reménytelenűl

A fejléckép nem a szexuális zaklatásra céloz, vagyis persze arra céloz, amire az olvasó gondol, de én azért kerestem ki, mert nagyon nem szeretem, sőt, perverziónak érzem, ahogy nálam idősebbek egyrészt figyelnek, másrészt korholnak, hogy én miket írok és miért így használom a nyilvános teret, “teregetem ki” és “provokálok”. Megy a beledumálás, eközben az egésznek alapja a kíváncsiság és a jól odamondás igénye, és én nem értem, mit akarnak ezzel. Nyugdíjas tempónak tartom, és nem kérek belőle. Mindig arra gondolok, hogy nekik kínos titkaik vannak, azt tanulták meg, hogy hallgatni és szégyenkezni kell. Nekem 15 éves koromban a sajtószabadság, az emberi jogok és a pluralizmus szavak röpködtek fogékony tudatom körül. Nincs is miről hallgatnom, alkatom és a blog arra is kényszerít, hogy az itt írtakhoz méltón vezessem az életem, de hiszen én komolyan is gondolom, és ami nem működik jól az életemben – számos ilyen terület van – , azzal kapcsolatban nem suhogtatok elveket. És nincs kettős énem, a számomra terhes, zavaros, ambivalens közeledőket a blogon is képviselt szuverenitás és igazságérzet nevében kezelem.

Részletes önvizsgálatot tartottam a saját cikis történeteimmel kapcsolatban is, aikor nem voltam elég EQ-s és skandináv. Nem azért beszéltem róluk, az egyikről itt, a másikról itt, mert lebuktam, hanem önként, belső igényből, magamat elemezv, ironikusane. Erre büszke vagyok: nem magyaráztam meg e történeteket, és nem is hazudtam le őket. Viszont nem voltam hatalmi helyzetben. Nem toltam az arcukba a nememet, a nemi szervemet, és nem akartam senkit megalázni. Hevesen intellektuális és érzelmi volt mindkét kötődés.

Néha összegzek mostanában, főleg, ha tíz-tizenöt-húsz éves történetekkel szembesülök újra. Sok alkotó embernek, sok traumatizált sorstársnak vannak igen kínos történetei, én, ahhoz képest, hogy milyen erőszakos a világ, és mekkora az igazságérzetem, jól megúsztam eddig. Úgy élek, ahogy szeretnék. És most… most is megértettem egy csomó részletet egy régi, fontos történetemmel kapcsolatban, amelyeket a naivitásom nem engedett érzékelni. Sajnos, nem írhatom le, de a több napos posztszünet nem csak az őszi szünet, a gyerekekkel való programok miatt volt. Keményen rágom magam, a múltat, a döntéseimet, illúzióimat, és ehhez csend kell.

A cél: tisztán látni, és mégsem emészteni magam, tudni önmegbocsátani.

*

Milyen sokféle stíluseszköz áll is a blogger rendelkezésére! Például a címbeli szó petőfies helyesírása iróniát, távolságtartást, némi komikus jelleget fejezhet ki.

Mai magyaróránknak vége. Arról írok ma, hogy mi legyen akkor, amikor az van (lett), ami egyébként mindannyiunkkal megesik: hogy reménytelenül és hosszasan, egyistenhittel áhítozunk valaki után. Hogyan viselkedjünk, mire figyeljünk, hogy ne ártsunk neki, és hogy ne csak megússzuk a kellemetlen következményeket, hanem – ez az erkölcs igazi definíciója – elmondhassuk magunkról: “én nem vagyok  olyan ember, aki…”. Ami azt is jelenti, hogy később sem kell cikinek éreznünk a sztorit, akár magunknak teszünk fel sok év múltán, megváltozott lélekkel vagy épp megtörten kérdéseket, akár a célpontunk szembesít majd velük. De az is cél, hogy ez az “érzés” itt most ne roncsoljon minket magunkat.

Ha úgy érzed, pillantása foglyul ejtett, tőrbe csalta szíved és a többi, Petrarcától eredeztethető megfogalmazás, akkor légy tudatos. Nem ő a mondatok alanya, te vagy az alany. Lehet, hogy önkéntelenül (nem ösztönösen, ezért harapok) elsajátítottad a regényes, filmes hiedelmeket. Nem akartad te ezt, csak komolyan elhitted: így működik. Hogy meg lehet hódítani, ki lehet érdemelni. Ámor nyila megsebez, az ég egymásnak rendelt titeket, csak ő ezt még nem tudja, illetve, sajnos, sérült lélek, és kötődési zavarai vannak… aha. Te tehetetlen vagy, ő pedig kegyetlen.

Én azt mondom neked, ezt te építetted fel, magadnak, és neked van rá szükséged. Neki ebben, az enyhe hiú borzongáson kívül, semmi jó nincs, az is lehet, hogy sokadszor éli át ezt, és unja.

És még azt mondom, hogy a valóságban soha olyan nincs, hogy valaki, aki hosszasan nem ad bátorítást, vagy kifejezetten elutasít, egyszer csak rájön, hogy te vagy az igazi. Hogy megérik benne, megváltozik, hogy meggyőzöd. Minél jobban várod, reméled, annál kevésbé.

Őszintén szólva én megérzem a csalást az irántam rajongó, ezt maguknak építgető embereken, jól ismerem már a dührohamaikat, hiúságukat, felelősség-áttolásukat, ambivalens természetüket, és borzadok tőlük.

A körülrajongott emberek, akikbe sokan szeretnek bele, korrumpálódtak, de mindenképp tisztában vannak az idealizálás veszélyével, az imidzsük és a valódi énjük szükségszerű diszkreapanciájával. Általában távolságot tartanak, vagy le is nézik a rajongókat. Ha nagyon szívélyesek, akkor előfordulhat, hogy használni akarják a másikat, és durván nárcisztikusak. Különösen veszélyes a közszereplőkkel, a gyakran szereplő emberekkel. Ne írogass leveleket Jáksó Lászlónak. Nagyon ritkán lesz ilyenből egyenrangú (vagy akármilyen nem-megalázó) kapcsolat.

Ne hidd, hogy ő is lát téged. Ó, magamhoz beszélek most, parainesis ez önmagamhoz, ahhoz a fiatal énemhez, amelyiket olyan nagyra tartottam, hogy Ekkora Érzései Vannak, és Milyen Regényes Az Élete. Légy tudatos, gondold át reálisan a helyzetet, és kerüld el a rajongók gyakori illúzióját, mert az nagyon csábító, és nagyon káros. A folyamat úgy indul, hogy hasonulni kezdesz hozzá, keresed, mi a közös bennetek, felveszed a szokásait, és mélyen hiszed, hogy ti ketten különlegesek vagytok, és e lelki rokonság révén te érted őt meg egyedül. Aztán már ott tartasz, hogy neki mutogatod, hogy te is olyan vagy, elvárod az ennek szóló elismerést, és nem érted, miért nem adja. Nem arról van szó, hogy te nem vagy ugyanolyan muzikális, intellektuális vagy alter vagy sportos (sok verzió van), hanem hogy neki semmiképpen nem dolga téged viszontcsodáni, egyáltalán: figyelni rád, veled foglalkozni, veled közösséget lérezni. Csak te rajongasz érte, a hétköznapi kedvességet vagy egy kis flörtöt se dimenzionáld túl. Amúgy is légy nyugodt: tele van rajongókkal.

Én kivagyok tőlük, kivagyok a T. körüli hölgykoszorútól is. Viszont van, aki szemében én számítok zavarodott léleknek.

Ez a legfontosabb megértésem a saját történetemben, és ennek az elfogadásához kell az erő. Hogy elszúrtam, én szúrtam el, nem pedig “úgy alakult” vagy ő viselkedett úgy, és hogy én már emelt fejjel, tiszta lappal nem lehetek az ő közelében. Viszont, azt hiszem, ki tudom mondani: nem is akarok. Elbírom ezt. Nem akarok neki semmit bebizonyítani.

Fő történetemben egy híres embertől lovagias menedéket reméltem, erkölcsi kiállást egy gonosz vád ellenében, mely pont ama vádat teljesítette volna be. Ő nem akart ebbe belekeveredni, amire jó oka volt. Nekem színházba járásból állt a kötődésem, meg levelek írásából. Utólag elképesztő, milyen kép és elvárások tudnak felépülni a lélek hiányaiból, amelynek semmi köze a rajongott személy valóságához, ellenben terhesek neki. Tényleg azt hittem, hogy én is beavatott vagyok, én is nagy lélek vagyok, izgalmas és fontos.

Kevés, közfigyelemmel járó foglalkozás kivételével csak magadnak vagy, lehetsz fontos, egyedül, keserves munkával építheted fel ezt a fontosságot, és nem lőcsölheted rá a fájdalmadat és a hiányaidat a másikra, különösen, ha nem nézett vissza. (De visszanézett! De az sem az volt.)

Ne magyarázd bele a történtekbe, hogy de igen, visszanézett. A másik, ami durva határsértés is, hogy kutakodsz a magánéletében, minősíted a privát dolgait, játszod a bennfentest, bírálod volt és jelen partnerét, és teljes szereptévesztéssel azt hiszed, hogy az a ∂¶‹†@¨{ méltatlan hozzá, de bezzeg te, és ezt sürgeted, hogy mikor jön erre rá ő is (na, ez az, amit nem csináltam, ami nem az én köröm, azt nem firtattam).

Akár híres ember a választottad, akár nem, tudatosítsd, hogy a te hiányaidról van-e itt szó, vagy valóban felszikrázott valami (és az még mindig semmi, nem lesz abból se biztosan hepinesz). Ne érezd magad önzetlennek, önfeláldozónak, ismerd fel, hogy számodra milyen előnyökkel jár az, hogy van egy ilyen édes fantáziád.

Ne építsd magadban ezt, mert ez szaharin. Néha ellenállhatatlan a kísértés a fejben-szerelemre, és fiatalság bolondság, de ha jót akarsz, ne toldozgasd az álomszőnyeget, mert aztán fájni fog, és akkor csak magadra vethetsz.

Ne hozd a tudomására, hogy rajongsz érte, vagy ne végzetes, élet–halál módon tedd. Ha pedig megtetted, és nincs semmi, akkor utána síri csend legyen. Többször ne mondd. Ne várj két évet, hogy akkor már hátha.

Én azt is mondom, ha teheted, kerüld el. Az egyértelmű akarás taszító, a másiknak nincs helye lépni, önmagának lenni, egy sürgető kérdésre kellene felelnie. Ez egyszerűen nem működik, tévhit, hogy kitartónak kell lenni, és “márpedig ez a nő az enyém lesz”.

Illúziók, romantikus elképzelések, elvárások helyett légy realista, ugyanakkor érzelmileg érzékeny, figyelmes. Ne képzelj egy ember köré olyan narratívát, amelyről nem tud, amit ő nem oszt.

Fejben történik – és mégis mérgező, nem hagy élni, rontja azzal szembesít, hogy te az az ember vagy, aki nem vonzó, aki vár, sóvárog és tűr, akinek csak morzsák jutnak, és akinek minden jó, sőt, ezt az énképet és énélményt konzerválja is benned. Gazgad tapasztalatom van ebben, és elismerem, a semminél, a teljes sivárságnál jobb kínlódva szerelmesnek lenni, valós kapcsolatok helyett fantáziákban élni. Vagyis én olyan alkat vagyok, akinek izgalmas tudott lenni a feszültség, nem igényelte a valós élményeket, nem volt téma a szenvedés, amelyre annyi éven át kondicionálták, és aki félt a realitástól, viszont nem félt a megsebződéstől, sem a pletykáktól. A nem-romantikus, nem regényes, érzelmileg takaréklángon működő valóság rideg és üres, az űrökbe deviancia és pótcselekvés tolul, de a fantáziaszerelem akkor is nagyon romboló.

Amit köré képzelsz, a kreatívan átírt valóság csakis rólad szól, és vastag önzés. Nagyon nehéz elengedni a képzetet, hogy volt, lehetett volna valami, számon tart engem, értékes vagyok, tehát ezt elengedni, és mégse gyűlölni magam, hogy milyen liba voltam, és mennyire ciki ez az egész. Nem ciki: emberi. Ez van.

Viszont ma már csak olyanok iránt tudok sóvárogni, akikkel azért volt is valami, tüzek emléke, és jó volt. Irántuk elég hosszan is.

Ne pont őt hibáztasd a szerelmedért, az elutasításért, a “hitegetésnek” gondolt fél-jelzésekért. Ezek általában emberi, baráti, jelentőség nélküli megnyilvánulások, és mi, visszautasítottak, nagyon szeretünk jelentést beléjük magyarázni.

Ne neki panaszold el a visszautasítottság fájdalmát, értsd meg: neki ez kínos, ő szabadulna. Ne terheld ezzel, mert vajában az elutasításhoz való jogát vitatod.

És ne vádold, magadban sem. Van egy típus, akinek a gyávaságától elképedek. Alázatos és alattomos, bármi jó neki, vagyis, ezt játssza, nem mer többet várni, nehogy vége legyen. Aztán pedig, ha végleg visszautasították, “már nincs vesztenivalója”, mindent borít. Meggyűlölteti magát, másképp nem tud dekonstruálni, egyedül, csendben. Ha hiába szeretsz, akkor is maradjon tartásod, ne válj kiskutyává, később viszont ne dúlj és ne válj gyűlöletessé.

Én azt is ambicionálom, inkább több, mint kevesebb sikerrel, hogy akit valaha szerettem, annak a vétkeit, ha mégis voltak, tárgyilagosan nézzem, ne utáljam meg magamban sem pt, ne gyalázzam.

Nagyon lassan értettem meg ám ezt, de jó szabadnak lenni, jó elismerni tudni azt, amiben én hibáztam, a saját traumatizált, fura lelkemmel egyenesbe jönni, és szégyen nélkül lenni ennek az ilyen múltú önmagamnak.

Persze ezekről már sokat írtam, itt a gyengéd erőszak (ez sorozat, a végén linkelem a folytatásait) és itt a rajongó, meg a nem lehet kiérdemelni (ez is két rész).

Azért vettem elő most a témát, mert nem csak durva szexuális zaklatás van, amelyeket persze mindenki elítél, és azokról most nem is írok, hanem bonyolultabb mintázatok is. Ment a műsor az elmúlt hetekben netszerte, hogy már közeledni sem szabad, minden zaklatás. Dohogtak is némelyek, hogy a nők úgy általában utálják a szexet, nemet mondanának ők mindenre, ha nem volna az a “kreatív rábeszélés”, a győzködés, ostromlás, alku. Ami teljes félreértés. Mert egyrészt nem mondanak mindenre nemet: gyakran ők is tűzbe jönnek (noha ezekben a helyzetekben, tehát pont akkor, amikor ők is élvezik, a büntető, ítélő patriarchális logika leribancozza őket), másrészt az alku akkor is megalázó, ha konszenzuson alapul és nem zsaroláson, harmadrészt nincs másról szó, mint hogy az egész helyzet azzal szembesíti a frusztrált, több-jobb nőt akaró férfiakat, hogy nem elegek, nem vonzók, de most ha nem azok, akkor tényleg kinek és miért volna feladata ezt megoldani helyettük szexbe belemenéssel, negyedrészt, és ebből következően: semmi sincs, nem lesz apokalipszis, ha nem jutnak hozzá a félresikerült, kicsikart aktusokhoz, amelyek traumatizálják a partnereiket. Kivesszük az elfogadott viselkedések közül a nyomasztást – megtehetjük, nem biológiai kényszer ugyanis, nem evolúciós törvény, és nem is jó senkinek a legitimitása, csak az erőszakolóknak. Ne rettegjetek ennyire. Ha ciki lesz nőket szexért nyúzni, “csajozni”, akkor az lesz, hogy akkor egymáshoz vonzódók egyesűlnek csak, kiteljesedhet az érzékiség mindenki megelégedésére, nem kell féltenünk a kamaszokat, nem lesz több nemi erőszak, vád, trauma. Megjegyezném itt, hogy egyáltalán nem gyakori az, hogy a nők hamisan, bosszúból vádaskodnának erőszakkal és molesztálással, hogy a férfiaknak félniük kellene, hogy utólag megbánják a kölcsönös aktust – ez inkább a kicsikart, győzködős helyzetekre jellemző, akkor viszont valóban traumatizálódnak, valóban nem kellett volna nyaggatni, beledumálni őket. Sokkal gyakoribb az, hogy elkenik, leplezik az ilyen eseteket, maguk elől is. A nem igazán kívánt aktusok a vágytalan szex pedig bedarál, tönkrement, örömtelen szexualitással kínlódják át az életüket. Ez a baj az aszimmetrikus “erotikával”.

Döbbenten olvasom most az erőszakos, cinikus véleményeket, elrévedek az életeken és értékrendeken, amelyek ezekből kirajzolódnak. Pénz, valami béna hobbi, kaja, meló, net, csajok – ennyi az élet. Nektek így működik a szex, ilyen képzeteitek vannak, ennyire közhelyesen egyformák vagytok, még a defektjeitek is? Nektek ennyi a lélek? Mert minket lekötött minden más. Sokat szenvedtünk, ritkán voltunk önfeledtek, talán lúzernek számítottunk (aka bölcsész), de tele volt agyunk, szívünk a teremtett világgal és a kultúrával. Az elvontság életidegenné tett minket, és hajlamosított a fent megrajzolt, elborult, többéves fejben-szerelmekre. Jó lett volna lazábbnak lenni. De én mégsem adnám semmiért azt a képességet, hogy olyan nagyon tisztán, patetikusan, minden viszonzás nélkül voltam képes szeretni egy fantomot.

De már elmúlt.

20 thoughts on “reménytelenűl

  1. Ez most nem igazi hozzászólás, csak bemásolom azokat a részeket amik megérintettek.

    “És most… most is megértettem egy csomó részletet egy régi, fontos történetemmel kapcsolatban, amelyeket a naivitásom nem engedett érzékelni. Sajnos, nem írhatom le, de a több napos posztszünet nem csak az őszi szünet, a gyerekekkel való programok miatt volt. Keményen rágom magam, a múltat, a döntéseimet, illúzióimat, és ehhez csend kell.”

    “Döbbenten olvasom most az erőszakos, cinikus véleményeket, elrévedek az életeken és értékrendeken, amelyek ezekből kirajzolódnak. Pénz, valami béna hobbi, kaja, meló, net, csajok – ennyi az élet. Nektek így működik a szex, ilyen képzeteitek vannak, ennyire közhelyesen egyformák vagytok, még a defektjeitek is? Nektek ennyi a lélek? Mert minket lekötött minden más. Sokat szenvedtünk, ritkán voltunk önfeledtek, talán lúzernek számítottunk (aka bölcsész), de tele volt agyunk, szívünk a teremtett világgal és a kultúrával. Az elvontság életidegenné tett minket, és hajlamosított a fent megrajzolt, elborult, többéves fejben-szerelmekre. Jó lett volna lazábbnak lenni. De én mégsem adnám semmiért azt a képességet, hogy olyan nagyon tisztán, patetikusan, minden viszonzás nélkül voltam képes szeretni egy fantomot.

    De már elmúlt.”

  2. És akkor a kérdés, innen és onnan:

    1. (én) A közelébe megyek-e valaha NEKI? Inkább nem. Ha nem verem át magam, ha nem félek a valóságtól, akkor ebben nekem semmi jó nem lesz. Empatikus vagyok vele is, nem egózom többé: neki se jó ez, joggal gyanakszik, ismerem ezt a másik oldalról. Nem kellenek az ürügyek.

    Újabban egyértelmű a sohatöbbé akkor is, ha valami volt, de nem sikerült férfi–nőként. Mintha sose lett volna, majdnem. Ne legyen veszekedés, neheztelés, “maradjunk barátok”, a másik megfigyelése, talonban tartás, barátság extrákkal.

    Habár, egyszer benéztem egy közeledést, nekem természetes volt utána a sohatöbbé, majd ő mondta, hogy nem akar elveszíteni, és lőn, egy nehéz hónap után visszaállt a barátság, mégpedig igazi és intenzív. A vonzalmam pedig ellobbant. ez már skandináv történet: nem lehet olyanra vágyni, aki nem néz úgy vissza.

    2. (ő) Közelembe engedem-e azt, aki sok év alatt, több ciklusban jött felém, és akart olyat, amit én nem? Hiszek neki, hogy lezártuk a múltat, és ez most nem az?

    Többször belementem, többet nem fogok. Ez mindig harc lesz, mindig játszma, győztes–vesztes, erőfitogtatás, mert a meg nem kapott, körbe- és összefantáziált nő a férfiaknak (vagy a manipulatív, sérült lekeknek?) nagyon fáj. A boldogtalan, szép szabályos élete is fáj. És ha bukta az új kört – márpedig bukja, mert nem fogom “mégis” megszeretni, sem helyeselni vagy elfelejteni a régi gázos húzásait, és persze ugyanazt a dinamikát folytatja, és önigazol és jóembert játszik –, akkor a nagy rajongó, a szubmisszív blogolvasó, lelkes helyeslő előveszi a teljes patruiarchális eszköztárat, mindent rám tol, moralizál, hogy én milyen szemét vagyok, én szálltam rá, én adtam félreérthető jelzést, de hát nem is lepődött ő meg, mert tudta ő az elején, sose bízott meg bennem, meg a férjem is, mert xy-nal is mit csináltam…

    Most azt hiszed, neked döfök, de négy férfiról írok egyszerre, és friss élmények az utolsó köreik.

    Teljes valójában megjelenik a nyárspolgár, a sértett férfi, gyáván bújik a képmutató életdíszletek mögé, átírja a múltat, ő sosem akart semmit, én vagyok az önimádó, öntelt, nem érdekli, mit gondolok róla stb. Nem tudja lenyelni, nem tud túllendülni azon az egyszerű tényen, hogy nem vonzódtam hozzá, egyáltalán: hogy jutott eszébe ez velem? Ezért nem lehet közünk egymáshoz. A dolog iróniája, hogy ha hideg fejjel kihasználtam volna, ha bele tudott volna vinni a málnásba, csapot-papot otthagyott volna, a szép életét. Na, az lett volna a prostituálódás, előnykihasználás, viszont akkor nem ítélne ilyen keményen. De így, hogy én csakis érzelemből, vágyból vegyűlök, a világ kurvája leszek. Aki rászállt, de ő szerencsére ellenállt.

    Nem érdekli, mit gondolok róla… ez sem igaz, de magáról mit gondol? És nyugtázom: akit én szerettem és fantáziámban széppé avattam, azt én sose mocskoltam, magamban sem. Szépen eltettem egy zárt dobozba. Akkor sem mocskoltam, ha emberré vált istenből, vagy komolyan csalódtam benne. Tartás kérdése, önmagamhoz való viszonyé.

      • Nem. Sok évig nem. Nem mentem olyan helyekre, legalább hét évig, és nem találkoztam vele véletlenül sem. Nem beszéltem róla, keveset írtam róla.
        De most voltam egy olyan előadáson, amiben játszott. Meg az uszoda tavasszal, az viszont véletlen volt.
        Nem akarom kínosan kerülni, azt erősíteni magamban, hogy szégyellnem kéne magam, hiszen évekkel ezelőtt egyetlen tömör mondatban már elismertem, mit tettem, és bocsánatot kértem érte, tőle, és leálltam.
        A színházban ugyanaz van, ami mindig is: nagyon érzem, érzékelem, amit csinál, ő pedig kinéz. Nem tudom, mi van benne, amikor kinéz, az biztos, hogy volt olyan, hogy felhasznált a jelenethez, de elemezni a mögöttest, az “érzéseit” nincs indítttatásom. Illúzióm sincs.
        Ami változás: meghalt az, akitől annyira féltem, hogy az ő terrorját a saját érzéseimmé tettem. És akitől, illetve a hatalmától, ő is félt. Aki a feszkót okozta.
        Aki hírbe akart hozni minket, vagy gyanakodott, nem tudom, de széles körben tombolt ezen, hogy mi kavarunk.
        Ami nem volt igaz.
        A feszkó ellentéte viszont nem az egymás nyakába borulás, hanem a látásból ismerős viszony. Szóval ez nem hepiend, ettől én nem leszek jó vagy érdekes, és én ezt elbírom. Nem is vele van dolgom, belül történik inkább.
        A teljes sztorit leíró posztot még 2014-ben levettem, csak a színházi jellegűek maradtak. Nem akartam a művész urat direkten kitenni ennek, de nem tudtam kihagyni a mitológiámból. Valószínűleg nem örül neki így se, megértem, nem bánom. Nem azzal foglalkozom, ő mit csinál, nem is provokálni akarom, hanem a saját történéseimmel. Nem viszonyítok, nem viszonyulok, nem vagyok párbeszédben, nincsenek kérdéseim. Joga van úgy érezni, értelmezni a történteket, ahogy tudja, akarja. Nem várom el, hogy római jellem legyen, nem dolga.
        Ugyanakkor tudom a saját igazamat és tisztaságomat, és tudom, hogy senki nem érti, így a m. ú. sem, mitől féltem én akkor olyan rettenetesen T-vel kapcsolatban, csak még néhányan, az élete női… mi nagyon is jól.
        Elég jól ismerem a másik oldalról is a rajongást, nagyon szar még a “csak” érzelmi, intellektuális változata is.
        Én nem vagyok “zárkózott”, mint sok színész vagy akár L apja (sötét titkok vannak a nagy csönd mögött, egy-kettő ki is derül), pontosabban nekem a nemkussolás maga az alkotó tevékenységem, nincs hova rejtőzni, mert akkor nem írhatnám meg, ami fontos, fáj, nagy történet volt, vagy feszít. Ez igaz a 2014-es szerelmemre is.

  3. Szerintem a fejléckép a ketogén táplálkozás és a sport elhagyásának következményeit mutatja. És hogy a vének ebben is nagyon okosak szeretnének lenni, de nem tartozik rájuk.

  4. Csak félig olvastam végig, mert előhozta a saját történetemet. Voltam én is fejben szerelmes, párhuzamosan kettőbe és különböző okokból, de az még nem volt annyira gáz, mert tényleg csak fejben. De aztán, nem sokkal később, építettem magamnak egy ilyet is. Egy(-két-három) éjszaka után egy teljes, romantikus rajongást egy igazából nem létező, csak általam kitalált valaki iránt. És nem adtam fel. És megpróbáltam fél év múlva megint, hogy hátha mégis, hátha ő is észreveszi, és értékelni fogja, hogy én mennyire. Persze nem. És amikor már végképp nem tudtam magamnak hazudni, hogy miért nincs semmi visszajelzés, akkor az fájt nagyon. Így utólag állati ciki visszanézni magamra. “De már elmúlt.” 🙂

  5. Megtisztel, hogy olvasol és figyelsz. De nem tudod, kiről van szó, és engem is összekeversz valakivel. Azt innen nagyon könnyű kitúrni, hogy ugyanoda járunk úszni, de mást erről biztosan nem tudsz. Nem szeretnél inkább a saját érzelmeidben, indíttatásaid között rendet rakni? Ezek a posztok, kommentek segíthetnek magadon elvégezni a munkát. Sok sikert!

    • Te erről a sztoriról csak a blogról tudsz, vagy valami nagyon ócska harmadkézből, és nem védesz vele senkit, nem is érdekel, csak rajtam mint sikeres, erős nőn akarsz bosszút állni. Ez hétszentség. Full kamu, a korábbi vádjaidra jellemző, hogy esemest ír, ő is benne van a kitárgyalásban, hogy utál és miket mond rólam stb. (ezt már a szerelmemmel kapcsolatban is előadtad, az is szánalmas volt).

      • Annak írok választ a saját blogomon, akinek jólesik, nem számít, ki mit gondol erről, és nem kell mindenkinek értenie. Akinek szól, az mindig érti. Nem, nem engedek be minden szart.
        Nem fogadok el bekiabálásokat, tartalmi vagy stiláris terelgetést a bloggal kapcsolatban (ez a lényege).
        Vehemensen tagadod, hogy olvasod a blogot, és ezt minden álneveden előadod, de most is itt vagy, kommentek közt keresgélsz, nézed a választ.
        Tény: állati fontos lettem, velem foglalkozol, élethiányod van. A durván igénytelen kotnyelesség és pletykálkodási hajlam mögött pedig valósíznűleg sivár élet, kompenzációs szándék, frusztráció és romlottság áll, mert ilyen hadjáratot ép ember nem folytat, főleg ha nem is érti az írásaimat.
        Én magammal és a saját világommal, írói dolgaimmal foglalkozom, ez az értelmes és alkotó emberek sajátja. Nincs dologom azzal, más mit csinál, miket ír, mit gondol (magát a művész utat is beleértve: nem rám tartozik, ő mit csinál, nem tudom és nem is akarom befolyásolni ezt, mivel én valóban hiszek a szabadságban, másokéban is), azzal meg főleg nincs dolgom, hogyan próbál valami hitvány erre járó provokálni.
        A link nem “megy”, nincs miről, infód sincs, amit az én állításaim ellen tehetnél, de közöd sincs hozzá. A blogon bemutatott őszinteséget arra kéne használni, hogy magadon dolgozz, nem arra, hogy másvalakibe megpróbálj beletaposni. Vajon mik jönnének elő akkor a te életedből, a múltad zugaidból, ha mernél csak magad előtt ilyen önreflektíven vallani? Hát még mások előtt? Esetleg nyilvánosan?…
        Az előzményekről semmit sem tudsz, és nem is fogsz.
        Eleve röhejes volna így kitárgyalni engem, de te egyedül vagy ebben, nem érdekel senkit a rögeszméd.
        Ugyanakkor szívesen elmagyarázom újra meg újra a lényeget, ha nem érted, de valószínűleg az egészet nem érted, csak hatalmat akarsz fölöttem a jólértesültséggel. Ezt nagyon ügyetlenül, önleleplezően csinálod, igénytelen magyarsággal, rossz helyesírással.
        Ez itt nem pletykaújság, hanem önkifejezés, a művész úr az írói világom része, és nem fontos a konkrét személye.
        Csókollak.

    • (hol szoktam lenni? hol koslatok? egy helyszínt mondj.)

      De ez csak azért van itt, hogy megmutassam, milyen könnyű leleplezni a nevetséges blöffjeidet. Semmilyen plusz infóra, beleszólásra nincs szükségem a saját történeteimhez, emberi kapcsolataimhoz, rendben vagyok ezzel is. Az hogy itt olvashatsz róluk, arra való, hogy magadba nézz, nem arra, hogy engem zaklass és átélhesd az erőszak és a mesterségesen kreált fölény élményét.

  6. Nekem is voltak ilyenek, több, több évig. Nálam hiányt jelzett, igazán olyan volt, mint valami hiánybetegség, mint valamiféle lelki skorbut.
    Én most ott tartok, hogy nagyon beszűkült a szeretet-definícióm: csak a másik felé fordulós szeretetérzést tekintem annak, csak azt, amikor nem “jót akarok neki”, hanem megkérdezem, hogy mit szeretne, mi a jó neki, és akkor nem megsértődöm rajta, hanem beszélünk róla. Lelkes érdeklődés a másik iránt. Nem tekintem szeretetnek többé a szeretet nevében tett olyan gesztusokat, amelyek feltételezések mentén születnek, vagy tanult, berögzült hiedelmek mentén: kajával tömés, mikor-jöttök, csüggeszkedő hívogatás (“de hát csak érdekel, hogy mi van veletek”), faszságok összevásárlása, azt-hittem-ezt-szeretnéd. Mert most már azt gondolom, hogy ezek a dolgok nem a másik felé fordulásról szólnak, hanem kizárólag valamilyen saját érzelmi szükséglet kielégítéséről, amelyben a másiknak az a szerepe, hogy örüljön, és ismerje el, hogy én őt mennyire szeretem. Ez játszma, ahogy itt is olvashatjuk, az itteni posztok is sokat segítettek ezt megérteni. És még valami jött az itteni posztokból, egészen konkrétan a szeret, csak nem tudja kimutatniból, ami nagyon fontos: hogy a “de hát én szeretlek”, az lófasz. Az a szeretet, amit csak ő érez, én viszont tőle áradni nem, az nem létezik. Nem szeretet. Az én definícióm szerint nem. De ez most nem tartozik ide.
    A messziről vágyakozásban úgy nyilvánulhat meg a szeretet, hogy ha rájövünk, hogy a másik nem, akkor békén hagyjuk, mert neki az a szükséglete. Ha mindenáron ki akarom neki fejezni, akkor az már őróla nem szól, illetve csak annyiban, hogy én elképzeltem, hogy neki mit kellene csinálnia, és kivagyok, hogy nem csinálja. Érzéseim lehetnek, legyenek is, lesznek is, de az nem szeretet, hanem hiány, nálam legalábbis.
    De már elmúlt, nálam is.

    • Ez a kommented alapvető a témában:
      https://csakazolvassa.hu/2017/02/23/a-tuljosag-veszelye/#comment-173508

      “hasonló az, akit én csak úgy hívok, hogy “kedves fiú”: olyasvalaki, aki nem gőgös, játssza a macsót vagy emberkedő, hanem beszélget és figyel. Egy olyan nőnek, aki a túljóságot tolja, szerepjátszó, élethiányos, szeretethiányos, stb, valamelyik és bármelyik, egy ilyen gyakorlatilag instant belezúgás, és azonnal minden, de minden gesztusát úgy értelmezi, hogy az “jel”. Beszéd közben a könyökömhöz ért, úúúú. És hogy nézett rám!! (Ez csak annyiból, hogy beszélgetés közben normálisan az ember szemébe néz, hűha, hát tényleg, őrület.) Adott zsepit! És közben hozzám értek az ujjai!! Vajon direkt? Á, biztos nem. (De közben persze azt gondolja, hogy igen, és összeszorul a gyomra is. Napjában nyolcszázhatvankétszer kell erre visszagondolni.)
      És természetesen most a régi magamat írtam le. És nem vagyok egyedül, már ezt is tudom.”

    • Amúgy a messziről szeretésben az a csapda, de egyébként a jóságos tanár/színházigazgató/iskolaigazgató közeledése is ilyen helyzet, hogy:
      nekem okés a barátság, sőt, a bizalom, amennyiben ez kölcsönös, ekként kölcsönös, és ezt következetesen jelzem is. De ő akkor is, sunyin szexet vagy párkapcsolatra jellemző, izgalmas, titkos, birtokláshoz hasonló érzelmeket akar, azért alakoskodik, hogy ne legyen azonnal lapát, mert ő is tudja, hogy én azt nem akarnám. Az a célja, hogy kockázatmentesen játszadozhasson, tiszta maradjon a maga és a világ szemében.
      Viszont gyáva, kockázatkerülő, ezt nem ismeri el. Használja a pajzsot, ha ciki van, hogy ő _csak_ barát/tanár/amúgy is nős. Az első adandó alkalommal, ha kibukik a közeledés vagy közelemben levés manipulatív volta (ÉS MINDIG KIBUKIK, ÉS ÉN SOHA TÖBBET NEM BÍZOM MEG ILYEN EMBERBEN, mert ismét manipulatív, vagy nagy eséllyel az, ablakon és kéményen visszamászós, plusz durván önigazoló, ezt valami tíz kommentelővel is átéltem – és épp ezért értem meg és nem bírálom a művész úr viselkedését is), szóval ha ciki van, akkor, mint minden gyáva ember, bebújik a maga nyárspolgári díszletei közé, és rezzenetlenül állítja, hogy
      ő soha nem akart semmit,
      én akaszkodtam rá (!!!), hívtam a közelembe, tartottam ott,
      amúgy (ez már a megalázás rész) nem is tetszettem neki,
      milyen ember vagyok egyébként is (durva visszaélés őszinteséggel, fotókkal),
      mit képzelek, neki gyönyörű családja van, ki akartam volna onnan túrni?
      Holott ez az ő vágyálma, hosszú évekig/óta.
      Iszonyú gusztustalan, de inkább nevetséges.

      Viselt érzelmi cilikés dolgaim nekem is vannak, mint arról önként, lelepleződés nélkül is beszámoltam, és fel is dolgoztam így, az írás által ezeket, de azért nem rossz érzés kinmondani magamnak, hogy
      soha hatalmi helyzetből visszaélést nem követtem el, gondolatban sem,
      nem csaltam meg – szándék szintjén se –egyetlen komoly partneremet sem,
      pont aki az intellektuális rajongást sérelmezte, az összevissza csalt engem,
      nem hazudok a múltról,
      soha nem csináltam ezt a kockázatkerülő, gyáva, álszent műsort: ha szerettem valakit, vállaltam a kockázatot, és nem tagadtam, mit érzek,
      aki mondta, jelezte, hogy ne, azzal leálltam, visszavágás nélkül,
      nem bújok díszlet mögé, nem válok istenhazacsalád nyárspolgárrá, nem osztom ezeket, és nem is várom el senkitől, hogy az én normáimat ossza (ebben az a durva, hogy ő maga is csak szükség esetén osztja a saját normáit…),
      nem tolom át a felelősséget,
      nem dühöngök annak, akinek nem kellettem, nem ócsárolom se nyilvánosan, se magamban,
      egyébként a saját attitűdömből indulok ki: volt több nősemberi közeledés, és voltak kölcsönös vonzalom miatt ilyen kapcsolataim, amelyeket nem tartok bűnnek,
      de az eszembe se jut, hogy ha én nem adtam világos érzéki jeleket, akkor valakinek, aki ráadásul nős, buli rám úgy nézni, szexuális jelleggel konspirálni, gondolatban szeretőt tartani…
      És ha azt hazudja, hogy hű, de boldog ő, akkor röhögnöm kell.

  7. Szerintem ez nem szerelem. Vagy csak szerelem, rajongás, de nem szeretet. Nem “szerettem” viszonzatlanul a fantomot hónapokig, erre más, valami alantasabb szó kéne. Pótszer volt, kompenzálás, ilyesmik. A szeretet, az nekem kiegyensúlyozottsághoz kapcsolódik. Amúgy nagyon értem a posztot, és jó szar volt olvasni 🙂

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s