tékozló kamaszkor

crisnek

Azért érdekes, hogy miken paráztam régen. Egészen mélyen belsővé tettem olyan elvárásokat, parancsokat, normákat, amelyeknek semmi köze nem volt ahhoz, hogy én mitől érzem jól magam és mitől működöm jól. (Ez az interiorizáció.)

Lassan áll össze ez a poszt, mert fáj. Mert a gyerekkorom, az anyám, a jelenem van benne, mindazok, akik használtak. Itt ülök húsz sora fölött két napja, rá-ránézek, most lendültem bele.

Mint egy bank, amelyből mindig csak kiveszenek. Bővebben…

az egyenlőtlenség formái 29.: drágám, estig dolgozom

Sajnos, nem érek oda.

Tudod, mennyire hajtom magam értetek.

Legalább hétvégén legyen egy kis nyugalmam.

Nem a lábamat lógatom, pénzt keresek.

Neked mondtak valaha ilyet? Álltál ott e mondatoktól elnémítva? Mert te akkor nem kerestél pénzt, ellenben szervezted a család életét, házimunkától anyóssal való diplomácián keresztül, csekkektől, lakáscserétől, -felújítástól két-három-négy gyerek fizikai, érzelmi, életszervezési ellátásáig. És akkor voltál még feleség, volt valami szociális életed, saját hobbid, pihenésed, tested… vagyis, nem, ezek nem tudtak lenni, egyszerűen nem fért bele, egy normális, nem szakadt hajgumi sem fért bele. És még a boldog anyát is el kellett játszanod, aki ezt akarta – a család, az ezt jelenti, senki se mondta, hogy könnyű.

De neked aztán extrémen, egyenlőtlenül nehéz volt. És hallgattad ugyanezt “apától” később is, amikor újra kerestél pénzt, és onnan rohantál oviba, iskolába, szülői értekezletre és bevásárolni… és akkor itt azt olvasod, hogy heti négy edzés, főzz magadnak tisztán, meg meditatív csend – én megértem, hogy dühítő.

Az ismerős családok életében és még fórumkommentek százaiban alapértelmezett, hogy Apa Fontos Munkájára Tekintettel Kell Lenni, a szabadon maradt helyeken van némi mozgástér. De az nagyon kevés, mert határidős meló van, vidéken van, konferencián van, csapatépítésen van, ő nem tud, nem ér oda sajnos, és amikor hazajön, akkor meg fáradt, csendet akar, lefekszik, ki kell pihennie magát, meccset néz, neki is jár egy-egy görbe este, hétvége, továbbá félni kell, nehogy kirúgják.

Mindez okés és reális, csak a te kipihenésedre, sürgető feladataidra, mentális épségedre senki nincs így tekintettel. De a gyerekekre sem, akiknek szintén nem vidám, hogy kizárólag ez az elkínzott anyjuk van nekik.

És akkor vegyük át újra, amiről volt már szó kommentekben. Nekem feltűnt, hogy minden fickó úgy ráncolja a homlokát, amikor kiejti a poszt eleji mondatokat, mintha minimum szívsebész volna a Vészhelyzetből. De Magyarországon minimális az olyan dolgozó férfiak száma, akik valóban érdekeltek a hajtásban, a munkájuk eredményességében, mert saját a cég, vagy teljesítményalapú, jutalékért megy a meló, vagy mert szorosan ellenőrizhető, mit is csinál pontosan. Ezért is olvashat és kommentel itt, és nem csak itt jelen pillanatban dolgozó emberek tömege.

A többség, ha nem nepper, seftes vagy munkanélküli, akkor alkalmazott, és az alkalmazott nem elkötelezett fajta, mivel csak abban érdekelt, hogy hazahozza a pénzt és ne legyen botrány. Megcsinál ezt-azt, de lényegében nemhogy nem dolgozza ki a belét, hanem a keresete, a bónusza és a cafeteriája, valamint a kollégái és felettesei jövedelme érdekli, és ott ússza meg a melót és veri át a munkáltatóját (cigiszünet, ebédszünet, kiugrom a bankba, szabi, előbb eljövés, céges autó és telefon, irodai javak hazahozása), ahol nem szégyelli. Szóval nem olyan feszültek a munkanapok.

A bérmunkás tartja a látszat frontját, nemigen hisz a cégben, pláne az államiban, amely önmagában sem hisz, és így is elvegetál évtizedekig. A bérmunkás igyekszik kimaxolni az előnyöket. Kötött munkaideje van ugyan, de igen sok a tartalék a mindennapjaiban. Unatkozik, ímmel-ámmal dolgozgat, telefon- és szabotál. Ne hörrenjetek: ilyen a rendszer. Nemcsak a jó magyar munkamorál ilyen – a japánnal vagy a koreaival ellentétben (az meg máshogy beteg), hanem a bérmunka, a beosztotti lét maga, hadd ne mondjam: a proletárok frusztrációja az, ami ennyire elég.

Nem azért írom mindezt, mert ejnyebejnye, most a fejetekre koppintok, hogy miért nem szorgoskodtok lelkesülten, hanem azért, hogy a másik összefüggést láttassam. Ez a szitu jellemzően: motiválatlan, munkaidőben tengő-lengő emberek, családban negyed gőzzel, gyerekekkel gyakorlatlanul, és a munkahelyükön is ambíciótlanul – na, és ŐK hivatkoznak arra, hogy ők nem tudnak sajnos, mert a munka, és az micsoda Komoly Dolog És Örök Hajtás És Nyakukon A Kés.

És nemcsak gyerekre vigyázni meg háztartani nem tudnak, hanem nyelvet tanulni, valami sajátba vágni, szeretteikre odafigyelni, figyelmes ajándékot beszerezni, anyjukat meglátogatni sem. Milyen kurva modoros és kiszámítható fordulat már, de: tisztelet a kivételnek, tehát annak, aki alkalmazottként a képességei és tudása szerint (nem alatta és nem fölötte) ÉS motiváltan dolgozik, és nem csak a főnöke, a félelem zsarolja ki belőle a teljesítményt.

Egy jelentékeny hányadnak csak beosztása van és annak hangzatos neve, a munkájára a rendsuzer egészét tekintve valójában nincs szükség. Alibi az egész, ezt a munkavállaló is tudja, örül, hogy ez is jutott, de utálja, és napi9 nyolc órában úgy tesz, mintha. Az érthető és józan leépítéskor persze van sírás, vele elbántak stb.

Ha az ilyen munkavállaló apa, akkor hirtelen az lesz, hogy ő a családért dolgozik, mert így kényelmes lélektanilag: ápoltan és illatosan elautózik munkába, és megszűnik a családjának. Nekik mindenük mindig fontosabb, mint a nő bármije (bármi szótő, -je birtokos személyjel), mert a társadalmi ítélet ennyire értékeli a munkát, és ennyire a családot (fizetetlen munkát). Ezek az apák nem hajlandóak “bevállalni” egy délutánt, egy estét, nem kéredzkednek el a család kedvéért, úgy kell őket körüludvarolni egy-egy alkalomért, mert nekik az otthonuk nem megnyugvás: ők utálnak otthon lenni. Ott úgy értelmezik, másik főnökük van: a feleség, és ugyanúgy neheztelnek rá, és megússzák és ellógnak onnan is, és húzzák a szájukat.

Vagyis, egyenlő, szembe nézős, vállvetve-társként nem képesek viselkedni, ahogy korrekt, motivált munkavállalóként sme. Innen is, onnan is csak az előny kell. Mindig rajtakapva érzik magukat, mindig maszatolnak, mindig bujkálnak, mindig magyarázkodnak.

De még olyan is van, hogy egyeztetnek “anyával”, megígéri, hogy pénteken előbb eljön, és akkor sajnos, utolsó pillanatban nem tud, őt behívták, muszáj leadnia, satöbbi, de mintha szándékosan szabotálná a nő elfoglaltságát, akár befizetett, régóta tervezett programját.

Aki nem szabotálja (nem meri, jobban tart a feleség neheztelésétől), az meg ezekhez a férfiakhoz képest őrült jó fejnek érzi magát, példás társnak.

Biztos van azért néhány olvasóm, aki érti, hogy amikor jellemzőről írok, ritkánnevén nevezett, rejtetten általános tendenciáról, akkor nem állítom, hogy mindenki ilyen megúszós és lusta, mind a munkahelyén, mind otthon. Amúgy a lustaság nagyon is emberi: lennénk mi is lusták, és lennének a keményen dolgozók is, csak nem áll módjukban, előbbiek azért, mert szarosan üvölt a gyerek a romhalmaz nappali közepén,  és fél doboz, beszáradt tejföl van a hűtőben, utóbbiakat vagy szorosan ellenőrzik, vagy valami ritka belső hajtóerő kötelezi őket komoly munkára. Csak azt mondom: a nem keményen dolgozó apák is ugyanarra hivatkoznak, ugyanazokkal a mondatokkal. Talán a saját feleségük se tudja, kamu-e a meló, vagy nem, és mi minden fér bele ama zsúfolt munkanapokba. Ezek a férfiak gyanúsan tájékozottak a netes hírekben, folyosói pletykákban, és az életvitelszerű kommentelők is közülük kerülnek ki. Mintha a rendszer is erre a félgőzre kalibrálja a napi munkaidőt, a szabadnapok és az állások számát.

Kivéve az ambiciózus vagy betegesen lelkiismeretes fajtát, akik még az igazán favágós beosztásokban is balekként teljesítenek, de ők jellemzően nők.

A többség ráadásul ugyanennyit (egy, közepes jövedelmet termelő állásnyit) dolgozna egyedülállóként is, és az előmenetele, ambíciója is pont ennyi lenne, csak így, a gyerekek címén kap adókedvezményt is.

Van, aki nem ilyen. Elmondom, mi a különbség. Akinek kifogás és menekülési útvonal a munka, sőt, aki folyton álmokat kerget és önmegvalósít (terméketlenül), annak a partnere, ha közben egyedül tartja otthon a frontot, túlterhelt és gyanakvó lesz. Amiből aztán újabb feszkó van, ilyen otthonba már valóban nem jó hazatérni, és akkor jól jön a munka, a meglógás útvonala. Az ilyen férfi egyre kevesebbet van otthon. A feleség topisodik le kinézetre, lelkileg, mentálisan, a feleség megőrül, teljesen érthető módon, a férj pedig ezt unja, szintén teljesen érthető módon. De azért a nagy érthetőségben neki sokkal kellemesebb, ő nem őrül bele, ő tud kihez szólni napközben (és az nem az anyósa és nem a kisbolt pénztárosa). Apa persze nem akar nagy beszélgetéseket sem, legyen nyugalom, vagyis: az életük rendje így adott, ahogy az ő “munkája” diktálja, azt ne bolygassa senki, ő nem tud, kész.

Akinek viszont nem kifogás a munka, az mindent megtesz, hogy lazább időszakokban magától értetődően legyen többet a gyerekeivel, tehermentesítse a partnerét, segítse tanulmányait, munkába állását, regenerációját, kíváncsi rá emberileg, gyengéden is, jó barátok és bizalmasok is. Ha a családi életet hosszabb távon teszi lehetetlenné a munkaköre, akkor nem a pénzre hivatkozik, hanem igyekszik változtatni. És ez ne a nő nyüstölésére történjék, akit mindig el lehet hallgattatni a pénzzel, hanem együtt, a családért hozzanak döntéseket.

Ha valóban fontos a család. Ha szereti a társát.

Szent Erzsébet férje, Lajos épp négy gyerekkel van egyedül, mert E. annyi év után most, hogy a legkisebb is ovis, meglátogat egynémelyeket Nyugat-Európában, és bizony, nem esik le a gyűrű az ujjáról, hasfájós gyerekkel home office-t intéz, miután hármat az intézménybe szállított, és nincsen benne semmi elégedetlenség vagy hibáztatás.

Az még a szimpomatikus, amikor anya a ritka “kimenői” (az a bentlakó cselédeknek volt, onnan jön a szó) előtt mindent glédába összekészít, hosszú listát ír, instrukciókat, meg a nagyi is be van izzítva, nehogy apának túl nehéz legyen. (Lajosnak erre se volt szüksége.) De még így is felhívják és hazagondol, és nem tud belefeledkezni, mert most épp olyat játszanak, hogy apa állja a sarat, de azért ez nem szép anyától, hogy itten a maga dolgai után futkos. Fejlettebb típus hétfőkeddszerda módon BENEJLONZACSKÓZZA a gyerekek ruháját, dobozba készíti a lefagyasztott ételt, mintha a ház ura nem tudná kinyitni a szekrényt, az agyát, a talpraesettségét.

Hogy miért vagyok ilyen támadó? Csináltam mindkét félét, és megdöbbentem, mekkora öntudata van annak, hogy nem otthon vagyok, én dolgozom. Nekem az imposztorszindrómám mellett bűntudatom van azért is, mert élevezem azt, amibőlk pénzt keresek, és élvezem azt is, amiből az izmom lesz. Tudom, milyen más közegben szerepelni, szép ruhában, kollégának lenni, poénkodni, értekezleten bealudni, tudom, hogyan kell és lehet is megúszni a nemszeretem feladatot. És tudom, micsoda kompetenciaérzés a magam kereste pénz és a döntési jog. Ha munkahelyen dolgozom, mindenki békén hagy, mert sajnos, nem tudok, de ha anyaként dolgozom, akkor mindenki utánam óbégat.

Mondjuk én most egy személyben nyomom mindkét szerepet, a pénzkeresőét is (belegondoltatok, hogy az oktatási nyomtatványokban a “gondviselő” szó ezt jelenti?), meg a szülőit is, és akkor még egy saját lényem van arra, hogy én legyek, és ragyogjak és fényesedjek, hogy ne sírjak majd ötvenkét évesen, hogy elment az életem, és nem ezt akartam.

Van persze, aki azzal piszkálgat, hogy e második szerep ellentétes az anyaságommal, és választanom kell – jó magyar bűntudatkeltés ez is, és írok majd róluk is, meg még azokról az anyákról is, akik beleőrültek a szerepükbe, a gondosságba, az otthonlétbe, de ma van a nagyfiam születésnapja, és pazar program, és most rohanok.

*

Kapcsolódó bejegyzés: micsoda különbség

Az egyenlőtlenség formái sorozat gyomron rúg, ne hagyd ki:

az egyenlőtlenség formái

apukastratégiák

Mivel három gyerekem összesen hatféle intézménybe járt, én meg háromban is tanítottam, és voltam osztályfőnök is, valamint mert figyelek nagyon, bátorkodom Brehm-szerűen összeszedni az apukák fajtáit, ahogy a szülői értekezletről gyaníthatóak.

A) (mintegy 80 százalék) sose láttuk Bővebben…

egészséges férfi apaságot vállal

Olvasom ezt. Aki megosztotta, újságíróért kiált:

http://www.spermadonor.hu/index.html

A gyereknek nyilván az a jó, ha harmonikus légkörben, szerető családban nőhet fel, anyu + apu + 3 szoba + 4 kerék stb, de a mai modern világban már vannak szingli családok, leszbikus családok, feministák, vagy akik pusztán csak reálisan látnak és tudják, hogy semmi garancia arra, hogyférjük velük marad, a házasságok fele válással végződik, azaz jó eséllyel úgyis egyedül, apa nélkül nevelkedne a gyermek. Ha nem akarsz a Kaáliba menni, vagy a hormonkezeléstől tartasz, vagy van férfi társad, de nem jó a spermiumszám (férfimeddőség, azoospermia), esetleg nem akarsz a spermabankban egy katalógusból apát választani, egy fantomképtől babát szülni, csak írj nekem, s természetes szexuális úton (szerelmeskedés útján), vagy házi inszeminációval (pohárral, fecskendővel) kivitelezzük a megtermékenyítést. Rengeteg féle kórságban szenvednek emberek, érzékenység, allergia s egyéb furcsaságok, hálisten nekem semmi betegségem, felmenőim 70-90 évig éltek, HIV, szifilisz, hepatitis valamint spermiogramot is tudok adni, teherbeesés jó eséllyel fél éven belül. Ha csak véleményed van, látogass el a blogomra. Egyébként, ha van rá igény, én tarthatom a kapcsolatot a gyerekkel, tehát szó sincs arról, hogy apakép nélkül kellene felnőnie…

És figyeljetek:

Ez volnék én… 183 cm, zöld szem

Puszi!

p.s.: ja és nagyon szépen zongorázom 🙂

 

Jó, hát némi figyelemkeresés, nárcizmus. De amúgy: a nagy ötlet, az innováció, a piaci rés…! Most tényleg, mi ezzel a baj? Sokan akarnak gyereket, partner nélkül, egyedül, egészségeset. Amúgy is hiszünk a divergens megoldásokban, nem rémülünk meg a hagyományos apa-anya-gyerek felállástól eltérő mintázattól, ugye? A hivatalos út, a mesterséges megtermékenyítés és az örökbefogadás is nehézkes. Azonban a családjog is nehézkes: Huffnágel Pisti azonnal kommentben figyelmezteti a lehúzós, lesben álló nőkre a naiv donort. Nem vagyunk meglepve.

Ez meg a kedvenc kommentünk. Annyira bizonygatja a donor, hogy ez milyen egyszerű, csupa kölcsönös előny, korrekt boldogság. De a randikultúrájára és árképzésének módjára én is kíváncsi volnék.

üvegpohárAttól tartok, ez nem piac, vagy ha az is, a rés nem itt van rajta.

Ha már ez a probléma, akkor lenéz valahova szombat este a szingli, aztán eksön. Ez tűnik a legegyszerűbbnek. Vagy egy jó cimborát megkérni a szívességre, bizalmi alapon (neki talán kórsága nincs, tudható az előélete, édesapja skizofréniája és a kiviallergia). Nem ám holmi piaci hirdető, aki az ismeretlen fürdőszobában előkapja kis, csehszlovák típusú kávéspoharát és fecskendőjét, miközben meggyőző, ügyfélbarát mondatok jönnek ki a száján.

Hogy van ez, mit gondoltok?

az én hercegnőm

Ezt a képet a már említett trikóról egy olvasó facebookján találtam, aki lányos apa, és részletes elemzést is írt a témáról. Ursus arctos vendégposztja, a szöveget január 1-jén írta.

*

Ő az én hercegnőm, ő az én kislányom, ő az én tulajdonom…

rules for...Egy viszonylag népszerű fotó vissza-visszatér az üzenőfalamra. A képen egy póló, rajta feliratok, amelyekben egy lányos apa inti a képzeletbeli, leendő vagy akár aktuális udvarlót, barátot, hogy mire figyeljen, mit kerüljön el. A közepesen népszerű megosztás sok lájkot, egyetértő megjegyzést generál. Nem is érdemelne ez több figyelmet, mint az átlagos viccespóló – azokat sem szokás komolyan venni, azonban én úgy tapasztaltam, hogy nem csak netes, webkettes és korántsem csak férfias közegben uralkodó az a vezérelv, alapgondolat, amely a pólón jelenik meg. Bővebben…

a gyehenna tüze

fájdalmas, mérföldkőnek bizonyuló vallomás a gyerekkoromról, 2012 júliusából. én egy kicsit azt hittem, önkéntelenül persze, hogy mindenki ebben vagy ilyesmiben nőtt fel. mindenesetre most, hogy egy nagy fordításban vagyok, pontosan tudom, ki próféta, ki pátriárka, ki király, ki filiszte- és ki farizeus, meg azt is, milyen szókinccsel fordítsam a gyerekeknek szánt neoprotestáns vallásos dalocskákat, és ez jó érzés.

nem került be a könyvbe — kifelejtettem, de a kötetet nyitó önéletralyz című írás felidézi a lényeget

Keresztény családban nőttem fel. A szüleimet ugyanaz a lelkész eskette, aki engem és sok évvel később az unokaöcséimet keresztelte. Ma is tudom a zsoltárokat, sőt, azt is, kit támasztott fel Elizeus próféta, és van miről beszélgetnem a gyakorló protestáns ismerősökkel. A vallás a szüleim között számtalan konfliktusra szolgáltatott ürügyet: vallásháború tört ki. És ami még szörnyűbb volt: rettenetesen féltem a pokoltól.

Bővebben…