a fitneszistennők hazudnak neked

Ők vannak minden plakáton, ők hirdetik a bikini bodyt. Fényesek, ragyognak, mosolyognak. Te is miattuk szorongsz?

Persze ők is emberek. Amikor megkérdezik az istennőt, hogy komolyan veszi-e a détát, vagy néha bűnözik, az a válasz: ő szeret enni, pörköltet tunkolni habkenyérrel, és a nagymamája pitéje…! Ez külön kitalált gesztus: és még csak rá sem feszül, úgy néz ki így, hogy rohadna meg…! Eközben (e pillanatban) úgy néz ki, mint aki életében nem evett ilyeneket, és ettől olyan éterien elérhetetlenül istennő. (És amikor valaki rázendít, hogy az ő titka a nagymamája szépségtrükkje, sok vizet kell inni, és csakis hideg vízzel mosni az arcát, akkor tudhatod: plasztikáztatott.)

Eszik vagy nem eszik habkenyeret, ez mindegy: unja és utálja azt az étrendet, ami ahhoz a formához kell, amit viszont egyedül lát szépnek.

És nem is mindenki néz ki úgy. Van, akit szigorúan hosszúujjúban fotóznak címlapra. Off season, évekre. Neki egy mutogatható kar hatalmas nekiveselkedés volna, mert az anyagcseréje nem bírja már, annyit gyötörte. Kedves és szimpatikus, de amit bemutat, az a tönkremenés története (lásd lejjebb).

Mivel tette tönkre? A versenyfelkészüléssel.

Követőik, az “életmódváltók”, a haladók iszonyatosan rá vannak feszülve az evésre, az “ízekre”, és ezért azt a fajta étkezést, ami a testüknek nem romboló, büntetésnek, megszorításnak érzik. Biztos te is látod ezeket a fotókat: pohárkrémek, smoothie, a tetején chiamag, gusztusos gyümölcsök, zabpalacsinta – édesség. Szénhidrátfüggők maradtak ugyanúgy, de most kétszer annyi munka egy süti, és négyszer annyiba kerül. Ebben a kajamániában adják el a sóvárgó nőknek a 900 forintos lisztkeveréket (ez negyed kiló ára ám), és ezek a nők nem is kerülnek sose az igazán jó forma közelébe, miközben az életmódjukat sem élvezik igazán.

(Szénhidrát vagy nem szénhidrát? Ez nem vita. Azt bármelyik versenyző megmondja neked, hogy pöpec módon leszálkásodni és úgy is maradni csakis szénhidrát nélkül lehet, és hogy a nagy kísértés, a formarombolás a kenyér, a süti, a gyümölcs.)

Én azt mondom, és az elejétől ezt mondtam: a tested éhezi, hogy megfelelő táplálékot adj neki, a tested utálja ezt a sok szart, az adalékanyagokat, a liszteket, a tespedést. A testednek egyszerű, örömteli dolgokra van szüksége. Amint megérted, mi tesz jót és mi nem (ez öt mondatban összefoglalható), az étkezésed nem korlát lesz, hanem felszabadít. Ami egészséges, az úgy egyszerű, mint a szerelem. A neked való, jól kitalált, egészséges kívánságaidat szolgáló étrendet nem kell betartani, nem kell feszülni rajta, és ha így élsz, nem is fogsz örökké az ételekkel foglalkozni.

Ám a versenydiétázó fitneszistennőtől sokat tanulhatsz. Hogy lesz ő olyan gyönyörű, és mi lesz a verseny után, illetve mi lesz velük húsz évvel később, ezeket mindenképp. Én láttam ezt közelről tucatnyi csajon, és láttam az amerikai neten, elmesélem.

Úgy mesélem el, hogy tudjátok: nem félek a kemény munkától, imádom az izmokat, és elítélem a “minden test szép” önbecsapós lustaságot.

Viszont itt nagyon komoly gondok vannak. Bővebben…

a minimalizmus, a dolgok és én, ja és még dolgok

…az asztal alatt is leesve. Jé! Egy négylevelű lóhere!

Az angolszász blogvilágban tömegesen négy-öt éve megy mozgalomszerűen a fogyasztáscsökkentés, az élj egyszerűen! elve, a képeken a ruházat, a smink, az enteriőr, a teríték elegáns, üres, cafrangmentes. Minek a neve minimalizmus. Ma már egy kicsit rá is untak, hogy mindenki minimalista. A kezdetek, a fast fashion morális és ökofogantatású bírálata kb. tíz éves múltra tekint vissza. Tehát ezt a trendet a divatipar kizsákmányolása elleni tiltakozás és a fenntarthatóság ihlette.

Persze, hogy átvettük mi is: itt minálunk két éve számít rendkívül eredetinek blogok és insták tucatjain a minimalizmus. Itt, itt és itt olvashatsz ilyesmit, például, és persze Wife is régóta minimalista (és a fotói világszínvonalúak legalább). Az első link a gyerekkel folytatott minimalizmusról ír.

Lett ebből egy zavaros, előíró, hivalkodó bennfenteskedés, űr-enteriőrök, és a nem túl szép ruhák kapszulakollekciónak való nevezése. Bővebben…

az egyenlőtlenség formái 29.: drágám, estig dolgozom

Sajnos, nem érek oda.

Tudod, mennyire hajtom magam értetek.

Legalább hétvégén legyen egy kis nyugalmam.

Nem a lábamat lógatom, pénzt keresek.

Neked mondtak valaha ilyet? Álltál ott e mondatoktól elnémítva? Mert te akkor nem kerestél pénzt, ellenben szervezted a család életét, házimunkától anyóssal való diplomácián keresztül, csekkektől, lakáscserétől, -felújítástól két-három-négy gyerek fizikai, érzelmi, életszervezési ellátásáig. És akkor voltál még feleség, volt valami szociális életed, saját hobbid, pihenésed, tested… vagyis, nem, ezek nem tudtak lenni, egyszerűen nem fért bele, egy normális, nem szakadt hajgumi sem fért bele. És még a boldog anyát is el kellett játszanod, aki ezt akarta – a család, az ezt jelenti, senki se mondta, hogy könnyű.

De neked aztán extrémen, egyenlőtlenül nehéz volt. És hallgattad ugyanezt “apától” később is, amikor újra kerestél pénzt, és onnan rohantál oviba, iskolába, szülői értekezletre és bevásárolni… és akkor itt azt olvasod, hogy heti négy edzés, főzz magadnak tisztán, meg meditatív csend – én megértem, hogy dühítő.

Az ismerős családok életében és még fórumkommentek százaiban alapértelmezett, hogy Apa Fontos Munkájára Tekintettel Kell Lenni, a szabadon maradt helyeken van némi mozgástér. De az nagyon kevés, mert határidős meló van, vidéken van, konferencián van, csapatépítésen van, ő nem tud, nem ér oda sajnos, és amikor hazajön, akkor meg fáradt, csendet akar, lefekszik, ki kell pihennie magát, meccset néz, neki is jár egy-egy görbe este, hétvége, továbbá félni kell, nehogy kirúgják.

Mindez okés és reális, csak a te kipihenésedre, sürgető feladataidra, mentális épségedre senki nincs így tekintettel. De a gyerekekre sem, akiknek szintén nem vidám, hogy kizárólag ez az elkínzott anyjuk van nekik.

És akkor vegyük át újra, amiről volt már szó kommentekben. Nekem feltűnt, hogy minden fickó úgy ráncolja a homlokát, amikor kiejti a poszt eleji mondatokat, mintha minimum szívsebész volna a Vészhelyzetből. De Magyarországon minimális az olyan dolgozó férfiak száma, akik valóban érdekeltek a hajtásban, a munkájuk eredményességében, mert saját a cég, vagy teljesítményalapú, jutalékért megy a meló, vagy mert szorosan ellenőrizhető, mit is csinál pontosan. Ezért is olvashat és kommentel itt, és nem csak itt jelen pillanatban dolgozó emberek tömege.

A többség, ha nem nepper, seftes vagy munkanélküli, akkor alkalmazott, és az alkalmazott nem elkötelezett fajta, mivel csak abban érdekelt, hogy hazahozza a pénzt és ne legyen botrány. Megcsinál ezt-azt, de lényegében nemhogy nem dolgozza ki a belét, hanem a keresete, a bónusza és a cafeteriája, valamint a kollégái és felettesei jövedelme érdekli, és ott ússza meg a melót és veri át a munkáltatóját (cigiszünet, ebédszünet, kiugrom a bankba, szabi, előbb eljövés, céges autó és telefon, irodai javak hazahozása), ahol nem szégyelli. Szóval nem olyan feszültek a munkanapok.

A bérmunkás tartja a látszat frontját, nemigen hisz a cégben, pláne az államiban, amely önmagában sem hisz, és így is elvegetál évtizedekig. A bérmunkás igyekszik kimaxolni az előnyöket. Kötött munkaideje van ugyan, de igen sok a tartalék a mindennapjaiban. Unatkozik, ímmel-ámmal dolgozgat, telefon- és szabotál. Ne hörrenjetek: ilyen a rendszer. Nemcsak a jó magyar munkamorál ilyen – a japánnal vagy a koreaival ellentétben (az meg máshogy beteg), hanem a bérmunka, a beosztotti lét maga, hadd ne mondjam: a proletárok frusztrációja az, ami ennyire elég.

Nem azért írom mindezt, mert ejnyebejnye, most a fejetekre koppintok, hogy miért nem szorgoskodtok lelkesülten, hanem azért, hogy a másik összefüggést láttassam. Ez a szitu jellemzően: motiválatlan, munkaidőben tengő-lengő emberek, családban negyed gőzzel, gyerekekkel gyakorlatlanul, és a munkahelyükön is ambíciótlanul – na, és ŐK hivatkoznak arra, hogy ők nem tudnak sajnos, mert a munka, és az micsoda Komoly Dolog És Örök Hajtás És Nyakukon A Kés.

És nemcsak gyerekre vigyázni meg háztartani nem tudnak, hanem nyelvet tanulni, valami sajátba vágni, szeretteikre odafigyelni, figyelmes ajándékot beszerezni, anyjukat meglátogatni sem. Milyen kurva modoros és kiszámítható fordulat már, de: tisztelet a kivételnek, tehát annak, aki alkalmazottként a képességei és tudása szerint (nem alatta és nem fölötte) ÉS motiváltan dolgozik, és nem csak a főnöke, a félelem zsarolja ki belőle a teljesítményt.

Egy jelentékeny hányadnak csak beosztása van és annak hangzatos neve, a munkájára a rendsuzer egészét tekintve valójában nincs szükség. Alibi az egész, ezt a munkavállaló is tudja, örül, hogy ez is jutott, de utálja, és napi9 nyolc órában úgy tesz, mintha. Az érthető és józan leépítéskor persze van sírás, vele elbántak stb.

Ha az ilyen munkavállaló apa, akkor hirtelen az lesz, hogy ő a családért dolgozik, mert így kényelmes lélektanilag: ápoltan és illatosan elautózik munkába, és megszűnik a családjának. Nekik mindenük mindig fontosabb, mint a nő bármije (bármi szótő, -je birtokos személyjel), mert a társadalmi ítélet ennyire értékeli a munkát, és ennyire a családot (fizetetlen munkát). Ezek az apák nem hajlandóak “bevállalni” egy délutánt, egy estét, nem kéredzkednek el a család kedvéért, úgy kell őket körüludvarolni egy-egy alkalomért, mert nekik az otthonuk nem megnyugvás: ők utálnak otthon lenni. Ott úgy értelmezik, másik főnökük van: a feleség, és ugyanúgy neheztelnek rá, és megússzák és ellógnak onnan is, és húzzák a szájukat.

Vagyis, egyenlő, szembe nézős, vállvetve-társként nem képesek viselkedni, ahogy korrekt, motivált munkavállalóként sme. Innen is, onnan is csak az előny kell. Mindig rajtakapva érzik magukat, mindig maszatolnak, mindig bujkálnak, mindig magyarázkodnak.

De még olyan is van, hogy egyeztetnek “anyával”, megígéri, hogy pénteken előbb eljön, és akkor sajnos, utolsó pillanatban nem tud, őt behívták, muszáj leadnia, satöbbi, de mintha szándékosan szabotálná a nő elfoglaltságát, akár befizetett, régóta tervezett programját.

Aki nem szabotálja (nem meri, jobban tart a feleség neheztelésétől), az meg ezekhez a férfiakhoz képest őrült jó fejnek érzi magát, példás társnak.

Biztos van azért néhány olvasóm, aki érti, hogy amikor jellemzőről írok, ritkánnevén nevezett, rejtetten általános tendenciáról, akkor nem állítom, hogy mindenki ilyen megúszós és lusta, mind a munkahelyén, mind otthon. Amúgy a lustaság nagyon is emberi: lennénk mi is lusták, és lennének a keményen dolgozók is, csak nem áll módjukban, előbbiek azért, mert szarosan üvölt a gyerek a romhalmaz nappali közepén,  és fél doboz, beszáradt tejföl van a hűtőben, utóbbiakat vagy szorosan ellenőrzik, vagy valami ritka belső hajtóerő kötelezi őket komoly munkára. Csak azt mondom: a nem keményen dolgozó apák is ugyanarra hivatkoznak, ugyanazokkal a mondatokkal. Talán a saját feleségük se tudja, kamu-e a meló, vagy nem, és mi minden fér bele ama zsúfolt munkanapokba. Ezek a férfiak gyanúsan tájékozottak a netes hírekben, folyosói pletykákban, és az életvitelszerű kommentelők is közülük kerülnek ki. Mintha a rendszer is erre a félgőzre kalibrálja a napi munkaidőt, a szabadnapok és az állások számát.

Kivéve az ambiciózus vagy betegesen lelkiismeretes fajtát, akik még az igazán favágós beosztásokban is balekként teljesítenek, de ők jellemzően nők.

A többség ráadásul ugyanennyit (egy, közepes jövedelmet termelő állásnyit) dolgozna egyedülállóként is, és az előmenetele, ambíciója is pont ennyi lenne, csak így, a gyerekek címén kap adókedvezményt is.

Van, aki nem ilyen. Elmondom, mi a különbség. Akinek kifogás és menekülési útvonal a munka, sőt, aki folyton álmokat kerget és önmegvalósít (terméketlenül), annak a partnere, ha közben egyedül tartja otthon a frontot, túlterhelt és gyanakvó lesz. Amiből aztán újabb feszkó van, ilyen otthonba már valóban nem jó hazatérni, és akkor jól jön a munka, a meglógás útvonala. Az ilyen férfi egyre kevesebbet van otthon. A feleség topisodik le kinézetre, lelkileg, mentálisan, a feleség megőrül, teljesen érthető módon, a férj pedig ezt unja, szintén teljesen érthető módon. De azért a nagy érthetőségben neki sokkal kellemesebb, ő nem őrül bele, ő tud kihez szólni napközben (és az nem az anyósa és nem a kisbolt pénztárosa). Apa persze nem akar nagy beszélgetéseket sem, legyen nyugalom, vagyis: az életük rendje így adott, ahogy az ő “munkája” diktálja, azt ne bolygassa senki, ő nem tud, kész.

Akinek viszont nem kifogás a munka, az mindent megtesz, hogy lazább időszakokban magától értetődően legyen többet a gyerekeivel, tehermentesítse a partnerét, segítse tanulmányait, munkába állását, regenerációját, kíváncsi rá emberileg, gyengéden is, jó barátok és bizalmasok is. Ha a családi életet hosszabb távon teszi lehetetlenné a munkaköre, akkor nem a pénzre hivatkozik, hanem igyekszik változtatni. És ez ne a nő nyüstölésére történjék, akit mindig el lehet hallgattatni a pénzzel, hanem együtt, a családért hozzanak döntéseket.

Ha valóban fontos a család. Ha szereti a társát.

Szent Erzsébet férje, Lajos épp négy gyerekkel van egyedül, mert E. annyi év után most, hogy a legkisebb is ovis, meglátogat egynémelyeket Nyugat-Európában, és bizony, nem esik le a gyűrű az ujjáról, hasfájós gyerekkel home office-t intéz, miután hármat az intézménybe szállított, és nincsen benne semmi elégedetlenség vagy hibáztatás.

Az még a szimpomatikus, amikor anya a ritka “kimenői” (az a bentlakó cselédeknek volt, onnan jön a szó) előtt mindent glédába összekészít, hosszú listát ír, instrukciókat, meg a nagyi is be van izzítva, nehogy apának túl nehéz legyen. (Lajosnak erre se volt szüksége.) De még így is felhívják és hazagondol, és nem tud belefeledkezni, mert most épp olyat játszanak, hogy apa állja a sarat, de azért ez nem szép anyától, hogy itten a maga dolgai után futkos. Fejlettebb típus hétfőkeddszerda módon BENEJLONZACSKÓZZA a gyerekek ruháját, dobozba készíti a lefagyasztott ételt, mintha a ház ura nem tudná kinyitni a szekrényt, az agyát, a talpraesettségét.

Hogy miért vagyok ilyen támadó? Csináltam mindkét félét, és megdöbbentem, mekkora öntudata van annak, hogy nem otthon vagyok, én dolgozom. Nekem az imposztorszindrómám mellett bűntudatom van azért is, mert élevezem azt, amibőlk pénzt keresek, és élvezem azt is, amiből az izmom lesz. Tudom, milyen más közegben szerepelni, szép ruhában, kollégának lenni, poénkodni, értekezleten bealudni, tudom, hogyan kell és lehet is megúszni a nemszeretem feladatot. És tudom, micsoda kompetenciaérzés a magam kereste pénz és a döntési jog. Ha munkahelyen dolgozom, mindenki békén hagy, mert sajnos, nem tudok, de ha anyaként dolgozom, akkor mindenki utánam óbégat.

Mondjuk én most egy személyben nyomom mindkét szerepet, a pénzkeresőét is (belegondoltatok, hogy az oktatási nyomtatványokban a “gondviselő” szó ezt jelenti?), meg a szülőit is, és akkor még egy saját lényem van arra, hogy én legyek, és ragyogjak és fényesedjek, hogy ne sírjak majd ötvenkét évesen, hogy elment az életem, és nem ezt akartam.

Van persze, aki azzal piszkálgat, hogy e második szerep ellentétes az anyaságommal, és választanom kell – jó magyar bűntudatkeltés ez is, és írok majd róluk is, meg még azokról az anyákról is, akik beleőrültek a szerepükbe, a gondosságba, az otthonlétbe, de ma van a nagyfiam születésnapja, és pazar program, és most rohanok.

*

Kapcsolódó bejegyzés: micsoda különbség

Az egyenlőtlenség formái sorozat gyomron rúg, ne hagyd ki:

az egyenlőtlenség formái

hogyan volt szó a szexről?

Nekem ez a bejegyzés egy kicsit meredek volt. Nekem is. Pedig a legbelső érzéseimről régóta nyíltan írok, és ez pont felszabadító, a szégyenek levetésének rítusa. Ahogy mindaz, amit érdekesnek, megírandónak, bemutatandónak érzek, a mindenféle kételyekkel együtt, a világ érdekessége, a folyton kérdő létezés, amelynek én magam is tárgya vagyok csak, a megformálás, a kifejezés, és hogy végre meg merem mutatni. Bővebben…