erőszak-e az okoskodás?

Meg kell fejtenem, miért idegesít a halálba Bandi bácsi. Bennem van-e az ok? Másoknak miért fér bele?

De ki is az a Bandi bácsi?

Történetünk idején Skócia északi partjain viharos szél (valaki tudja, hogy ez, vagyis Dániával van eredetileg, honnan van, melyik regény első mondata? Eszterrel nyomozzuk. De történetünk nem ott játszódik, ugye. A szerk.)

Bandi bácsi squashklubunk (és egy másik, általam olykor igénybe vett konditerem) doyenje, öntudatos, kissé szétfolyó, hátborzongatóan kellemetlen orgánumú, hatvanas egykori értelmiségi, aki az életkor és a mindenhez értés jogán szívja a fiatalabbak és az udvariasak vérét. Magát népszerűnek, illetve remek játékosnak hiszi, amennyiben nem az, akkor ő már idős. Valósággal rászáll emberekre, és mondja, mondja, a legváltozatosabb témákban. Beszélgetni nem tud, képtelen az egóján kívül mást is látni.

Mert mi meg meghunyászkodunk, illedelmesek vagyunk, nem akarunk konfliktust, azért. Pedig meghalljuk, hogy jön (ő jövés közben is hallható), és már sóhajtunk.

Csütörtökön, szokása szerint, előbb érkezett. Ilyenkor beül az üvegfalhoz, érdeklődik kissé sürgetőleg (harminchétkor és ötvenkettőkor), hogy végeztünk-e (egésztől van kinek-kinek a foglalt pályája, és nem annyira olcsó), illetve kávézás közben mozizik. Nézi, ahogy edzünk, játszunk. Látszik, hogy véleménye van, és el is fogja mondani.

És utána beköltözik a gazdatestbe.

Elmondta. Ez így nem jó, nekem többet kéne labda nélkül edzenem, lábmunkát!

Bandi bácsi. Nem szeretnék semmilyen tanácsot, ne mondja ezt nekem.

Ezt válaszoltam, azonnal. Nem bólogattam, nem is tettem úgy, mintha nem mondott volna semmit.

És eltűnődtem. Így folytattam:

Talán mert az apám és a három bátyám folyton kioktatott, és ez nekem traumatrigger. Egy életre elég volt, többet nem akarom átélni.

(Úristen, magyarázkodom! Én leszek itt az érzékeny. Pedig nem a gyerekkorom miatt gáz!)

Elképedtek. A partnere is.

De hát ő csak jóindulatból. Nem akart megbántani.

Tudja, van az a mondás: a pokolba vezető út…

Na de ő jószándékúan… de tényleg.

Nem vagyok olyan, mint egy-egy, a facebookon magát kreatív konfabulálással bátor hőssé felhazudó ismerős. Sajnos, ott nem eléggé mondtam meg neki, csak ennyit, amennyit itt írok. Szóval pont azt írom, ami volt. Ami nem hangzott el, itt írom, ezek már az utólagos reflexióim.

Nóri okosabb nálam. Ő is szólt már, most nem szól, viszont csókolommal köszön, ami hatalmas geg. Bandi bácsi igazi úriember. Belép, köszön: “Csókolom.” Mire én: “Csókolom.” Habár, nem köszön olyan simán, belépésként, csak akkor kapcsolódik, ha van mondandója. Kvázi ki kell érdemelni a figyelmét, vissza sem köszön.

Engem ő nem bánt meg, ez tévedés. Magát röhögteti ki és lehetetleníti el az okoska szereppel, és azzal is, hogy csakis negatívan tud kapcsolódni: ő jobban tudja, valójában: engem leszól és dicsekszik. Nem igaz, hogy nem érzékeli, hogy aki még szóba áll vele, az is csak udvarias. Nem én szóltam csak, hogy ne okoskodjon folyton, és én sem először szólok.

Jó okunk van fél év heti két edzése után, amiért pont így edzünk Nórival, és nem másként. De én nem fogok magyarázkodni Bandi bácsinak, nem dolgom. Ő engem csakis arra használ, hogy deklarálja és átélje, milyen okos. Keresi a felületet. Bandi bácsi egyébként, ez fontos, nem edző, fénykorában se játszott jól (az edzők pont tisztában vannak vele, hogy másik edző munkájába nem pofázunk bele).

Amikor kéretlen tanácsot adsz, akkor a másik ember szuverenítását, ítélőképességét, autonómiáját vonod kétségbe.ö4p  Még akkor is, ha jól ismered.

Öntudatos, tudatos, tájékozódó, felnőtt ember vagyok, fejlődésemért a képzett edzőm felel. Fura, hogy ezt így deklarálni kell. A múltkori eset után is szóltam, amikor megjegyzést tett a testemre, idősebb férfi a fiatalabb nőre, ez ízléstelen.

A lábam tökéletesen funkcionál, izmos, hosszú, fájdalommnetes.

De hát már idős, szegény. Ezt mondják. Nincs társasága. Márpedig ez az Eichmann-érv: a basáskodó, visszaélő férfire aktív korában félelemből, később meg szánalomból nem szabad rászólni.

Szard le, ne foglalkozz vele. De abból nem okul.

Megússzák mindig, milyen kényelmes! Hú, de felrúgnám ezeket.

És Bandi bácsi tényleg emlékeztet apámra, külsőleg is, és ezért ilyen egyértelmű az öklendezésem, amikor a rettenetes hangján rákezdi. Másoknak talán még nem telt be a vénfaszmindenttud-kvótájuk, azért nem küldik el a francba.

Az idősebbek, már a középkorúak is, de a nyugdíjasok végképp, gyakran űznek fura játszmákat. Néha pusztán azért, mert más generációhoz tartoznak: a mai világ teljes nem értése, régi értékrend szerinti megítélése, a fejcsóválás és morális pánikolás (ez annyit jelent, hogy álszent, túlhabzó szörnyülködés nem valós problémákon), a hamis nosztalgia. Van még a saját szar élményeik letagadása, múlthazugság: az ő áldozatuk értelmes volt, ő szűzen ment férjhez, lám, ők is felnőttek és rendes emberek lettek. Van a bezzegrégen lemez, továbbá a hála és tisztelet követelése, maifiatalokozás. Máskor viszont szövevényes, lelki és hatalmi dinamikák jelennek meg a viselkedésükben, amelyek súlyosan ártalmasak. Visszaélnek azzal, hogy a többiek békések, nem akarnak konfliktust, ráadásul az idősebbek iránt hagyományosan köteles tisztelettel tartozunk. Tehát ők nagyon is tudják, el is várják, hogy nekünk, fiatalabbaknak nem szabad szóvá tennünk a viselkedésüket. Milyen kényelmes is ez.

Viszolygok tőlük. Azért csinálják ezt a műsort, mert megtehetik – mert hagyjuk nekik. Segítek és tekintettel vagyok arra, aki elesett, beteg, öreg, de markánsan elutasítom ezeket a zavaros embereket, akkor is, ha öregek. Ha rájuk hagyjuk, csak egyre durvábban nyomják.

Legyen már vége annak a több generációs társasjátéknak, hogy valaki feltételezi biankó módon, hogy ő a szakértő, érdemnek gondolja, hogy “ő mennyi mindent megélt” és tiszteletet vár el pusztán az életkora miatt. Hogy akkor is tisztelettel kell vele bánni a kora vagy a régi érdemei miatt, ha semmi méltóság és tisztelet nincsen benne. Ha szétrombolta már mindazt, ami a lényében valaha jó volt, és semmi önreflexiója nincs. Ha emberileg egy fos, egy zsarnok, egy nyálcsorgató fogdosó, egy szánalmas figyelemkoldus, egy alkoholista. Ha azzal takarózik, hogy ő mennyit szenvedett, vagy hogy ő beteg, demens, vagy a régi dicsőségével. Nem fogom sajnálni.

Sok ilyen valaha dicső férfi van, aki mindig is hatalmaskodott (vagy: értett hozzá, vagy: csajozott), és nem bírja abbahagyni.

Következetes vagyok, semmilyen visszaélésre nem fogok igent mondani. Senki ne adjon tanácsot, ha nem kérek, és nem kérek, mert sért, hogy feltételezed, hogy te “jobban átlátod”, többet tudsz az ÉN dolgaimról, életemről. Éld a sajátodat! Nem akarsz te nekem jót, a rovásomra pusholod magad.

Békéseknek írom: bizonyos dolgokra, ha átlátod a miérteket, az összefüggéseket, nem lehet rezzenetlenül reagálni, és nem tiszteletlenség, ha szóvá teszed őket. Persze lehet, hogy lesz belőle konfliktus, mert makacsul szorongatják a jogaikat, vélt fölényüket az ilyen emberek, és félünk ettől, ezért nem szólunk. Nem azért, mert rendben van a dolog. És kérlek, ne intézzétek el a hát mögötti bölcselkedéssel, hogy “biztos irigyli”, “nincs élete”, “aki nem tudja, az tanítja”, hanem húzzatok határt, mondjatok nemet! Egyszerűen nemet. Nem kell magyarázni.

A belepofázás, mások, a fiatalabbak, gyengébbek használata is erőszak. Különösen súlyosan érinti azt, akinek nincs ellene pajzsa, és persze úgy neveltek minket az autoriter közegben, hogy ne legyen. Mindenkinek jobb, ha felszólalunk ellene, ha kioktatott személy visszajelzi, hogy ez gáz, és ha általában, elvileg is elítéljük a kéretlen okoskodást, elbizonytalanítást vagy bűntudatkeltést.

Testet, nőiséget, fiatalabb nőt meg aztán senki ne méregessen és véleményezzen. Az istentestű teremszépe sem, nemhogy…

Bandi bácsiban és az engem figyelgető, sunyin szaglászó trollokban egyébként az a közös, hogy önkényesen kiosztották nekem az “akit megfigyelünk, szétszedünk” szerepet, mondván, én kiraktam magam, a nyilvánosság előtt élek, üveg mögött játszom pont akkor, ők meg kényelmesen beleülnek a bírói székbe. A bíró az, akit nem lehet megítélni. A troll annyival gyávább Bandi bácsinál, aki legalább teljes valójában potrohos és nehézkes (és így legalább a békés, oldozó humor meg tud jelenni a szituációban), hogy ő nem is látszik. Időnként megírja, hogy ő tökéletes testű, minőségi emberi kapcsolatai vannak, jól keres és ehet sütit, velem szemben, aki őt irigylem. Fölénye tehát pusztán a helyzet rútul kihasznált aszimmetriájából és a blöffökből ered, nem pedig a kvalitásaiból.

Nagyon kényelmes kis játszma, értem én, jó érzés fölülről beszélni, megmondani a tutit, csökkenti a frusztrációdat, amely abból ered, hogy béna vagy – de hogy nem szégyellitek magatokat? És ha a másik jelzi, hogy NE, akkor miért nyomod tovább?

(Sőt: tőlem nyerni muníciót a saját gázos dolgaitokra…? Ellenem szegezni a saját fordulataimat, de még szellemesnek is hinni ezt, “ahogy te írod”, mert lusta voltál kiötölni még a szavakat is?)

Aki nekem jót akar, az kérdezze meg, nekem mi a jó. “Szavakkal”, “véleménnyel” ne segíts. Külső tekintettel, mert szerinte én nem látom magam. Lehet, hogy nem, de az biztos, hogy nem a te szemeddel akarom nézni önmagam. Hiszen te ellenérdekelt vagy, barátom, nem közösek az érdekeink.

A nagy kritikusaimról mindig kiderült, hogy nem tartottak ott. Nem sikerült elválni, lefogyni, önmegvalósítani, vagy belemenekültek egy mutogatott ál-világba, élet híján. Rettegnek attól, hogy valaki ki meri mondani az igazat, akkor is, ha nem személyesen nekik mondja. Az is gyanús egy bármely férfinek, ha egy nő önálló, szuverén, vagy jól érzi magát, vagy más úton jár, vagy nem úgy néz ki, mint egy szabályos nő.

Most lehet taglalni, hogy miért van Gerle Évában ennyi indulat, kire haragszik. Én azt nem értem, hogy képesek a többiek ezt a fajta viselkedést szó és reakció nélkül elviselni, passzívan támogatni. És nem, nem haragszom, csak nem akarom ezt.

Még valami, pont most kérdezte meg egy olvasó, hogy nekem viszont miért szabad általában ítélkezni, ha kikérem magamnak, hogy belém szóljanak. Azért “szabad”, mert közíró vagyok, ez a munkám, és ez egy feljogosított állapot, amelyet az olvasók és eddigi reakcióik teremtettek meg. Megdöbbentő, hogy itt olvasgat olyasvalaki, aki ezt sem fogta fel, s aki magán-kirohanásnak gondolja mindezt – és ez úgy általában felveti a kérdést, hogy mennyit és miket olvasott életében, látott-e már szellemi gyönyört, érvelést, intellektuális szöveget, vagy csak használati utasítást és linzerreceptet.

Viszont én nem megyek oda hozzád, hogy megmagyarázzalak magadnak.

Szövegeim jogalapja, egyben rangja, hogy utánajárok és okosan, igazságosan, magamon túllátva írok. Mindenki védelmében, aki tornatanárok és nagybácsik mondataitól szégyenült meg valaha, és nem látta, hogy Óz kicsi, kopasz, szánalmas, és az ott a szerep, nem ő maga.

93 thoughts on “erőszak-e az okoskodás?

  1. Ismeretsègünk hajnalán a férjem nagyszülei meghívtak családi ebédre. Az egész eseményen a férjemet pocskondiázta a családja a nagymama vezényletével. Amikor már nem bírtam, szelíden annyit mondtam, hogy “nekem így tetszik”. Kés-villa megállt a levegőben, az ebéd hamar végéhez érkezett. Soha nem bocsátotta meg nekem a vén boszorka ezt a közbeszólást, olyannyira hogy a 10 évvel később született gyerekeinket is csak úgy volt hajlandó megnézni (1-szer!), ha én elmegyek otthonról. A döbbenetes az volt, hogy ő nagyon pontosan tudta, hogy ez a hatalmáról szól, és az egész családja asszisztált ehhez “ő csak” kezdetű mondatok formájában. Nyilván nekünk, tiszteletlen fiataloknak kellett volna megértenünk őt. Életem egyik legnagyobb hibájának tartom, hogy sokáig bíztam abban, hogy ez a viszony rendeződhet.

    • Itt a kedves (vagy nem) mama ráadásul meg se próbált úgy csinálni, mint aki jóindulatból baszogat. Csak úgy baszogat, mert neked se legyen jó, különben sincs rajtad sapka és füstszűrős a cigid.
      Bandi bácsi gondolom mindezt ilyen jóemberkedve, “segítő szándékkal” adja elő. Ettől még ugyanannyira bosszantó, hatalmaskodó gesztus az is, ahogy ő beledumál mindenbe _is_ és semmi önkritikája nincs, hogy legalább levegőt vegyen, mielőtt megszólalna. Nem gonoszság, nem szemétség, “csak” tapintatlanság, azzal megspékelve, hogy úgy csinál, mint aki fel van mentve értelmes kommunikációból (hol, mert nagyhangú pasi, hol, mert öreg, valami mindig van).
      “Csak vicceltem” és társai – ahelyett, hogy eleve nem böfögne a számba “viccből”, “jószándékúan”. vagy akárhogy. És akkor mentegetőznie se kéne.

      • “Nem gonoszság, nem szemétség” ebben nem értünk egyet a Bandibácsik esetében. Ha egyszer megpróbálsz bandibácsizni egy bandibácsival, tuti, hogy lesz nemulass! Szerintem ez egyértelmüen jelzi az asszimmetriát, ami pedig a gonoszság és szemétség melegágya. (Def: ‘gonoszság, szemétség’: olyan hatalomra való törekvés, amihez nem tartozik felelösség.)

      • Igen, mindenképp kiszorítósdi az ilyen viselkedés, azaz, ha nem ez maga a szemétkedés, de annak a melegágya, benne van, hogy a másikhoz képest akar a bácsi okos lenni, a másikra telepszik rá. Innentől meg esett bele a fene, hogy milyen keretszöveggel teszi, ez jó vért nem szül.

      • Ő viszont úgy éli meg, hogy 1. tényleg okosabb 2. ő csak úgy mondja, csak beszélget, 3. a másik segítségre szorul, hiszen lám, milyen bénán játszik (mindig fog találni valami részletet, amelybe beleköthet, és nem fog rálátni, hogy ez az ő bosszúja azzal szemben, aki fiatalabb, sportosabb, autonóm, mert azt nem bírja elviselni).

        Két megoldás (mivel engem a megoldás érdekel):
        NEM AKAROK BANDI BÁCSIVAL BESZÉLGETNI, esetleg NE ADJ TANÁCSOT feliratú póló
        kinézni, mikor nem jár arra, és csak olyankor edzeni

      • Haggyábékén bácsi. Akármi is a motivációja, ha ő maga nem is explicit rosszindulatú, az általa eljátszott szerep rossz, a dinamika káros, amibe beleáll okoskodni.

      • Trükkös, hogy egyszerre él nyomorú állapota előnyeivel (“egy ilyen idős embernek már csak nem szólok be”) és a (képzelt) hatalmával.

      • Mindenki akkor lesz erőszakos, visszaélős, ha valami fenyegeti a hatalmát, megszokott játékterét. Ez a kulcs a sok “de hát ő nem olyan” férfi megértéséhez. Ha válsághelyzetbe kerülnek, indul az automatikus szoftver bennük is, jön a lekurvázás, tárgyhajigálás, bosszúpornó, revanspletyka.

      • Nekem igaziból az a döbbenet ezekben a sztorikban, hogy mennyire más a belsô megélés, amihez nagyon gyakran egy megfelelöen szelektív memória is társul. De ehhez azërt kell egy megfelelöen sérült személyiség is vszleg.

      • Az a baj, hogy engem meg már az nem is tud érdekelni, hogy a mama ezt hogy éli meg, hogy “az ő világában” ez máshogy néz ki, mert a helyzet objektív. Ő basztat mást, és elvárja, hogy a másik nyeljen. Ehhez akkor sincs joga senkinek, ha rossz neki. Ez olyan, mintha Rákosi rémtetteit legitimálná, hogy ő a világháború előtt sokat volt börtönbe a kapitalista-fasiszta elnyomás miatt. (Jó, lehet, hogy erős példát hoztam, de van bennem indulat.)

  2. Apám apja a kis Békés megyei faluból úgy került be az állatorvosi egyetemre, hogy egyedül, egy szótárból tanult meg latinul. Elvégezte az egyetemet, aztán visszatért a faluba, ahol ő lett Az Állatorvos. A Kádár-rendszer idején a kistelepüléseken virágzott a korrupció, apám apja boldogan ki is használta, az elsők között volt, akinek Volgája meg BMW nagymotorja volt, és Németországból hozatott hozzá alkatrészt. Van egy családi fotó, ahol a család összeáll ölelkezve, ő meg elkülönülve felfekszik a vadiúj autója motorháztetőjére, és onnan néz a kamerába nagy macsósan. Mindig mindenkinek megmondta, mi hogy van, a faluban ő volt az istencsászár, cserébe úgy ivott, mint a kefekötő, a gyerekeket hajnali kettőkor ordítva verte ki az ágyból, hogy hozzanak még sört a haveroknak, mert ez mennyire vicces már. Nagyanyámat úgy csalta, hogy két hétre Hévízre vitte üdülni a nőjét, és ezt csak az nem tudta, aki vödörrel a fején mászkál, vagy nemtom. Szóval nem csinált titkot belőle.
    Aztán jött a nyugdíjaskor, nagy csinnadrattával eladta a tanyájukat, hogy ők most öregkorukra a nyaralóba (ami egy villaépület volt egy gyógyvizes üdülőhelyen) fognak költözni és ott élni. Megtörtént. És ekkor, mintha pofonverték volna, szembesült azzal, hogy a nyugdíj, az csak egy kis valamicske juttatás, a kenőpénzek meg féldisznók meg egészdisznók meg mindenféle nélkül, hát, nem egészen az lesz az életszínvonal, mint régen. A pénzt pedig, hát hogy is mondjam finoman, mind elbaszta úgy, ahogy volt. Egy büdös vasat se tett félre soha.
    Az omladozó, egyébként gyönyörű épületben éltek tehát, apám apja már reggel nyolckor csatakrészeg volt és “egy kicsit visszafeküdt aludni” (nagyanyám szövege). Aztán nagyanyám meghalt, szerintem már alig várta szegény, és három hónap múlva a régi szerető (a hévízes) már bent lakott a villában. De ez mellékszál.
    Apám apja, amikor ő már foszladozó mackós nyugdíjas volt, és az én apám vett egy használt Volkswagen Passatot, és az akkor őrületes nagy szó volt nálunk (1998, asszem), és először vittük az autót megmutatni, nem jött ki a házból. Úgy tett, mint aki alszik, pedig tudtuk, hogy nem alszik, a napnak abban a szakában nem szokott. Nem bírta elviselni, hogy most apám az, akinek szép új autója van, és nem ő.
    Ellenben továbbra is mindenkinek mindent megmondott, hogy mi hogy van. Természetesen semmi sem úgy van. Én meg közben utáltam, ha a közelembe jött, annyira bűzlött a pálinkától. A mai napig irtózom a pálinkaszagtól.
    Először tényleg okos volt és önerőből elért valamit, aztán ezt sikerül pénzre váltania, és egyből a világ urának képzelte magát. Onnantól képtelen volt felfogni, hogy van az, hogy a világ nem őkörülötte forog, és hogy nem dől a pénz továbbra is, akkor is, ha ő már nem dolgozik, és a fiai nem pont azt csinálják, amit mond nekik. Még keményebben ivott és még erőszakosabban mondta, mit hogy kell. Élete vége felé sokat panaszkodott apámnak, hogy de hát ő végigdolgozta az életét, és látod, nem tisztelik, nem becsülik ezek semmire a munkát, a tapasztalatot, az időskort… ő csak tengődik… hát hol itt a tisztelet… borzalmas volt, ahogy számon akarta kérni mindenen és mindenkin, hogy nem az ő seggét nyalja fényesre napi huszonnégy órában. Apám, persze, annyit mondott neki, arra a kérdésre, hogy hát hova lett a pénzem, mikor olyan sokat kerestem: hát elköltötted.
    Amikor meghalt, kifejezetten örültem. A szeretője mondjuk addigra kipakolta a villát és eladta az összes festményt meg porcelánt, amit csak bírt. De az öreg naaaagyon okos volt, és ő tudta, mi hogy van.
    Ez hosszan. Röviden: egyetértek, az okoskodás erőszak, nem is akármilyen.

    • Egy dolog kimaradt, pedig ez lenne a történet esszenciája, a tanulság: ha valaki tényleg okos, akkor az okoskodással diszkreditálja a saját tudását mások előtt, és minél többet fitogtat és okoskodik, annál inkább. HIÁBA okos tényleg, mindenki legyinteni fog rá, akkor is, ha igaza van. Minősített eset, amikor valaki tényleg okos, és emellett MINDIG okosnak is akar tűnni, így aztán néha, amikor valamit nem tud, egyszerűen és magabiztosan kamuzik valamit. Az a baj az ilyennel, hogy rengeteg mindent tud, de a kiderült kamuk miatt az ember egy idő után egy szavát sem hiszi már el, mert nem lehet tudni, mikor kamuzik és mikor tudja tényleg.

  3. Bandi bácsi az apósom és anyósom egy személyben. Sosem akarnak rosszat, ők mindig mindent jobban, akkor is ha nem. Á. Nehéz. Férjnek nincs már okoskodáskreditje, ő egyszerűen távozik, én meg beszari vagyok.

  4. Mostanság én is gondolkodtam az idősebb generáció attitűdjén, ezen a “nekem jár, mert..” stíluson. Utóbbi hetekben sorozatban előztek be piacon, boltban sorban állva idősebb nők [aka. szipirtyók, vén banyák]. De sunyin, nem megkérdezve, nem azt kérdezve, hogy előreengedem-e, nem zavartatva az ornamentikámtól,ami miatt sokan előre is engednek inkább.
    Milyen pitiáner helyzetek, nem?!
    Adott helyzetben eldurran az agyam, és pont az áramköreimbe égetett kötelező tiszteletés egyéb bullshitek miatt mérlegelem, hogy “rendezzek-e jelenetet” (mert a zöldségesnél perlekedő ember az jelenetet rendez, akár igaza van, akár nem és a helyzet igazságtalansága miatt még az emiatt megjelenő szégyentől is elpirulok.), vagy még 3 napig forgolódjak a helyzet igazságtalanságán. Végül arra jutottam ezekben a helyzetekben, hogy nem hagyom magam, nem hagyom, hogy a banyatankkal menjenek át rajtam. Azóta jobban alszom, eltűnt a narancsbőröm és 1,5 számot csökkent a lábméretem.

    Bandi bácsi, aki sokszor termetben is hatalmas, hogy föléd hajoljon, hogy ne tudd őt nem észrevéve elhagyni a teret, hogy méretében jelenítse meg a tudást, ami több mint a tiéd, az élettapasztalatot, ami több mint a tiéd, az (élet)erőt, ami nyilván több mint a tiéd. Testük ideális akusztikát ad öblös orgánumuknak, amibe olyan szerelmesek, amivel olyan élvezettel nyomnak el és le, téged, kis tudatlan/tapasztalatlan/erőtlen virágszálat. Találkozhatunk még az izomból hőbörgős alfajjal is, ugyanezekkel a játékszerekkel, csak nem a szelíden erőszakos vonalat képviselik, szíre-szóra verik a mellüket, támadva érzik magukat, követelik amit csak követelni lehet.

    De vannak Andrásnénik is. Családi játszmák, szenvedj te is, ha én is szenvedtem, volt már téma itt, csak le kellett írnom, hogy andrásné-nik, mert ezek mindig -nék.

    • Szerintem Bandi bácsi valahol tudja, hogy ő kivénhedt, senki nem kíváncsi rá, szánalmas és rusnya. És érdekes, hogy engem nem azért választott ki, mert virágszál vagyok (korábban gyerekáldozatai is voltak, de azért csúnyán leoltották), hanem pont mert nem: erőfelmérő szintet jelentek. És pont hogy fordítva van az erőviszony. Régen én nagyon akartam segíteni mindenkinek, akinek szar. Ma már, amikor kiküzdöttem, hogy nekem ne legyen szar, és én se sírdogálok senki vállán, úgy gondolom, hagyjon békén mindenki a nyomorával, ne manipuláljon, ne számítson az együttérzésemre. Energiavámpír-célpont lettem.

      És volt már a nemhagyásból piaci jeleneted? Hogy zajlott?

      • Volt. Mindkétszer jó hangosan megkérdeztem, hogy miért tolakszik, mikor még azt is látja, hogy babával* vagyok. Miért nem kérdezi meg, hogy előre engedem-e? Másodjára még a zöldségest is megkérdeztem, hogy miért szolgálja ki. Ő meg csak mosolygott, elnézően, amit úgy értelmeztem, hogy hagyjam csak rá, hisz öreg. Otthagytam, és azzal a lendülettel vettem fel anyám ismert idesejövöktöbbetjét. Ma már ezt úgy mondják, hogy a pénzeddel szavazol, ezért nem nézünk moziban Polanskit sem többek között.

        Az a Bandibácsi, aki meg tudja állapítani, hogy egyenrangú vagy, esetleg felette állsz, már kicsit kifinomultabb lehet, nem? De akkor is megpróbál addig csikizni, hogy kibuggyanjon valami bizonyíték, hogy nem is. Érdekes játszmák ezek, a másik kontójára hízlalják az egójukat. Élvezik, ha legalább látszólag elbizonytalanítanak a számukra irritáló és veszélyes önbizalmadban, ami lehet, hogy csak vélt. Én olyan Bandibácsi+-szal találkoztam, aki megszimatolva a potenciális veszélyt, inkább ignorálja a másikat, ezzel demonstrálva a másik felé, hogy nem tartja sokra, nem ragadta meg a figyelmét.

        Azt is érdekes látni, ha egy fiatal már most mutatja a bandibácsisodás jeleit, vagy már most az.
        *ezek miatt is, magamba néztem, hogy vajon elvárok-e különleges bánásmódot, azért mert gyerekkel vagyok. Jelentem, nem, csak az észszerű (nembíromésszerűnekírni), alapvetéseket. Bár lehet, hogy az alapvetéseim vannak rosszul kalibrálva.

      • Engem ugyan nem bizonytalanít el. Én olyan arcot vágok… annyira friss vagyok, erős és határozott. Matematikus létére irodalomról okoskodik, jó hangosan. Nem nekem, de úgy, hogy halljam. Félnie kéne, hogy lebukik. Türelemmel hallgatják. “Ki a legnagyobb kültő” típusú, laikus butaság. Eközben félmeztelen, leírhatatlan a látvány. A blog is kicsusszant a száján, bosszantja nyilván, elterjedt, amit írtam, rám kacsintanak a többiek a háta mögül, amikor magyaráz nekem. Én annyira förtelmesen önzőnek tartom azt, aki kicsit sem érzékeny, nem számít neki a másik ideje, érdeklődése, lénye, aki másikat felületként használja és ráfirkálja a nagyszerűségét, és önkényesen ugrál a témák között, aszerint, hogy ő mihez “ért”, mivel tudja elvenni a szót, az esélyt a másiktól (!), de közben lapos közhelyeket mond.

      • Tehát ha behúz a csőbe, hogy ez egy társalgás, és leállok vele, amit többet nem teszek meg, akkor nemhogy nem kérdez és nem figyel, hanem abban a pillanatban, hogy kapcsolódnék ahhoz, amit ő vetett fel, és kiderülhetne, hogy én se vagyok hülye, teljesen önkényesen témát vált. Newton, Tennyson, szauna, fia egyetemi tanár Amerikában, ebben a sorrendben, száz másodpercen belül.

      • Nem tudom módosítani a hozzászólásomat, összeszedettebbnek kéne lennem. Csak azt akartam mondani, hogy ego-vámpír!
        (Hamarosan olvashatunk róluk valamelyik magazinban, mondjuk, “Hogy ismerd fel, ha ego-vámpír van a közeledben?” Az új nárcisztikusnak tippelem B-))

  5. “Kedvenc” témáim egyike az 50-60-as, lenéző és okoskodó magatartású férfiak. Szerintem ez igenis trend, nincsenek kevesen. Már az egyetemen, így utólag visszagondolva, öregedő profok, melóhelyeken néhány, meg mindenhol vannak.
    És sajnos én is magyarázkodós vagyok. Nem akarok beszélgetni. Mostanában ezt mondom, ez már jobb 🙂

  6. Tök érdekes, mert én ezzel nagyon sokáig nem találkoztam. A szüleim nem ilyenek voltak, valószínűleg, mert az ő szüleik meg igen. Nagyanyám folyton versenyzett anyámmal és leszólta. Azután átkerültem egy másik közegbe és ott törődés címén mindenbe beleszóltak. Azután, amikor látták, hogy nem hat, akkor lassan abbahagyták. De még mindig előfordul, ha túl sokat mondok és sosem tudom mi a túl sok (általában egy félmondattal több), akkor megint kezdődik. De egyértelműen erőszak, hatalomgyakorlás. Nagyon tudom tisztelni azokat, akik nem szégyellik ha valamit nem tudnak, hanem megmondják: ezt nem tudom, de utánanézek. (Tanárként sokáig tudni akartam minden kérdésre válaszolni, de érezhetően jobb lett a helyzet, amikor nem tudtam, egyszerűen ennyit mondtam, hogy utánanézek és utánanéztem.) Sőt mostanra ott tartok, hogy mégha tudom is a választ jobban járok ha előtte kérdezek. A lányomon veszem észre, ha kérdez valamit és visszakérdezek, hogy szerinted/te hogy gondolod? Elkezd hangosan gondolkodni és tök örül neki, hogy figyelek. Úgyhogy le a Bandi bácsikkal!

    • “törődés címén mindenbe beleszóltak” és van aki “ő nem szól bele. De mosolyog, véleménye van, nem támogat, ellened okos, és a hátad mögött kavar. Nekem anyám késő tizenéves koromtól nem mondott már semmit, de üzengetett: sorra bízta meg az embereket, hogy szóljanak rám (életvitelbeli, ízlésbeli dolgok), mert rá én úgysem hallgatok. Kínos volt.

      Én nem véleményezem a nagyot, ha nem tartozik rám a döntése (nem csinál kupit, nem engem terhel a dolga), megoldja magának. Az meg megható, ahogy meg-megkérdez valamit: ez gáz? És én mindig azt mondhatom: nem, nem gáz.

  7. Nagypapám ilyen. Apám helyett apám volt. Nagy bánata, hogy egy lánya és egy lányunokája van, fiú meg sehol, csak az én fiam, őt nagyon bírja, mert neki van kukija. Egész életében vegzálta anyámat, engem már annyira nem, de mindig szarnak éreztük magunkat, csak én fellázadtam, anyám meg úgy maradt. A végén már vicces volt, mert nem nézte ki belőlem, hogy le tudom nyírni a kertjében a füvet, erre csak azt tudtam keserűen kacagva mondani, hogy “ugyan, papa, csináltam két diplomát, szültem két gyereket, ezt a 100 négyzetmétert csak le tudom nyírni a két kezemmel.” Nagyanyám mindig helyre tette, ha túllőtt a célon, 62 évig éltek együtt. Mióta meghalt a felesége, totál ki van készülve, még agresszívabb, még jobban gyalázza anyámat.

    Most a pszichiátrián van, holnap viszek neki levest.

  8. Külföldre szakadt ismerős, nem né és nem nyugdíjaskorú. Erős küldetéstudattal. Egyszer nem voltam halvérű, és telefonon keresztül küldtem el a kéretlen tanácsaival együtt. Az a két perc tanácstalanság… nem bántani, hanem kivenni a kezéből a hatalmat… óriási élmény volt.

    Viszont a nét aki kioktatott hogy hogy kell helyesen önteni a dobozos tejet(!), őt senki nem tudná megbolygatni. Pedig mai napig remeg a kezemben a tejes pohár, ha rá gondolok.

  9. Van még egy típus, aki nem annyira okoskodni akar, mint kapcsolódni. Aki látja, hogy a többiek, spontánul vagy szerves társaságként, tök jól elvannak, és ő sem akar kimaradni a buliból, és jópofáskodik, odacsapódik, visszaél az emberek jóindulatával.

    Amúgy bennem is van ám igény okoskodásra is (apai minta, illetve intellektuális szokás), meg valahogy elvárom, hogy mindig, mindenhol szereplő, főszereplő lehessek, annak arányában, ahogy, amennyire nézni szoktak, kiszúrnak, hogy nem vagyok olyan, mint az átlag. Vagy csak egy jó mondat, a poén kedvéért, erről nehéz leszokni. Tegnapelőtt edzésen adódott egy mondat, pedig nem voltam része annak a helyzetnek. Vagy nem hallották, vagy nem akartak rám figyelni, le is álltam.

    • Beismerem, szoktam okoskodni… De nem kellene. Ezért inkább csöndben maradok, ha kérnek tanácsot, akkor mondok. (Nem kérnek 😀 )

      Nekem is apám ilyen. Nem erőszakos, inkább vicces: “nem akarok beleszólni, de… Biztos, hogy jól csináljátok azt a tetőt? Nem felülről kellene kezdeni rakni a cserepet?” – mindezt lentről a tetőn dolgozóknak, csípőre tett kézzel (és az örök hasitasival!!). Ő már “öreg”, tapasztalt, csak jobban tudja! “Fiam”-nak szólította egy ideig a nála tizenegy évvel fiatalabb férjemet. Engem meg mai napig “kislányom”-oz. Ez utóbbit nagyon nehéz leszerelnem.
      Slusszpoén a fenti történethez, hogy segíteni hívtuk (pakolni) őket, de hazamentek délben, mondván: nem tudnak mit tenni, pálinka sincs, mennek haza.
      Ahhoz képest, hogy “nem volt mit csinálni”, még a következő hétvégét is végig dolgoztuk, mert nem lettünk kész. 😀
      Azóta is emlegetjük néha.

      • Nekem anyukámmal volt ilyen. Festés után jött segíteni visszapakolni. És mint egy gép elkezdte tolni a dobozokat, hogy gyorsan pakoljam ki őket, de mondtam, hogy, ami nem kell vissza se rakom meg hadd gondoljam végig minek hol lesz jó helye. “Jah, ebben én nem tudok segíteni.” Talán ez volt az első amikor tudatosult bennem, hogy mennyire nehéz neki áthelyezni magát a segítő pozícióba a kereteket meghatározó helyett. Bár azóta belejött.

      • Olyan rossz segítséget kérni,. elfogadni, lekötelezettnek lenni ilyen megúszós, lusta, felemlegetős, nem igazán szerető emberektől.

      • Jaj, Cris, a tetőcserepek… Papámmal volt egy ilyen, varrtam az öreg Singer gépen (de jól is pörgött a kerekük!), megállt velem szemben és kis bujkáló mosollyal/vigyorral kérdezte/mondta: miért erre ülök és nem arra, a gép másik oldalára? Arrafelé kellene dolgozni – mármint a gép jobboldalán, ahol a meghajtó kerék volt… Tudhatta, hogy nincs igaza, de arra gondolhatott: hátha. Vagy ez csak a humora volt? Fiatal voltam, teljesen idegennek éreztem őt, az is volt, 50. életévében születtem. Ő meg a 19. században. Azóta többször is találkoztam ezzel a hátha-ő-jobban-tudja szemlélettel, főleg férfiaknál, de nőknél is. Uhh, remélem, én ritkán voltam ilyen.

  10. Ennek megvan a női megfelelője is. Az az idősebb nő, aki például hordozóban megcibálja az alvó kisgyerek labát, hogy “él-e még”, majd kéretlen nevelési tanácsokkal áraszt el. A kedvencem, amikor kéretlenül elkezdni nevelni a gyereked, hozzányúl, vagy téged oktat ki, hogy mit hogy kellene, és ha megkéred, hogy hagyja abba, ne csinäja, akkor te vagy a neveletlen bunkó. Sokszor a magyarázat sem érdekli, még akkor sem, ha magyarázkodni próbänál. “A maga gyereke, ha majd neveletlen lesz/meghal/megsérül, stb. vessen magára!” mondják, és megvetéssel néznek rád, illetve ál-szánakozással a gyerekre, hogy “milyen tahó anyja van”. Ők “mindenki gondoskodó nagymamái” saját önképük szerint, a valóságban azonban a fenti férfi megfelelői. Én ezt a jelenséget Éva magyarázatán túl (azt kiegészítve) azzal a mentalitással magyarázom, hogy ha nekik szar volt, és végigszenvedték az életüket, nem tudtak anyaként önreflexívek lenni, az elnyomások hálójában vergődtek, akkor legyen másnak is az. Másfelől van ez a széleskörben elterjedt “gyerek a közösségé” felfogás, amit a mostani “népesedéspolitika” kommunikációja és az autoriter, felnőtteket is infantilizáló, partnerszámba nem vevő oktatási rendszer is tovább épít. (A leendő elsős kislányom első szülői értekezleten hangzott el az a mondat, hogy “a gyerekek második anyukái leszünk évekig”. Hát köszönöm, de nem anyukát kerestem, hanem tanárt….)

    • Igen, csak bólogatni tudok. Nekem volt párszor hatalmas kísértés, hogy kifelé “kenguruztatott” pici babát hordozó anyukának szóljak, hogy nem lehet gyereket így vinni, csak befelé fordítva, de megálltam, mentem tovább. Eszembe sincs megmondó ember lenni, pedig….:)))

      • Ma már tartunk ott, hogy szól neki más. Amúgy egészséges gyereket nem nagyon lehet betegre hordozni, inkább az a gond ezzel, hogy a hordozást nehezíti meg, előbb abbahagyják, mint az optimális módszerrel.

    • És van az, aki fiatal korában (szinte) fellázadt az idősebb tekintélyszemély nők ellen, nem bírta a köteles tiszteletet, ezt el is mondta később a gyerekeinek. Aztán szép lassan, ahogy öregedett, kiderült, hogy ő úgy gondolja, hogy persze, nem kell az öregebbre hallgatni csak azért, mert öregebb, de _ő_ kivétel, mert ő TÉNYLEG jobban tudja, hiszen ő lázadó. És közben teljesen ugyanazt mondja, mint mindenki más, de neki kialakult az az énképe, hogy ő más, ő különleges, az ő véleményére tényleg lehet adni, és hiába sínylődik ugyanúgy egy pocsék házasságban, mint mindenki más, és hiába ugyanúgy nincs élete a gyerekein kívül, mint más öregeknek, az ő agyába belekövült, hogy ő lázad, ő más, ő tényleg tudja. Ezzel nagyon nehéz mit kezdeni, mert nem lehet neki érvekkel megmagyarázni, hogy most pontosan ugyanazt csinálja, amit ő annak idején annyira megvetett. Hát de ő _azokat_ vetette meg! De ez most más! Ő nem olyan! És nem hiszi el, hogy de, olyan. Ez nagyon fájdalmas.

  11. Anyósom és apósom, főleg anyósom, mert köztük erősen le van osztva, hogy “női dolgokban” anyósom a szakértő. Olyan apróságokra is meg akart “tanítani”, amit a saját szüleim kb. 6 éves koromtól rámhagytak, hogyan csinálom. Mindig figyelt, megfigyelt, ugrott. Aztán leszokott, pontosan nem tudom, mitől, most állítólag fél tőlem, pedig nem volt soha nagy jelenet. Ha a közelemben van, most is érzem, hogy figyel mindenre, és hallani vélem még a ki nem mondott tanácsait, intelmeit. Nagyon ritkán, ha nem tud uralkodni magán, el is szólja magát. Nem volt célom, hogy féljen, de lehet, hogy más módon nem lehetett volna kikapcsolni a tanácsadást, mert az valószínűleg lehetetlen lenne, hogy ne gondolja, mindenhez jobban ért. Közben meg vannak öregek, akikre tényleg kíváncsi vagyok, ha valaki látványosan jól él 60-70-80 éves korában, akkor érdekel, hogy mit, mikor és miért csinált úgy, ahogy. A nagyszüleimet pl. szerettem hallgatni, életszeretet, öröm áradt belőlük a halálukig, nem kellett szépre hazudniuk a múltat. Érdekes, ők nem is tanácsokat akartak soha osztani, csak meséltek, ha kérdeztem őket.

    • Igen, léteznek hiteles öregek.
      A sportlétesítményben is van egy, kikértem a tanácsát… éspedig Bandi bácsiról, hogy ugye nem én érzékelem ezt túlzóan.
      És nem. Bb oktatgatta serényen az edzettjeit, és rászólt, mire nagy sértődés lett.
      Amúgy Bandibácsi felsőoktatási tanár volt, attól ekkora szaki (a norvég maratonomról az jut eszébe, hogy ő vendégtanár volt Göteborgban, akkor is visszakérdeztem, hogy ez hogy jön ide? és sűrűn bánom, hogy bármit megosztottam magamról, persze a futáshoz IS ért). Látszik rajta, hogy a fölénye abból ered, hogy azt hiszi, itt csak ő az értelmiségi. (Lehidalna, ha három közvetlen nevet mondanék az életemből.) És talán azt hiszi, azért tiltakozunk, mert mi nem vagyunk olyan okosak, nem is értjük a bölcs szavait.
      Pedig látszik az, ha figyelne, érzékelné. De csak a magabiztosságot látja, és az irritálja bennem. (Mire legyek maga-nembiztos? Élvezem a játékot, jól megy, nem szenvedni járok le, nincs semmi tétje.) Nekem nem jut eszembe foglalkozással, végzettséggel, családtagokkal, tudós felmenőimmel vagizni. Eleve, bevetni bármit Bb ellen. Ne kelljen. Tessék észrevenni magát, és bárkivel, különösen a gyengébbekkel, kisebb rangúakkal szemben se tolakodóan, nyomulósan viselkedni. Az a nagyobb bűn ugyanis.

  12. Körülbelül két hete, hogy Bandi bácsi szó szerint lebaszott, mert rosszul csuktam le a mosógép forgódobjának tetejét, ezért beszorult a dob és hívni kellett szerelőt. Diadalittasan mondta el telefonon, hogy tudja a szerelőtől, hogy ez csak akkor történik, ha rosszul csukják le.
    Megkérdeztem, hogy na és? ÉS akkor mi van? Kit érdekel? Én fizetem a szerelőt, nem? És velem így ne beszéljen, mert sajnos a modora épp olyan mint a mosógépszerelőé.
    Sportdiplomata Bandi bácsi először kikelt magából, majd amikor újra megkértem – bár már kissé kétségbeesettebb hangon, hogy velem így ne beszéljen és az asztalra dobtam a mobilom, akkor meg hülyén vihorászni kezdett, és okoskodni, hogy ne ilyeneken aggódjunk hisz az életben nem ezek a problémák. Mondtam, én is ezt gondolom, és ne keressünk minden megoldásra egy problémát. Azt hiszem ettől paff lett, a vén nyomorultja. Sajnálom, de megvetést érzek, a diplomata bácsi iránt is akár, ha így viselkedik. Ki a nagyobb proli tehát? 🙂

    Bandi néni, a folyosó végéről pedig rászokott, hogy kilesi a vendégeimet, majd a minap szembesített vele, hogy bizony, nálam valaki feküdt a kanapén ÉS AZ EGY FÉRFI és ennek a lakástulajdonos nem fog örülni. Mondtam úgy bizony, ott feküdt, meg még fog is, és bár nem látszik rajtam, hogy annyi lennék, de 37 évesen el tudom dönteni, ki fekhet a kanapémra és ki nem. Vele ne kiabáljak. De pedig kiabálok, mégpedig mindaddig, míg nem a saját dolgával törődik. Addig bizony az egész hát azt fogja hallgatni, hogy milyen egy kotnyeles vénasszony ő, nem szégyelli magát? Azóta aranyos kislánynak hív, ami szánnivaló. Én felemelem a hangom, amikor kezdek kijönni a sodromból, és ez hatalmas aduász a másik fél kezében, engem ezzel nagyon hamar le akarnak ültetni. A sok sunyin, csendesen elmondott mocsokság gazdája nem bírja a hangos szót. A saját epés gusztustalanságukat bezzeg elbírja a gyomruk, érdekes az emberi természet. Ettől függetlenül hasonló helyzetekben nagyon szeretnék higgadt maradni, és ha muszáj, tudatosan emelni a hangom.

    Engem nagyon gyakran kezelnek gyereklányként, valamint neveznek cukinak és bánnak velem úgy, mint ahogy egy cuki lénnyel szokás. Valóban, 154 centisen babaarccal nehéz a negyvenközeli nőknek kijáró távolságtartást elérni. Ha van ilyen egyáltalán, lehet, hogy csak álmodozom róla, mivel úgy képzelem, hogy mások megkapják.

    • Ne gondold. Nekem nincs babaarcom, a házunkban mindenki tudja, hogy két kamaszgyerekem van, de aki 10 éves korom óta ismer, olyan lazán ki tud oktatni, hogy ha leviszem a virágládából a kertbe a földet, ne csak odahányjam. De, oda fogom hányni, mert az első eső bemossa, nincs is kert, mindig ellopják, amit oda ültetünk, se ágyások, mit rinyál. Szánakozó arcot vágtam, továbbhaladtam. Magamban puffogtam, de hatékony volt, azóta a köszönésen kívül nincs kontakt.

      • Akkor nincs remény, koromnak megfelelő külső sem segítene 😀
        Viszont átgondolom, hogy mennyire játszom én rá erre a cukiságra, illetve, hogy vagyok -e erőltetetten fiatalos.

      • Hajaj… ez nem az, hogy valaki hülye, és te magadban keresed az ellenszert? Gonoszság, butaság, hülyeség bármilyen külsőre előjön, és ha te jól vagy a bőrödben, más közegben sose zavar senkit (és ha igen, akkor mi van?), le kell szarni. Vagy én legalábbis ezt teszem. Sose érdekel, hány szomszédasszony néz meg, mikor miniszoknyában elcsattogok itthonról, vagy melltartó nélkül a boltig…

    • Én is felemelem a hangom, ez jön, és tényleg van ez, hogy ha kiabálsz, akkor rossz vagy és nincs igazad, mert ő csak halkan figyelmeztetett, jóindulatúan.

    • “A sok sunyin, csendesen elmondott mocsokság gazdája nem bírja a hangos szót. A saját epés gusztustalanságukat bezzeg elbírja a gyomruk, érdekes az emberi természet.” Pontosan. Amióta erre ràjöttem, azóta nagyraértékelem magamban azt, hogy felemelem a hangom, ha mérges vagyok. Rajtam látszik, ha mérges vagyok/örülök, stb. Eggyel kevesebb lehetöség a játszmákra,

    • 158 centis “törékeny lányként” is szar.
      Ki kapja meg vajon a tiszteletet és a távolságot? A férfiak megkapják?
      Banyek, pont akartam írni Bandi néniről, erre nem lelőtted a poént? ❤

      • A tied is a kanapéd sasolja?
        Ez itt a helyi térfigyelő kamera, ahogy a ház mondja. És bepróbálkozott nálam, bár eleinte tejet kért a boltból, meg tyúkot a piacról. Hoztam neki, hát egy idős asszony aki nem tud elmenni már otthonról, olyan rossz állapotban van. Elég volt ennyi, hogy úgy érezze, rendelkezhet velem. Elképesztő, milyen egyesek perspektívája.

      • Igen, és ilyeneket látva-hallva tör fel bennem erősen, hogy én nem akarok ilyen lenni. Mondjuk, szerintem ez a veszély nem fenyeget, de indulatos leszek, ha elképzelem, lehetnék én is ilyen majd. Inkább lőjenek le.

      • Nem leszel te ilyen, nagyon erősen önreflektálsz, ami jó alap.
        Épp ma kerestem egy kommentedet, ami a gyerekkori elhízás kapcsán a kaján megjegyzésekről szólt, vagy legalábbis a kaján gondolatokról.
        Azóta gondolkozom a kommenteden, mert tudtam, hogy van valami infóm, élményem nekem erről, csak nem tudtam előhívni eddig.
        Szóval nekem megvan az élmény, amikor anyám kaján a káromra, és én is voltam az gyerekként mások kárára. Rájöttem, hogy nála is és nálam is a sorsközösség fölött érzett öröm csúcsosodott ki így, ám azt mégsem lehet mondani, hogy ‘de jó már, hogy neked is rossz’ . Ezért csomagoltuk mindketten a kárörömöt némi elégedettségbe, jobban tudásba (én megmondtam, látható volt előre, nem meglepő, lám-lám).
        Én annyira örülök, hogy nem csinálom ezt már másokkal, és ha mégis efelé mozdul a belső mutatóm, azonnal tudom, hogy itt valami óriási deficitet jelez a rossz reakció. Mert akkor szokott ilyen előfordulni, ha az illető, akivel szemben kajánságot érzek, nem volt megértő, vagy elfogadó hasonló helyzetben velem szemben, esetleg túlzottan okos volt, és én megőriztem a sérülést.
        Valószínű, hogy gyerekkel szemben más ennek a belső menete, bár, ahol parentifikálva voltak a gyerekek (nálunk pl), ott akár még lehet is ugyanez a mechanizmus.
        Ezek jutottak eszembe, és köszönöm, mert tényleg jó pár napja gondolkozom, és szembesítő elmélkedés volt ez.

      • Nekem újabban vállaltan, végiggondoltan vannak elégedett gondolataim, olyan dolgokban, amikben én jó vagyok (mert beletettem a melót, tehát nem szerencse), ők meg károgtak, patkánykodtak, bebukták. Semmiféle lelkiismeretfurdalásom nincs, nem ártok ezzel senkinek, nem dörgölöm az orruk alá, nincs “karma”.

        Tehát nem a neked is szar-nekem is szar verzió. Nem nyomorból fakad, hanem pont abból a kitaszítottságból, amit az jelent, hogy kockázatvállalva, ellenszélben csináltam meg. Önelégültség.

    • Engem altalaban ugy kezelnek mint ahogy a kamaszokat szokas. Azt hiszik, hogy “meg fiatal vagy te ahhoz”, hogy ezt aterezd stb, mondjak a 2-5 evvel idosebb bandinenik es bacsik.
      En nem okoskodok, de hajlamason vagyok belekotyogni masok beszelgetesebe, valami szellemesnek szant megjegyzest odavetni. Hulyeseg. Tudatosan igyekszem leszoktatni magam errol. Iszonyu idegesito lehet. Egyszer csunyan le is egettem magam, nem is tudom elfelejteni pedig mar 20 eve tortent. De ennek ellenere meg mindig elofordul. Olyan nehez megallni nem mondani valami szerintem frappansat. Elobb-utobb csak beno a fejemlagya. 😉

    • Hú, de durva.
      Én megkapom a tiszteletet, létezik ilyen. Ki is akadok, ha nem.
      És igen, erősen testalkat- és arc-, kisugárzásfüggő.
      Kinézet, fellépés, három gyerek okán is, meg nagyon kevesen vannak, lehetnek a közelemben.
      Engem nem basz le ismerős, hatóság, rokon, jóakaró, ismeretlen, csak a blog miatt.
      De őket is kiröhögöm és elküldöm a francba.

      Nemrég egy Bandi néni, Tamásba nagyon szerelmes, lányosan áhítozó, amúgy nyugdíjas szerény érztelmiségi asszony e-mailben BEÁRULT a fiamnál, hogy én miket írok az apjáról a blogon. Amit sasol.
      Halottakról vagy jót, vagy semmit, illetve csak ránk tartozik, ami történt. Ezt írta, szövetségest keresve a fiamban.
      Az apja egyébként nagy erőkkel terjesztette, hogy ő mennyire odaadó, gondoskodó apa, én pedig hűtlenül elhagytam kettejüket. Ezért is írtam meg most ezt, hogy nők nevelték, és amikor ott volt, se történt semmi, amiért T. felelősséget válallt volna, még anyagilag sem, pedig bőven lett volna miből.
      Azért írtam meg, mMert a nagybácsi a fejemhez vágta a hagyatéki tárgyaqláson, hogy én nem is neveltem Lőrincet (elhitte a mesét).
      Így görgetik tovább a romboló tabukat, a tagadást, a hallgatást.
      Nagybácsi is. Ő nem AZ, AMIT MONDOK RÓLUK (nem ejti ki a szót: alkoholista).
      Alkoholista. Én kiejtem, leírom. Ezt a mintát felszámoljuk, és egy hazug, sunyi alkohwolista ne követeljen tőlem méltányosságot, ne akarjon erőből lenyomni. Súlyos, krónikus, betegítő, roncsoló, visszaélős, hazug alkoholista, aki méltóságot, tiszteletet, sőt. tagadást köbvetel, miközben az apjukat zártosztályi elvonóra kötelezték, ők maguk is rengeteget szenvedtek emiatt.
      De azt elértük a reménytelenszerelmes Bandi nénivel (aki a műfogsoros rajongástárgynak utolsó gesztusként ELEKTROMOS FOGKEFÉT vett szülinapjára, majd az átvételkori fancsali arcról készült fotót is elpostázta nagy buzgón /szerencsére ezt T. már nem látta/), hogy onnantól, hogy nekem magyarázza, hogy HÁT SOHA EGY KORTYOT SEM IVOTT!, eljutottunk odáig, hogy ez csak ránk tartozik, nem szabad mondani.
      Nem, soha nem tartozott csak ránk.
      Az illúziókból, az idealizmusból lesz a hazugság követelése, az önátverés, a tagadás, az érdemtelenek mennybe menesztése és az igazságot kimondók basztatása, ellehetetlenítése, a pletykás, unatkozó fontoskodás. Ezért veszélyes naivnak, rajongónak, érzelmileg vezéreltnek lenni.

      • Durva igen, én most belenyúltam a sűrűjébe, de az sem elhanyagolható szempont, hogy nagyon gyenge emberanyag vesz körül.
        Bandi bácsi lakástulaj, aki szintén azt hitte valamiért, hogy a kislánya vagyok, pedig még csak nem is látott. Szerintem itt jön be a kisugárzás, és a fellépés. Én alapvetően kedves és jópofa attitűddel mozgok az embertársak körében, és ez már egyre kevésbé működik. A kedvességet szeretném megőrizni, kevés van belőle és jobb a atmoszféra, ha azok vagyunk egymással, de a jópofáskodást és az alámenést el kell hagynom. Utóbbi középkorú férfiakkal szemben a leggyakoribb.

      • De a mosógépszerelők Bandija se akármi, az egy Bacsó Péter filmbe illő pszeudo-szürreál ürge volt.
        – Kér vizet?
        – Nem kérek köszönöm.
        – Kér kávét?
        – Nem kérek köszönöm, én ide dolgozni jöttem.
        (egész nyolc perc elteltével később)
        – Mennyivel tartozom?
        – Ötezer forint lesz.
        – Lemegyek az automatához akkor, mert nincs nálam elég készpénz, elnézéstkérek. Megvárhat a lakásban.
        – Nem tudok várni.
        – Akkor ha úgyis indul, eljön velem az automatáig? Itt van a sarkon, körülbelül két perc az út.
        – Én nem megyek a pénz után.
        – Akkor adja meg a bankszámlaszámát, itt helyben a szeme láttára átutalom.
        – Nekem ne utalgasson senki.
        – Akkor mi lesz?
        – Majd kifizeti a tulajdonos.
        – De hát az sem lesz hamarabb…?

        Én lesújtva, SzerelőBandi el, majd felhívja a tulajt, és elmondja neki, hogy micsoda tróger népségnek adták ki a lakást, aki még fizetni se tud. Számlát nem adott.

        Szóval Bandi bácsi innen indult, amikor felhívott lebaszni, és persze legyek hálás mert kijött. Szerencsére a pár, normális szolgáltatók között eltöltött év hamar kijózanított.

      • Jaja. Komplett társadalmi “kór rajz” .
        Az ember aki nem megoldást akar, hanem sértődött, átvert és igaz lenni. Mert milyenek már egyesek? Kihívják a szerelőt pénz nélkül, hogy legyen már így boldog szegény szaki. Önsorsrontás magyar módra.

  13. Basszus, hogy én mennyire nem tudom magvédeni magam ezektől!
    Eleve, sokszor csak utólag ismerem fel a belémmászást tisztán. Érzem én közben, hogy nem oké valami, de nincsenek eszközeim ellene.

    • Ismerős. Ráadásul én közben azt hiszem (nem hit ez, még annál is mélyebben van), hogy ha “jobb” lennék, leszek, akkor ő is. Aztán egy nagy faszt lesz jobb, még jobban le fog nyomni. Az én nagy stratégiám, hogy nem beszélek vele többet (tegnap határoztam el) 😀

  14. Egyébként a facebookon is megjelentek a cyber Bandik. Ezek a kis kiírások: szeretned kell szüleidet, mert ki tudja meddig ölelheti karod őket; manapság minden 10 éves gyerek dorgozik és kütyüzik bezzeg a mi időnkben zsírkrétával rajzoltunk és makkegészségesek voltunk (csak lehet, hogy a szomszéd bácsi tologatta a kukacát a fészerben, amikor anyánk mindent tudóan félrenézett, másnap aztán jött a 20 kg barack befőzésre a szomszédból). Egyszer már végre tudni szeretném, hogy ki írja össze ezt a rengeteg baromságot.

  15. Bandiné 55-58 év körüli. Én 41 vagyok, tehát nem 16. Csendőrpertut alkalmaz, holott nem hátulgombolós korom óta ismer. Felhív, akar tőlem valamit, erőszakosan. Nemet mondtam. Szerintem, érzi, hogy túltolta, mert azóta nem kezdeményez beszélgetést. Eleve a csendőrpertutól olyan ellenérzésem van, hogy nem vagyok hajlandó komolyan venni, aki így beszél. De nem tegezem, mert volt gyerekszobám. Illetve volt akit visszategeztem (férfi), utána elkezdett magázódni, nagyon helyesen.

  16. Most eszembe jutott egy jó ötlet. Párom szokta mondani, ő alkalmazza. Igaz, nem idősebbel szemben, hanem főnökével. Nem magyarázkodik, csak szigorúan tényt közöl, és csak annyit mond, amivel éppen válaszol a kérdésekre. Azt mondja, ha elkezd magyarázkodni, akkor abba biztos belekötni, és szó szót követ.

      • nyuszika, a teljes élethiány és ideragadás világít a kirohanásaidból
        semmi közöd se Vecseyhez, se Marihoz, senkihez, nem is ismered őket, mindent a netről szedsz össze és blöffként adod elő, hogy te mindent tudsz
        nemzetközi eredmények… :DDDD
        ahogy folyton a nagy egyetértő csapaton (valóságos hálózat, mindenki veled van!), jópasin-szerelmen, olvasottságon, pénzen, testen, pszichopataságon fortyogsz… annyira jellemző, ki kinek a kije, kinek mije van, ki irigyel kit és miért, beszarás!
        kicsit se zavarjon, hogy nem a magánénem van itt: a tevékenységem lényege az, hogy hetedik éve írok minőségi szövegeket, amelyek téged nemigen érdekelnek, nehogy el kelljen ismerni, de amelyeket rajongóként olvasnak olyanok, akiknek te soha nem lennél szint, semmilyen téren
        a magánéletemmel nem tartozom a köznek, nevetséges találgatni, kombinálni (celeblogika, a te szinted)
        és hát pont ez zavar, hogy írok, meg hogy ebből meg is élek, ezért lett hirtelen nemzetközi céged
        squashbajnok nem vagy?
        esetleg a szálloda tulajdonosa is vagy, amiben most vagyok?
        meg hogy következetes vagyok, nem én adtam fel, buktam bele, ki merem mondani a bandibácsiságot
        te azon az oldalon állsz, az erőszakos, buta sunnyogásén, persze hogy felháborodsz és bosszút állsz
        a falusi diszkó a te kreálmányod, világod, szinted, kavarásod
        semmilyen módon nem jelent meg az életemben az, amit nekem kívánsz, hogy én mint pszichopata megkapom: nem kaptam meg, nem történt semmi
        meg ezek a szavaid, hogy őrjöng, remeg, tombol… jó hatásosnak lenni, de nem megy
        annyira olcsón próbálsz provokálni, szánalmas

  17. Köszönöm a cikket! Nekem az ilyen szövegek komolyan jobbá teszik az életemet 🙂
    Nagylány vagyok már, mégis az van bennem, hogy kedves, megértő és segítőkész akarok lenni minden embertársammal. De hogy miért…?

  18. 1. Bandi bá nem fog megsértődni hiszen többször, nők férfiak egyaránt szóltak neki hogy itt ne. Ne így, ne nekik stb. Van aki illedelmesen végighallgatja de ez az ő dolguk, kinél hol a határ. 2. Mi oda sportolni, fejlődni, játszani megyünk. Nagyon fontos èn idő. ( van elég fos az ember èletèbe, hadd engedjünk meg egy kis kikapcsolódàst) szeretnénk elérni hogy abban az egy magunkra szánt óràban hogy ne kelljen semmi miatt magyaràszkodni, kellemetlenül érezni, bosszankodni, de mèg szemöldököt összeràntani se. Lehet véleményt mondani – ha kérik, és mindennek megvan a helye ideje. Gyűlölöm a tolakodását. M

  19. Lesed, reagálok-e?
    Nem reagálok, semmi nem foglalkoztat azok közül, amiket felvetsz.
    Más életét éled, máshol szaglászol, több éve, megszállottan, mert nincs saját, ez biztos.
    Mindenben, amit írsz, ott a bók, látszik, hogy a közelében nem vagy semmi ilyennek, amit én saját erőből megcsináltam, és nem is szerettek soha, attól vagy ilyen ádáz.

    • Én csak azt tudom, hogy te mohón rámtapadtál, nem tudsz leszakadni. Nagyon szeretnél valéamit, és úgy nem adod fel, ahogy a rögeszmések.
      Szeretnéd, ha foglalkozna veled valaki, ha tudnál hatni, ha számítanál, ha lenne hatalmad. A hazugságaid, kavarásaid csak hab a tetején.
      Neked ennyi jut.
      Szar látni, hogy én nem csak pofáztam, hanem komolyan gondolom mindazt, amkit csinálok? Egyenesen, igazán, évek óta.
      Hogy én nem vagyok lusta, és nem autózom?
      Te eljátszod, hogy köüzponti szereped van, neked mindenki jelent, mindenkit ismersz, az én embereimmel szövetkezel.
      Get a life.

      Ezt a kavarást, sugalmazást szánalmasnak tartom. Én nem sasolok, le tudom zárni a dolgokat, nem is tudtam a nevét eddig a nőnek, soha nem foglalkoztam vele, nem szint szegény.
      Nem bennem van itt a seb, és nem is én hazudok és élek tagadásban és vágytam a jobb életre valaki más pénzén.
      Aki olyan nagyon modogat valamit a facebookon, az gyanús, hogy pont az ellenkezője van… és ő különösen az az alkat, aki azért deklarál dolgokat nagy látványosan, mert az nem igaz.
      Kizsarolt, visszazsarolt, manipulált állapot, tömény hazugság. Nem akarok a közelében lenni.
      És nem tartom kizártnak, hogy frusztrációból, bosszúból ő is azt kívánja, hogy én ne legyek jól. De én jól vagyok, éspedig attól, hogy soha nem hazudtam és nem voltam nemtelen.

      • Okoska, nem neked szóltak ezek a sorok, súlyosan félre is értetted. Nem fogok neked magyarázkodni, nem kell neked mindent tudni, szaglássz csak.
        Semmi nem merült fel, hatóság jelenlétében zajlott minden. Ha bármi aggályod van, nem csak blöff, akkor hajrá, tudod, mi az állampolgári kötelesség.
        Kicsit erős, hogy annyira nem bírjátok elviselni, hogy kimondom az igazat, megcsináltam magam, nem rohadtam le, sportolok, jobb fejek a gyerekeim (ki mit), hogy gyilkossággal vádoltok. Ja de nem, csak “femerültek aggályok”.

  20. Nagyon itt ragadtál, beakadt valami, ugye?
    Szeretnéd, ha foglalkoznék veled, ha képes lennél bennem rossz érzéseket kelteni?
    Megütött a szánalmas, hazug, óvodás dicsekvéseidről szóló mondat a posztban, ugye?

  21. Remekül szórakozom a Bandibácsinéniken, köszönöm nektek.
    Az én fellépésem, hangom, kisugárzásom általában elnémítja őket, de időnként rámugrik egy példány. Helyszín a piac, ahova ritkán járok, így még látásból sem ismerhet Bandibá. Nézegetem a paradicsomot, oldalamon a férjemmel.
    ” Há, csókolom a kiskezit, maga szépség, hát kigyütt eeekőteni a pézt, amit apuka a héten keresett?”
    Még a levegővételnél tartottam, mikor a férjem elrángatott és könyörgött, hogy ne válaszoljak:D

  22. A családom sok tagja Bandi bácsi/néni, én meg a kispárna, akin kipüfölhetik a feszkót. De már nem. Kizártam őket, az egyéb BB-ket pedig egy szemvillanással helyreteszem, ha egyáltalán. Olyan jó ez. Már erős vagyok és ez látszik.

  23. Ekezetem nincs, de volt sok nagybatyam, mind Bandiba. A legszebb diszpeldany gyakran megfordult nalunk, 2 pofara zabalta anyam foztjet, es kozben tele szajjal magyarazta, hogy hogyan is kell ezt _igazandibol_ megfozni, “tudod, Gizikem, a Pista haverom mindig gyemantpengeju uvegvagoval vagja fel hozza a hagymat, attol lesz ropogos”. Hogy anyam miert nem dobta ki, maig rejtely.

  24. Nagyon jó írás!

    A jelenség pedig önmagában is problémás, de lehet, hogy ez a blogbejegyzés azért is lett ennyire jó, mert olyasvalaki írta, aki gyerekkorában is megtapasztalhatta, milyen az, ha magukat mindenben okosnak gondolók mindenben okoskodnak. Azt pedig majdnem mindig hozzáteszik, hogy ők csak jót akarnak. De ne akarjanak! A három gyermekemnek én is jót akarok, és mégis azon dolgozom nap mint nap, hogy ne legyen belőlem Bandi bácsi.

    Ami most jön, az sem kötekedés, csak egy ideje én is gondolkodom rajta. Mármint a pokolba vezető útról, és a mondás eredetéről. Azt tudom, hogy több országban is ismerik, de a Google sem segített abban, hogy megtudjam, pontosan honnan van, ki mondta, vagy, ha népi bölcsesség, akkor hol jegyezték fel először. Lehet, hogy nincs jelentősége, de ahányszor hallom, elgondolkodok rajta…

  25. Igen, a helyzetek hatalmi egyenlőtlenségét úgy lehet letesztelni, ha az ember ugyanazt kipróbálja a másikon is. Tehát visszakritizálni Bandi bácsi lábmunkáját. Volt, hogy idős, tekintélyes főnök megdicsért, milyen csinos vagyok, én pedig visszadicsértem, hogy neki is jól áll ez az ing. Jó érzés volt nagyon.

    • De én nem nézem Bandi bácsit, és nem érzem, hogy bárkinek a játékába bele kéne szólnom, ez a különbség, és ez a lényeg.

      A lábára kellett volna megjegyzést tenni még júniusban, amikor fikázta az enyémet, de elszállt a pillanat.

  26. Most látok különbséget az erőszakosan okoskodás és a másféle okoskodás között. Levelet kaptam az exem Berlinben élő nagynénjétől, akivel 15 éve én tartom a kapcsolatot. Küldtem neki fotót a gyerekekről, írtam pár sort az életünkről, ez már elég rég fordult elő, és nem véletlen. Mindig ő ír magáról, iszonyú magányos, és már nyugdíjas is. Kifejtette egy képeslapnyi szövegben a véleményét a válásról, a gyereknevelésről, az új kapcsolatomról, a munkámról. Nem rosszindulattal, nem beleszólni vágyással, egyszerűen csak megfogalmazott állításokat arról, mit hogy KELL csinálni (ezen nem KELL aggódni, azt meg majd úgyis neki KELL megoldani stb). Mindezt szelíden, és mindenféle önreflexió nélkül, hiszen neki se kutyája, se macskája, se gyereke, se férje, se párkapcsolata nincs! Honnan ez a magabiztosság és szerénytelenség, ha amúgy egy intelligens, jóindulatú emberről beszélünk?

    • Ez egy viselkedési minta: idősebb, tapasztalt nő, akinek a saját élete elszegényedett, “segít”. Fel nem merül, hogy az életek nem univerzálé szerint (mindenkire érvényes, egyféle módon zajlanak, illetve hogy ne ő tudná az univerzálét, amit te nem, hiszen még fiatal és tapasztalatlan vagy, ő “kívülről jobban rálát” (ez a halálom, pedig sokan tényleg nem veszik észre magukat, és megvilágosító lehet egy rádöbbentő mondat).
      A leveledet olvashatta úgy is, hogy tanácsot, megerősítést, visszajelzést kérsz.

      Velem is megtörtént, hogy elmeséltem valakinek pro és kontra egy emberi helyzetemet, érveltem, latolgattam, sok melóm volt benne, világosan láttam, és mégis azonnal elemezni kezdett, hogy biztos azért mesélem, hogy ő segítsen nekem. Még csak nem is ventilláltam, hanem elmeséltem szinte-íróként egy nagyon összetett szituációt.

      De olyan blogolvasó is volt még 2014 körül, aki találkozóra hívott, majd lesből megkócsolt, pedig nem nagyon éreztem, hogy értene az én dolgaimhoz.
      A munka nélküli, lekötetlen kapacitású kócs veszélyes fajta.

      Volt még a Toldyban egy ötgyerekes, nagyon jámbor és szeretetdús kolléganőm, a lányát tanítottam. Juli születése után meglátogatott, és mint ötgyerekes, nekem, a zsenge frisskétgyerekesnek elkezdte mondani, hogy mit hogy kéne gyerekgondozás, háztartás ügyében, mert “ezt így nem lehet, ilyen hektikusan”. Azóta is így csinálom, nekem ez így megy, az én anyaságom az, hogy kávét iszom, közben öt tárgy van a kezemben, csecsemő a hátamon, rohangálok, nem mindig pakolok el mosogatás előtt (sőt), száraz ruhák közé simán teregetek, mindig tudom, merre megyek, ezt lerakom, azt beteszem a mosógépbe. Szuperhatékonynak érzem. Idegesítene másképp. Sajnáltam őt az első döbbenet után, hogy miért oktat ki (pazar reggelivel vártam), mert éreztem, hogy átgondolatlan szokások, szerep foglya. Kersztényéknél gyakori, hogy valamit szerintük egyféle módon kell/szokás/érdemes csinálni, idősebb megosztja a titkot a tanácstalan fiatalabbal (nem csak hitbeli, hanem háziasszonyi, anyasági, érzelmi, szexuális ügyekben is).

      • A poén az, hogy ők (exem apja és testvérei) négyen vannak testvérek, mindannyian valahogy biztosak benne, hogy ők csinálják jól. Nagymama hihetetlen erős asszony volt, masszívan katolikus. Ő kihúzta magát bármilyen szarból, számunkra felfoghatatlan nyomorban nevelt fel négy gyereket úgy, hogy mindegyik életképes felnőtt lett. Én mindig röhögök rajta, hogy ugyanabból a családból hogy lehet négy ilyen különböző ember. A legszebb pedig az, hogy a férjemet egyik se tartja semmire, velem viszont mindegyik szeret beszélgetni, folyton kérdezik, mit lehet segíteni, imádják a gyerekeinket… Már rutinosan pattintom le mindegyiket.

      • Nagyon régi, jó barátnőm változott ebbe az irányba, néhány éve. Megkeményedett, kiüresedett, közönyös lett, olykor rideg. Ő beszél így.
        Nagyon egyedül van, és tényleg azt hiszi, hogy univerzálé szerint működnek a dolgok, pedig ő még fiatal. De valahogy olyan, mintha a hosszas egyedüllét együtt járna a mindenféle reflexiók hiányával – ha nincs szeretetkapcsolat, megtanulható, majd könnyű a körülvevőket valamiRE használni, és egy idő után meg már mindenkit.

      • Pedig a kell, az nem csak kötelező érvényű, parancsszerű, külső kényszerítő jelentéssel bír. Nem kell annyira a szívedre venni: “nincs szükséged rá”, “meg kell sózni”, “ki kell érdemelni”, “be kell vallanom”…

      • Évának: Én arra a fajta kellre gondolok, amikor anyám ellentmondást nem tűrően közli, mi az egyedüli elfogadható és helyes módja valaminek. Nem apróságokról beszélek, hogy a sótlan levest meg kell sózni, hanem élethelyzetekről, problémákról. Sokszor hozzá is teszi: ez így helyes. Csak így és nem máshogy. Ráadásul ha valaki szinte minden mondandóját így adja elő, az kicsit olyan érzést kelt, mintha csupa nagybetűvel és három felkiáltójellel beszélne.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.