Ma összeszedem, újra és másképp, mi a gond azzal, aki “árnyal”, aki megjegyezné azt azért, hogy vannak olyan nők is, akik, meg hogy ez kölcsönös. Ennek sima formáit bármelyik ismerősödtől hallgathatod, az agresszíven lánglelkű, önsajnáltató, pozícióféltő, stilárisan és világnézetileg egyaránt fejfogós verziója pedig Puzsér Róberthez kötődik. Őket szólítja meg a poszt “te”-je. Igazából nem is hiszem, hogy ne értenétek.
A bejegyzésben sok továbbolvasásra érdemes link van.
Mi a gond azzal, ha az erőszak elkerülésére adsz jóindulatú tanácsot? Ha megmondod, hogyna viselkedjen az áldozat? Ha félted a férfi–nő viszonyt, a szexualitás szabadságát a genderőrülettől, ha boszorkányüldözést emlegetsz és ártatlan férfiak védelmében szólalsz fel? Valószínűleg reflexeket követsz és mások mondatait mondod, nem gondoltad végig a dolgot. Ezért most sorra veszem az összes szokásos hárító szöveget.
Mert ezek azok: hárítások, ellenséges, empátiátlan okoskodások.
https://mno.hu/belfold/publicus-intezet-kozvelemeny-kutatas-a-szexualis-zaklatasi-ugyekrol-2428550
Traumáról, szégyenről, a mindenkinek érzékeny szexualitásról van szó. Ha van benned jó érzés, ilyen témában nem hangoskodsz, nem okoskodsz, nem viccelődsz. És ha tisztán akarsz látni, akkor nem is érzelmi alapon, párás szemmel nyilatkozol, nem leszel megértőbb attól, hogy ez a testvéreddel, barátnőddel történt: tisztában vagy azzal, mi helyes és mi helytelen, és az erőszak, a nyomásgyakorlás helytelen. Valamint egyszerűen, józanul gondolsz az áldozatok érzéseire, és főleg azokra gondolsz. Nem akarsz igazságot tenni, nem is lehet: itt nincs két oldal, egyrészt–másrészt, mert kiszolgáltatott emberek módszeres, hatalmi alapú, önző tárgyiasításáról, megalázásáról, hatalomfitogtatásról van szó.
Emlékezz vissza, milyen megrendült és jó érzésű voltál a veronai buszbaleset idején. Kerested a felelőst, egyértelmű volt, hogy nem oktatod ki a túlélőket és az áldozatok családját, és nem gúnyolódsz rajtuk. A traumát, amiről most szó van, nem a vakvéletlen, a műszaki hiba vagy a természet emberek okozta, hanem emberek, önzőn, leszarva a másikat. Férfiak, saját szabad akaratukból, szinte szórakozásból, azonosulva azzal, egyben meg is erősítve azt, hogy ez így normális, ez csajozás, ez szexualitás.
A szexuális abúzus és zaklatás mint jelenség politikai ügy, gyökerei a rendszerben vannak (hatalom, színházi és munkahelyi hierarchia, patriarchátus, nőgyűlölet, erőszakkultúra), és jól leírható a mechanizmusa, világszerte hasonlóan zajlik. Ezért beszélünk róla a nyilvános térben. Az egyedi esete ugyanakkor érzékeny magánügy. Te a közéleti megszólalás harsányságával gázolsz bele a személyes térbe, mert nem gondolsz az áldozatra.
Nem olyan érdekes a te okosságod. A hangoztatása egyfajta erőszak, semmi köze a demokráciához. Csak az áldozat újratraumatizálására, megszégyenítésére, szorongatására jó az a fajta ítélkezés, ami a kommentekben tömegesen ment. Akkor is az erőszak oldalára állsz az ilyen szövegekkel, ha nem ez a szándékod.
elég lett volna nemet mondani
Nem, nem lett volna elég, és nem is volt elég. Azok is traumatizálódtak, akik nemet mondtak. Mindenképpen megalázó a nyomulás. Minden ajánlat, próbálkozás megalázó, és minden “közeledés”, valójában: nyomásgyakorlás hatalmi alapú, ami nem kölcsönös vonzalmon alapul, lehetőleg egyenrangúak között. A nem-humán szex minden esetben megalázó, emellett az elkövetők bűntudatot is keltenek az áldozatokban, tönkrevágják talán évtizedekre a szexualitásukat. És egy pillanatnyi kételyük, bűntudatuk nincsen, el is felejtik. Ettől durva, ha nem is halálos.
És most kiderült mindez.
zaklatással vádaskodni most divat
Nem, ez nem divat. 1. Nem most keztdődött: sokan évek óta beszélünk róla. Eve Ensler ios, ISIS túlélők, afrikai csonkított nők és mások is. Most megváltozott a közhangulat, és ennek jele, hogy Amerikában egy nagy hatalmú, mozdíthatatlannak vélt potentát is belebukott. Elkezdtek az emberek érzékenyedni. Van fogadókészség, kevésbé kínos vállani a történetet. Ezért most kerülnek elő az esetek. Sok-sok történet van még. És sok olyan, amelyet soha nem mondanak el nyilvánosan, akik átélték, de a szégyenek mindenképp oldódnak e közhangulat eredményeképp. A felismerés: nem csak én éltem át ezt, sok-sok áldozat és elkövető van, gyógyító.
2. Ami rendkívül sunyi ebben az odavetett mondatban, az az, hogy sugallja, hogy ezt csak úgy mondják, igazából nem is volt zaklatás, vagy valamire felhasználják a vádat. Hogy ilyesmi amúgy nem történt, vagy nem ez történt, ez csak most van zaklatásnak beállítva. Érdekes, hogy miért pont nekik nem hiszel.
csak most mondják, hogy zaklatás, akkor benne voltak
Nem mondtak semmit. Lehet, hiogy benne voltak, de (lásd fent) 1. a kezdeménye3zés mindenképp megalázó, 2-. traumatizálódtak, 3. elég szomorú, az erőszakos rendszerbe illő, hogy ilyen próbálkozás egyáltalán megtörténhet.
pitiáner ügyek, magánügy, unalmas
Az igazi, nagy baj az erőszakos kontextussal és a hatalmi visszaéléssel van, és az politika, nem magánügy. Nők tömegeinek rombolja le az önbizalmát és egészséges szexualitását az ilyen élmény, amelyből sokan sorozatosan szereznek újakat. Néha munkahelyről kell elmenniük, vagy szankciókat kapnak ilyenek miatt. A társadalmi működésmód az, ami súlyos és felszámolandó.
mindenkit megvádolnak, boszorkányüldözés zajlik, bárkit ki lehet ezzel csinálni
Azt akarod mondani, a vádlók hazudnak? Mutass rá, és érvelj: ki hazudik, miért hazudna, miben hazudik? A boszorkányüldözés szó jelentése: alaptalan, koncepciós, hergelt, gyűálöletalapú, mindenestül hamis hadjárat személyek ellen. Egyetlen esetben sem hamisak a vádak, az elkövetők, Weinsteintől Martonon Kerényiig el is ismerték a tetteiket. Nem igaz, hogy bárkit ki lehet csinálni. Nem igaz, hogy bemondásra megy. Aki nem csinált ilyet, azt nem lehet. Épp az elkövetők bújhatnak meg tömegesen amögött, hogy haj, régen volt, ki emlékszik, nem is bizonyítható.
Sárosdi és Schilling művészi teljesítménye gyenge, ezzel akarnak feltűnni, a Lúzerben Sárosdi meztelenül veri két férfi farkát
A darab PONTOSAN arról a hatalmi visszaélésről szól, azt mutatja be, amin ellen Séárosdi Lilla magánszemélyként is kiállt. Olvass, és járj színházba! Ne most legyél nagy szakértő, hogy megnéztél egy pár percet videón egy előadásból. Ezek az írások segíthetnek a darab értelmezésében:
http://szinhaz.net/2015/04/12/herczog-noemi-ujszemelyesseg/
http://www.revizoronline.com/hu/cikk/5248/schilling-arpad-es-kretakor-luzer-a-remeny-szinhaza-trafo/
http://www.origo.hu/kultura/20150324-meztelenre-vetkozott-a-rendezo-a-szinpadon.html
http://www.jelenkor.net/visszhang/393/csehov-vagy-luzer
http://m.magyarnarancs.hu/szinhaz2/zsenialis-vagy-arpad-alkudj-meg-schilling-onkinzo-kegyetlen-eloadasa-92077
http://szinhaz.net/2016/06/07/zavada-peter-a-heroikus-ego-lebontasa-schilling-arpad-luzer-cimu-eloadasaban/
http://szinhaz.net/2015/04/12/nyilvanos-ketsegbeeses/
http://www.origo.hu/kultura/20150402-interju-schilling-arpad-szinhazcsinaloval.html
a nagy liberális elit most egymás torkának esik, hahaha, korábban mekkora haverok voltak
A “baloldali” kulturális elit akkora, hogy ez az állítás értelmetlen. Hogy egységes és világnézeti alapon összetartó volna, az csak a nagyon távoliak és tájékozatlanok, általában a színházba nem járók gondolják így. Lehetnek és vannak is a széles és sokféle “balos” (értsd: nem jobbos) értelmiségen belül ellentétek, neheztelések. Ebben az ügyben semmilyen pozícióharc, érdek, karaktergyilkosság nem volt (Kerényiében sokkal inkább). És korábbi kötődés sem volt. Schilling is, Sárosdi Lilla is független és alternatív alkotók, két művészi generációval fiatalabbak Martonnál. Soha nem volt a Vígszínházzal semmilyen kapcsolata egyiküknek sem (Marton az abúzussal tett róla, hogy Lillának ne legyen), általában a kőszínházakhoz sem, és egyéb módon sem voltak haverok.
Nehéz elhinni, hogy ilyen egyszerű valami, nagyon rászoktunk a rejtett mozgatórugók keresésére, de Sárosdi Lilla vallomása pontosan az, ami.
Sárosdi és Schilling érdeke ez a botrány, meg akarták szerezni a Vígszínházat
Aki ismeri a fővárosi színházi viszonyokat, nem mondhat ilyet. Schilling generációja legnagyobbja, teljesen más ízlésű kör ikonja, mint amilyen a Vígszínház (lásd a poszt végén). Sosem voltak kőszínházi ambíciói. Jelenleg nem is rendez Magyarországon.
miért most áll elő, miért nem akkor szólt, húszéves ügyeket elővenni…?
Minden esetben, amikor az áldozat viselkedéséről beszélsz, amikor azt részletezed, bírálod, hárítod azt, hogy az elkövetőről legyen szó. Vagyis áldozathibáztatsz és csökkenteni próbálod az elkövető felelősségét. Itt is volt egy bájos komment: akkor kell felelősségre vonni, az áldozat vonszolja ki a fényre az elkövetőt, éspedig azonnal, az abúzus után. A komment írója (férfi) nagystílűen elfeledkezik a nemi és pozícióbeli hatalmi különbségről, az elkövető magabiztos, védett állapotáról, vagyis arról a lényegi mozzanatról, amiért az áldozatok törvényszerűen hallgatnak.
Nagy a nyomás: nehogy utólag lehessen valami ügy, elmúlt, kész, ugye élvezted te is. Nem, nem élvezték, és akármikor szóvá tehetik. A szüleink visszaéléseit sem értjük gyerekként, és amikor már értjük, akkor sem merjük azonnal szóvá tenni, kiállni ellene, beszélgetni róla.
Mi lenne, ha azt javasolnánk: az elkövető tudatosítsa, mit csinál, és ne csinálja, ha pedig csinálta, hagyjon fel vele, és kérjen bocsánatot? Ha közszereplő, híres ember, akkor meg pláne legyen ezen a téren támadhatatlan, ne éljen vissza a hatalmával, ne tegye gusztustalan, erőalapú, feleség elől titkolt játszmává a szexualitását, és ez az ő felelőssége és érdeke.
Vajon miért tekintitek ilyen sokan az erőszakot, a nemi erőszakot adottnak, vákltoztathatatlannak? Mindig is volt, mindig is lesz, sójhaj, vigyázzanak a nők, vigyázzon a gyerekére a szülő. Pedig ha megváltozik a kontextus, ha a társadalom nagyon elítéli a nyomakodást és a másik használatát, ha botrány lehet az ilyen próbálkozásból, ha rámehet a karriered is nők fogdosására, majd nem csinálod. Ez zajlik most.
Azért most zajlik, mert most lett olyan a közbeszéd, most tört át a gát, most erősödött meg a nők érdekképviselete és tudatossága, hogy már nem mindegyikük retteg elmondani, ami történt. Az amerikai botrány felbátorította a sok éven át hallgató, emlékeiket temetni-feledni próbáló áldozatokat, és felhozta az ő történeteiket is. A bostoni pedofil papok történetei, az illegális egyházi örökbeadások is később derültek ki. A már megerősödött emberek álltak ki a titkaikkal, olyanok, akik a múltjukat feldolgozták, volt távlatuk, ahonnan meg tudták ítélni ezeket az eseményeket, és már erőt éreztek magukban a kiállásra. Mi olyan furcsa ezen? Nem most lett bűn. Akkor is bűn volt. Nagy erőkkel próbálták elkenni.
büntetőjogilag nem lehet bizonyítani, mi értelme ennek, elévült
Nem. Nem is próbálta meg senki. A köz ítélete egy másfajta szankció, talán súlyosabb is. Messzire mentek az elkövetők, tudták ők is, hogy az ilyesmit elítéli a társadalom. Kockázatot vállaltak, belebuktak, és akik tömegesen csinálták, azok lejáratták magukat.
ártatlanság vélelme
Ez a büntetőjog fogalma, intézmények és az igazságszolgáltatásra kötelező, a közvéleményre, a sajtóra és az egyszeri emberre nem. Mivel nincs jogi eljárás, nincs bizonyítás sem, ezért nincs értelme a fogalomnak, hiszen soha nem válik bizonyítottá a cselekedet. Ugyanakkor elég, ha az elkövető elismeri a tettet – és elismerte. Ráadásul az elkövetők szándékosan úgy követtélk el az abúzust, hogy ne lehessen később bizonyítani, ne maradjon nyom, hiszen ők is tudták: tilosban járnak.
pár hétig beszélnek róla, aztán elül
Dehogy is. Ne projektáld a saját pletykaigényedet és katasztrófaturistáskodásodat. Minden megváltozott. Ez nem felszínes történet, hanem fordulópont.
Ugyanígy kezdtünk beszélni a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakokról egyszer csak, évtizedekkel később, kutatni és tárdsadalmilag feldolgozni a témát. Sokkal később: amikor eljött az idő, amikor olyan lett a közbeszéd, vagy történt valami durva eset, lelepleződés. Egyszer csak megtörtént. Gyakran egy bátor hang indítja el ezeket a diskurzusokat.
Mi lesz?
Először is, zaklatás, hatalommal való visszaélés ügyében a közvélemény táéjékozottabb és érzékenyebb lesz. Sok-sok ember gondolkodott ezen a témán, kapott információkat és szempontokat a médiából. Az áldozatok is olvasták mindezt, és ez a feldolgozási folyamatot, a gyógyulást segíti. Nem az emlékek lomtárában marad. Elkövetők esetében a változás első feltétele a szembesülés, az, hogy nem hallgatunk, nem maszatolja tovább sneki. Kimondani: mi is történt? megtörtént.
A másik, hogy az elkövetők és a hasonlóra hajlamosak meg fogják gondolni kétszer is, megéri-e egy kis hetyegés, egópolír. Nem fogják akarni, hogy lenullázódjon a karrier, az életmű.* Kicsit én is sajnálom Martont: nagy részt vitt el a balhéból ahhoz képest, ahányakról még mindig hallgatnak.
Két etikus választásod van, ha nem akarod az erőszakot támogatni.
- Kifejezed a szolidaritásodat, elítéled az erőszakot. És ennyi. Nincs de, és minden további duma de volna. Nincs betiltás, nincs elnémítás, Puzsér teátrális, önérdekvédő, agresszív műbalhéja szánalmas. Gondolj bele, mit éreznek az áldozatok, és ennek megfelelően szólalj meg. Ne árnyalj, ne okoskodj, ne legyél jólértesült sem. Emelt szinten kétely nélkül elhiszed, amit az áldozat mond, és arra vagy kíváncsi, ő mit érez, ő mit igényel, valamint cselekszel is: olvasol a témában, elmész ilyen beszélgetésekre, támogatod az általad ismert áldozatokat.
- Nem mondasz semmit, nem állsz ki. Ez is érthető. Mert nem akarod elhinni, hogy ilyen megtörténhet, igen, nehéz elhinni. Mert egy haverodat vádolják, mert magad is ilyet, ilyesmit követtél el vagy normálisnak tartottad, és meg vagy döbbenve, hogy nem vagy jó ember, hogy ez erőszaknak, abúzusnak számít, és ennyire fájdalmas és káros a nőknek. Gondolj, amit akarsz, de ne okádd bele a térbe. Dolgozd fel, szokd meg a gondolatot, értesülj arról, amit tudtál is: a nőknek ez szar volt.
A legjobb cikk a témában Kempf Zitáé. Sokat és előnyére változott az nlc a bojkottunk és annak oka, a Joós István-hájpolás óta…
http://www.nlcafe.hu/ezvan/20171025/sarosdi-marton-es-a-tobbiek-felreertesek-es-hazugsagok-a-szexualis-zaklatas-korul/
A Mérce pedig Puzsér hőbörgésére reagál:
https://merce.hu/2017/11/21/puzser-robert-online-lincselese-es-az-artatlansag-velelme/
* Úgy is, mint kritikus”feleség”, majd önjogon is megszállott színházjáró bő tíz éven át, épp Marton erős éveiben, a fővárosi nagyobb színházak bemutatóit mintegy 80 százalékban láttam. Ekként mondom, hogy egészen elképesztő, milyen arrogánsan okoskodnak most tájékozatlan emberek a színházról. Nem járnak előadásokra, csak hiedelmeik, babonáik, félinformációik vannak e témában is. Budapesten több tucat társulat és tucatnyi fontos kőszínház van. Az az állítás, hogy Marton volt a balliberális értelmiség kedvence, semmit sem számít a művészi nívó és az esztétikai élmény tekintetében. A minőség értékelésekor nem volt szerepe annak, ki hogyan helyezkedett, ki kinek a haverja. Már csak azért sem, mert – senki ne bántódjon meg – nem-jobbosnak lenni a magas kultúrában az említésre sem méltó minimum, nem pedig pozitív előjelű valami és főleg nem érdekkör. Erről már írtam, hogy a nagy íróink között sincs revizionista, múltba révedő: a konzervatív világnézet nem váltható veszteség nélkül művészi nívóra. Mindig az újító, a progresszív, a merész, az Európára tekintő, a nem-“hagyományőrző”, a morálisan nem pánikoló alkotó válik maradandóbbá. Van egy-két jobbos komoly színész, közelmúltbeli, megérdemelten Kossuth-díjas, de alapvetően hüledezünk Dörner Györgyön és társain, közszereplői teljesítményén, világnézetén és pályáján is, és azokon is, akik őket méltatják politikai alapon. Semmit nem értenek a színházhoz.
Lehetett tehát Marton kellemes ember, jó tanár, ügyes rendező, jó pozíciójú, de a nézőt a rendezés meg a színészi játék érdekli, és e téren a nagy élmények nem hozzá és nem is a színházához kötődtek. Persze jellemző, hogy a csak tévét nézők ezeket a “köröket” afféle heti hetes féle, korrupt, Demszkytől Alföldin keresztül Sorosig ívelő, egymást fedező, összetartó, nagyrészt zsidó és meleg haveri körnek gondolják frusztrációjukban. Márpedig én balos is, liberális is vagyok, és nem ezen az alapon, hanem műveltségi alapon, száz meg száz könyv, színdarab után osztom ki az értékelésemet. Világnézetem nem köt és nem kötelez, kifejezetten és régóta hányok például Aczél Endrétől, Verebestől.
Marton tehát sosem számított a kőszínházi nívó csúcsának, mert nem volt újító, se korszellemet sikeresen meghonosító rendező vagy vezető, és akkor finom voltam. A Víg a nagy nevét a hetvenes éveknek, Latinovitsnak, Ruttkainak, Horvainak, Várkonyinak köszönheti, pont Martonnal csak kasszasikerek jöttek, művészi szintenmaradás vagy erősödés nem. Az én aktív színházba járásom idején a vígbeli előadások gyengének számítottak, nem emlékszem maradandó értékű produkcióra. A kőszínházi nívó csúcsa a kilencvenes és a kétezres évek fővárosi színházi életében a Katona, később az Alföldi vezette Nemzeti, majd fokozódó mértékben és a társulat méretéhez képest az Örkény, az alternatívé pedig a Krétakör.
…idejöttek lábbal tiporni, beleszólni, elrontani, fontoskodni, idekeverve a saját, számító, kisszerű sztorijukat, engem támadni, amiért én átéltem azt, ami nagyszerű, nem számító.
