt, te kéred meg a kollégát a fotózásra (ez még mindig nem szelfi!)

, Ed pedig lerakja az ablakpárkányra a shakerét, és az egész jelenetet, a téged fotózó edzéstárssal együtt lefotózza, legyen bizonyíték, hogy létezünk, ezt mondja – és legyen emlék. Eszedbe jut a Nagyítás, mert értelmiségi vagy, és úgy illik, hogy valami eszedbe jusson, de aztán hagyod az eszedbe jutást a pékbe, és csak benne vagy a fílingben, ami olyan, mint tizenhét évesen valami elképesztő nevű faluban az edzőtábor volt, lehetett volna.

 

És a következő lépés, két héttel később, az már igazán a pokol kénköves mélye: a saját szelfi. Metszően jó érzés ezt a bejegyzést írnom, pedig rohadtul más dolgom van.

szelfizők a gymben

Most pedig elmesélem nektek, hogy miért ilyenek a fotóim. A MacBook Air, legalábbis ez a régebbi típus nem tud igazán jó fotót, és ezért ez a fotódolog nálam ennyi. Nem is Instagram.

Néha fotóz profi. Bővebben…

mi mindent őszintén megbeszélünk az én mucikámmal

Mintha erről én már írtam volna. Lajosom, vagy hogy. Volt már ilyen poszt?

őszinte – ilyen volt.

Nos.

Én ma már sokszor hallgatok, mert nem lennénk előrébb a szavaimtól.

Szerintem ne mondj el mindent még annak se, akivel összeolvadva élsz régóta. Egyszerűen az emberi kapcsolatok – még a barátság sem – erre valók.

Bővebben…

mégse ketó

A blogger összegez és levonja a tanulságokat.

A ketós folyamatomban, tudatosságomban több éves távról beszélek most: 2015 márciusában kezdtem bele a nagyon szigorú ketóba, amelynek kb. másfél év után már egy kissé fellazított, de továbbra is ketónak nevezhető formáját éltem. Az elmúlt időszakban pedig az történt, hogy megírtam a könyvet (december és február között), és egy kicsit kiégtem, elfáradtam.

Mindent tudok már, mindent el is mondok, és pezsdítő, hogy ebből igazi könyv lesz (kiadót váltottam, fölfele buktam, és februárban jelenik meg). Tök izgalmas az elmélet meg főleg a böjt és az OMAD (One Meal A Day, napi egyszer étkezés), de én magam a gyakorlatban, három és fél év után egyre kevésbé voltam ketó. Most már gyógyuljanak mások. Bővebben…

fűszálak élén a vér

Regiment, Kossuth-nóta, kokárda, toborzás. Honvédok avagy hondvédek.* Huszárok, nemzetőrség. Édes rózsám, el kell válnom tőled, illetve eszik-iszik a sátorba’. Síró leányok keszkenővel. Tavaszi hadjárat. Vízaknai csata. Gábor Áron rézágyúja. Bem apó. Bécs felé, Jellasics, a gyáva. Ott essem el én. Lánglelkű, ágyban, párnák közt. Dobogó paripák. Fegyverletétel. Pedig utolsó vérünkig, mind egy szálig. Görgey áruló, de most már Romsics Ignác ragaszkodik hozzá, hogy mégsem. Vértanúk. Idős honvédok áhítatos tisztelete. Ereklyemúzeum, Petőfi pipája. A honvéd özvegye: Szendrey Júlia, patriarchális meghurcoltatás az új háűzasságért (amely súlyosan bántalmazó volt, eleve is kényszerből született).

Mennyi ilyen szó van a tudatunkban. Fel tudok mondani simán ilyeneket, amiket például egy nápoly olasz nem (Garibaldi csárdás kiskalapja). Fel tudok idézni filmes csatajeleneteket. Utánaolvastam egy-egy témának.

De nem látom, nem érzem ennek a valóságát. Az én hazám függetlenségi harcának húsba hatoló jellegét. És nem csak azért, mert a háborúzásnak ezt a naiv, test test ellen korszakát elfedi a kulturális tudatunkban a két ipariasított világháború. Hanem a kis látószöget nem látom. Nem is mutatták meg soha. Hogy ez milyen volt kicsiben, emberileg, az ember életére hatóan.

Honnan tudták meg például, korszerű sajtó, telefon, távirat nélkül a mindenféle szerteszéledt csapatok, hogy vége van? Ki mikor indult haza? Mi lett a katonaszökevényekkel utána? Az ágyúgolyókat vajon összeszedték, és újra harangokat öntöttek belőlük? Harcoltunk mi nem csak a császáriakkal, de keleten szászokkal, románokkal, szászokkal is. Az aktuális átvonulók, a csata győztesei felgyújtották Losoncot, Nagyszebent, Nagyenyedet. Fosztogattak, rekviráltak, hadisarc volt, és nem csak statárium, hanem bírói ítélet nélküli kivégzések is, román felkelőké.

Gyöngyszemek korabeli beszámolókból:

…ezeknek folyamatban lévő szerelése szorgalom dacára lassan halad, mit nem annyira a felszerelési cikkek, mint a pénz hiánya okoz s efelett azon terhes körülmény, miszerént a pénztárok útján kezekbe csupán 100-as bankjegyek adatván, azoknak felváltása jelenleg csaknem lehetetlen, mert az aprópénz az előjáróság minden tiltakozásai ellenére is elrejtetik. Ezáltal a gyárosok és mesteremberek kényteleníttetnek kész munkáikat a kiadott nyílt rendeletek áthágásával, aprópénzzel fizető zsidó kereskedőknek titkon eladni, kik azokat az álladalomnak nagy kárára a katonaság számára kettős áron adják el.

Hoppá.

elkiáltja „Ne te nagy isten se minket ne segélj, se őket ne segítsd, csak nézzed mit csinálunk”

 

…így áthatva vágtattunk le a folyó mellett. – De az oláhság ordítva futott utánunk. – Ezt egyelőre fel nem foghattuk, hogy miért futnak, mert utol úgy sem érnek bennünket

(ti. a románok nem lovon vannak)

Kiss alezredes a 12 Székely huszárral mellettünk visszavágtatott, Bem pedig lépésben lovagolt hátra, mintegy 150 lépésre, a hol gróf Mikes Kelemen holt teste hevert egy hídon, melynek láttán Bem a fejéhez kapott mondván: „oh mon Dieu!
 
…kezdé a campirozás téli kellemetlenségei alól akként kivonni, ti., hogy itt-ott zsákmányolt portékákot hazahordotta, természetes, ha ki haza ment, kényelmesbnek találta házi tűzhelye s családja köriben magát, mint a tábori kellemetlen hideg és sáros pázsiton heverni.
 
Az elmúlt három napban nem aludtam és nem sportoltam, mert szép, tavaszi feladatként rohammunkában nyomdába készítettem egy hadtörténeti könyvet a huszárokról (egy konkrét ezred alakulása, toborzása, harcai, tele korabeli csata- és katonaélet-leírásokkal). Azelőtt, hétfőn pedig megnéztem a Guerilla című filmet (a reformkori nevű Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmje), amely kis látószögben, tekintetekben, arcok finom rándulásain mutatja meg, milyen lehetett az elkeseredetten dicső vállalkozásunknak a személyes része, az egyedi sors 1849-ben, amikor utoljára voltunk erősen hívő, büszke, tartással rendelkező, viszonylag egységes nemzet. Én azóta csak szégyenkezem.

Éspedig olyan színészekkel, akiket egy ideje figyelek: Mészáros Blanka a Katona előadásaiban döbbentett meg (Nyinaként, A tökéletes boldogság világában és legutóbb a virtuóz Ithakában), Vilmányi Benettről pedig a Radnóti 10 című, kihagyhatatlan előadásában mutatta meg, hogy jó színész. A főszereplő Váradi Gergely.

A film történész szakértője az itt is publikáló Fónagy Zoltán.

édes anna nővérei

* Most olvasom, hogy itt a toldalék hangrendjének jelentésmegkülönböztető szerepe van: Imádom a Honvédot! – Habfehér keblére ölelte a sebhelyes nyakú honvédet.

kire haragszol?

Te őszinte vagy?

Amikor olyan nagyon írsz valakinek, hogy most jól megmondod, akkor neked kivel van bajod? Tényleg ő ártott neked?

Vagy amikor – a kevésbé egyenesek – indulatosan szidod magadban, mi zajlik olyankor?

És amikor kiröhögsz valakit, meséled másnak a jól belőtt fölénnyel, hogy ő de gáz, akkor mi is történik pontosan? (Sajnos, mi erre nagyon rákaptunk G-vel, van egy-két élő paródia a közös mezőnkben, de nincs benne indulat, inkább Örkény István-i szemlélődés, abszurdumvadászat.)

Én magam azt vezetem le így, hogy az illető rám akaszkodott, hülyeségeket beszél rólam, nyomul, vagy korábbi, nekem ártó embereket idéz fel, és, sajnos, legalábbis a gondolataim világában ő kapja meg érte azt, amit hajdan nem mertem kiadni, nem is ismertem fel a visszás viselkedést. Mostanában szívesen ócsárolok magamban például nagy jogosultságtudatú, vadászgató férfiakat,tekintélyszemélyeket, akik hajdan, amikor fiatal és sebezhető voltam, molesztáltak, vagy gonoszan tárgyiasító dolgokat mondtak, és most nagyon meg vannak görnyedve, rosszul néznek ki – eltelt vagy húsz év. Az idő igaz. Te meg hogy nézel ki, bazmeg? Én még mindig diadalmasan, és már tudva, mit tettek, ők már fogatlanul.

Én riadtan tűrtem ezt, nem voltam öntudatos, nem is tudtam, hogy lehet másképp. Meg is vagyok lepve, hogy Harry Potternek mitől van akkora énereje, hogy tudja és követelje is: a levele az övé, ne vegyék el tőle.

Na, de most ti jöttök. Téged szokott zavarni az, hogy valaki túl valamilyen? Hogy olyasmit csinál, amit te nem csinálnál? A jelenség idegesít (másokban is, mert hamisnak tartod), vagy az ember, bármit is csinál?

Szoktál ilyeneken gondolkodni?

Tedd föl a kérdést, hogy milyen okai lehetnek annak, hogy ő azt csinálja (dohányzik, későn ér oda a gyerekéért, hülyeségeket küldözget Facebookon, béna állásban tengődve csak panaszkodik).

Amit csinál, azzal árt valakinek, vagy az egy létező, fura verzió?

Miért vannak elvárásaid egyáltalán: vajon ilyenkor a norma kiabál benned (“egy normális ember nem csinál ilyet” – tévedsz, még a normálisnak mondottak is sokfélét csinálnak, változatos okokból, nyíltan is, hát még titokban!)? Vagy rád vonatkozik a viselkedése, és határt húzol?

Nem biztos, hogy előbbre jutsz vele, hogy kitör a világbéke, de ha ilyeneken egyáltalán elgondolkodsz, hajlandó vagy megfontolni hasonlókat, ha nem csak magadnak követeled az elfogadást, hanem mások iránt is tudatosan edzed ezt a képességedet, attól biztosan jobb, érzékenyebb ember leszel.

Nem mindegy, hogyan gondolsz arra az emberre. Mindamellett: nem kötelező mindenkit megértened, alkalmazkodnod, bármit vállalnod. De ha futsz épp, és szenbvedős a negyedik kilométer, előveheted ezt a gondolatot, a tudatos jóindulatot. “Most XY ügyvédje leszek, keresem neki a mentségeket, enyhítő körülményeket.”

Én szoktam olyan emberek iránt igazságtalan indulatot érezni, akik soha nem bántottak, sőt, sokat segítettek. Ez azt mutatja, hogy bekapcsol bennem a gyerek, mégpedig az a gyerek, akit nem vagy nem eleget szerettek önmagáért, és emiatt hiánya gyűlt fel: aki gondoskodik rólam, arra haragszom, azt ostromlom, hogy miért nem még tökéletesebben elfogadó, gondoskodó, rendelkezésre álló, csak rám vonatkozó – tőle várok mindent.

Tudom ezt magamról, nem ijedek meg az érzéstől. Azért vagyok felnőtt, hogy felismerjem és kezeljem ezeket, nem azért, hogy letagadjam magam előtt a nem-szép, sötétebb gondolataim.

Te mersz őszinte lenni?

Olyanokra is haragszom gyakran, akiknek én segítek, és rájövök, hogy ez azért van, mert túlvállaltam magam, nem tudok én se olyan könnyedén segíteni. Az illető pedig nem teljesíti szépen a forgatókönyvem. Éppen azért van nehéz helyzetben, mert nem lehetett neki olyan egyszerűen segíteni, mindennel baja van. Elképzeltem, hogy segítek, de kontrollálom is: bedobom a támogatást, alul meg kijön a kész, megszerelt ember. Sajnos, ez nem így működik. Sajnos, gyakran ő is másképp gondolja, haragszik. Én pedig nem akarok a helyzet foglya lenni.

Van egy nagyon különös helyzet az életemben, egy komplett család és benne az egykori barát várta, várja tőlem, hogy szeressem, segítsem, támogassam azt a valakit, mert ő nem olyan, mint mi, neki nem megy úgy. Én sose számítok, nekem sose lehet bajom, engem mindig korholna, hiszen az ő lányuknak a nehéz, nekem könnyű. Adok munkát, meg is fizetem, de akkor az van, hogy én őt kihasználom. Semmi sem elég, mert ő szarul van. Én meg morgok, mert amit csinál, az nem teljes értékű, sokmindent feldúl, összezilál. És most, amikor felmerült, hogy újra támogassam, ki tudtam mondani: én ezt nem vállalom.

És magamra is haragszom egy kicsit. Miért nem vettem észre előbb? Miért ragadok felemás kapcsolatokba, vagy óok váll panaszkodásnak, nyelem be a megjegyzéseket?Érzelmek nélkül, egyszerűen volna jó határt húzni, magamat nem hagyni, nem pedig túl sokat benyelni, bűntudatosan tűrni (mert neki a nehéz!), aztán meg neheztelni.

És hiszek abban, hoyg akinek így nemet mondasz, akit nem hagysz játszmázni, az jobban jár, mint ha mindenki dédelgeti, táplálja az űzött tudatát, megérti, és nem szembesíti. Nagyon könnyen lesz a nyomroból fegyver, ügyeskedős előnyszerzés. És hajlamos a depressziós vagy sérült ember azt hinni, hogy csak neki nehéz, csak ő van a világon, mások ingyen kaptak mindent.

Nem az a gond, ha negatív gondolataid vannak (a gondolat, sőt, bizonyos méártékig a proivát tett is a tieid, nem kontrollálhatja senki!), de felnőtt vagy, így

  1. tudnod kell róluk, látnod, hogy nem jók
  2. kell, hogy tudd őket kezelni, reflektálj rájuk: ne legyél előítéletes, indulatos, ne vágj vissza, várj egy kicsit, és válassz megfelelő módot, helyet ahhoz, hogy közöld, amit közölnöd kell.
Ha épp neheztelsz arra, aki inkorrekt, terápiás hatású lehet, ha felidézed, te mikor voltál pontatlan, sunyogó, igazságtalan bárkivel. Például elvárom, hogy nekem pontosan, a megígért módon küldjenek egy szöveget, én meg hányszor halogattam merő bénultságból vagy lustaságból (míg aztán el is romlott a gépem valóban, és akkor lehetett azt mondani). Ez segített abban, hogy a saját feladataimat és határidőimet komolyabban vegyem. Egy kicsit az örök imposztorszindrómám is enyhült tőle.

Nekem most ezek aktuálisak az emberekkel. Alakulok, figyelek. Nektek mi?

mikroagressziók

A cím nem fog mindenkinek tetszeni, na de ők nem is akarják megérteni, mi minden rejtőzhet a szavaink mögött. Az ilyen elemző posztokban mindig éles vagyok, mögénézek a láthatónak, azt mondom ki, ami csak érzékelhető, nem nyilvánvaló, de romboló. Nem azért, mert rosszindulatú vagy eleve gyanakvó volnék, hanem mert kiismertem a stratégiákat, mert nagy dózisban kapok nem őszinte megkereséseket, mondatokat, elkenéseket, a szókimondásomért szankciókat, fagyott légkört, nem-profi viselkedést (olyantól, akinek az a munkája), és ezek jól leírható mintázatokat követnek. Mindez népszokás, egymástól tanuljuk: a manipulációdat nem te találod ki. A manipulációd egy picike, fel sem ismert agresszió a másik ellen.

Van az erőszak nagy köre, számos fajta megnyilvánulása, ennek mindig alapja, háttere a hatalmi különbség. Van nyílt erőszak, van erőforrások egyenetlen eloszlása, státuszbeli egyenlőtlenség és visszaélés, és vannak a rejtett, finom manőverek. Csak az utóbbiakról írok most. Bővebben…

mószerolják a sportot

Hol a hiba az érvelésben? Törzsolvasóim jól tudják. Bővebben…

nincs veled baj

Olvastam régi posztokat régi kommentekkel, és régi kommentelőket, akik nekem kicsit egybefolynak, csak olyan zavaros volt mindig az egész, hogy mit akarnak itt. És annyi mindent megértettem!

A minap meg valamin nyűglődtem squash előtt, nem voltam derűs, basztattak épp, és erre E. hirtelen (ő a partner), erősen a szemembe néz, és ennyit mond: Bővebben…

mit vársz az emberektől?

Mi az, amit elvárhatok a világtól?

Döbbenten figyelem azokat az embereket, akik a belső bizonytalanságaikat, problémáikat, igényeiket másokkal, az egész világgal oldatnák meg, és ha nem kapják meg, amit akarnak, verik az asztalt és hibáztatnak másokat.

Persze mindenki szeretne érdekes, fontos, vonzó lenni. Tiszteletben tartva lenni az érzékeny pontokkal együtt. De mi történik, ha nem kapom meg?

Jár-e nekem az, hogy elismerjenek? Jár-e az, hogy ne mellőzzenek? Hogy megkönnyítsék a dolgom? Hogy a közösség segítsen nekem? Vagy azt ki kell érdemelnem?

Ha identitásnak nevezem a furaságomat, és kisebbségi leszek tőle, akkor nekem védelem jár? Ha fétisnek gondolom a 35-ös térdzoknik iránti gerjedelmemet, ami már egyben identitás, akkor azt tiszteletben kell tartania mindenkinek, és akkor nem ciki, ha tizennégy éves lányokra csorgatom a nyálam… Milyen könnyen bejár az ajtón a farkas.

Elvárhatom-e, hogy ne traumatizáljon, sértsen, triggereljen senki? 

Egyszer egy nő, akit kedveltem és aki csúnyán megváratott, mire is mondtam neki, hogy három gyerekem vár otthon, azt állította, hogy én ezzel őt triggereltem, mivel neki még nincs gyereke. Azóta gondolkodom ezen. Mindketten áldozatnak éreztük magunkat. Én, mert húzta az időmet, ő, mert szerinte neki szántam ezt a mondatot, vagy nem, de mégis úgy érintette, miközben én nem tudtam, hogy gyerektéma neki fáj.

Kinek dolga azon őrködni, hogy bárkit hogyan érint valami? Ráadásul nem is jelzik vissza, nekik “rosszul esett”, évekig hurcolják (főleg a nők), akkor is, ha senki nem akarta sem őket, sem  a csoportjukat, sem a konkrét ízlésüket bántani, csak épp mondott valamit – és ezt jól tudják. Volt olyan olvasó, akinek az volt a sok, hogy én mellesleg, még csak nem is ontopik, valami gúnyosat írtam a neszkávéról, mert ő azt issza. És sokan mások isszák. Akkor én írjam csak azt, hogy nekem mi a finom kávé, hansúlyozva, hogy nem vagyunk egyformák, de számomra, az én szememben, az én személyes véleményem szerint… illy (mindig sóhajtok, amikor így magyarázkodnak a bloggerek, ennyire nem merik a választásaikat deklarálni).

Én adom is, de állom is. Tegnap amerikaias helyen kaptam gúnyos beszólásokat a ketóra, amit nem taglaltam egyébként. Nem tudnak megingatni, nem fáj, és nem vált ki belőlem magyarázkodási kényszert sem. Az önbizalomról van szó.

Fejezzem ki, hogy minden tiszteletem a neszkávéivóké, mint embert nagyra becsülöm őket, de azért vanank gyártásbeli, minőségbeli, etikai aggályok, és ők vajon a talpukon hordják az ízlelőbimbóikat? Én a teamániásokat sem értem, és azokat sem, akik cukorral vagy tetemes tejjel isszák a kávét, és nem gondolom, hogy ettől normatív volnék, egyszerűen a preferenciámról írok, amely nem szentírás.

A minap olvasom, de kezdek durván elkanyarodni, mondjuk nem baj, mert szeretitek, hogy vannak örök divatnormák, ilyen az, hogy színes hajgumit nem hordunk nyolcéves korunk után. Nem jöttem zavarba.

Máshogy kell írnom? Vagy máshogy kellene engem olvasni?

Ami drága, az mindig érzékeny a megszomorodott országban, tudom. Vagy épp támadási felület. Valakit nyomaszt, hogy nem tudja rászánni magát a sportra, és beleköt abba, hogy nekem “almás gépem van” és kirakom, hogy de bezzeg én Madridban futok. Pedig ő sem szegény, de ez a kifogás kéznél van.

Érzéketlen vagyok akkor, amikor bármilyen minőségi, pénzbe kerülő jóra (“jav”) voksolok? És: tűnődnek-e ezen a “sikeres énmárkák”, a pálmafa alatt pózoló, feszes hasú instagramlányok? Vagy magyar utánzóik, akik ráadásul keményen promózzák az edzőjüket, kozmetikum-partnerüket, kedvenc éttermüket?

További érzékenységek: van egy hitem, meggyőződésem. Vegán vagyok, kirúgtak, perelek:

https://www.bbc.com/news/uk-46385597

Sült hús szaga terjeng a kertváros fölött. Egyesek húsosfazékot, zsíros melót és hasonló metaforákat emlegetnek. Változzon meg a nyelv!

Hogy ne sértsenek meg, ezt elvárhatod? Ezt például igen. Jogod van nyugalomban létezni, de nincs jogod figyelemre, külön bánásmódra, extra kíméletre az interperszonális kapcsolataidban. Egyenlő bánásmód – ez a politikai közösség, az állam és intézményei kötelessége, nem a magánembereké. A magénember válogat, és joga van. Bántani nincs joga.

A szólás, szóvá tétel joga érvényes? Igen. Ha gond van, nagyon is. Csak az asztalverés a mókás.

És azt megtehetem-e, hogy beszámolok az érzéseimről, arról, hogy – fiktív példa – milyen rossz azt hallani sebes, ekcémás bőrrel, hogy a szép bőr a nőiség fontos fegyvere, és akkor majd az emberek megértik, érzékenyednek és nem mondanak ilyeneket?

Nem, nem várhatod el. Jelezhetsz ezt-azt az embereidnek, de én nem gondolom, hogy érdemes kijelölni az ilyesmit ügynek. Nem írhatod át a szokásokat, a nyelvhasználatot, ne legyél dühös a világra. Mindannyian lavírozunk, kanyargunk benne, nem csak te.

Ugyanakkor az amerikai, angolszász kommentelők szépen leszoktak például a kövériszonyos megjegyzésekről, a nyílt szexizmusról, a nőhibáztató beszólásokról és a transzfóbiáról is. Szélsőséges kis helyeken megy csak a gyűlölködés, mert erős a nyomás, hogy nem macerálunk senkit ezek miatt. Viszont az érzékeny csoportok mintha vérszemet kaptak volna erre, és szerintük az is sértő és mikroagresszió, ha egy teremben csak szabványméretű és karfás székek vannak (mert a kövér nem fér bele), vagy ha valaki a facebookon edzőtermi fotókat posztol, mert ezzel a fitneszipart tolja az illető. Vagy trigger: ők, akik már gyógyulnak a diet culture kórságából, vissza fognak esni (újra lemennek edzőterembe)! Vagy csak fáj nekik más sikere, kinézete.

És a mellőzöttség? Elvárhatom-e, hogy ne legyek láthatatlan privát embereknek, privát ízlésük szerint? Hogy észrevegyenek, vonzónak tartsanak? Ööö, nem. Fejlesztened kell magad, kitalálni aktív, közösségi stratégiákat, elmenni fodrászhoz, rájönni, hogy esetleg mi a gond veled. Nem pedig szidni a társkeresőt, ahol felszínesek és érdekvezéreltek az emberek és mindenki türelmetlen.

Túl sokat hallottam már a sztorikat. Valaki akart valamit másvalakitől, aztán csalódott a várakozásában, és szidta, hogy a másik lenéző, nem veszi őt emberszámba, “manipulál azzal, hogy nem ír vissza”, “hol ilyen, hol olyan jelzéseket ad”, “egyszer egész közel jött, tudom, mit akart, de az utolsó pillanatban visszahőkölt”.

Mi történt? A másik határt húzott, nem tett energiát a kapcsolatba, elzárkózott. Zavarban volt, udvarias volt legfeljebb. Nem volt kedves. Miért? Mert a kezdeményező fél sok volt, terhes vagy érdektelen. És erre kitalálta, hogy ő akkor áldozat.

Ha te mész oda, tied a felelősség. Ez a netfogyasztásodra is igaz: te azt döntheted el, mit posztolsz te, és miféle tartalmakat engedsz a hírfolyamodba. Azt nem kontrollálhatod, más mit tegyen ki. Hiába nyavalyognak a wmn.hu-n, olyan nincs, hogy egy influenszer téged megszégyenít a kockahasával, “arcodba tolja a fogyását nagy kevélyen”. Nyugodtan kikövetheted az összes fitspo csajt, ahogy nem olvasod a bonsainevelgetőket sem.

Válogasd meg te, milyen tartalmakkal veszed körbe magad! Nagy a választék, és ma már személyre szabhatod. Van reklámmentes tévé is. Ne a világot vádold, nem az a dolga, hogy a te igényeidet szolgálja.

A SJW azt jelenti, hogy social justice warrior, általában az interneten nyomják, és elég meghökkentő megnyilvánulásokat láttam. Például a fat activistok követelése a tisztelet és méltányos bánásmód, a kellő méretű, kényelmes repülőgép-ülés (ugyanannyiért, világos), és persze oldják meg nekik – a méretügyben igen kényes, fizikai törvények miatt korlátos – hullámvasutat, kórházi ágyat, hordágy-szállítást. Kétszáz meg annál is több kilós emberekről beszélünk. Továbbá legyenek ők is szépként és normálisként megjelenítve. Reprezentálja a modell, a média az ő testét is. Legyenek ikonjaik. Könnyítse meg vásárlásukat a divatcég. Gyártson olyan méretet! Igazodjon a világ a kövérséghez, ami szerintük egyféle, normális testverzió, ártalmatlan és amúgy sem lehet ellene tenni – mert ha nem igazodik, az elnyomás.

I respect and celebrate my body. I love my rolls, my cellulite, my wounds and marks.

Mi az, ami jár? Tényleg jár?

Nem várhatod el, hogy béleljék ki az életed. Ne legyél naiv és lúzer, panaszkodó üzemmódú. Ne pakolj másra terheket. Ne ravaszkodj, ne zsarold erkölcsileg, hogy ő csak akkor jó ember, ha az elvárásaid szerint viselkedik. Gondoskodj az igényeidről! Vállalj felelősséget!

Te is legyél abban a helyzetben (hozd magad olyan helyzetbe), hogy megértsd: aki türelmetlen, nem elfogadó veled, az miért teszi. Milyen ez a másik oldalról. Ne horgonyozz le az áldozati tudatban! Erre nekem jó volt a blog. Fiatalon én fantáziáltam egyoldalú kapcsolódásban, csodálattal. Annyit mondok, a túloldalon lenni nagyon durva. Bocsánatot kérek.

Elutasítottam, nem szépen beszéltem vele, írta az egyik komoly rajongó. És még hányakkal viselkedtem így! Majd bánni fogom. Beléjük martam.

Hüledeztem: hát az nem számít, hogy nekem mi az igényem, mi bírható? Én köteles vagyok viszonozni a kezdeményezést, pont olyan komolyan venni valakit, ahogy ő engem? Aki aztán a minimálkedvességet benézi, és utánam mászkál, elhalmoz, érzelmileg nyomaszt?

(Ezek reménytelen rajongók voltak. De még az egyéjszakásokban is, kölcsönösségben is, a nagy szerelmek után is igaz: ha nem keres, ha eltűnik, érts belőle. Könnyebb eltűnni, mint egyenesen fogalmazni és hallgatni a szemrehányásokat, kielemzéseket.)

Szóval nekem nem dolgom fű–fa–virággal kapcsolódni, segíteni, lelki támasz, reménység, megértő fül lenni. Mert a kapcsolódásból zaklatás lett.

Jogod van viszont a saját talpalatnyi helyedhez. Ha más lép be oda, ha ő akar valamit, és nem hivatalból dolgod ő, akkor jogod van az integritásodhoz. Ahhoz, hogy megválogasd, ki lehet a közeledben. A nyugalomhoz is. És nincs ilyen, hogy de őt kitaszították és milyen magányos, és bízik benne, hogy te majd megérted. (Tibi!)

Nem megyünk túl sokra ezzel persze, hogy jogod van, mert mire mész egy kikényszeríthetetlen joggal? Mi van, ha senki nem viselkedik e tisztelet jegyében, röhögve használnak? Mégis fontos. Hogy tudd: ha valaki zavar, ha időrablónak, negatívnak érzed, akkor nem te vagy a bunkó, nem neked kell akrobatikáznod, sem őrlődnöd ezen. “Tilts le.” Bazmeg, inkább ne írj, ilyen egyszerű. Elemi jogom, hogy ne nyaggass.

Lehet szólni, jelezni. Nem, nem elég ignorálni, udvariasan hárítani. Nemet kell mondani, Megkérni, ne írjon.

Viszont nem kell megmagyarázni. Nem kell érveket felsorakoztatnom, és nem kell, hogy ő arra rábólintson, hogy “ja, így értem, igaz, megyek is”. Én bedőltem ennek, hogy akkor lehet csak igazam, jogom, ha megindoklom, ő pedig elfogadja. Dehogy fogadja, hiszen ő nyomul. Akar valamit, tőlem vagy a környékemen. Nem biztos, hogy szerelmileg, hanem mondjuk egózni, legyőzni, önigazolni. És ezért nem fogadja el, amit kérek, vagy nem vesz róla tudomást. Bekussol, aztán újra ír.

Azért, mert csak. Nem vagyok ettől rossz ember, és nem baj, ha utálom a nyaggatókat meg a behízott, öntelt fejüket. Nem vagyok gonosz, ha nem akarom azt, amit nem akarok. Nem jár tőlem semmi, nem vagyok anyu, ezekkel az emberekkel csak rosszabb lesz, egyre arrogánsabbak. A rossz érzés jelez, érdemes neki hinni.

Gyógyító ezt tudni.

profilképeink

Alig másfél évvel később elképesztőnek tartom, hogy ennyire nem akarták érteni, miről szól és mit bírál ez a poszt, és mi mindennel előálltak, hogy így meg úgy, olyanokat cáfolni, megmagyarázni, amit én nem is írtam. Röviden: hogy sokan mennyire pofátlanul, ön- és másokat átverve nem vállalják, felszépítik az arcukat, de még meg is magyarázzák.

Hétszáznál több ismerősöm van a facebookon. A profilképével kapcsolatban a többség nem nagyon tudatos – vagyis, jó ízlésűt akartam írni.

Előnyös akar lenni, hökkenetesen ügyetlenül.

Hosszú, okostelefonos fejek vannak.

Külön csoport, akiknél a körben cicák, mandalák, gyerekek, idézetek vagy nonfiguratív feketeség, azoktól, akik nem szeretik az arcukat, és az se érdekli őket, hogy akinek írnak, akit bejelölnek, lásson már valakit a képen. Állati nyugtalanító egy névnek és egy elvont ábrának írni. Főleg ha nem is valós ismerős az a valaki.

Feljavított, szűrős, műtermi parádézás is van a nőknél. Szexiskedés, gyönyörű szemkörnyékek. Pálmafás kivagyiság. A biznisz logója. Nem ám külön oldalon.

Vagy több éves, néha évtizedes fotó. Rá nem ismersz.

Van, aki a hétköznapokban gondosan sminkel, belövi a haját, “ad magára”, és azt teszi ki, olyasmit. Ez okés.

Összességében igazolványkép típusú “ilyen vagyok, vállalom” profilkép csak pár tucat ismerősömnél látható. Hiúság nélkül, információként. Bővebben…

a te történeted

Annak, hogy nem borítottad rájuk az asztalt még tizenhét évesen, vagy menekültél jó messzire, hogy soha többet ne találkozz velük, se klónjaikkal, hogy soha többet ne hagyd magad, hogy ne magadban keresd a hibát, amikor bántanak és beléd szólnak – mindennek az a következménye, hogy későn jössz rá. Addigra eltelt már a fél életed. És annál nagyobb akkor a rájövési detonáció. Hullik, borul minden. Bővebben…

szabadon

Gondoltatok már arra, hogy ezek az ezospiri fordulatok, hogy sors, karma meg majd az élettől visszakapod vagy (keresztényben) megver ezért még az Isten, ez semmi más, mint önigazolás és rosszakarat? Nekem már akkor is a hajam kihullott tőlük, amikor még nem gondoltam bele. A remény kifejeződése mindez, hogy nem csak neked, majd másnak is szar lesz. Vele csalt az apjukod? Majd visszakapja, megcsalja őt is. Bővebben…

mi lett veletek negyven fölött?

Az augusztus ismét a provokatív posztoké! A fel nem tett, kényelmetlen kérdéseké és a közhelyeken túlra merészkedő válaszoké.

Rettenetes. Ki hiszi azt, hogy nekem nem? 1976 májusában születtem. Kicsit csodálkozom, miért néznek rám így, mi ez az egész? Hiszen én egy fiatal lány vagyok, ez a belső közérzetem. (Hogy fiatal lány vagyok, az az én titkom.)

Bővebben…

mert ők buta libák? a blogger válsága saját nézeteivel

Amikor sportról, a sportolásom élményéről írok, és kiteszek mondjuk egy ilyen fotót:

, és erre olyan reakció jön, hogy nem is vagy szép (részletesen, sorban, hogy mi minden nem), akkor rájövök, hogy az illető nem azt látja, amiről a kép szól (a mozdulatot), hanem csakis a testet. Egészen pontosan: ő úgy döntött a tudatosság valamely szintjén, hogy azt fogja nézni. A sportolásom erőlködés, gürizés, és, hehe, nem is sikerült, hiszen nem lettem tőle vékony (ami ő szeretne lenni, vagy amilyen nőt ő szépnek tart: vékony, karcsú combú, nagymellű).

Ezt már sokszor meséltem, ezúttal ez nem lényeg, csak előzmény. Ami már lényegebb, hogy Bővebben…

szeresd magadat, mert más nem fog

Igen, jól látod. Nincs kedvem nem-provokatívan megfogalmazni ezt, annál sokkal fontosabb téma.

Önzőn, elidegenedetten hangzik? Azt hiszed, ez az én problémám?

Pedig nincs más út előtted sem. Bővebben…

hogyan ne baszd el az idődet a facebookon

update-elve

Olvasom a rém tudatos bloggert, hogy hogyan állította be meg szórta ki a hírfolyamából, ami nem kell, és így már jó. Minimalizmus.

Panaszolja mindenki, mennyi időt elvesz a facebook. Tespedtté tesz, elvon az igazi kapcsolatoktól, könyvtől, valóságtól. És mennyi hülye komment, nem is ismert ismerősök, kavarás! Nyaralások és bulifotók, látszatélet, faszfotót* küld a hittantanár**, csücsöri szájak, bjutifilter, fitneszmodellek, a hiúság vására. Mi közöm nekem ehhez? Felfüggeszti, törli, szünetet tart.

Ez rövid poszt lesz, mert a megoldás egyszerű: mondj nemet. Ne úgy, hogy törlöd magad, kiszállsz. Rengeteg előnye van a facebooknak, ezt kár tagadni. És szerintem tök gáz trendiskedve szidni a Zuckerberget, az egész jelenségen morális pánikolni, miközben napi hat órát nézegeted a kékséget. Inkább adj következetes visszajelzést, használd ki a lehetőségeket. A hatalom a júzeré, a fogyasztóé, csak elegen kell lenni.

Használd másképp! A te tükröd, hogy hogyan használod. Bővebben…

ami működik – és ami nem 2.

Ezen a címen különböző témákban vetem össze az értelmes, előrevivő stratégiákat és a kevésbé olyan, néha értelmetlen, néha ciki, manipulatív vagy “rang alatti”, tipikus megoldásokat. Erősen polarizálok: “négy láb jó, két láb rossz.”

És persze az én preferenciáim határozzák meg (mégis, kié?), mit tartok építőnek és mit nem. Ugye a blogger mindig jól csinálja! Azért áll ki vele. Valóságos szakértő!

mindez jól hangzik, és trendi is. én elhiszem, hogy nálatok üres a polc, és nincs szakadt cipőd. de megmondom őszintén, nem értem ezt a minimalizmust. életstílus, divat, design, lakberendezés örve alatt folyamatosan cuccokról lelkesedtek. minden fotón cuccok vannak. órákig molyolsz egy apró süteményen. rúzsokon pörögsz. kilencféle táskát ajánlasz, és van külön szív alakú rántottasablonod is. vagy már kidobtad? fogyasztáskritika? öko? megtisztulás? az egész modern divat, a design, maga a művészet is tékozló, halmozó üzem.

Az önidealizálás vicces, ugyanakkor valóban azért blogolunk, osztunk meg tartalmat, mert van olyasmi, amiről – így hisszük – többet tudunk, hatékonyabban csináljuk, jobb érzékünk van hozzá. Vagy hiszünk egy elvben, amelyet emiatt követünk is.

Ez fontos különbség: elveim vannak vagy önigazolok? Egy hete éles beszélgetésem volt a középső bátyámmal, aki nem tud lejönni a témáról húsz éve: kényelemből autózik, és emiatt szidja a bicikliseket mint akik neki kényelmetlenséget okoznak. Mint a hatalmi helyzetű dohogók (“egyenek kalácsot”), két egyenrangú félnek látja a két csoportot, “jó, de akkor ők is”. Nem véletlenül pont nekem önti ki ezt, piszkálja ez az egész. Pedig nem a biciklisek veszélyeztetik az autós tömeget, hanem a nem emberi sebességű üzem használói, az istenkísértő autósok egymást és mindenkit, ami fontos különbség. Én viszont nem kényelemből vagy szeszélyből nemautózom, hanem elvi döntésből, és bőséggel tudok érvelni döntésem helyessége, morális tartalma mellett. (“Nem gondol arra /ti. a biciklis!/, hogy annak az autósnak milyen érzés lesz egész életében, hogy elütötte?” Nem, erre nem gondol, a saját túlélésére és érdekeire gondol. De úgy tűnik, az autósok maguk sem gondolnak erre, mert ha gondolnának, nem kanyarodnának ki hátranézés nélkül, használnák az indexet, nem gyorshajtanának, nem innának és nem mobiloznának/szopatnának/rúzsoznának menet közben. Áhh, ugyanaz megy mindig.)

Szépen volnánk, ha nem követnénk a saját elveinket. Bővebben…

kis, titkos belső érzetek

Testi érzetek. Soha nem beszélek róla másoknak, mert nagyon saját – őrizgetem, egyedül dédelgetem inkább. Hasonlít a szexuális vágyhoz és fantáziákhoz. Valóságos identitás, közérzetem leglényege. Védjegy és saját felfedezés… nehogy már másnak is ilyenje legyen.

És azért se beszélek róla, mert hülyén hangzik.

De most megpróbálom.

Én például Bővebben…