Zs-nak, születésnapjára

…vagy a gyerekeddel, testvéreddel. Csak vérrokonra használjuk: exszel, egykori baráttal, sógornővel soha többé nem beszélni ugyanis nem nagy vállalás.

Amikor huszon-harmincévesek voltunk, legyen harminc+, amikor tehát a blogom indult, és a saját harcainkat vívtuk, a no contact bátor vállalás volt. Valóságos szabadságharc: többet nem, végre nem, a látszat kedvéért sem! Elég volt.

Mert nem bírtuk. Az életünk csüggött ezen. Az ép eszünk.

Volt persze, aki csak itt hangoztatta, keménykedett, aztán olyan lojális gyermek lett negyven ötven évesen, rossz nézni. Honnan tudom? Kiírta a netre.

Minden egyes kikényszerített találkozás kibillentett, megalázott, napokra összezavart, nyomasztó álmokat hozott. Akármit csináltunk: akár mosolyogtunk, akár veszekedtünk, akár előre készültünk a találkozásra, akár csak beestünk.

Mindig, mindegyik.

Azért billentett ki, zavart össze, alázott meg minden alkalom, mert erőszakosan, ám rejtett eszközökkel vissza akarták állítani azt a felállást, ami nekik kényelmes volt: ők az igaz emberek, ők diktálnak az élet helyességét illetően. Nem emelem itt most ki, hogy a családom melyik szereplője mennyire, az összege az érdekes. Végtelenül önzően. Ha ők megbocsátottak vagy megenyhültek apámmal kapcsolatban, nekem is meg kellett, tagadták, hogy nekem lehetett jogos és durva sérelmem. Holott engem még néhány évvel ezelőtt is e-mailekben és kommentekben fegyelmezgetett, bántott, minősítgetett úgy, hogy én neki nehezen, lelki izmaimat befeszítve ekkor már csakis segítettem. A testvéreimmel nem csinált ilyet öregen. A gyenge felé, lefele csordogál a toxikus salak, ez van. Csak akkor lehet továbblépni a múlton és tartani a kapcsolatot a szülővel, ha belátja és abbahagyja azt a viselkedést, ami miatt nem és nem akarunk a közelében lenni. Ha nem hagyja abba, akkor nem én hozom fel a múltat, hanem ő. Persze nem veszi észre, de ez mindegy.

Nem is lát engem.

A nekik kényelmes viszonyrendszer az, amelyben én tévelygő, fegyelmezendő, elveszett lélek vagyok, akit le lehet nézni, sajnálni, akivel a baj van, nem kell komolyan venni, lehet hatalmaskodni. Nyilván férfiként ez adódik a legkisebbel, leghatalomfosztottabbal, lánnyal szemben, de anyám is csinálta, akinek engem védenie kellett volna. Ennek az egésznek az a célja, hogy a valóság ne látszódjon: talmi és becsületes különbsége, vagy épp az intellektusé, tehetségé. Én ne látszódjam. Soha nem felejtem el, hogy amikor a tesóm jelenlétében ámultan dicsérte egy távoli ismerős az izmomat, formáimat, a testvérem szinte agresszív lett: azt akarta, hogy elhallgasson az a férfi, eltűnjön, ami kiverte a szemét mindenkinek. Emellett folyamatosan, harsányan, vagy célozgatva dicsérgettek másokat, akiket nem nagyon ismertem, úgy, hogy halljam és szarul érezzem magam (ugyanez: “bezzeg xy gagyikönyvszerző mennyivel sikeresebb!” /mindent tőlem vett át/, az engem másoló, utánam loholó wz pedig “szebb, izmosabb”!). Eközben a legnormálisabb, legkevésbé deviáns és tékozló életet én éltem, objektíve is keményebben, értékelvűen, áldozatokat vállalva tettem azért, hogy művelt legyek, anya legyek, értelmes életet éljek, valódi élményekkel és mély ember kapcsolatokkal – ne utca végébe is kocsikázó, pénzt hajtó, külsőségekben megrekedt, fölényeskedő tévébámulósat.

Nem vagyok kis hülye. És nem is voltam. Hanem kellett nektek egy gumicsacsi, egy negatív totem, akit püfölhettek, hogy ne magatokat kelljen. Erről itt írtam részletesen, a hatások súlyosságáról pedig itt. A családom gurmicsacsija után az interneté lettem – és ugyanazért. Miért? Mert nem bírják elviselni az igazat. És még naiv is voltam, lebecsültem a saját tetteim méretét (blogos tehetség és kitartás, az igazság kimondása, sport), egyáltalán nem gondoltam, hogy jogom van magamat megvédeni (később után! hajaj! hogy kullogtak el innen a szemétkedők! hogy megbánta mind, aki belém kötött! fél hülyén az elfekvőben is az én nevemet motyogják majd). Arra is lassan jöttem rá, hogy az engem bántó családtag, netes “barát” amúgy miket művelt a saját életében.

Szégyenteli dolgokat, nulla integritással.

*

Hanem közben eltelt a fél élet. És most mi gondoljuk, hogy igazán felhívhatna az a gyerek. A saját gyerekünk. Meg hogy mi lesz, majd nem nyitja ránk az ajtót, amikor egyedül leszünk és nehéz lesz az élet? A hálátlanja!…

Ezen merengtünk épp a napokban Zs-vel: már nem tűnik olyan karakánnak a no contact, amikor mi vagyunk az anyák, és ellenünk fenekedik az, akit a tejünkkel tápláltunk, magunkra kötve hordoztunk és egyáltalán, mennyivel jobb anyák voltunk… vagy amikor a go no contact neten keringő megoldás, mert a gyereknek kényelmetlen, hogy a szülei a veszélyre figyelmeztetik, egyáltalán: bármilyen konfliktus esetén ezzel fenyeget.

Ez a durva. Tőlem évekig kérdezték a buzilobbisták, hogy ha a gyerekemről “kiderülne”, hogy meleg vagy transz, kitagadnám-e. Nyilván ki, amilyen dogmatikus és gonosz vagyok!4négy!

Ez hülye kérdés, irányított és ostoba, több okból. Egyrészt, nálunk nincs transzkodás, nincs konfliktus. Nem igaz, hogy “bárkivel megtörténhet” (és még sok mindenben nem igaz: nem lehet bárki függő vagy hajléktalan, csak össze akarnak kenni a nyomorukkal. Nyomasztani). “Szivárványkonfliktus” csak durván zavaros családi viszonyokban van. Én nagyon-nagyon elfogadó vagyok, és pont buzulni lehet etikusan, visszafogottan is, ez esetben úgy kezelném, mint a cigizést, hogy sajnos, de ez van. Aki a buzulást (vagy a szexet) (vagy bármilyen identitást) felmagasztalja, üzenget vele, az élete közepévé teszi, lobogtatja (az összes aktivista), az elveszett. A diszfunkcionális pont az, ha a szülő beáll ezt a felszínes marhaságot ajnározni. Valahogy természetesnek veszik, hogy mindennek a teljes nyilvánosság előtt kell zajlania, és ettől olyan taszító az egész. Tehát nem lobogtatnánk, ha volna valami difi. De hogy a gyerek a perverziót büszkén körbehordozza, vagy a család összes pénzét hiú műtétekre költse, azt nem engedném.

Mindenesetre a kérdés azért hamis, mert nem én akarok itt no contactet, hanem ez eleve a tranyó kézikönyv része: ha nem affirmálnak, nem támogatnak, ha ki akarnak józanítani, akkor vágd el a szálakat, azaz: zsarolj. Idegen influenszerek susogják a gyerek fülébe, hogy te, a szülő káros vagy, ne hagyja, hogy hass rá. Olyanok fülébe, akiket egyébként 25-30 évesen is a szüleik tartanak el, és csak érzelmi potenciáljuk van zsarolni.

Mindig a szülőnek fog jobban fájni, hiszen ő emlékszik arra, amikor annyira akarta a gyereket, amikor éjszakázott vele, és az meg pici és tejszagú volt.

És ez tényleg durva és fájdalmas. Látod, hogy a vesztébe rohan, hogy nem lesz valódi, örömteli élete, és hogy mindig a társadalmat, az elfogadás hiányát fogja hibáztatni, ezt ráadásul hősiesnek érzi, ők egy elnyomott, bátor, sokat szenvedő csoport! Meg azt is hősiesnek érzi, hogy utál. Nem szomorúnak.

Hányan jöttek rá a lázasan szektás évek után, hogy tévút volt, és a szüleiknek igazuk volt – és hol lehet róluk olvasni?

De nem én tagadom ki, hanem ő szakítja meg a kapcsolatot.

És főleg nem az van (volna), hogy az amúgy értelmes életet élő gyereket borogatom, hogy kibillentsem, alázzam, magamat igazoljam, hanem ő tévedt egy improduktív, ostoba világba.

Most írogatott nekem makacs agresszióval egy ilyen férfi, azt éreztem, hogy a szüleinek nem meri mondani, ezért engem ostromol. Meg láttuk Patrikot is, aki “bátran kiállt a nyilvánosság elé”. Kemény lehet ez szülőként.

*

S hogy a gyerekem nem emlékszik öt-tíz évvel ezelőtti, kedves, neki segítő felnőttekre, a barátaimra…! Hogy el akar költözni (nem akar még, de a fejében van, hogy lesz egyszer egy üres lakás, ő rendezi be, és ott az ő normái lesznek érvényesek). (A nyulat viszed! – kiabál G.)

Nem ér ránk a nagy gyerek. Ki tudja, merre jár. Fel se tételezi, hogy nem ülök itthon, mert ő erre járt, beugrik, kéne valami. Vagy annyira a saját láza fűti, hogy nem gondol arra, hogy velem is történhet bármi érdekes. Pedig!

Megértem, ha nem ér rám, nem vagyok szomorú, az ő életében most zajlanak a nagy döntések, események. Úgy normális, hogy most más nem érdekli, ez nem a múltboncolgató elmélkedés meg a szoros családi kapcsolatok időszaka. Lényegi konfliktus nincsen. Ott vagyok a bemutatóin, kijön utána, beszélgetünk, örülünk.

Lesz arra fedezet, ha engem ápolni kell, ne nekik kelljen. Tudom azt is, hogy visszavesz majd az ifjonti felforgató izékből, és a szülei, “normálisék” mondókáit fogja ő is elővenni, főleg ha már a saját gyerekeit lesz módja a még abszurdabb hatásoktól félteni (megjegyzem, húsz-harminc évvel ezelőtt nem volt ennyire abszurd, aljas felforgatás, mint a tranyóskodás vagy az antinatalizmus, esetleg a baggy farmer!!!, és ilyen aljas moralizálással körítve sem voltak – az én árulásom kimerült abban, hogy hittem az SZDSZ-nek, éltettem Alföldi művészetét).

Meg hát ketten öregszünk, harmóniában. Nem úgy néz ki, hogy magányos leszek, vagy csonka életű, beteges, sőt. Tahitire szeretnék eljutni hatvan éves korom előtt – ilyenek nyugtalanítanak.

Mégis felmerült bennem, minden apropó nélkül, hogy innen nézve, öregedő szülőként fájdalmas téma a no contact. És bennetek?

Az biztos, hogy ha elmondja, miért haragszik, mi baja, én nem fogom azt tagadni, érvényteleníteni. És sokkal több emlékezetes élmény, utazás, meghitten jó pillanat van a tarsolyunkban.