A tegnapelőtti posztból úgy tűnhetett, hogy macskás nő = rossz, családanya = jó (mert én is az vagyok, és én perszebezzeg jól döntöttem).

Dehogyis! Más szinten (összetettséggel) gondolkodom.

Annyi bizonyos, hogy többen bánják a sosemvoltat, ami már nem is lehet többé, mint az így-úgy döcögő, gyerekes életet, leszámítva a ritka tragédiákat.

Szerintem sokkal jobb elvált, traumatizált, vagy csak fáradt nőnek lenni is egy-két-több gyerekkel, mint soha nem lenni családosnak, de erről nem győzködök senkit. Ki tudja, másnak mi a jó. Én ezt választanám, mert az élet fárasztó, úgy általában, és az sokkal jobb, mint ha unalmas, üres.

Nem gondolom, hogy a boldogság jár, nem ostromlom a társadalmat, hogy biztosítsa nekem, és “szemét állam/Fidesz/patriarchátus”, ha én nem vagyok boldog. Ez rohadtul irritál a neten harsány nőkben.

Örülök minden jónak, rendületlenül. Soha nem tudtak padlóra küldeni. Mert nem várom el, nem vagyok gőgös. Ám valami fura csavar révén a tenyerén hord az Isten.

Én azt mondtam az előző posztban, arghhh…! miért kell újra leírni?, hogy akik azt harsogják, hogy de menő és minőségi az egyedüllét, azok 1. ezt nem választották, 2. valójában jellemzően depressziósak, lemaradnak érzik magukat. Pont azért tagadják a kamuidilli beszámolókkal.

Nyilván az én értékrendem töri így a fényt.

A pokolnál jobb a szingli lét, ez is tény – de miért a pokolhoz hasonlítod?

Az is biztos, hogy nem nyüzsögnek az önfeláldozó, vonzó, elérhető, mély érzelmekre képes jelöltek.

De ettől még igaz, és én látom is tömegével, hogy szomorúak.

Két fontos gondolat van. Aztán a poszt végén leírom, hogyan működik a szexualitásom. Eskü, húsz mondatban (élvezem is a rövid posztokat!).

Egyik fontos gondolat. Nem az van, hogy itt ez a sok szép, gyerekre vágyó, vidám, teherbíró, melyérzésű nő, de aztán jött a feminizmus meg a csúf, antinatalista korszellem, ők bedőltek, és inkább nem keresnek társat, nem szülnek. Ó, dehogy!

És végképp nem a feminizmus miatt.

A korszellem és a net (digitális valóság) arra is hatott, hogy a ma termékeny nők közül sokan érzelmileg is bénák, önzők. Elkényeztették őket. Rombolta az élet szépségét és egyszerűségét az örök lelkizés divatja. A dark mindenféle, a búslakodás mint keret, cél, hobbi, életforma, az önboncolgatás, a városi élet. Gyötrődnek, félnek az élettől, és kiborulnak, ha valami nem primer módon kényelmes. Ami nekem, az erdő leányának annyira feltűnik (tudjátok, fűszálak lógnak a CBA-ban a seggemről, és csóválják a fejüket a nénik): hogy mennyire el vannak idegenedve fiatal nők a természet és a test valóságától. Fúj, koszos, sáros, mindent lefertőtleníteni! Jött a járvány még erre. Tele vannak fóbiákkal, kényszerekkel, rémálmokkal. Utálják a testüket, a látványát, a szagát, az emésztést, a mindenféle váladékokat, de közben gőgösen Palvin Barbihoz hasonlítják magukat (őket bántalmazza a képeivel). Iszonyatos műsor a menstruáció, fájdalom, és fúj, vér! (CSODASZÉP! IMÁDTAM! Nem is nevezném fájdalomnak, biztos szerencsés vagyok. A szülés elemi, de nem pokoli, mert az élet a lényege, a betegség és sérülés fájdalmaival szemben.) Most akkor innen nézve egy férfitest, annak a másfajta szaga, az ondó. Esetleg valós traumák, béna partner. Persze, hogy nem képesek felszabadultságra. Két gumi, kínos “higiénia”. Gyereket csak maximális biztonságba: álomkapcsolat, családi ház, két kocsi!

És furcsán nem is tisztelik a test épségét: a tetoválástól és a temérdek alkoholtól az agyonsminken át a mindenfajta beavatkozásokig, az abortuszig. Minden művi, a csinosság ruhákat, körmöst jelent. (Azt sem értem, hogy az Angelina-féle mell-levágás meg a méh apró panaszok miatti kikapása hogy lett ekkora sláger.)

Tehát el vannak idegenedve, a korszellem miatt, és aztán a korszellem magyarázza is nekik, hogy “ne szülj, klíma, létbizonytalanság, feminizmus, túlnépesedés”, de eleve sem szültek volna.

Nem véletlen, hogy nem jött a herceg. És ez romlik az életkorral. A rugalmasság, az öröm képessége is romlik. Csak a gyerekünk, a fiatalok révén pótlódik vissza életöröm.

Nem lettek volna boldogok sehogy se – ez az igazi tragédia. Az ilyen habitusú nőnek szívás az anyaság is. Az egész élet.

Másik gondolat. Próbálgatjuk a szexet, ha akad partner, nem nagy ügy, ez is korszellem. Body count – a szám megvan, a név nem biztos, hamar mindegy lesz a fellángolás.

Viszont akinek gyereke fogan, az nem feledheti el, kivel hált. Az alkalmit sem. Örökkévalóságba véste a szerelmét a gyerek, a gének összeöntése egy életre hozzáláncolja ahhoz a férfihoz (bizonyos értelemben az abortusz is) (de még a nemi kórság is) (meg az erőszak). Más a távlat. Ezért is elidegenítő nekem, ahogy a szexről beszélnek a nemanyák.

Ja, nem azt mondom ezzel, hogy a gyerek okvetlen boldogság. Biztos vannak sokan, akik utálják a gyereküket, az apját is, és mellette is depressziósak. Hanem azt mondom, hogy az életben feladatok vannak, dolgunk van, nem a boldogság a lényeg. Pontosabban: a feladat értelmessége, talán maga a feladat a boldogság. És a gyerek értelmes.

*

És végül, a Facebookon épp dúló három férfira is reagálva. Miért nem adunk esélyt a rendes férfiaknak, ez a lemez újra. Incel lemez.

Nekem soha nem kellett mérlegelnem, hogy “nem tetszik annyira, de ez van, hát rendes, próbáljuk meg”, és nem is maradtam le semmiről. Nem is csak azért, mert találtam olyanokat, akik szexuálisan vonzottak, hanem még annál is sokkal több lett: lángoló egyértelműség, elköteleződés. Megint nem tudom, ki mit tud rólam: három férfival éltem együtt életemben, és mindegyiket reszketve szerettem, felemelkedtem a földtől, teljes beleéléssel, tisztelve, komolyan. Semmi ráció nem volt benne, lehetetlen kapcsolat mind a három, de az biztos, hogy extrém intelligens, erős, karakteres, jellemes emberek (amit tragédiák árnyaltak).

Nem tudtam volna elképzelni, hogy kevésbé mély érzésű vagy csak nem zseniális férfitól legyen gyerekem.

Nem tudok semmit kezdeni azzal, aki nem vonz szexuálisan, és egyébként olyannal sem, akivel nem érzem ezt a komoly, lelkemet kitöltő rá-vonatkozást.

Miért nem tudnám elviselni a többieket? Mert belepusztulnék, ha hozzámérne egy olyan, aki nem vonz elemien. Nincs az az alkohol, érdek, kíváncsiság, semmi. Jó okom van rá: rendkívül értékes a reprodukciós kapacitásom, pár sejt van csak, és nagy meló lesz – nem engedem szinte senkinek. Minden aktusból gyerek lehet. Nem akarom utálni a gyereket (és megölni meg nyilván nem). A nagy életvidámságom, közvetlenségem, mély érzéseim, a szeretni akarás, sőt: egy időben érzelemmánia mellett ezért alig volt néhány partnerem.

Ujj több van egy favágón.

És idegesít is, ahogy darvadozik a férfi, aki nem kell. Mert nem érzi, hogy nem vonz. Elég egyértelmű vagyok ebben is, tudhatná – és főleg abban vagyok egyértelmű, ha vonz. Hogy nem vettétek észre?

Haverral nincs bajom. A “nőt akarok” típust érzem taszítónak.

Sose voltam rá képes, hogy ne kötődjek, rajongjak is az iránt, akivel hálok. Ezt nevezik a woke idióták demiszexualitásnak azon a skálán, amelynek egyik végpontja az aszexualitás (senkivel), a másik az alloszexualitás (bárkivel), de ez iszonyatos baromság ez, a legnagyobb kamu.

Mert ép lelkű ember vonzódik, sőt, erősen kötődik is a partnereihez. Akkor és ott mélyen, kizárólagosan, akkor is, ha aztán ez tünékeny. Komolyan veszi. Felelősséget érez. Mert önmagát veszi komolyan. Minden nagy kapcsolatom mély érzésű férfi volt.

A többiek tindereznek, alkudoznak, szórakozásból hajkurásznak, kurváznak, kalkulálnak – ők ezt elrontották.

Kíváncsi vagyok, más nők (férfiak?) hogy vannak ezzel.