“én nem foglalkozom vele”

Mondják nők, elég jellegzetes hangsúllyal.

Ráhagyom.

 

Fel se veszem!

 

Nem adom meg neki azt az örömet, hogy foglalkozom vele.

És amikor ezt mondják, olyan furán harsányak.

És olyankor mondják, amikor az agresszor nincs jelen.

Sokszor, indulatosan mondják ezt, hogy nem veszik fel. Szidják a háta mögött azt a valakit, akire, ugye, ráhagyják.

Én, akinek a posztját félnek megérteni, nem szidom az illetőt a háta mögött. Hanem kiállok az igazamért. Egészen pontosan látom, mit miért csinál, mulattat a félelme, a helyezkedése, a mohósága, és mindent megteszek, hogy ne tudja véghezvinni. Nem is fogja, mert nem jogos. Nem bonyolult.

Érdekesek voltak a reakciók. A fú, azért ezt nem kéne, az én szagolgatásom a saját helyzeteik átgondolása helyett, és persze két komment után kiderült, kit támogat ezzel és miért teszi. És: én nem akarok ilyen elégtételt.

Te félsz, egyszerűen. Nem vagy biztos az igazadban. Nem kell akarnod az “elégtételt”, de az furcsa, hogy nem, érted, amit írok.

Nekem jutott a “történelmi” szerep, többször is, hogy leállítsam azokat, akik mindig is erőfölénnyel, eljátszott magabiztossággal, jogosultságérzettel, diktátumokkal, fölényeskedéssel és sunyiskodással érték el, hogy az érdekeik mások rovására érvényesüljenek. Akiről írtam, az másokat meg tudott félemlíteni. Mindig is ez volt a stratégia, lett is belőle szép vagyon: lehengerelte, érzelmileg zsarolta, átíratta, főnöki hangot használt, gyerekei érdekére hivatkozott, amikor más gyerekek érdekét tiporta. Azt hazudta, hogy az a jogszabály; követelt, vádolt, nyakára járt, fülébe súgott, lejáratta és használta.

És Jobb A Békességék ezt támogatták a viselkedésükkel. Ráhagyták.

Kedves vállrántók! Nem igaz, hogy leszarjátok, és nem igaz, hogy “leszarni”, vagyis annyiban hagyni hatékony.

Azért nem meritek megérteni, amit én állítok, mert el sem tudjátok képzelni, milyen nem félni, biztosnak lenni az igazadban, nem bánni, ki mit mond és hogyan mószerol. Gyávák vagytok konfrontálódni, szembeszállni az erőszakkal, és ilyen jól hangzó szövegekkel takargatjátok.

Ez elkerülő magatartás. Lehetetlenné teszi a hatékony fellépést, a tükörtartást, és csak az agresszort erősíti.

kezdem élvezni című posztban az a lényeg, hogy ráébredtem: jogom van tisztában lenni az igazammal, és kiállni érte, mindenféle minősítgetés meg lelkiismeretfurdalás meg gyötrődés meg kétely nélkül nélkül, HA agresszió ér.

Ha nem, akkor nem.

Tehát nem sunnyogod el a kiállást, mondván, “nem ér annyit”. Amiről én írok, azok nem konfliktusok olyan értelemben, hogy az egyik ezt mondja, de másrészről a másik azt, és fénytöréstől függően mindenkinek igaza van. Az ilyenekbe nem megyünk bele, sem rivalizálós, sem ideológiai vitákba, sem régi kölcsönös sérelmek magyarázásába. Most világos, jogi helyzet van, nem tehetek és nem teszek mást, mint amit teszek. És mivel sokáig voltam én is bizonytalan és szubmisszív, mardostam és mások tekintetével néztem magam, ez felszabadító.

Óh, sokan lapítanak. Később meg bánják. Pedig ha ők nem lapítottak volna, nem tartanánk most itt, nem kaptak volna vérszemet a predátorok. Úgyhogy én rájuk haragszom, és az összes elkenőre, megmagyarázóra.

A “nem is törődöm vele” ugyanaz, mint a “ne beszéljünk róla”, a “jobb a békesség”, az “inkább elengedem, mert csak engem mérgez”, a “minek ezt mindig felhánytorgatni”. Hát, barátaim, addig hánytorgatjuk, amíg vége nem lesz.

Igazságot tesz az idő is, ahogy ikerlelkem, Anna esetében is. Az oroszlán fogát veszti. Akik engem bántottak ezen a régi, tekintélykövetelő, ellentmondást nem tűrő módon, mind idősebbek, részben ezt használták ki. Végül nem fognak már erősködni.

Az, hogy hogyan reagál majd a terve bukása miatt az illető, az ő dolga, és őt minősíti. És az is, hogy az olvasó, figyelgető hogyan kopogja ide a mondatait frusztrációból, amiért ő nem merne így kiállni az igazáért, vagy nekem rosszat kíván, elmeállapotomért aggódik stb.

Amit csinálok, hatékony, és minimális negatív érzéssel jár. Nem tipródom már azon, hogy jól ítélem-e meg a helyzetet. Nagyon nem vidám folyamat, hogy az évek alatt el kell jutni a 4.0 és a 4.0+ szintig. De itt lenni már jó.

A 4.0 állapot lényege, hogy teljes léleknyugalommal tudod és AKTÍVAN képviseled is az igazadat. Nem bújsz ki a kiállás feladata alól ilyen szövegekkel, sem félelemből, hogy fog hatni, ha te így és így reagálsz. Sem a vád nem tart vissza, hogy te ellenségeket szerzel, magadra húzod a haragjukat, hiszen tudod, hogy milyenek.

Ehhez nem árt annyira érettnek lenni, hogy tudod: úgyis utálnak, e téren nincs veszítenivalód. Csak az igazad maradt, azt mentheted meg. Le kell vetni az elemi, univerzális szeretetigényt. Soha nem fognak szeretni, mindig az útjukban leszel, és ők nem tudnak mást, csak a lehengerlő, invazív viselkedést.

És nem bánod, hogy mi van a másikkal – ettől nem te vagy a gonosz, hiszen ő csinálta magának. Ezek a “tetszett volna…” helyzetek, tisztán látod, hogy nem a tied a felelősség. Azt értsd meg, hogy nem kell az ő kedvéért, sem félelemből lemondanod az igazságod érvényesítéséről.

Ez akkor igaz, ha tisztán és eltökélten képviselted, és nem lettél közben olyan, mint ő, nem lettek sunyi dolgaid.

Függő viszonyban vagy az agresszorodtól? Életed fontos állomásain hozz olyan döntéseket, hogy ilyen emberektől ne legyél függő viszonyban. Ez nem mindig lehetséges, de az is számít, hogy tudod, hol a baj: a függés a baj, és ha szabadon dönthetnél, mást tennél. Ezzel annyit elérsz, hogy nem magadra vagy más gyengékre, ám ártatlanokra fogsz neheztelni.

Ha szabad vagy, akkor nem vagy köteles együttműködni vele, teljesíteni a kéréseit, és ez nem bosszú és nem is feszültségszítás. Ahol agresszió van, ott az agresszor nem a másik oldal abban az értelemben, hogy “őt is meg lehet érteni”. Persze, egy drámaíró megértené őt is, de nekem nem dolgom. Egy oldal van: az igazság (az én példámban: a jogszerűség). Nem tudnak azzal visszaélni, hogy nem ismerem a jogot, vagy ne látnám át a helyzetet, vagy ne jutna eszembe a tuti módszer. És ebben kell tudni teljesen biztosnak lenni.

Ezek, még egyszer, olyan helyzetek, amelyekben nálad van az igazság, téged akarnak megfosztani, ellehetetleníteni (talán többen nem merik, akarják felfogni, milyen egyértelmű és nyilvánvaló az a helyzet, amelynek nem írtam le a részleteit).

A többiben, az egyrészt-másrészt helyzetekben, ahol van valamennyi igazad, de a másiknak is, nem ez a működő és igazolható eljárás. Ott nincs erősködés, sem fricska. Ott túlélés van, alku esetleg, vagy elkerülés.

És akkor most nem említjük azokat a szituációkat, ahol viszont mi vagy inkább mi vagyunk a sárosak, a játszmázók, úgy is, hogy lehántjuk az előítéleteket, shouldokat, képmutató erkölcsöt. Vannak ilyen helyzetek, és én tudtam visszalépni és bocsánatot kérni az ilyenekben. Képessé váltam rá, mert nem vagyok frusztrált

Nem nyomaszt a jóemberség imperatívusza sem. A következő, hamarosan érkező poszt részben erről is szól: hogy én már nem akarok olyan nagyon erkölcsös meg jó lenni abban az idealista, illúziós értelemben. A világ üdve, az aktivizmus zugai sok mocskot rejtenek. Önigazolást, hamis biztonságérzetet. Manipulálnak, zsarolnak gyakran azzal, hogy legyél jó, és ők definiálják, ez mit jelent. Önmagam akarok lenni, becsülettel, vállalva emberi és gyarló voltomat – ez összességében, kimenetelét tekintetve etikusabb és produktívabb.

 

22 thoughts on ““én nem foglalkozom vele”

  1. Úristen ebben apámra és a bátyja családja között feszülő helyzetre ismertem. Legfrissebb eset: közeli rokon temetésén nagybátyámék halkan nevetgéltek. És apám nem szólt rájuk. Amikor később szóvá tettem, idegesen azt monda, a viselkedésük őket minősíti, és nem csinált semmit Nem hívta őket félre, hogy helyrepakolja őket, semmi.
    Most külön kinyílt a zsebemben a bicska, ám azt is tudom, ez olyan harc, amit nem vívhatok meg a saját apám helyett. Úgy se, ha cseszegetem, konfrontálódjon. Anyám szapulja eleget emiatt…
    Az örökös válasz arra, miét nem lép fel amikor kell, mert neki nincs más családja, csak a testvére, és anyám,aki egyke ezt nem tudhatja, ne okoskodjon.

    • Nagyrészt a tegnapelőtti kommented ihlette a bejegyzést. Abban ugyanazt az agresszormentegetést és kiálló-hibáztatást toltad enyhe formában, hogy te így nem intesz be, mert te fel se veszed és nem adod meg neki az elégtételt… A beintés nem erőszak, hanem morális kötelesség.

      • Ezt most nem értem. Élvezettel valóban nem szeretnék senkinek beinteni, csak élvezet nélkül. Ebben hol van az agresszor felmentése és a beintés erőszakká minősítése és a kiállás hibáztatása?

          • Én azt, hogy már nem félek, nem érzem kínosnak a helyzetet (mások bűnét, húzásait én nem), nincs semmilyen bűntudatom, nem félek, nem őrlődöm.

            Hogy igazság lesz, és nem is nehéz. Hogy ledobható a béklyó. Hogy ki-ki cipeli azt a terhet, ami az övé. Nekem nincs.

            Okés, ha te nem így, de egyrészt ne magyarázzuk félre a másik szándékát, másrészt ne legyen bűntudatkeltés a nem kellő figyelemmel kifejezett véleményekben. A megalkuvók ugyanazt mondják ám. Hogy nem ér annyit stb.

  2. A kezdem élvezni című posztot az érti, akinek ugyanez a története, mint nekem (nem mindenkié azonos, és ez fájdalmas, nehéz történet), vagy nagyon-nagyon érteni akarja, empatikus. Tehát nem antiintellektuális, pletykaéhes dögevő, és nem is érzékeny, ám csak a saját sztoriját kereső olvasó.

    Sokan felöületesen olvasnak, átmennek a szövegen úgy-ahogy, bólogatnak a hívószavakra, de az egészet valahogy nem érzik. Én nem tudok ennél explicitebb és pontosabb lenni, nagyon finom árnyalatokra találok megfogalmazást, és ezek elég komoly munkával vannak megírva. A “benézek a blogba” típusú olvasgatás igen messze van attól, amilyen alapossággal kifejeztem az élményt, és ettől megy félre a dolog.

    Ez az én történetem, az én fejlődésem. Bár én sokat írok másokról, mások történetéről, e témában nem nagyon tudom azt sem, milyen az a más történet.

    Az én történetem az, hogy legkisebb vagyok, tiszta szívű, önmarcangoló, szeretetéhes és tehetséges, valamint hatalom nélküli. És emiatt én szenvedek mások bűneiért, rángatnak a szeretetigényemnél fogva, rámpakolnak és rámfognak mindent önös, nem túl művelt, anyagias, agresszív, alakoskodó, idősebb emberek, és megpróbálják elvitetni velem a balhét. És erre, mily meglepő, nem sikerül mindig építően reagálnom, ami csak fokozza a fájdalmat.

    Akinek nem ez a története, aki nem érzi ezt át, az gonosznak vagy fölösnek fogja tartani azt, ahol most tartok. Hogy lerázom magamról, és megválok a szeretetéhségtől, és a “szervilizmusért cserébe elfogadást” alkutól is. Nem én vagyok a bűnös mások bűneiért, és ezt felszabadító kimondani. Hogy rámpakolták. Hogy van eszközöm.

    És azt is megéltem, hogy akként, aki tiszta szívű, jaj de szeretnek engem, meg jönnek meg dörgölőznek a vadidegenek (nem úgy vadidegenek, hogy először látom őket, hanem abszolút: nick mögé bújva, eltűnve, alakváltogatva, hazudva magukról akár), de ha megerősödöm, akkor már nem. Nem elfordulnak tőlem, hanem agresszívan kikezdenek és bosszút állnak.

    A felébredést, megerősödést egy kevés terápiás segítséggel, két nagyszerű férfi szerelme által és némi szerencsével (nem vagyok beteg, nem volt abortuszom, nem élek nyomorban stb.), de azért nagyrészt a saját erőmből vittem véghez. És most már teljes életet akarok, és nem tartom a hátam mások helyett. Ez bizonyos szempontból revans. De ha nem tűröd tovább az elnyomást, az realítve erőszak. És lehessek minden, ne csak okos meg becsületes, hanem eredményes is, és szép és egészséges, és én járjak jól végre, mert megérdemlem.

  3. És nem, nem állnak le az agresszorok attól, ha “rájuk hagyod”.
    Ez népszerű tévhit, és megint csak elkerülés.
    Hanem azt üzened nekik: félsz tőlük, és büntetlenül csinálhatják. Szinte meg sem történt… nyoma sincs, meg sem történt, szépen elnyeli egyvalaki tudata, szíve, álmai…
    Van egy csomó ügy, amelyikben muszáj színt vallani, rokonság pl. Én ilyenben vagyok, és azok nem állnak le.
    De a zaklatók sem. Nyomnak, piszkálnak, epét hánynak, hátha elérik és arról fantáziálnak, hogy ha nem is válaszolsz, de szenvedsz, őrlődsz és rettegsz.
    Ezért kell erőt mutatni.

    • Nagyon lassan jöttem rá, hogy erőt kell mutatni. És nem is válaszolok a “lépjünk tovább,béküljünk ki ” típusú nyomasztásra, ami arról szól, hogy az agresszorok
      jó embernek érezzék magukat azáltal, hogy lám, végül milyen jóban vagyunk, hát akkor nem is történhetett semmi igazán rossz. Ez munkahelyen és a gyerekeim apjával is zajlik. Rettenetesen fárasztó és nehéz volt erőssé válni, de most nagyon jó érzés erősnek érezni magamat.

      • Ez jó. Erőt kell mutatni. És tényleg. A minap egy benzinkúton nekem támadt egy férfi, mert szerinte fordítva álltam be, és mit képzelek, én, buta liba. Győzködtem, nincs kötelező haladási irány, nekem ezen az oldalon van a kocsi tankja, őt nem előztem be, mert én amúgy is előbb ott voltam. De ő csak hajtotta a magáét. Dühös lettem, ráüvöltöttem, tudod mit, akkor tessék, állj ide te tahó! Azt a mérhetetlen felháborodást, hogy én ővele hogy merészelek beszélni (miközben ő kapásból lebutalibázott), és megindult felém miközben én már szálltam volna vissza a kocsiba. Láttam rajta, hogy képes lenne megütni. Viszont engem már túl sokat ütöttek korábbi életemben, nem ijedek meg egy pofontól. Hát nekem több se kellett, kipattantam a kocsiból, én is elindultam feléje, gyere te suttyó, üss csak meg, majd meglátod mit kapsz utána! Persze szitkozódott tovább, viszont visszafele vette az irányt a kocsijához. Én felbőszültem ordibáltam, hogy takarodjon el addig míg el nem ütöm. Tudom, ez így nem túl szofisztikált, viszont teljes mértékben igazam volt, és megvédtem magam. Nem tudom, hogy ez most rossz-e vagy jó, hogy képes lettem volna akár verekedni is vele, de nekem ez hatalmas fejlődés, hogy nem összehúzom magam, ha ok nélkül bántanak. Másrészt ami még rettentően dühített, hogy biztos voltam benne, ha egy böszme terepjáróból egy szekrénycsávó “szabálytalankodott” volna, akkor legfeljebb magában dohogott volna az ürge, és nem ment volna oda kioktatási, pofozkodási, szándékkal.

        • Sem rossz, sem jó. Van ilyen. Általában az emberek félnek azoktól és hibáztatják, elítélik azokat, akik felemelik a hangjukat, vagy éleset csinálnak, tartalomtól, előzménytől, erőviszonyoktól és szituációtól függetlenül. De ezt is meg kell tudni tanulni leszarni. Spartacus vagy egy menekülő emberrablás-áldozat mégis mit tehetne, vha változást akar? Diplomáciai eszközökkel éri el? Ne vicceljünk. Van jogos kiabálás, van önvédelem. Az nem mindegy, stresszben mit mondunk a gyereknek.

  4. Megszabadulni a szeretetéhségtől nehéz dolog. Hogyan lehetséges az? Én is erre jutottam, hogy ha az a nagy szeretetéhség nem lett volna, az életem is másképp alakult volna. Én tényleg bármit megtettem volna, és meg is tettem, csak hogy szeressenek. Aztán mégse szerettek. Az a szabadság, hogy elhiszem: nem is fognak? A Télapó nem létezik, és ennyi? Ha nem létezik, miért vágyom én rá annyira nagyon? Egy kedves szóért az ember szó szerint akármire hajlandó. És most, válás után néhány hónappal, hiába hiszem magam nagyon okosnak, most is attól félek, hogy bármit megtennék. Sírnivaló. A vallás azt mondja: a hatalmas Isten szeret téged, legyen az elég, ez a szabadság, senki mástól nem kell függeni. Nevelem a gyerekem, és nagyon félek, hogy nem tudom lenevelni erről, és ugyanúgy jár, mint én.

    • “Az a szabadság, hogy elhiszem: nem is fognak?” Igen. Ők legalábbis nem.

      És van ennél durvább is. Amikor szó nincs arról, hogy ki szeret, ki nem, ki mit vár, csakis azért viselkedtem mert azt gondoltam, ez így becsületes, így nem anyagias. “Nem lehetek olyan.” Tehát nem konkrét ember konkrétan éreztetett elvárása, hanem értékrend (“egy nő/anya dolga az, hogy…”), megjegyzésekből, szóhasználatból áll össze, indirekt fajtákból.

      Például, mivel alkoholizmus van a történetben, egészen biztosan nyertem volna a gyerekelhelyezést, ha beleállok. És letagadhatatlan és magas fizetés. És ő nem a gyerekét elveszíteni nem akarta, hanem ezt nem akarta, ezért volt olyan rettentő agresszív. És ha mégis pereskedem, és mégis nyerek, és kapom a havi 150-200-at (és abból egy lakás árát félre tudtam volna tenni, és egy percig nem nyomotogtam volna meg az idős anyámat nem terheltem volna, meg csótányos kompromisszumok nem lettek volna), akkor ő nem lett volna kíváncsi a gyerekére többet. Nem “közösködött” volna, ő kontrollt akart, féltve ült az ő pénzén, rangján, és képtelen együttműködni. De én nem, én nem pereskedem, legyen békesség, én egy fillért sem akarok. Én ezt MOST értettem meg. MOST, tizenhárom év után. És kicsit sincs lelkiismeretfurdalásom, amikor elviszem végre onnan a saját, szétkoszlott, zsebpénzemből vett hal alakú vágódeszkámat…

      • Én is szeretnék ilyen erős lenni. Nagyon jó ilyeneket olvasni, mert tényleg, egyébként özönlik az elvárástömeg. És tök érdekes, hogy hogyan tudnak emberek úgy alakítani mindig mindent, hogy hiába van egészen egyértelműen igazam, mégis őszintén gonosznak, agresszívnak gondolom magam. Nem is kér, nem is mondja, hogy szeretné, ha lemondanék valamiről, amire jogom lenne, mert anélkül is tudjuk mindnyájan, az az alap, hogy én lemondok, és érthetetlen gonoszság, ha nem. Nem is merek.

        • Hát ezt vesd le. Nem kell, hogy bűntudatom legyen. Nem vagyok rossz Ember vagyok, emberien működöm, és nagy bűnöm nincs.

          Még azt bírom, amikor egyedülálló anyákat figyelmeztetnek, hogy ne legyenek olyan kemények, karrieristák, ne akarjanak mindent egyedül megoldani… Mondjuk ez csak távolabbról kapcsolódik. De én nagyon jól érzem magam kompetensen, és minőségiek az emberi kapcsolataim.

    • “Egy kedves szóért az ember szó szerint akármire hajlandó.” Igen. De sok jó ember van, és megvan benned a tisztaság és örömre való képesség. Csak 1. függeni nem fogsz, 2. érdemtelen, hatalmaskodó-zsarolók szeretetét nem reméled többé – akkor se, ha ők a szüleid, vagy jóakaróként lépnek fel.

      Nekem úgy néz ki a folyamat, hogy megértem a múltat, mi történt, miért, mi jár nekem és mit tettek velem -> megváltoztatom az automatizmust, nem engedek nekik többet -> megerősödöm, eredménye van az ellentartásnak, eközben elviselem a átszma megszakadása miatti dühüket is -> bűntudat nélkül szárnyalok, belül megélt, nem figyeleméhes sikereim lesznek, nem függök többé senki elismerésétől -> ez vonzóvá tesz, és meg is szűri a közelembe jövőket.
      És velük van a szeretés. Ebben pedig kezdeményező is lehetek, de a szeretettség nem létfeltétel. Ha alku jár vele, akkor ne szeressenek, tök jól elvagyok.

      A többiek, a kíváncsiak, a felemás rajongók, a használók, az epigonok, a figyelemcsikarók, a leszerepelt agresszívek, akik mindig többet akartak tőlem, mint én tőlük, továbbá a mohó rokonok (ne haragudjatok, de ez a legpontosabb) BEKAPHATJÁK AZ ÖSSZES FASZOMAT. Oldják meg nélkülem azt a mocskot, amit ők termeltek.
      Már én választok, kit akarom, hogy szeressen, és nem fáj a szívem, ha épp nem napi a kapcsolat, vagy eltelik pár hét enélkül, és azt se, ha rövid életű, nem kapaszkodom bele. Annyi legyen, amennyi.

  5. Elkezdtem az új Woody Allen bemutatója (a címe Óriáskerék, mától a mozikban) után egy Ha már nem szeretnek című posztot, kifejezetten párkapcsolati, szerelmi értelemben. De ennyi lenne, ezért idemásolom:

    ha már nem szeretnek, nem nyerhetsz. Nem győzheted meg, nem “szerezheted vissza” (ez de hülye szó).
    1. Lehetsz agresszív, zsaroló, követelőző, utálni fognak, semmi esélyed (a dühödet kiadtad, de ez sovány vigasz)
    2. lehetsz “persze, drágám” módon reménykedő, akinek minden jó, bármibe belemegy, nem konfrontálódik sose, mint John, a férj a Dióhéjba zárva című regényben. Ez esetben sem szerzed vissza, csak még le is néznek és kihasználnak.

    Mi van még? Felemelheted a fejed, és érzéseid, reményeid megosztása, további hátha-körök, manipuláció nélkül leléphetsz. Ráhagyhatod. Elzárhatod magad tőle, egyértelművé teheted: tényleg vége. Nincs utánaszólogatás. Mehetsz úgy, mint Maria a Madame c. film végén, abban van erő. Nem megy senki utána. De a méltóságodat megőrzöd legalább.

    • Hát ez most nekem nagyon. A 2-es ponthoz: mostanában sikerült valakinek megfogalmaznom (egy év nyűglődés, hallgatás és két hete különlét után): nem kellett volna annyira félnem, hogy elveszítem. Mert tessék: így is elveszítettem.
      És a (na jó, nem elsőre, de elég hamar megugrott) emelt fő mellett is nagyon rossz. Mert tényleg csak ennyi történt, hogy elmúlt az a nagyon jó. Nincs kit hibáztatni, nincs kin bosszút állni.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s