kultúrharc

Kérdezi G., mi legyen karácsonykor (mit szeretnék). Már készítettem neki egy szellemes adventi naptárat, HOGYAN NE EGYEN BÚS A CSAJOD. TIPPEK ÉS TEENDŐK AZ ADVENTI IDŐSZAK MINEN NAPJÁRA, benne mindenféle tippel – a kedvenc arckrém-márkámtól meg a kakasos nyalókától kezdve az érzelmi gesztusokon át a csillagvizsgálóban történő látogatásig és a síelésig –, úgy éreztem, valami mással is elő kell rukkolnom. Hát mondom, amit mondott már ő is:

jöjjön most a trash!

Semmi katarzis, csak szívből jövő derű, az ellenoldal teljes toprongyban, és a megfigyelések aranybányája: menjünk el az Új Színházba, Dörner György pezsgően izgalmas szellemi műhelyébe.

Életem értelme mindjárt utána is járt a kínálatnak:

nem tudom, hogy inkabb valami tortenelmieskedo-magyarkodo drama (funtinelli boszorkany, megszamlaltatott fak, csiksomlyoi passio) vagy valami habkonnyu komedia legyen-e, amiben a gregor bernadett illegeti magat (a voros bestia, kek roka, esetleg a nagy fero eletet feldolgozo ricse-ricse, beatrice)

meg azert az esztergalyos muvesznot is megneznem a deszkakon

Ugye Dörnernek, ha kitölti az idejét, mennie kell, éspedig, mint állítják, a meggyőződése, művészi irányultsága és persze a gaz Karácsony miatt. Köztudott, hogy a szívós, mindent túlélő balos kultúrklikk kirekeszti őt. Bővebben…

elevenembe vág

Egy kicsit, csak egy kicsit kelek későn, lemegyek a lépcsőn, kezdődik az óra figyelése, a kutya, a kávé, linzersütés, az összepakolás, Lőrinc ösztökélése (elkésik). Szeretem ezt, akárhogy is. És már ott is tudom, tudatosítom is, hogy szeretem, mindig, mert felbugyog belőlem. (Bőségtudat, bevonzás, mindfulness.)

Tartósan vagyok boldog, hónapok óta, kiborulás nélkül, stressz nélkül, egyszerűen. Eleget alszom, keveset eszem, eleget sportolok – tudatosítom a test kedvező körülményeit. Jó a lelkiismeretem, sok jó élmény ér, és felszámoltam mindent, ami mérgezett – ezek pedig az énem történései.

Lőrinc elindul, Julit elviszik, Dávidot elviszem, későn kicsit, mert a süti…! Kormányomra akasztva lebeg-inog és zúzódik az aranysárgára sült, kellően vaníliás, bedobozolt, ám forrón rommá morzsálódó, hiába vízszintesen rögzített linzer (szívek). Nem kóstoltam, (reggel nem eszem, nem megy, meg ilyet nem is, de semmi hiszti nincs bennem, hogy a gyerekek meg de).

Olvadóhó-hangulatú, tavaszremélő, ragyogóan fényes, sima burkolatú budai főúton, bizakodva, erősen, fitten száguldok és érkezem.

Nem volt ez mindig így, tavaly, tavalyelőtt rongy idegrendszerrel, szorongva száguldottam ugyanitt. Minden könnyebb most. Lelkesebb, kíváncsibb, szabadabb vagyok.

Betoppanok a tornaterembe, állnak a negyedikesek, és karácsonyi verseket mondanak. Az én bongyor, üde kislányom csengő, értelmes beszédét is hallom épp, és énekel is.

Összeállítottak egy vetítést is a projektorra: télitáj-képek, mozgószabály és karácsonyfák effektekkel (…), és szól Vivaldi Telének középső tétele, az Allegro. Virtuóz a művész.

Ilyenkor, ha zenét hallok, újabban könnyes lesz a szemem, megindulok. Ellenállhatatlan. Mintha nimfomániás volnék, aki képes liftben, ruhatárban, akárhol, így vagyok a zenével. Pár másodperc elég. De csak klasszikus, elemi élmény váltja ki. (Ó, és megyek Budapest Bárra, névnapomra magamnak.)

Hol volt ez korábban, az érzésnek, felfogásnak ez az intenzitása? Nem láttam, hallottam eleget? De, eleget, sokat. És mégis most vág elevenembe. Most döbbenek úgy, ahogy a legtsiztább formában az előadó, a zeneszerző, a színész, az író megálmodta. Tiszta szívvel értek, befogadok, rajongok, egyre kevésbé agyasan.

De régebben…? Nem voltam ennyire értő, kihegyezett akkor még?

Dehogynem. Az már akkor is, mindig is. Csak ugyenezzel a kiélezettséggel magamat dolgoztam fel, a sok bántást, a riasztó világot. Közém és az élmény közé torlódott a szorongás. Az énem súlya, a megfelelni akarás. Magamon agyaltam, tompán jutott csak el hozzám minden más.

Most már nem félek. Nem zavar a testem. Nem zavar, ha néznek, nem bánom, ki mit gondol, nem magyarázkodom. Tudom, ki vagyok, megtudtam, értesültem róla. Szeretek az lenni. Egészen enyém az életem. Nem szorongok. Más nem nyomul bele az énképembe. Nem az az identitásom, hogy nekem rossz és engem bántanak. Nem öltök magamra identitást. Én vagyok én.

Ezért tud végre közel jönni, átmosni, síróssá tenni az élmény, és a közel jövés azonos az ízlésemmel és nyitottságommal: az jön közel, ami jó. Nem kell agyalni, átgondolni, van az embernek füle, hamis hang nem fér bele. Ugyanez történik a Dalí-festmény előtt, színházban (Caligula helytartója!) és olvasás közben is, ha jó a mondat. Még a gondolat előtt hat.

Semmi kedvem fanyalogni többé.

Felszámoltam a szorongásaimat, és most hatni tud rám a tehetség, az alkotóerő, vagy egy jó beszélgetés, önfeledten, érdek nélkül. Ennek az erőnek, amellyel erre képessé váltam, a nagyobb részét itt szereztem, az íróságból és az interakciókból, lassan, évek alatt. Az agresszióból és értetlenségből is, mert azok segítségével is definiáltam magam, helyeztem el, tisztáztam, ki vagyok, a vádaskodók és értetlenek személye nem számít. Kisebb részeit a gyerekeimből, a gyászból és a sportból.

Jó hír ez. Nem öregszünk meg okvetlenül és minden téren. Le kell vetni az ifjúkor vagy az elhibázott döntés, kapcsolat terheit, mert eltorzítja a gondolkodást, érzékelést. Van még hegycsúcs.

Jó lenne ezen a szövegen még egy kicsit csiszolgatni, de lemerülök úgyis (fázós a gépem), megyek futni.

populáris, bulvár, trash

Szögezzük le mindjárt az elején: az ízlés, a kultúrafogyasztás dolgaiban

nincs olyan,

hogy helyes választás, megfelelő viselkedés. Annak ellenére mondom ezt, hogy én gyakran “utat mutatok”, tehát a posztok úgy vannak megírva, hogy a saját értékrendemet deklarálom, és ez támpont az olvasóknak is, azt mondják.

Szerintem, és erre biztatlak is, azt olvasol, nézel, fogyasztasz a szabadidődben, amit csak akarsz. Bővebben…

híreink a filmvilágból

Véget ért a Filmhét, összegzek. Mármint még vasárnap ért véget, és én szeretek naprakész lenni. Ne haragudjatok a személyes-ügyek-halasztotta híradásért, sokan nyaggatnak, írogatnak, de én inkább a gyerekeimmel, a saját lelki nyugalmam biztosításával és lényegi beszélgetésekkel foglalkozom most, amelyek előreviszik azt az ügyet, amelynek toporgása, tudomásul nem vétele miatt akcióztam a napokban. Még egy kis műtét-szerűségem is volt, továbbá pézügyek rendezése, szóval ez rendkívüli állapot most.

Tavaly troliztunk az Arénába, idén a Corvinban rendezték meg a négynapos mustrát. Modoros szavakat is használok, de amikor leírom, mindig vágok egy arcot, ott a bal oldalon ettől egy ránc is elmélyült, de már egyeztettem a doktor úrral, hogy belehúzunk aranyszálat. Bővebben…

lehetett volna akárki

Mostanában sokszor hallgatom, hogy xy hű, de tehetséges, de sajnos. Másfelé sodorta az élet. Nem engedték érvényesülni!

Ebbe nagyon bele lehet ragadni. Mintha valami igazságtalanság történt volna. És persze csakis más a hibás. Pont akkor jött ’56… Vagy: ha más országba születik, de sajnos, itt…! Fiatalon még micsoda tehetség volt, de kár, hogy nem folytatta a zenélést!

Mintha akkor biztosan sikeres lenne most. A meg nem valósult, tökéletes ábránd. Hát persze. Azért zavar engem ez a hiedelem, mert ez a fajta önsajnálat lebecsülése azoknak, akik viszont végigverekedték magukat a tehetségtől a sikerig vezető, küzdelmes úton.

És akkor még emlékezzünk meg arról is, hogy sokan verekedtek ugyanúgy, és az derült ki közben: nem sokat ér a tehetségük. Vagy nem is akkora az a tehetség.

Hogy a sikerhez más is kell, mint a tehetség. Bővebben…

lexikális

melléknevek sorozat 35.

Ti tudjátok a hangyasav képletét?

Tanultátok valaha? És akkor tudtátok?

Netán anyáztatok, hogy minek ez, ez az egész kémia/hőtan/ógörög irodalom, ezt én SOHA A BÜDÖS ÉLETBEN NEM FOGOM HASZNÁLNI? Bővebben…

mire járjon?

tavalyi

Hát ezen pörögtünk mi itt, anyák, az elsős lányainkkal. Délutánra van a napközi, egy kis tanulás, játék az udvaron, kreatívkodás, és van a különóra-kínálat: nívós, sokféle, és igen drága.

Én mindenkit önmérsékletre intettem, akivel ez szóba került, mindenekelőtt a lányomat. Elegendő stressz és idő az iskola is, a különóra meg a késő délutánba nyúlik. Nemsokára az ember azt se tudja, kinek süssön majd mézeskalácsot, kit tegez, kit magáz, meg hogy hánykor ér véget. Ez a túl sok új inger sem optimális egy elsősnek, aki fél nyolckor ágyba zuhan, és fél hétig alszik.

Szeptemberben minden színes-szagos még, aztán feladat lesz az is.

Na de mégis.

Zene, valami kreatív, fejlesztés, ha az kell, sport…? Nyelv? Bővebben…