a taxióra is, ahogy megy föl. de főleg a lépteim száma. 1240: a tatárok. 1770: Mária Terézia még él. 1780: meghal. 1860: Jókai Mór svábhegyi gyümölcsei között. aztán még végigveszem a huszadik századot, minden eszembe jut, amit tudok, a kubai rakétaválság is. 2050 fölött nem gondolok semmi valóságosra. a félmaratonom az éjjel 24140 lépés lett.
antonia
valahogy szóba kerül a witty, az aesthetist Wilde, a halála, az utolsó szavai a tapétáról, és aztán az összes művei is elő, és kinyitom A readingi fegyház balladájánál, és
én nem tudom, mi történt, találkozott a géniusz, a jambusok, az intellektuell, az én irodalmárságom, amivel egyébként elég ritkán találkozom – a levegő megállt, szárnyak suhogtak, és sírt és elcsuklott Antonia, és sírtam én is, takony, minden. ez így nekem életem szellemi csúcsélménye volt. nehezen elmesélhető, reprodukálhatatlan.
nem ért az ember minden szót, utalást és szórendet persze, de a költészetet érti, a lényeg átjön.
és mondja, biztos fent van a neten, but whoever is reading this? reding, Antonia, that was the first i have learned at english department. megdicsér, nagyszerű pun.
tényleg lenyűgöz. ptatelet, az annyi, mint trombocita.
nemzeti rock
azt hiszem, minden bénaság között ez a kedvencem. amikor hegyek vannak, nemes őseink, valami sas, meg “mi” a névmás, és a szívnek meg kell szakadni, akkora a pátosz, és mindenki érzi, hogy ez közös ügy, és párásak a szemek, és előkerülnek a telefonok, és ringanak az éjben a fények, közben meg tépik a húrokat, basszusgitár keményen. taxis retró rádiójában szólt egy ilyen, nehezen hihető a műfaj. hogy létezik és imádják.
viszont david!
volt egy nagyon emlékezetes estém most, és úgy alakult, hogy beraktuk, na, ilyen sincs már, mindegy, a Station to Stationt, velem egyidős ez amúgy. az élmény, és különösen az album utolsó száma, azok a pillanatok rábírt engem arra, hogy végre vegyek a machoz füldugót. döbbenten tapasztalom, hogy a netkapacitásom simán bírja a youtube-ot.
Komment: When I become Emperor of the Galaxy, I will need David Bowie’s DNA for my clone army.
de amúgy Nina Simone és Joe Cocker is jöhet, korai Pink Floyd és fado: Amália Rodriguez.
mindazok
nagyon sokat köszönhetek azoknak, akik megnézegettek, kibeszéltek, használtak, utánoztak, megítéltek. akik még és még kérnek egy kis kedvezményt, és akik nem értik, amikor felhívom a figyelmet arra, hogy vannak határaim. általuk tudom, hogy én mit nem. ma már mindennél fontosabb a méltóságom.
alszom, mert nagyon sok volt ez a hét. vannak bajok is. minden van.
Friderikusz szerette ezt a fénykorában: ez idő szerint. Annyira gennyesen modoros, imádom!
Szóval, most egészen, de egészen más minden, mint 1. volt az elmúlt két évben, 2. mint amilyennek kinézett ez a nyár mondjuk tavasszal.
A most, az egy kéthónapos táv. Közérzet, napjaim folyása, belső világom, kinézet – minden lényegileg más most. Pedig már úgy megszoktam azt a tavaszit (régebbi állapot, de tavaszra tisztult le), és nem voltam boldogtalan, sőt. Stabil voltam és kiegyensúlyozott. (Óh, boldog idők. Most meg csak a veszélyes élet, a rock and roll.)
Leegyszerűsítve azt mondtam erről, hogy akkor Artemisz voltam, most meg Vénusz vagyok, ami a kétféle női létezésem.
Mulatok is, ahogy megfigyelem a történéseket. Ez lett, ilyen vagyok? Mi ez?
Rengeteget formálódtam a forgatásokon. Sok forgatási nap volt: két nagy film és egy reklám, ez teljesen más napirendet, hangulatot jelentett. Például azt az igazi, kizsigerelt fáradtságot is megtapasztaltam. Megismertem nagyon különböző embereket, külföldieket is. Beszélgettem többekkel, olyanokkal, akik nem ismernek, csak az ottani benyomásból és a közös helyzetből indultak ki, és sok mindent megtudtam róluk – de még többet tudtam meg magamról az ő tükrükben, abból, amiket visszajeleztek, vagy amilyen viselkedést kiváltottak belőlem.
Azt a meghökkentő tapasztalatot is jelenti ez, amit kicsit szégyellek, hogy elég csak egy kicsit jobban kinézni, és most ugye ez van. És onnantól nekem nem kell kedvesnek, viccesnek, különösebben szorgalmasnak, korrektnek, figyelmesnek lennem, mutatnom a lelkem. Lehetek közönyös, kicsit önös, és dől a szolgálat és a figyelem és a kedvezmény. Egyéntől és intézménytől is. A bennem élő demokrata és protestáns tiltakozik.
Zavarba jöttem magamtól olykor. Mit szólna anyám? Mit szól a felettes énem? Csinál ilyet egy tanár, egy anya, egy nő? Egy értelmiségi? Ellentmondásos érzéseim voltak, hirtelenül öntöttek el mindenféle heves ön-reakciók és élmények. Ez néha hasító, diadalmas, dívaszerű volt, máskor természetes életöröm, de volt negatív is, az nagyon levert. Mint aki kiszabadult végre, most egyszerre jött minden. Kérdéseket dobott elém az élet: erre mit lépsz?
Persze, hogy szabad ilyet csinálnom. És léptem. Úgy-ahogy. Behúzott nyakkal vártam a büntetést, amiért én ilyenekkel játszom. De nem jött büntetés. Öröm jött főleg.
Hosszas mérlegelés után abban maradtam, hogy mindaz, amit megélek most, maga az élet, amit én nem igazán mertem élni, több okból. A rigorózus karakterem, a neveltetésem, intellektuális értékrendem; a gyász, anyai feladatok, önbecsüléshiány, az énképem, az elefántcsonttornyos létezés, a megfelelő társaság hiánya, meg hogy sokat voltam egyedül.
És amin most megütközöm, hogy “én ilyeneket csinálok?”*, az, rá kell jönnöm, mind-mind szabadságfok kérdése. Én, én is lehetek gyarló? Túlzó? Ellentmondásos? Tévedhetek? Mondhatok egyszer csak mégis nemet, holott korábban igent mondtam? Nem állom a szavam? Lehetek sóvár és mohó? Szakíthatok a lelkizős, mély, érzelmes jellegű igényeimmel?
Mi több: lehet felhagyni a szokásaimmal? Egyszer csak nem érdekel, nem köt le az, ami korábban, nem úgy reagálok. Elengedtem, de nem kellett elengednem, hanem csak elengedődött, elsodródott mellőlem. Ez lehet? Vagy csak annyi, hogy nem unatkozom most, kicsit sem? És nincs időm a maszturbációikra?
Nemet mondani, mégpedig gyakran és következetesen?
Hát persze. Ennek is eljött az ideje. Nem ártok vele senkinek, csak a saját merev elveimnek. Sanyarú ifjúkoromért kompenzál most az élet. Apró mégsem-úgy-vanokon, jó-fejnek-tűnt-de-nemeken nem emésztem magam.
* Hogy ez pontosan mit jelent, az, fájdalom, nem fog ebből a posztból kiderülni, sőt, még a közelieknek sem mesélem el, de meg vagyok hökkenve több ponton is. (Jógázom!!!)
Aztán, a test – és egyébként az mindennek az alapja. Volt módom hozzászokni az igazi arcomhoz, a formálható, átalakítható kinézetemhez és az átalakításhoz. Hosszú órákat töltöttem sminkes, fodrász keze alatt összesen.
Emiatt is, meg még egy általános felszabadultság miatt is sokkal természetesebben vagyok most a testemben: keveset, ritkán festem magam, nem zavar a csapzott hajam, az ébredő arcom, a gyűröttség. Tudok róla, milyen, de nem rejtem el, nem félek tőle, nincs öregedésparám. Úgy mondhatnám, hogy meghitté váltak a tökéletlenségeim (mondjuk kapom is hozzá az inputot, egyedül nem tudnám ezt megteremteni).
Ami a testet illeti – régebben ez csak az intellektusomra állt –: soha nem trashelem magam. Ha valaki királynőnek tart, nem mesélem el neki, hogy pont az a testrészem nagyon ajjaj, meg a szülés, meg nézd, csíkos. De diszkréten sem érzem magam szarul. Ki vagyok én, hogy elrontsam a rajongást?
Szőke vagyok és lebarnultam. A zaklatott napokon sporttal enyhültem, eszegetni nem volt kedvem. Újrakezdtem a ketót, de csak mellesleg, így, elég gyakori gyümölcsevés mellett is kilenc kilóval vagyok kevesebb, mint június elején (izom is ment le, soha nincs olyan, hogy csak zsírt veszítünk). Újra kockahas. A lepucolódás megmutatja az igazi arcot, testet. Ez a négy kép mondjuk most egy hónap alatt készült:
Lett néhány hisztérikusan gyönyörű, új sportcuccom.
Rengeteget edzek megint, új helyen is. Tanulok gyorsúszni.
Ami bennem és körülöttem történt most, az nem mind örömteli és hepinesz ám. A felzaklatott, pörgős állapot felkarcolta a lényem legmélyét, kihozott belőlem egy-egy durva szorongásrohamot, és olyankor én nem eszem, nem alszom, nem tudok dolgozni, és nem érzek, nem szeretek, nem örülök, csak kattogok. Az nagyon szar. De volt egy pont, amikor rájöttem, nem hibáztathatok érte külső tényezőket, más embereket. Amiknek mégis szerepük van benne, azon nem tudok változtatni.
És akkor, mint a tolófájásnak, nem álltam ellen többet a szorongásnak, átadtam neki magam. Engedtem magam: ez van. És könnyebb lett. Elsodort, szétszedett, de kijöttem élve a másik parton.
Három új könyv terve is megszületett. Írni fogok egy érzéki naplót, és összeszedem életem legjobb, meglepő sztorijait, lesz minden, pap az uszodában, hullócsillag, művész úr és filmtörténet. Hogy fikció-e vagy színigaz? Majd az olvasó eldönti. (Ez viszont csak a megbízható olvasóknak szól, nyilvánosan nem lesz nyoma.)
Intellektuális fürdő: olvasok, járunk Antoniához. Ez is mostanában lett. David Bowie-t hallgatok. Vettem egy fülhallgatót.
Artemisz és Vénusz tehát kiegyezett egymással. Újra tudok írni, friss löketet kaptam. Kutyámmal szökellek saruban a hegyen – az egyedüllét morális állásfoglalás. Hosszú, magányos futások, minden agyalás nélkül csak nekiindulok, és mindig az erdőben. Nem dörzsölődik ki sortban a combom, eltökélt vagyok, mint egy olimpikon. Máskor meg csak egyszerűen chill van. Mindenhol csodaszép férfitesteket látok (ez mondjuk azért is van, mert a vízilabdás időszakban járok gyorsúszni). Nem veszem túl komolyan a dolgokat. Zsongok, borozok, sőt, söröztem is egyszer, olyan vagyok, mint lehettem volna annak idején, ha nem ilyen vagyok.
Mert fontos vagyok én, meg fontos ő, meg még mások is fontosak, az elvek is fontosak, a történeteim is fontosak (azok főleg, örök narrációs kényszer!) – de a legfontosabb mind közül ez a nyár. És ez egy gyönyörű nyár.
Néhányótoknak elmeséltem, hogy egyébként mi van, meddig fajult a zaklatás, hol találtok meg most. Köszi minden érdeklődést, kattintást, kávémeghívást, üzenetet, kommentet!
Mennyi j! Milyen szép. (Ugye mindenki érti, hogy ezek j-k?)
Az én városom! Az a rengeteg pont, ahol jártam, velük vagy rájuk gondolva, és érzelmeim, történeteim kötődnek hozzájuk. És egy kicsit az agglomeráció is a lefedett terület része. És Tihany. És a Fertő-tó. Orgazmusom például Bővebben… →
…, mely épp hűvös, mindenféle élmények vannak, és nem nagyon tudok írni. Időben megoldanám, de tudatállapotilag nehéz most.
A feleségem története forgatásának magyarországi szakasza 5-én, pénteken ért véget hivatalosan, de rátettünk még egy napot. Öltözésnél a szép női szolidaritás jegyében megosztottam a legendás zero feel melltartómat egy leánnyal. Bővebben… →
“Tíz percet hallgatok kereskedelmi rádiót, és tíz évet fejlődöm vissza önismeretben.” Jajdult fel egy nagyon fontos szereplője az életemnek.
Az agymosásszerű romantikus slágerekre gondolt: az érzelmes vonyításra, a magánytól való irtózásra, a vergődésre, a függésre, a méltóság nélküli létezésre, elmúlt vagy soha nem is működő emberi kapcsolatokra való sóvárgásra, önkínzásra és ennek átromantizálására. Tiszta Stockholm-szindróma – és a meghatott hallgatók is abban vannak. Ezek élvezik a kínlódást. Gyártják maguknak. Ha nincs kivel szenvedni, akkor keresnek hozzá embert. Bővebben… →
Most például az van, hogy ezt az agyonlakkozott-sütött-tűzött, mondén hajkölteményt, ami szerda hajnalban lett nekem az aznapi forgatásra, hagyom szervesen lebomlani, és ez elég vicces. Telnek a napok.
Ilyen volt:
Most (szombat) ilyen, van ennek is költészete, és elég mozgalmas hetem volt:
A statiszta mindenképpen az alkotó folyamat részévé válik. Tanúja ő nagy pillanatoknak, ha van egy kis szerencséje, és persze ha figyel. Itt (két forgatásról beszélek) olyan embereket figyelhetünk meg munka közben, mint Enyedi Ildikó, Denis Villeneuve, Léa Seydoux, Jason Momoa, Rév Marcell. Én nagyon figyelek, mert elemi hajlamom a tehetség és a nagyság csodálata, továbbá újságíróagyam van, amely meg akar érteni mindent, és csak ritkán ítél morálisan.
A teljes figyelmű olvasók vagy a közeli ismerősök mindent tudnak, de legalábbis eleget, viszont a többiek kedvéért, akik privátban rendre ugyanazt kérdezik, rendszerezem most a bloggal kapcsolatos, valamint a személyes történéseket, információkat:
kinek tört el mije?
Dávidnak a könyöke, táborban szaladgáláskor, hétfőn kora délután. Nem vicces a gipsz ebben az évszakban, de egyrészt menőnek gondolja (-ta), másrészt a lehető legenyhébb törés ez, hamar leveszik majd. És mindenki álomjófej volt a Heim Pálban, komolyan megdöbbentem.
mi ez az angolcsoport?
Volt egy meghatározó beszélgetésem a hazai feminizmus egyik legfontosabb szereplőjével május végén. Ettől fellelkesülve megszerveztem a találkozást: összeülünk hetente egyszer vagy kétszer, és anyanyelvi, okos, pezsdítő angolságú feminizmust hallgatunk. Olyan, mint az egyetemen volt 22 éve. Eddig négy alkalom volt. Én a forgatás miatt lemondtam most az utóbbiakat, de a többiek robognak tovább. Önszerveződünk, senki nem vár sült galambot. Hatalmas élmény a női tér, az intellektuális erő, a téma, a hiteles tanár.
Gyorsan beköszönök, hírt adok, mert aztán visznek el a díszletbe:
az igény 2019 folytatódik!
tök jól bírom a meleget, tehát nem csak a hideget. Pedig amit tegnap végigcsináltunk a bajtársakkal, az szürreális volt, testileg életemben ilyen durva nem volt semmi, beleértve műtétet, szülést, szar szexet, betegséget (ha vége az egésznek, elmesélem),
megvoltak az évzárók, bizonyítványok, figyelek: többi szülő, szokások, jelképek, mit üzen az Ünnepség, mögöttes értékek, elszólások, szóval van gondolatom ismét a közoktatásról… majd jön ez is posztban,
Ez az igazi kánikula most! Újszerű, friss a maga elviselhetetlenségében. Rezeg az aszfalt, hársfaillat, és Angyalföldön, a Vágány utcában faeper is rárohad az úttetsre. Budán nincs faeper, miért?
Tizennyolc és húsz órákat nem enni, de amikor igen, akkor hajaj.
Ujjatlanban biciklizni. Leszáguldani a Szeretetthez. Nap süti a combomat is, szaga lesz a bőrnek, eleven, jó. Kicsi felhő csak a tudat: már vigyázni kell. Kenem is az anyajegyem ötvenessel. És nemsokára leszedetem a Kultikus hasit is: Bővebben… →
Szeretek sajtótájékoztatóra járni, pedig nem eszem pogácsát.
Bringával, végig. Kikerültem egy érthetetlen méretű békát egy csőtörésnél. Süti a nap a vállam. Hosszan erősen, előre…!
A helyszín a Vasúttörténeti Park, 12,8 kilométer, egészen szürreális a szembefényben, a sínek és mozdonyok között ülni a nagycsarnokban, befúj a nyári szellő, minden álomszerű. Sokan vagyunk. Be is rendezik, mert egyben forgatási helyszín is.
Egyszer már írtam egy teljes posztot arról, és szoktam emlegetni amúgy is azt a megfigyelésemet, hogy vannak üzemek, amelyek mindenképpen megváltoztatják az életünket. Olyan minőségi ugrást jelentenek az életmódunkban, hogy nem lehet őket okosan, mennyiségi korlátozással, mértékkel használni, mert az életvitelünk léptékét, távlatát, jellegét változtatják meg. Az okostelefon, a facebook lusta használata, a kézírás elhagyása, a légkondi, a háttérrádió, a házhoz hozatott étel, a városi életmód mint olyan (a természetközelihez képest), a pornó, az autóhasználat mind ilyen. Észre sem veszed, beszív, rászoksz, és többé már nem opció az, ami melósabb, ami nem annyira van kéznél, ami finomabb, ami emberibb.
Én nem nézek sorozatokat, semmilyet, hiába ez a trend most, és hiába ajánlják nekem, hogy ez is, az is milyen jó (elhiszem), és neten is nézhető.
Testügyben már mindent elmondtam, azt hiszem. Kevesebbet írok róla, az edzéseket itt követheted. Csinálom, amit eddig, most már inkább csak fenntartó jelleggel. És nem csak a magamét: ez már rég közösség, és ekként pezsgő, éltető.
Tegnap Estherrel szolidan lefutottuk a 15-öt laza tempóban, kicsit felhős, néha enyhe napfényes, összevissza kanyargó, kétkörös pályán az Európa-napon. Nem annyira nyomtuk meg a tempót. Esther, aki egy kört tervezett (a térde miatt), végül végigjött, mert nem érezte, hogy fájna neki féltávnál! Majdnem együtt futottunk be.
Aztán robogás bringán tisztálkodni, összeszedni magam. Mert délutánra lefoglaltuk (bevettük!) a fél Menzát! Blogszületésnap és a sajátom előestéje. Hétéves múlt a blog, én pedig negyvenhárom lettem ma.
Ilyennek kellett volna lenni mindig is! Semmi túlzás, bonyodalom, fölösleges para, hiányérzet és a többiek is azt jelezték vissza, hogy szuper volt. Lőrinc szerelme és neki az anyukája is ott volt.
Aztán Balázs, Esther, Gergő, Dóra, Judy. Két szívemből szeretett meghívottat a saját születésnapja tartoztta távol!
Aztán Lőrinc mondott egy részletet a Minden olyan, mint minden című Varródani-szabadversből, és az Ithakából Odüsszeusz nyitó monológját. Ez nekem is nagy élmény, én is ritkán látom őt szerepelni!
Kaptam rengeteg meglepő-jóleső mondatot. Ritka végre-találkozásokat. Kaptam könyveket, nekem valókat. Egy Nanushka felsőt Ritától! Neki is van:
Narancssárga gerberát kaptam, és, igen, biciklin hazavittem a csokrot, amelyik kibírt még egy színházi estét is. Dóra, Esther, Judy összedobtak nekem egy Bialetti indukciós mokkát! Ha kifogyna a kapszula. Bár ebben is Illyt főzök.
Kora reggel, hétfőn bontottam ki. Letettem az ágy mellé.
Idén először nem fotóztunk, és nem írtuk ki a neveinket, de ott volt a Kultikus Vendégkönyv:
csak az írja
Utána még átsétáltunk az Örkénybe Macskajátékot nézni Estherrel. Pogány Judit, Molnár Piroska, Csomós Mari, és Cs. Bruckner Adelaida szerepében Békés Itala! Fájt a lábunk.
Rettentő fáradt és boldog voltam hazafele. Micsoda nap! A facebookról még éjfél előtt leszedtem a születésnapom nyilvánosságát, mert nem akartam azok köszöntését, akik csak a figyelmeztetésből tudják, hogy születésnapom van. Valahogy sok lett – jaj, gyerekek, hagyjuk ezt (eddig ez nem jutott eszembe).
Persze azért köszönöm. Nektek a blogot is, anyukámnak meg önmagamat.
Az írónő rettentő elfoglalt mostanában, de egy villáminterjúra elcsíptük!
Mi ez a nagy pörgés? Bosszús vagy?
Eltűnt a kutya, nagy séta után, mert még a kertben csevegtünk egy kicsit!
Mutatom, mi minden van mostanáb’. A gyerekeim születésnapja. Johanna 11, Jakab 9 lett (ki emlékszik arra, hogy ezek voltak a fedőneveik valaha?), ennek alkalmából lett Jakabnak távirányítós legóvonata és menő haja is:
Julis kirakta Dávid nevét legóból, jómagam tortát készítettem rengeteg vaj, eper, csokoládé és mascarpone felhasználásával. Juli kést is tett a tortához, de lehet, hogy a kacsasülthöz.
jól látjátok: van egy zöld hajtincse, mert megpuszilta egy sárkány
A futások, de azokat már összefoglaltam – ami még lekötött: maguk az utazások (az odajutás, az ottani táj, az ottlét), az emberi talákozások és az apróságok, a tárgyak menedzselése.
Ügyeim után járok – és eredményesen. A könyv még jobbnak, nagyobb szabásúnak ígérkezik, mint eddig, illetve más téren is sikerült jó döntéseket hozni a család prosperálása érdekében, vagy hogy mondjam. Lőrinc meg, nem jutok szóhoz. Ez egy csoda, ahogy éli, alkotja magát, szenvedéllyel. Mondott verset a holokauszt emléknapon, a rabbi odament hozzá, és azt mondta, Isten segedelmével a színészi pálya sikerülni fog. Korábban semmi előjele nem volt annak, hogy színész (vagy ilyesmi) lenne, csak az apja halála óta robbant ez ki belőle (aki színikritikus is volt, és igen erőteljes, kritizáló, megmondós alkat).
Mozi, színház, baráti események, együtt főzés. A kultúrnaplót érdemes figyelni, ha a részletek, a minőségi produkciók érdekelnek. Most (szombat este) értem haza Eddie Izzardról, de bementünk az éjjel-nappaliba is. Amúgy láttam élőben Bánki Györgyöt. VONUL, felszegett állal, de lehet, hogy a hegei feszülnek.
A blogszületésnap: lesz. Május 12-én. Aki úgy érzi, jönne, de nem írtam neki, jelezze. Különösen ha külföldi vagy, és pont itt vagy 12-én, és szívesen találkoznál velünk napközben, jelentkezz! csakazolvassablog@gmail.com
Mikor lett ilyen rövid a hajad?
Három hete Eszter fogott egy ollót, és levágta. Színházba rohantunk épp. Ennyit sikerült. Már nagyon el volt rongyolódva.
Foglalkoztat a szépség és az öregedés?
Az öregedés nem tud nem foglalkoztatni: nagyon erősen az anyaságomba, biológiámba vagyok kötve, szeretem a női lét testi jelenségeit, és probléma nélkül, elementárisan éltem meg őket, ezért a változásokat is így fogom. Ha valaki szokott önmagával találkozni, és őszinte, akkor kénytelen ezzel szembenézni. Ez van. Egyelőre teljesen natúr vagyok, és igyekszem annak örülni, azt jól tartani, ami az erősségem.
A “szépség”, az önápolás? Inkább a test jólléte, a kompromisszum nélküli egészség érdekel. Sokat alszom, figyelek erre. A másik extra a böjt. És szűrővizsgálatok. A kencefice részét egyszerűen szeretem intézni. Sajnálom ezekre az időt, az odafigyelést, az ezek miatti feszengést, részletekbe merülést, pénzköltést, elemezgetést, hogy melyik a jó márka. A sport, az emberi találkozások, a lelki történések sokkal fontosabbak.
Milyen márkákat használsz?
Már sok éve a Clinique-et, inkább ápolót, dekort alig. Néha Lancôme-ot, Pupát újabban. Ez egy régi kép.
Lakkozod a körmöd?
Nagyon ritkán. A Pupából beszereztem ezeket a harsány színeket, és elhatároztam, de ez is csak bohóság, hogy Olaszországban színes körömmel futok. Nagyon vicces volt, ahogy kedves ismeretlen biztonságiak kilakkozták a körmöm. Van ez az olasz, nőknek szóló, nagyon vidám, életörömdús közvetlenség, ezt nagyon bírom, feloldódom a helyzetekben. Közben mindenki a rajtban feszengett.
És bejutottál te is a kordonok közé?
Én nem szoktam izgulni, sem sokkal előbb beállni, megszoktam már az ilyen futós eseményeket. Itt amúgy is előbb a versenyzők rajtoltak (competitiva kategória), aztán a többiek. Időben bemásztam.
Mi lesz a következő verseny?
Itt Pesten az eus 15 kilométert futom májusban, illetve utána a BSI-s női futógálára megyek a gyerekeimmel: én 10+5-öt, ők csak egy kis 2 és felet, ezekre neveztem a héten. Őszre pedig Tallint, Kassát nézzük a futótársakkal, ezek is félmaratonok (a félmaraton 21,1, az egész 42,2 km). Ha közben nyáron megtetszik valami, akkor spontánul nevezek, de leginkább arra vágyom, hogy úgy tudjam szervezni a napjaimat, írós időmet, a gyerekeimet, hogy minden nap (heti hétszer) rójak itt a szépséges erdőnkben egy ötöst vagy egy tízest.
Mára megszoktam a sportolásomat, a vállalásaimat, ezeket a magánéletem részének tekintem, nem akkora diadal lefutni, időt javítani, kiposztolni sem. Most mit fontoskodjak? Én nem futok komolyan, a komoly futás nem így néz ki, én örömből sportolok, a közben zajló megélésekért. Ami mégis fontos: az élménybeszámolók, posztok, egyes megfogalmazások hatására többen írják, hogy mégis elkezdtek futni, mert nehogy már ne, ne szóljuk le, ha nem csináljuk, és alapmozgás. A hozzám hasonlóan nem gyors, nem ambíciózus, de intenzíven sportoló olvasók, akár negyven körül is írják ezt. Ez fantasztikus, mert önmagunkat haladjuk meg, jobbítjuk a futással.
Merre tart a sportolásod?
Ezt a kérdést félévente, az aktuális helyzet szerint teszem fel és válaszolom meg magamnak. A könyv írásakor is át kellett gondolnom, mennyire vagyok tudatos, mi a lényeg, hogyan változik a hidegtűrő-gyalogló-bringázó-konditermező-ketózó-futó-szűrésekre járó életmódom az évek alatt. Aki követi az edzésnaplót, láthatja: az élményfutásokat igencsak kipihenem. Jóval kevesebbet edzek most, mert nem akarok már izmosabb lenni. Nagyon letisztult az egész, nem használok pörgetőt sem, és csak vitamint és kollagént szedek, illetve alkalmanként proteint, minden mást étellel viszek be. Most már csak fenntartom a jelen izomzatomat, amihez elég a kisebb súly és a rövidebb, ritkább edzések. Most az étkezés a fő feladat a saját életemben és az ismeretterjesztő tevékenységemben is. Szeretném terjeszteni a tudást, rávilágítani a sarlatánok trükkjeire, és azt is fontosnak tartom, hogy minél kevesebben essenek az oly divatos vegánság csapdájába, mert feleszi a testüket.
Fontos neked, hogy biztass mindenkit, hogy sportoljon, rávegyél minél többeket az életmódváltásra?
Sokan kapnak ihletet, olyanok, akik addig nem voltak sportosak, aztán mégis elkezdték, ezt jó látni. De nem, nem gondolom, hogy ha én megcsináltam egyedülálló háromgyerekes anyaként, ú, pátosz, minden, akkorbárki megcsinálhatja a bármit (a fogyást, a futást, az izmokat, a gyógyulást). Ehhez az egészhez sajátos lelki alkat, konkrét életpillanat, belső döntés és több kedvező körülmény kell. Én nagyon szabadon élek, mert az írás, ahogy minden kreatív tevékenység, ezt igényli. Fix munkaidő, dugóban kínlódás, szerepmegfelelősdi mellett nekem se sok kedvem volna a rendszeres edzéshez. De az nincs rendben, hogy megtalálnak és nekem magyaráznak, kifogásokat sorolnak, engem minősítgetnek, támadásnak veszik azt, amit és ahogy a sportról írok. Sokan csak panaszkodnak, de nem érdekük jobban lenni, nagyon kényelmes úgy maradni, mert lélektani előnyökkel jár. Például ettől kíméli őket a család, nem hagyja ott őket a férj, vagy nem kell a megváltozott napirend, az átformált test következményes konfliktusait vállalni, megbirkózni azzal, hogy a nő nincs otthon annyit, vagy önbizalomdús és vonzó lett. Ez is érthető, és az is, hogy emiatt én vagyok az irritáló, de én nem akarok olyan életet, és nem akarok a negatív meg okoskodó mondataikkal sem találkozni, nekik nincs mondandóm. És még: óvok mindenkit a túl sok külsőségtől, hiú öndeklarációktól (“én is sportos vagyok, én is blogot írok, ide nézzetek!”), a testmódosítás természetellenes, költséges, szexista értékrendű formáitól.
De hát az erős szexi, nem?
Ennek ellenére rettentő sokan ócsárolnak, próbálnak a testemmel megalázni, 55-nek nézek ki, férfias vagyok, csúnya az arcom, műttessem meg, csúnyák a sminktetoválásaim (!!!) stb. Akármit csinálnék, akárhogy néznék ki, gyaláznának, mert őket a blog és a különbözésem irritálja, iletve a saját silány életük. Ha valaki komoly munkát fektet a sportba, abból mindig komoly személyiségfejlődés, egészségjavulás és igazi öröm fakad. Mindenki észre fogja venni, és sokakat zavarni fog. Aki rusnya, az ekézni fogja, aki nem rusnya, az békén hagyja a sportolót. Elég nékem az én sportolásom. Erős, egészséges, formabontó akartam lenni – az lettem.
Elég komoly összefoglalót írtál nemrég arról, hogy mi volt a feministákkal a konfliktusod. Személyesen milyen a viszonyod velük?
Hát olyan, hogy a csakazovassát még mindig kedvelő, aktív és rangos feministák megírják nekem privát, hogy ők is hasonlóképp ábrándultak ki az áldozati műsorból vagy konkrét csoportokból, és végre valaki megírta. Nagy haver senkivel nem vagyok, mert én alkatilag nem bandázom, magánzó vagyok, és inkább női szempontú író vagyok, saját sorsom és értékrendem összegzője, mint aktivista. Jobb is, ha a mozgalmi terekben kussolok a többgyerekes, “életpárti”, nem agyonbonyolítós, abortuszellenes, kötődős, heteró, szenvedélyes, de csak szerelemből szexelő attitűdömmel, mert mindig megbántok valakit. Világnézetem szerint persze feminista vagyok, elvből ellenzem a szerepalapú létet, a mérgező férfiasság (toxic masculinity) megnyilvánulásait, a szexszel, társkereséssel, a testreprezentációval kapcsolatos manipulációt, tárgyiasítást és játszmákat, és ez nem tud nem megjelenni a szövegeimben: emiatt az írásaimmal (meg az életmódommal) mindenképp emancipáló, tudatosságot növelő üzenetet közvetítek. De ebben a gyakran indulatos, érdekalapú, lavírozó, haverkodó, érzelmileg hergelt netes harcban nem veszek részt. Hajdan én ugye fent voltam a Civil nők levelezőlistán, de ott is döbbenetes fúrások, nőellenes, ellehetetlenítő akciók voltak, ráadásul az ambíciózus Gumiszoba és szárnysegédje nagyon csúnya, önös marketinggel, szereplésre éhesen tolta a saját “ügyét”, megfojtva a beszélgetéseket, sunyin célozgatva a konditeremnek, a proteinnek estek neki.
Közben felfedeztem újabb platformokat is. Egy részük a csevegős, dühös, hírekre reagálós fajta. A másik típus (a transztéma kapcsán mélyedtem beléjük) a magát rettentő komolyan vevő, Aurórába járó, elméleti, művészkedő vonal, ők mondjuk szerencsésen kiírták magukat a komolyan vehetők köréből. És vannak simán fontos témákról beszélő, okos, komoly helyek, de ott is vannak visszás dolgok. Én magam a legelső idők óta tudatosan nem foglalkozom azokkal a témákkal, amelyekre mindenki ráugrik, és cincálja, szakértőt játszik, viszonválaszok születnek sorban, megosztáshullámot váltva ki, mert én elefántcsonttoronyban élek, talminak tartom ezt a közeget, és nem szeretem a habverést, azt, ha kívülről jön és kiszámítható a téma. Nem is tévézem, ezek az aktualitások nem érdekelnek, a sorozatok se. Érdekes, fontos és jó, ha nők társadalmi témákról beszélgetnek, szellemesen érvelnek, ha terjednek a jó mondatok, fontos hírek. De nagyon káros az, ha valaki közügyként tálalja, hogy belebukott az életébe, nem tudta szeretni a férjét, mégis vele maradt, unja az anyaságát, rosszul keres, vagy már nem vonzó a férfiaknak.
A netes öntudatoskodáson kívül mitől javulhatna a nők helyzete?
A nőknek igenis lehetne jobb életük, más szemléletük a saját feladataikról és pontosabb, újraértelmező jellegű önismeretük. Sajnos, gyakran Stockholm-szindrómások és önsorsrontók, úgy maradtak, de másokkal szemben forradalmárként lépnek fel. Vádaskodnak, megtagadják saját múltjukat, döntéseiket, és elvitetnék a balhét a mulasztásaikért a férfiakkal úgy általában, az életük férfiszereplőivel és a rendszerrel. Ezen nem segít, hogy a férfiak alapértelmezetten és sokkal inkább ezt teszik, hatalmi pozícióból nyígnak. Ezek a félig feminista, férjes, visszavágni vágyó, eldurvult hangú nők engem mindig zavartak, mert én mindig a skandináv kapcsolatról beszéltem. Nem tetszett a jajongás, hogy “megcsalt a szemét!”, a szexet elutasító, játszmának használó, haszonelvű stratégia, senkinek a története, aki nem szerette, de azért benne maradt, és különösen az nem, hogy elválni eszük ágában sincs. Jobb életet szeretnék a nőknek, bátor döntéseket, és igenis az egyéni utakban hiszek. Itt azonban beleütközünk az álbalos “dúsgazdagon, munkahely nélkül könnyen sportolgat meg jár színházba” érvelésbe, az elitizmusvádba, ami abszurdum, mert a lényeg ingyen van, a tudat szintjén dől el, amellett sokkal nehezebb a helyzetem a kritizálókénál, de persze dobozolnak bőszen, bűnös gazdagságnak nézik azt, hogy máshogy költöm el a pénzt.
Mit jelent az, hogy levágtad a trollok hét fejét?
A troll mitológiai lény, mindig új feje nő. Troll nem csak az, aki ellehetetleníti a beszélgetést a posztjaim alatt akadékoskodással, az öncélú ellenkezésével és feltűnésvágyával – vagy épp a saját sztorija erőltetésével, sőt, a rajongással. Nekem inkább zaklatóim vannak, meg olyanok, akik szorgosan megfigyelnek és valahol máshol tudatosan verik a habot körém, súlyosan jogsértő akcióik vannak, például a személyiséglopás, e-mailhabosítás is. Most annyi történt, hogy néhányukról megtudtam, mert volt türelmem utánajárni, kik ők a való életben, és készül az “ilyenek vagytok ti – a leggörényebb trollok” sorozat. Az arcukat látni önmagában megerősítő volt, hiszen minden troll Óz. Nagyon magabiztos, ha engem kell rajtakapni vagy túlzónak nevezni, de ha ránézel, röhögni kezdesz. Sosem felejtem el a Nőkért főtrollját (köszönet Dalmának a sztoriért!), aki egy görnyedt, pattanásos, vézna férfi volt, és élőben egy hetedikes kémiakönyv mögé bújt a sarokban a feminista rendezvényen. Rossz ízlésű terekben, elhanyagolt testekben, sivár magányban, netfüggőként élnek, borzalmas kis szorgoskodásaik vannak, ízléstelen építményeiket tákolgatják, gyakran nem fogant gyerekük. Sokan sugalmazták, hogy hogyan kéne reagálnom ezekre az emberekre, vagy korholtak érte a hátam mögött, hogy visszaszóltam, amivel valójában azt üzenik, hogy nekem a szemétkedéseket szó nélkül el kéne viselnem. A “rá se ránts” üzenete az, hogy másvalakit célponttá tenni, űzni homályos motivációból rendben van, a netes erőszak normális, a “sztársággal” jár, rendben van. Nos, én nem viselem el. Megírom, mert fontos, és hogy tükröt tartsak, deklaráljam, hogy normálisan, bátran, relevánsan is lehet a netes felületeken írni. Az élesség belefér, az űzés, hazudozás, sunnyogás nem. Nem érdekel, ezt ki hogy értékeli, nem zavar, ha bosszúnak gondolják, mert az értékelők is gyávák, ők se voltak egy napot sem a cipőmben, és ti amúgy is csak az aljaskodás öt százalékával találkoztok. Nem én szálltam rá másokra, és ez nem vita. Kozmáékkal sem vita volt.
Most mit fogsz csinálni?
Megsütjük a nyulas linzert, aztán olvasok nekik sokat. Lőrinc próbál, meg a kis menyemmel születésnapozik. Engem is megpuszilt közben a sárkány, de az én hajam ezt hamar ledobja, általában minden pigmentet.
És min múlott? Nem futottam én olyan sokat a kettő között, és előtte sem. És (ezt csak ma tudtam meg, amikor G. kinyerte és átnyomta az adatokat:) nem volt ez a Lago Maggiore sem annyira lejtős. Csak úgy tűnt.
Ami fontos, mert ettől van a különbség, nem csak mert rövidebb íven futottam: úgy maradt a beállítás (edzőterem), így indoor runninggal kezdtem, az időt már mérte, közben állítottam át outdoorra, és a végén elfeledkeztem róla, csak később kapcsoltam ki. Ezért több az időm.
Ez itt a berlini félmaraton, hatalmas tömegfutás, nagyon szép útvonal, április 7-én:
Ez a Lago Maggiore félmaraton, Verbania és Stresa között, sokkal kevesebben, nagy nyugi, április 14.:
Látszik a pisilésem! Aza fehér csík. Egy volt, 12 km környékén. És ahogy szélesítek a terpeszemen, kifele lépek guggoltomban, le ne pisiljem bokám (a lányok ülve/guggolva pisilnek!), éreztem azt a nagyon egyértelmű oldalsó kimozgást: elmozdul a bal térdem. Életemben először. Ezbazmegmilyen, lefutok 12 kilométert, és pisilés közben, tökéletesen statikus állapotban megy ki a térgyem?
De nem lett semmi. Sosincs semmi. Nem éreztem.
Érdekes, mennyivel alacsonyabb a pulzusom Olaszországban a gyorsabb tempó ellenére.
Egy időben ezt viccesnek, meghaladottnak éreztem, de ma már újra nem (nem annyira).
Nem kezdek most komoly összegzésbe, de annyit el kell mondanom, hogy az életemben a blogom – és mögötte a sűrű mocsár, az internet – döbbenetes tanítás volt. Nem hittem volna, hogy az emberi szellem, tisztaság, jóság, illetve az árulás, az aljasság, a kicsinyesség ilyen amplitudói közé vet majd az a nyughatatlan és elhallgattathatatlan törekvésem, hogy írjak. Teltek az évek, és én még mindig hüledeztem, pedig a neheze az első két-három évben megvolt.
Voltak tapasztalataim fórumozó koromból arról, hogy amit írok, arra figyelnek, az megosztó. De kezdő bloggerként semmiféle tervem, konkrét célom, kiforrott mondandóm, támpontom nem volt. Csak a mindenkori. Nem akartam szándékosan provokálni, pontosabban nem gondoltam provokációnak, amit írok. Mentem az után, amit éreztem, hittem, a többi pedig csak történt, és általatok történhetett. 2012 tavaszán nem hittem volna, hogy az önkifejezésem bárkit is érdekel, pláne azt, hogy sokakat. Nem remélhettem, hogy lesznek, akik várják, igénylik, naponta elolvassák a posztjaimat, vagy újra a régieket, az egész blogot az elejétől. Nem számítottam arra, és nem is helyezkedtem soha semerre azt remélve, hogy léteznek a világban olyanok, akiket a szó, amilyet én tudok, csendesen megérint, akiknek segít, megváltoztatja az életüket, kapaszkodó a számukra. Akiknek leesik és üt a poén. Akik képesek figyelni, kihallani az árnyalatokat. És azt sem tudtam, hogy vannak, akiket irritál vagy értetlenséget vált ki belőlük, amit írok, vagy dühös önigazolást – és mégis ideragadva olvassák, és rendre magyarázzák nekem, hogy miért olvassák (nevetnek rajtam, megerősödnek, hogy ők a jók, a szépek, a tehetségesek. Igen). A leghökkenetesebb reakciókat itt találod:
Olvasom a régi blogmagam, olvasok másokat is, közben élem az életem és a gyerekeim életét is, és biztos vagyok benne, hogy én (ma, már) elsősorban a jó életről szeretnék írni. Ez érdekel, ezt tartom fontosnak. És nem az önlobogtató, high life módon, idenézzetek-debezzegén módon, hanem csak az értékrendről, mert másról nem érdemes. Minden más, a tisztánlátós, múltelemzős, önkínzó poszt csak előfeltétele a jó élet posztjainak. Nem panaszkodunk többé. A magam magyarázásának pedig legyen vége, hogy de igenis, én nem azért és én nem vagyok olyan. Mert már tudom, ki vagyok. Soha többet nem hagyom, hogy más akarja nekem megmondani, mit érzek, mi a motivációm, mit miért tszek – ugyanakkor más, alkotó embereknél sokkal jobban tudom, hogy nem vagyok azonos az öndeklarációimmal. de nem törődöm vele: az, hogy minek, milyennek érzékelnek, az ő területük, oldják meg ők. Még azt se fogom elmondani többet, hogy ne projektáljatok, hanem tegyetek a saját jó életekért.
Mindez teljesen, tökéletesen nyilvánvaló volt az elejétől: az én szándékom, az értő olvasók és a rám vetítés, áttolás, vádaskodás is.
Ezért, ehhez a felismeréshez volt jó pár napig megint teljesen mást csinálni. Eltávolodni, kitisztulni, valódi világot hörpinteni, habzó éggel a tetején. Belevetettem magam az észak-olasz szeretetbe. Vegyültem, figyeltem, oldódtam, gondolkodtam, autóban ültem, ettem, gyalogoltam, csodálkoztam, futottam. Szellő fújt, magam és önmagam lehettem. Az otthoniak felől is nyugodt voltam, nagy köszönet ezért B-nak.
G. Ármin testnevelő segítségével pedig igen szép eredményeket érek el újabban a hosszútávfutásban. A mostani, a Lago Maggiore félmaraton 2 óra 16 perc 43 másodperc lett, aminek, egy héttel a berlini félmaraton után (2:26:38) igen örülök, de mivel nem szeretek üresen ujjongani, sem vetíteni, hangsúlyozom, hogy ez könnyű pálya volt (fel nem torlódó, senkit nem kerülgetős, kisebb létszámú, sima aszfaltú, több helyen enyhén lejtős), továbbá a tempó tartásában a sportórás monitorozás (aki a testnevelő, a képen a bal csuklómon látható) nagy segítségemre volt. Mindenhol a rövid íven (a valós távon) futottam. Mindig is így kellett volna, és ez metafora.
Én annyit szívtam, kínlódtam, vállaltam át fölöslegesen. Balekságból, elvből, mások helyett, ön-nemszeretésből. Nem merek dörzsölt lenni, nincs pofám. De mi ebben a dörzsöltség: a valós távot futni – és nem többet?
Sőt: élvezni! Belelazulni. Én úgy éreztem, valamiféle penitencia kell legyen a hosszútávfutás. Nagyon, nagyon nehéz, lemenni az aljáig. Pedig nem feltétlenül az. Lehet repülős, haladós, belefeledkezős is, amikor a szenvedés nem áll közém és az élmény, a táj közé.
Most két-három enyhén válság-kilométer volt, mondjuk 16 és 19 között. De közben rikító virágok, ódon villák, meredek sziklák, sziget, túlpart, havas hegyek, nagy víztükör. Nem lehetett szenvedni. A legszebb félmaratonom volt.
Soha, soha nem állok meg, nem gyaloglok, nem sérülök. Egyenletes tempóban haladok. Ez is metafora. Ez a mostani már futásnak is nevezhető. Életem legjobb versenyen futott tízese (5:50-es tempóval, 58:28 alatt), a teljes távon a tempóm 6:28. Pedig nem hajtottam, csak olykor szemeztem G. Árminnal! (Akit későn kapcsoltam be, és kicsit mást mért.)
Most, a hatodik félmaratonomkor tartok ott, ahol az első félmaratonnál tartani kellett volna – de ehhez le kellett futnom ötöt (meg még egy teljes maratont, és egy harmincast is). Már tudom a futásomat. Hiányzik a… heroizmus.
Hétfőn Milánó:
Repülök épp haza, torlódunk a beszállásnál.
Közben megérkeztem, az éjszakai buszon írok nektek:
Drága olvasóim! Tartsatok ki, maradjatok még évekre, míg világ a világ és blog a blog, csakis amiatt, ami miatt nektek jó itt lenni. És ne fecséreljétek el egyetlen, drága életeteket. Annyi szépség van – akarjátok és cselekedjétek a jót, a jó életet!
Hát, amellyel, ímhol, igenis kezdünk mondatot, ez a hétvége hatalmas löket vérfrissítés volt. Meg is lepődtem, hogy ennyire jót tett, feltöltött, egyrészt mert bár kicsit belefásultam a budai mindennapokba, de nem éreztem rosszul magam (vagyis, nem üvöltözött bennem az igény, hogy változást, élményeket, pörgést, gyerekmentességet és gyűlölködésszünetet, de azonnal!), másrészt mert az utazás, a szervezés, a pénzköltés, az összepakolás, a repülés és repülőtérre jutás, illetve a családnak a helyettes juhászra való bízása, távollétemben is evése, tisztán tartása, iskolába stb. menése mindig stressz.
Szívmelengető volt, hogy M., a csakazolvassás berlini erődítmény a reptéren várt (nem nála laktam aztán), és így volt egy közös másfél óránk. Köszönöm! Örültem nagyon. Bővebben… →
Megint az az érzés, mint akit akasztani visznek! Főleg hogy péntek reggel, repülés előtt ismét ügyesn nekiláttam a pengével a sarkamnak, mert nettó sarokkal tényleg kényelmesebb a cipő… Képzelhetitek, gyulladt, véres sebek megint, egész Berlin farmakológiája összeült konzíliumra. Nem tudom, mi lesz, kentem buzgón, annyit tapasztalatból igen, hogy futás közben nekem nem fáj semmi. Bővebben… →
Tele vagyok élménnyel, alig jutok íráshoz: az elmúlt napokban egyik túláradó, legmélyebb rétegeimet is érintő behatás után jött a másik, és ez most főleg színház és lélek. Katona (Kamra) maraton, mind a négy Eszterrel és Tündével, és kettő Lőrinccel:
Péntek: Jeanne d’Arc MUST HAVE
Szombat: Berlin, Alexanderplatz
Vasárnap: A mi osztályunk MUST HAVE
Hétfő: A kaukázusi krétakör MUST HAVE
Megszeretek színészeket (Mészáros Béla, Elek Ferenc, Rujder Vivien, Tasnádi Bence), ismerőssé válik a rezdülésük. Megterhelő, sírós, színésszel összenézős pillanatok: te is, én is. Bővebben… →
Regiment, Kossuth-nóta, kokárda, toborzás. Honvédok avagy hondvédek.* Huszárok, nemzetőrség. Édes rózsám, el kell válnom tőled, illetve eszik-iszik a sátorba’. Síró leányok keszkenővel. Tavaszi hadjárat. Vízaknai csata. Gábor Áron rézágyúja. Bem apó. Bécs felé, Jellasics, a gyáva. Ott essem el én. Lánglelkű, ágyban, párnák közt. Dobogó paripák. Fegyverletétel. Pedig utolsó vérünkig, mind egy szálig. Görgey áruló, de most már Romsics Ignác ragaszkodik hozzá, hogy mégsem. Vértanúk. Idős honvédok áhítatos tisztelete. Ereklyemúzeum, Petőfi pipája. A honvéd özvegye: Szendrey Júlia, patriarchális meghurcoltatás az új háűzasságért (amely súlyosan bántalmazó volt, eleve is kényszerből született).
Mennyi ilyen szó van a tudatunkban. Fel tudok mondani simán ilyeneket, amiket például egy nápoly olasz nem (Garibaldi csárdás kiskalapja). Fel tudok idézni filmes csatajeleneteket. Utánaolvastam egy-egy témának.
De nem látom, nem érzem ennek a valóságát. Az én hazám függetlenségi harcának húsba hatoló jellegét. És nem csak azért, mert a háborúzásnak ezt a naiv, test test ellen korszakát elfedi a kulturális tudatunkban a két ipariasított világháború. Hanem a kis látószöget nem látom. Nem is mutatták meg soha. Hogy ez milyen volt kicsiben, emberileg, az ember életére hatóan.
Honnan tudták meg például, korszerű sajtó, telefon, távirat nélkül a mindenféle szerteszéledt csapatok, hogy vége van? Ki mikor indult haza? Mi lett a katonaszökevényekkel utána? Az ágyúgolyókat vajon összeszedték, és újra harangokat öntöttek belőlük? Harcoltunk mi nem csak a császáriakkal, de keleten szászokkal, románokkal, szászokkal is. Az aktuális átvonulók, a csata győztesei felgyújtották Losoncot, Nagyszebent, Nagyenyedet. Fosztogattak, rekviráltak, hadisarc volt, és nem csak statárium, hanem bírói ítélet nélküli kivégzések is, román felkelőké.
Gyöngyszemek korabeli beszámolókból:
…ezeknek folyamatban lévő szerelése szorgalom dacára lassan halad, mit nem annyira a felszerelési cikkek, mint a pénz hiánya okoz s efelett azon terhes körülmény, miszerént a pénztárok útján kezekbe csupán 100-as bankjegyek adatván, azoknak felváltása jelenleg csaknem lehetetlen, mert az aprópénz az előjáróság minden tiltakozásai ellenére is elrejtetik. Ezáltal a gyárosok és mesteremberek kényteleníttetnek kész munkáikat a kiadott nyílt rendeletek áthágásával, aprópénzzel fizető zsidó kereskedőknek titkon eladni, kik azokat az álladalomnak nagy kárára a katonaság számára kettős áron adják el.
Hoppá.
elkiáltja „Ne te nagy isten se minket ne segélj, se őket ne segítsd, csak nézzed mit csinálunk”
…így áthatva vágtattunk le a folyó mellett. – De az oláhság ordítva futott utánunk. – Ezt egyelőre fel nem foghattuk, hogy miért futnak, mert utol úgy sem érnek bennünket
(ti. a románok nem lovon vannak)
Kiss alezredes a 12 Székely huszárral mellettünk visszavágtatott, Bem pedig lépésben lovagolt hátra, mintegy 150 lépésre, a hol gróf Mikes Kelemen holt teste hevert egy hídon, melynek láttán Bem a fejéhez kapott mondván: „oh mon Dieu!
…kezdé a campirozás téli kellemetlenségei alól akként kivonni, ti., hogy itt-ott zsákmányolt portékákot hazahordotta, természetes, ha ki haza ment, kényelmesbnek találta házi tűzhelye s családja köriben magát, mint a tábori kellemetlen hideg és sáros pázsiton heverni.
Az elmúlt három napban nem aludtam és nem sportoltam, mert szép, tavaszi feladatként rohammunkában nyomdába készítettem egy hadtörténeti könyvet a huszárokról (egy konkrét ezred alakulása, toborzása, harcai, tele korabeli csata- és katonaélet-leírásokkal). Azelőtt, hétfőn pedig megnéztem a Guerilla című filmet (a reformkori nevű Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmje), amely kis látószögben, tekintetekben, arcok finom rándulásain mutatja meg, milyen lehetett az elkeseredetten dicső vállalkozásunknak a személyes része, az egyedi sors 1849-ben, amikor utoljára voltunk erősen hívő, büszke, tartással rendelkező, viszonylag egységes nemzet. Én azóta csak szégyenkezem.
Éspedig olyan színészekkel, akiket egy ideje figyelek: Mészáros Blanka a Katona előadásaiban döbbentett meg (Nyinaként, A tökéletes boldogság világában és legutóbb a virtuóz Ithakában), Vilmányi Benettről pedig a Radnóti 10 című, kihagyhatatlan előadásában mutatta meg, hogy jó színész. A főszereplő Váradi Gergely.
* Most olvasom, hogy itt a toldalék hangrendjének jelentésmegkülönböztető szerepe van: Imádom a Honvédot! – Habfehér keblére ölelte a sebhelyes nyakú honvédet.
csak az olvassa. én szóltam 