ítélet címkéhez tartozó bejegyzések
a furák és én
13
Eljött az idő, hogy a magam számára tisztázzam, hogyan vagyok én a liberális, emberi jogi megközelítésnek az identitáspolitikai részével. Mit gondolok én a másságról, mennyire támogatom a legkisebb kisebbségek emancipációját, beleértve az engem rohadtul irritáló aspergeres figurákat (és íme, nem félek, leírtam!), a kövérségüknek előnyöket követelőket is, valamint a transzokat, akik ügyének afféle népszerűsítő fóruma próbáltam lenni, de csak kikezdtek és felhasználtak…?
Idézem egy korábbi posztból azt a folyamatot, amin átmentem. Én, aki mindig előre, tiszta szívvel, érdek nélkül, másokért cselekedtem, így összegzek:
Mióta evilági lettem, a privát életemben inkább saját javamra figyelek homályos eszmék helyett, amelyeket ki így értelmez, ki úgy, de mindenképpen az én feladatomnak és nem a sajátjának; szerepek és funkciók, amelyekből hamar mások elvárása, dobozba tuszkolás lesz, aztán követelőzés és számon kéregetés, jaaaaaj… sokat mesélhetnék erről. Amióta a blogon is arról beszélek, hogy nekem mitől lett jobb, mázsás teher gördült le rólam. Amióta nem tépelődöm a déemben, hogy talán az ökobio fair trade chiamag is biztos erőszak valakik ellen, amióta nem akarok mindenben egymillió százalékig tudatos, önreflektív, igazságos és hasznos lenni, azóta vagyok jól.
Hogy a mondandóm azért ne regresszió, tehát ne a szokásos kismagyar alterofóbia legyen, annak az a biztosítéka, nem csak spekulálok, hanem nyitott elmével figyelek, árnyaltan gondolkodom, ismerek sok érintettet és olvasom az ezzel kapcsolatos angol nyelvű vitákat, illetve magam is írtam érzékenyítő tartalmakat. És én megtapasztaltam azt is, hogy pont azok vádolnak nőellenességgel, elnyomással, kápósággal, testszégyenítéssel, elitizmussal és kirekesztéssel, akik tőlem tanulták a feminizmust, itt töltötték a napjaikat a blogon. Nem, nem szabad kimondani, hogy le akartak húzni a mocsarukba és irigyek, ez részvétlenség! Meg voltak sértve azon a kínzó, belül már rég létező érzésük miatt, hogy tán ők is elmehetnének edzeni (de elmentek végül, és de, az egészség mégiscsak súlyfüggő, no lám!). Miközben utáltak, pontosan reprodukálták azt, amit nálam figyeltek meg, érvtől edzőcuccon át blogolásig – ellopták a témáimat, szavaimat és ellenem használták fel őket.
De nem vagyok benne biztos, hogy ez a keskeny út létezik-e. Nagyon keskeny. Mert már igazából elegem van az egészből, és a kismagyar “alterofóbokban” is a józan ész szólal meg, ha nem is annyira tudatosak.
Ezek, az alterék nyomik! És azt magyarázgatják az elvi különlegeskedéssel, annak zsarolnak elfogadást.
Nem kedvelem, amikor valaki alapos elvi háttér és általában vett aktivista tevékenység nélkül, csak mert épp úgy alakult az élete, hogy – mondjuk – beleszeretett egy azonos neműbe vagy vegánná vált, hirtelen facebookos aktivista lesz, és másokon is követeli, hogy “legyenek ők is nyitottak”, váljanak aktivistává vagy legalábbis szövetségessé. És tényleg hiszik, hogy ez munka és érzékenyítés és fontos. Ez az egyik oka annak, hogy 2014-ben elidegenedtem a hazai feminizmustól: rám róttak feladatokat, kit-mit kéne nekem elfogadnom, tolnom a blogon, aztán meg korholtak, pont akkor, amikor friss özvegy voltam és két óvodásom volt.
Azok a felvilágosult emberek, akikkel szívesen töltöm az időm, és akik közé magamat is sorolom, azt a minimumot mindenképpen hozzák, hogy nem akarnak normákat erőltetni másokra. Nem veszik elő a feszületet és a fokhagymát, ha megtudják, hogy valaki vállaltan gyermektelen, meleg vagy transz, netán aszexuális, vagy másban leli örömét, mint amit a mainstram romantikus filmekben látunk.
Nagy a szabadság, és legyen is nagy atekintetben, hogy ki hogy éli a magánéletét. Legyen képes mindenki kritikusan feltenni a kérdést: most ezzel, hogy kék a haja/felizgatja a lónyerítés/utálná a saját gyereket, EZÉRT nem vállal, tényleg kinek árt?
Kinek árt az, hogy ő olyan? Miért tolerálom? Miért nem? Normatív vagyok? Ezek alapkérdések azok számára, akik nem hisznek A Rendes Ember Mítoszában. Bővebben…
ezek a szegény beteg emberek
Péterfy-Novák Évának ajánlom
Erre válaszul:
Elterjedt ez a beszédmód is, egészen rémisztő, ahogy értelmes emberek is beszállnak: emberek lebetegezése, okoskodás arról, hogy sajnos, a pszichiátriai betegségek mennyire ártalmasak, kezelni kéne őket, segíteni rajtuk, nem elég őket ignorálni, mert így tönkreteszik a környezetüket, elhitetik a hazugságaikat.
Külön megírtam már a nárcisztikusozás csapdáit és hazugságát:
mi a bajom a nárcisztikusozással
– mert éppen ez a legdivatosabb terminus, amelyet egyszerűen figyelmet keltő, bátor, tehetséges, alkotó emberekre mondanak rá olyanok, akik kevesebb figyelmet kapnak, pedig hiún forgatják hosszítós kamerájú okostelefonjuk előtt az arcukat, hogy aztán kiposztolják kétnaponta, hogy ők milyen szépek, és olyanokra mondják rá a nárcisztikus diagnózist, akik meg nem csinálnak ilyet, csak egyszerűen megnyilvánulnak, állítanak valamit. Ez elég vicces.
Első állítás, elmélet. Ahogy (innentől G. interpretációját idézem) Michel Foucault is megállapította, a mentális diagnózisok legfőbb felhasználási területe a hatalom gyakorlása, és a bulvárnárcizmussal is ez a helyzet – akik veszélyeztetik a rendet, azoknál büntetésre használják, a hatalmasoknál pedig a felelősség elkenésére.
Aztán. Itt van a beszédmód, -pozíció alapvető paradoxona: honnan, de tényleg honnan tudod te, hogy te és akikhez szólsz, akik lájkolnak és veled bólogatnak, mind a “helyes”, egészséges, áldozati, segíteni akaró oldalon álltok?
Túl gyakran hangzik el a pszichiátria terén képzetlen, vulgárdiagnózisokban utazó, hevesen facebookozó nők szájából, hogy az illető (volt férjük, annak új partnere, anyjuk, barátnőjük, kollégájuk) mentálisan beteg, nárcisztikus, paranoid, mániás, borderline, rosszindulatú hazudozó – egyáltalán bárkire rámondják, aki valamiért zavaró a számukra, akinek az igazát vagy igazságát nem hiszik el, nem ismerték meg, és akinek az igazát kényelmetlen volna belátniuk.
Teszik ezt a rámondogatást minden önreflexió nélkül, annak megvizsgálása nélkül, hogy ők maguk mindenestül épek-e, helyes szögből nézik-e a dolgot, nem az érdekeik színezik-e át véletlenül az értelmezésüket. Nem mindenki beteg, akinek nem tetszik a viselkedése, akit sérelmesnek érzékelsz, akivel nem értesz egyet. Lehet, hogy a te érzékeléseddel van gond, ott van a – talán nem betegség, de legalábbis – furcsaság. Lehet, hogy unatkozol, és kritikátlanul rászoktál a közösségi okoskodásra, olcsó véleményhallatásra.
Túl sokszor használják a diagnózist magyarázatként, és nem gondolhatjuk, hogy ez nem bosszú. Hát mindenki pszichopata? És mindenkiről te tudod, milyen és mi baja? A teljes igazságot? Miért van neked erre a fajta hatalmaskodásra szükséged, miközben nem vagy okos, igazságos és nem tiszták a szándékaid? Ti nem hallottatok még arról, hogy végig a történelem során mindazokat, akiknek igazuk volt, akik vállalták az igazság kimondását, ellenálltak a nyomásnak, megnevezték a bűnöket és a bűnösöket, vagy simán csak mások voltak, ugyanígy, lebetegezéssel próbálták elhallgattatni és kirekeszteni?
És te részt veszel ebben a kirekesztősdiben, és magadat jóindulatúnak állítod be… Ahelyett, hogy elismernéd, hogy amit az illető tesz, az egyszerűen neked ártalmas. De nem csak a te szemszöged és érdeked létezik. Nem állsz fölötte attól, nem vagy sem fontosabb, sem hitelesebb attól, hogy azt választottad, hogy nyilvánosan stigmatizálsz egy jót. Sőt, szerintem gyáva vagy.
És a kommentek, amik szárba szöknek: ne szaporodjanak az ilyenek, el kéne különíteni őket, kényszergyógykezelésre velük, zéró tolerancia kell, az írmagját is irtani – íme, ilyen kommenteket ihletett a poszt. Gratulálok.
Még a valódi és ártalmas betegekbe se kéne rúgni, sőt, főleg beléjük nem. Tehát vagy nincs igazad: nem is beteg, akkor minek lebetegezni?, vagy tovább bántod a beteget. Ne mondd, hogy csak segítő szándékkal, mert lehánylak.
Ezek a nők restek azon eltöprengeni, hogy nekik mi a szerepük a történetben, hogyan váltak azzá, akivel szemben az a másik ilyen ártalmas, rosszindulatú, vagy annak tűnik, és miért áll érdekükben az illetőt ilyennek láttatni mások szemében is. Ha ezen elgondolkodnának, akkor minimum hallgatnának.
Van az enyhébb változat, amikor megszálllottnak vagy anorexiásnak, perfekcionistának neveznek valakit, aki például a hidegtűrést gyakorolja, keményen edz vagy böjtöl. Tehát megint a címke jön, és nem azt mondják a bírálók, hogy számukra miért nem vonzó az a gyakorlat (bár még ezt se kérdezte senki), hanem rögtön az ítélet, az álaggodalom: az illető bajban van, mert “szélsőséges”. Nem ám te vagy lusta és konformista ahhoz, hogy felemeld a segged, nem ám a saját bojlertested zavar.
Szóval szerintem róluk, az ítélkező okoskákról árul el valami nagyon szomorút, hogy örökké kényszert éreznek, hogy embereket nyilvánosan véleményezzenek, jóindulattal, szomorúsággal, áldozatisággal álcázva, célozgatva vagy akár a szemükbe is, a leggyakrabban csoportosan, harminc egy ellen, az a szép!
Én ebből nagyon sokat kaptam: egyszer a neves gyásztanácsadó fenminista pszichológus, Révész Renáta Liliána írta ki – kövérségében megsértve, engem nem ismerve, ráadásul diagnózis felállításához képzettség nélkül, rólam –, hogy “szerintem borderline”. Olyan emberek tolakodtak bele vigyorogva és fontoskodva a személyes életembe és írták meg, hogy én ilyen meg olyan vagyok, ez meg amaz motivál és emez és az a problémám, akiket nemhogy nem ismerek, nemhogy semmi közük nem volt és nem is lehetett a történeteimhez, de a nevüket, kilétüket sem vállalták soha. Csak a bebiztosított fölényeskedés tolakszik folyton elém, csakazértis, éveken át: figyellek, tudok rólad, ítélek! Önmagában az is, hogy nem unják. Döbbenet.
És én mégse diagnosztizálok. Nagyon óvatos vagyok az ilyen címkékkel. Ártalmas, problémás, ijesztő, nekem sérelmes, amit művel – de hogy ő beteg? Én azt nem tudhatom, és nem akarok – így sem – bosszút állni rajta. Egyik ismert zaklatóm (és nemcsak az enyém, rárepül ő mindenkire), tavasztündér nevű hírhedetten manipulatív kommentelő tudottan és régóta mentális problémákkal küzd (ő mesélte, identitásnak és áldozatiságnak jó volt). Mégse bántom ezzel. A másiknak, Murinai Angélának csak nehéz az élete, és buta. Ez nem mindegy. De nem dolgom elemezni, egyszerűen hagyja abba.
És igen, tényleg létezik ilyen: valaki, aki sötétből, álnéven lődöz, rosszindulatú, ellenséges, erőszakos dolgokat ír, makacsul az én életemet éli, ezt pedig élvezi, és még ő nevez engem betegnek és hazudozónak. Én viszont nem mondom rá, hogy beteg, mert mit tudom én, lehet, hogy csak ennyire haragszik rám, ennyire zavarja a felkiáltójelem, hogy ilyen ciki stratégiát választ. Vagy emberkísérletet játszik, unalomból. Vagy torz rajongóként éhes a figyelmemre. Én egyet tudok: nem kérem, nem jó, nem igaz, amit űz.
A normalitás, a rendben levő, másnak nem ártó viselkedés sokkal szélesebb és sokfélébb, mint az ilyen címkézők hiszik és sugallják. Szűk látókör azt gondolni, hogy csak az a normális, ahogy te élsz, ami neked kellemes, és amit te tartasz helyesnek (de csakis elméletben, persze, mert a saját normád betartása persze nem megy az életedben).
Az is szép, ha a háta mögött megy a “hát igen, nekem is van egy ilyen ismerősöm/rokonom”, de szemben meg bólogatsz az illetőnek, jelen vagy, hajtod tovább a verklit, nem konfrontálódsz.
Mondd meg neki! Küldd el a picsába! Kerüld el! De ne sunyiskodj!
További probléma a facebook harsánysága, a kommentelők buzgó bólogatása, ahogy “a bántalmazójukra ismernek”: e címkéző beszédmód terjesztésével a posztolók sokaknak biztosítanak aha!-élményt és bátorítják a további ítélkezést, egészen a fenti ijesztő torzságokig, pedig pontosan tudják, legalábbis tudhatnák, hogy a diagnózissal való dobálózás stigmatizál és súlyos károkat okoz.
Az, hogy valakinek sérelmes a viselkedése, az, hogy valaki szerinted nincs rendben, nem jogosít fel arra, hogy címkéket aggass rá.
Az, hogy tönkretesz másokat, ingoványos terület: lehet, hogy védekezik, lehet, hogy neki van igaza, vagy neki is megvan az igazsága, és ha önreflektív és bölcs lennél, megvizsgálnád innen is a történetet.
Komolyan, igazán beteg emberből kevés van. Még az én bántalmazóm sem volt lelki értelemben beteg. Ami vele történt, és történik rengeteg emberrel: krízisben téves megküzdési stratégiát választ, amelyik rossz mintán alapul, szerencsétlen, kétségbeesett, irritáló – de nem beteg. Már csak azért sem beteg, mert az egésznek, mindannyiunk életének a kerete egy olyan torz (kapitalista, urbánus, elidegenedett, hierarchikus, patriarchális) berendezkedés, amelyben nincsenek jó válaszok. Morálisan csak a rendszerkritika és az ellenállás igazolható, de az sem produktív. Termékeny, igazán építő válaszok ebben a berendezkedésben nincsenek. Ne dekontextualizálj, ne tekints el a nagy összefüggésektől, mert nagyon félrevisz.
Tehát akkor:
Hallgass, ha nem tudsz elég részletet.
Ne szállj be ilyen önhelyes, nyanyás “sajnos manapság sokan” csoportos erkölcsösködésbe.
Szakember dolga a diagnózis, ezt mindig tartsd szem előtt.
Ne rekeszd ki azt, akinek problémája van, ilyen álságos “jaj, sajnos, segítségre lenne szüksége” szöveggel, mert túl átlátszó, hogy mennyire szeretnéd te, ha az ellenlábasodat diagnosztizálnák, gyógyszereznék, kezelnék, bezárnák, elhallgattatnák. Te is tudod, milyen állapotban van a hazai mentálisegészség-gondozás és pszichiátria. Ne kívánd ezt senkinek.
Én nem vagyok egészen elnyomott, van mozgásterem, élem az életemet és gáznak tartom a diagnosztizálók tolakodását és fontoskodását, szóval én könnyen vonok vállat, de attól még ez ijesztő és ártalmas, és van, akit ezzel ki lehet nyírni. És ő bizony nem a saját pszichológiájának, hanem a szociálpszichológiának az áldozata.
Ha valakivel személyesen bajod van, mondd és írd meg, konkrétan és privát neki, a szemébe. De csak azt a részt, ami rád tartozik. Ne kezdd rá, hogy te csak segítesz, mert rálátsz az egész emberre, meg hogy miket hallottál, másokkal mit művel. Ne legyen “háttérsztori”, és ne szövetkezz. Csak a saját ügyedben járj el, ne okoskodj, ne fontoskodj. A többi nem tartozik rád, általában nincs is elegendő információd.
Vagy kérj mediációt.
Vagy hagyd békén, és kerüld el.
Vagy tűrd – más meg téged tűr el.
Minden más gáz.
És van ez is:
fény a méhben
A blogomon 2014 februárjában jelent meg a gyermektelenség témája, és ez forradalminak bizonyult. A poszt virálisan elterjedt, termékeny vitát, gondolatokat indított el, és sokakat megvigasztalt, hogy lám, ők nem ufók, amiért nem lett vagy nem lehetett gyerekük. A gyermektelen című posztot én magam nem tudtam volna megírni, mert mélyen meghasonlottam volna attól, hogy a magam legmélyebben megélt döntése, női alkata, életöröme ellen érvelek. Azonban közösségben gondolkodó, másokra is gondoló, intellektuális lény vagyok, a magam horizontján túli látókörrel, így született meg egy vendégposzt (amelynek szerzője már nincs itt).
A poszt arról szólt, hogy nem kötelező gyakorlat gyereket vállalni, az anyaság nem feltétlenül része a női sorsnak, és szabad a döntés. Rengeteg a rossz tapasztalat: ne váljon anyává se véletlenségből, se nyomasztásra senki.
Nagyon helyes. De rögtön egy kicsit árnyalatlan vagy-vaggyá vált: szülés-szívás-többségi igazodás vs. nemszülés-önazonosság-kisebbségi bátorság. Amúgy is figyelem, ahogy mindent kétfelé, két pólusúvá éleznek a közbeszédben. Pedig többnyire nem két, egymást kizáró lehetőség van, hanem skála. Vagy nem is skála (számegyenes), hanem sík, merőleges vonalak. Vagy tér. Gömb!
Gömb vagyok, életet hordozó, és a nőiségem, sőt, talán egész emberségem kapcsán ez a legfontosabb. Bővebben…
az a rengeteg cucc
Az antiminimalista poszt, amelyet úgy vártatok! (Nem is.) Sok kép van benne az életemről. Már nem félek.
Szeretném veletek megosztani az írás közbeni, jelen hangulatot. Hűvös kora reggel van, még alszanak a nép. Bővebben…
mit nevezek nőgyűlöletnek?
Ezt a jelzőt, hogy ő nőgyűlölő, senki nem vállalja, ellentétben más, hasonlóan kínos tartalmú jelzőkkel: sokkal inkább konzervatív vagy radikális, nemzeti érzelmű, a hagyományos értékek híve, még rasszista és antiszemita is valaki, mint nőgyűlölő. Mert ő szereti a nőt, milyen szépek és készségesek is a nők, szívesen fogadja, ha a nő elmosogat és leszopja, hát persze viselkedjen, de mi itt a probléma?
Nem értik, mit jelent a szó, mert reflektálatlanok. Mint ahogy nem ismerik fel sem magukban, sem másokban a mozgatórugókat, és a viselkedésük, ítéleteik hatását sem.
Pedig az ilyen témájú posztok és ügyek alatt már évek óta és főleg a tavalyi #metoo kampányban nagyon markánsan megjelent, hogyan működik, hat és örökítődik át a nőgyűlölet. Bővebben…
nem dolgozik
Ezt a posztot a készülő kiszámolós poszt elé teszem ki, ráhangolásképp, nagyjából azóta is az alsó, csillag alatti kiegészítés érvényes (2019).
(önreflexió) Azon kaptam magam, hogy kispolgár vagyok. Ingerült lettem attól, hogy egyesek itten nem dolgoznak. Nem lesz ennek jó vége. Az ilyen nem rendes ember, ejnye. Mások bezzeg iparkodnak, törik magukat, gyűjtögetnek.
mellébeszélés, áldozathibáztatás
Ma összeszedem, újra és másképp, mi a gond azzal, aki “árnyal”, aki megjegyezné azt azért, hogy vannak olyan nők is, akik, meg hogy ez kölcsönös. Ennek sima formáit bármelyik ismerősödtől hallgathatod, az agresszíven lánglelkű, önsajnáltató, pozícióféltő, stilárisan és világnézetileg egyaránt fejfogós verziója pedig Puzsér Róberthez kötődik. Őket szólítja meg a poszt “te”-je. Igazából nem is hiszem, hogy ne értenétek.
A bejegyzésben sok továbbolvasásra érdemes link van.
Mi a gond azzal, ha az erőszak elkerülésére adsz jóindulatú tanácsot? Ha megmondod, hogyna viselkedjen az áldozat? Ha félted a férfi–nő viszonyt, a szexualitás szabadságát a genderőrülettől, ha boszorkányüldözést emlegetsz és ártatlan férfiak védelmében szólalsz fel? Valószínűleg reflexeket követsz és mások mondatait mondod, nem gondoltad végig a dolgot. Ezért most sorra veszem az összes szokásos hárító szöveget.
Mert ezek azok: hárítások, ellenséges, empátiátlan okoskodások.
https://mno.hu/belfold/publicus-intezet-kozvelemeny-kutatas-a-szexualis-zaklatasi-ugyekrol-2428550
Traumáról, szégyenről, a mindenkinek érzékeny szexualitásról van szó. Ha van benned jó érzés, ilyen témában nem hangoskodsz, nem okoskodsz, nem viccelődsz. És ha tisztán akarsz látni, akkor nem is érzelmi alapon, párás szemmel nyilatkozol, nem leszel megértőbb attól, hogy ez a testvéreddel, barátnőddel történt: tisztában vagy azzal, mi helyes és mi helytelen, és az erőszak, a nyomásgyakorlás helytelen. Valamint egyszerűen, józanul gondolsz az áldozatok érzéseire, és főleg azokra gondolsz. Nem akarsz igazságot tenni, nem is lehet: itt nincs két oldal, egyrészt–másrészt, mert kiszolgáltatott emberek módszeres, hatalmi alapú, önző tárgyiasításáról, megalázásáról, hatalomfitogtatásról van szó.
Emlékezz vissza, milyen megrendült és jó érzésű voltál a veronai buszbaleset idején. Kerested a felelőst, egyértelmű volt, hogy nem oktatod ki a túlélőket és az áldozatok családját, és nem gúnyolódsz rajtuk. A traumát, amiről most szó van, nem a vakvéletlen, a műszaki hiba vagy a természet emberek okozta, hanem emberek, önzőn, leszarva a másikat. Férfiak, saját szabad akaratukból, szinte szórakozásból, azonosulva azzal, egyben meg is erősítve azt, hogy ez így normális, ez csajozás, ez szexualitás.
A szexuális abúzus és zaklatás mint jelenség politikai ügy, gyökerei a rendszerben vannak (hatalom, színházi és munkahelyi hierarchia, patriarchátus, nőgyűlölet, erőszakkultúra), és jól leírható a mechanizmusa, világszerte hasonlóan zajlik. Ezért beszélünk róla a nyilvános térben. Az egyedi esete ugyanakkor érzékeny magánügy. Te a közéleti megszólalás harsányságával gázolsz bele a személyes térbe, mert nem gondolsz az áldozatra.
Nem olyan érdekes a te okosságod. A hangoztatása egyfajta erőszak, semmi köze a demokráciához. Csak az áldozat újratraumatizálására, megszégyenítésére, szorongatására jó az a fajta ítélkezés, ami a kommentekben tömegesen ment. Akkor is az erőszak oldalára állsz az ilyen szövegekkel, ha nem ez a szándékod.
elég lett volna nemet mondani
Nem, nem lett volna elég, és nem is volt elég. Azok is traumatizálódtak, akik nemet mondtak. Mindenképpen megalázó a nyomulás. Minden ajánlat, próbálkozás megalázó, és minden “közeledés”, valójában: nyomásgyakorlás hatalmi alapú, ami nem kölcsönös vonzalmon alapul, lehetőleg egyenrangúak között. A nem-humán szex minden esetben megalázó, emellett az elkövetők bűntudatot is keltenek az áldozatokban, tönkrevágják talán évtizedekre a szexualitásukat. És egy pillanatnyi kételyük, bűntudatuk nincsen, el is felejtik. Ettől durva, ha nem is halálos.
És most kiderült mindez.
zaklatással vádaskodni most divat
Nem, ez nem divat. 1. Nem most keztdődött: sokan évek óta beszélünk róla. Eve Ensler ios, ISIS túlélők, afrikai csonkított nők és mások is. Most megváltozott a közhangulat, és ennek jele, hogy Amerikában egy nagy hatalmú, mozdíthatatlannak vélt potentát is belebukott. Elkezdtek az emberek érzékenyedni. Van fogadókészség, kevésbé kínos vállani a történetet. Ezért most kerülnek elő az esetek. Sok-sok történet van még. És sok olyan, amelyet soha nem mondanak el nyilvánosan, akik átélték, de a szégyenek mindenképp oldódnak e közhangulat eredményeképp. A felismerés: nem csak én éltem át ezt, sok-sok áldozat és elkövető van, gyógyító.
2. Ami rendkívül sunyi ebben az odavetett mondatban, az az, hogy sugallja, hogy ezt csak úgy mondják, igazából nem is volt zaklatás, vagy valamire felhasználják a vádat. Hogy ilyesmi amúgy nem történt, vagy nem ez történt, ez csak most van zaklatásnak beállítva. Érdekes, hogy miért pont nekik nem hiszel.
csak most mondják, hogy zaklatás, akkor benne voltak
Nem mondtak semmit. Lehet, hiogy benne voltak, de (lásd fent) 1. a kezdeménye3zés mindenképp megalázó, 2-. traumatizálódtak, 3. elég szomorú, az erőszakos rendszerbe illő, hogy ilyen próbálkozás egyáltalán megtörténhet.
pitiáner ügyek, magánügy, unalmas
Az igazi, nagy baj az erőszakos kontextussal és a hatalmi visszaéléssel van, és az politika, nem magánügy. Nők tömegeinek rombolja le az önbizalmát és egészséges szexualitását az ilyen élmény, amelyből sokan sorozatosan szereznek újakat. Néha munkahelyről kell elmenniük, vagy szankciókat kapnak ilyenek miatt. A társadalmi működésmód az, ami súlyos és felszámolandó.
mindenkit megvádolnak, boszorkányüldözés zajlik, bárkit ki lehet ezzel csinálni
Azt akarod mondani, a vádlók hazudnak? Mutass rá, és érvelj: ki hazudik, miért hazudna, miben hazudik? A boszorkányüldözés szó jelentése: alaptalan, koncepciós, hergelt, gyűálöletalapú, mindenestül hamis hadjárat személyek ellen. Egyetlen esetben sem hamisak a vádak, az elkövetők, Weinsteintől Martonon Kerényiig el is ismerték a tetteiket. Nem igaz, hogy bárkit ki lehet csinálni. Nem igaz, hogy bemondásra megy. Aki nem csinált ilyet, azt nem lehet. Épp az elkövetők bújhatnak meg tömegesen amögött, hogy haj, régen volt, ki emlékszik, nem is bizonyítható.
Sárosdi és Schilling művészi teljesítménye gyenge, ezzel akarnak feltűnni, a Lúzerben Sárosdi meztelenül veri két férfi farkát
A darab PONTOSAN arról a hatalmi visszaélésről szól, azt mutatja be, amin ellen Séárosdi Lilla magánszemélyként is kiállt. Olvass, és járj színházba! Ne most legyél nagy szakértő, hogy megnéztél egy pár percet videón egy előadásból. Ezek az írások segíthetnek a darab értelmezésében:
http://szinhaz.net/2015/04/12/herczog-noemi-ujszemelyesseg/
http://www.revizoronline.com/hu/cikk/5248/schilling-arpad-es-kretakor-luzer-a-remeny-szinhaza-trafo/
http://www.origo.hu/kultura/20150324-meztelenre-vetkozott-a-rendezo-a-szinpadon.html
http://www.jelenkor.net/visszhang/393/csehov-vagy-luzer
http://szinhaz.net/2015/04/12/nyilvanos-ketsegbeeses/
http://www.origo.hu/kultura/20150402-interju-schilling-arpad-szinhazcsinaloval.html
a nagy liberális elit most egymás torkának esik, hahaha, korábban mekkora haverok voltak
A “baloldali” kulturális elit akkora, hogy ez az állítás értelmetlen. Hogy egységes és világnézeti alapon összetartó volna, az csak a nagyon távoliak és tájékozatlanok, általában a színházba nem járók gondolják így. Lehetnek és vannak is a széles és sokféle “balos” (értsd: nem jobbos) értelmiségen belül ellentétek, neheztelések. Ebben az ügyben semmilyen pozícióharc, érdek, karaktergyilkosság nem volt (Kerényiében sokkal inkább). És korábbi kötődés sem volt. Schilling is, Sárosdi Lilla is független és alternatív alkotók, két művészi generációval fiatalabbak Martonnál. Soha nem volt a Vígszínházzal semmilyen kapcsolata egyiküknek sem (Marton az abúzussal tett róla, hogy Lillának ne legyen), általában a kőszínházakhoz sem, és egyéb módon sem voltak haverok.
Nehéz elhinni, hogy ilyen egyszerű valami, nagyon rászoktunk a rejtett mozgatórugók keresésére, de Sárosdi Lilla vallomása pontosan az, ami.
Sárosdi és Schilling érdeke ez a botrány, meg akarták szerezni a Vígszínházat
Aki ismeri a fővárosi színházi viszonyokat, nem mondhat ilyet. Schilling generációja legnagyobbja, teljesen más ízlésű kör ikonja, mint amilyen a Vígszínház (lásd a poszt végén). Sosem voltak kőszínházi ambíciói. Jelenleg nem is rendez Magyarországon.
miért most áll elő, miért nem akkor szólt, húszéves ügyeket elővenni…?
Minden esetben, amikor az áldozat viselkedéséről beszélsz, amikor azt részletezed, bírálod, hárítod azt, hogy az elkövetőről legyen szó. Vagyis áldozathibáztatsz és csökkenteni próbálod az elkövető felelősségét. Itt is volt egy bájos komment: akkor kell felelősségre vonni, az áldozat vonszolja ki a fényre az elkövetőt, éspedig azonnal, az abúzus után. A komment írója (férfi) nagystílűen elfeledkezik a nemi és pozícióbeli hatalmi különbségről, az elkövető magabiztos, védett állapotáról, vagyis arról a lényegi mozzanatról, amiért az áldozatok törvényszerűen hallgatnak.
Nagy a nyomás: nehogy utólag lehessen valami ügy, elmúlt, kész, ugye élvezted te is. Nem, nem élvezték, és akármikor szóvá tehetik. A szüleink visszaéléseit sem értjük gyerekként, és amikor már értjük, akkor sem merjük azonnal szóvá tenni, kiállni ellene, beszélgetni róla.
Mi lenne, ha azt javasolnánk: az elkövető tudatosítsa, mit csinál, és ne csinálja, ha pedig csinálta, hagyjon fel vele, és kérjen bocsánatot? Ha közszereplő, híres ember, akkor meg pláne legyen ezen a téren támadhatatlan, ne éljen vissza a hatalmával, ne tegye gusztustalan, erőalapú, feleség elől titkolt játszmává a szexualitását, és ez az ő felelőssége és érdeke.
Vajon miért tekintitek ilyen sokan az erőszakot, a nemi erőszakot adottnak, vákltoztathatatlannak? Mindig is volt, mindig is lesz, sójhaj, vigyázzanak a nők, vigyázzon a gyerekére a szülő. Pedig ha megváltozik a kontextus, ha a társadalom nagyon elítéli a nyomakodást és a másik használatát, ha botrány lehet az ilyen próbálkozásból, ha rámehet a karriered is nők fogdosására, majd nem csinálod. Ez zajlik most.
Azért most zajlik, mert most lett olyan a közbeszéd, most tört át a gát, most erősödött meg a nők érdekképviselete és tudatossága, hogy már nem mindegyikük retteg elmondani, ami történt. Az amerikai botrány felbátorította a sok éven át hallgató, emlékeiket temetni-feledni próbáló áldozatokat, és felhozta az ő történeteiket is. A bostoni pedofil papok történetei, az illegális egyházi örökbeadások is később derültek ki. A már megerősödött emberek álltak ki a titkaikkal, olyanok, akik a múltjukat feldolgozták, volt távlatuk, ahonnan meg tudták ítélni ezeket az eseményeket, és már erőt éreztek magukban a kiállásra. Mi olyan furcsa ezen? Nem most lett bűn. Akkor is bűn volt. Nagy erőkkel próbálták elkenni.
büntetőjogilag nem lehet bizonyítani, mi értelme ennek, elévült
Nem. Nem is próbálta meg senki. A köz ítélete egy másfajta szankció, talán súlyosabb is. Messzire mentek az elkövetők, tudták ők is, hogy az ilyesmit elítéli a társadalom. Kockázatot vállaltak, belebuktak, és akik tömegesen csinálták, azok lejáratták magukat.
ártatlanság vélelme
Ez a büntetőjog fogalma, intézmények és az igazságszolgáltatásra kötelező, a közvéleményre, a sajtóra és az egyszeri emberre nem. Mivel nincs jogi eljárás, nincs bizonyítás sem, ezért nincs értelme a fogalomnak, hiszen soha nem válik bizonyítottá a cselekedet. Ugyanakkor elég, ha az elkövető elismeri a tettet – és elismerte. Ráadásul az elkövetők szándékosan úgy követtélk el az abúzust, hogy ne lehessen később bizonyítani, ne maradjon nyom, hiszen ők is tudták: tilosban járnak.
pár hétig beszélnek róla, aztán elül
Dehogy is. Ne projektáld a saját pletykaigényedet és katasztrófaturistáskodásodat. Minden megváltozott. Ez nem felszínes történet, hanem fordulópont.
Ugyanígy kezdtünk beszélni a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakokról egyszer csak, évtizedekkel később, kutatni és tárdsadalmilag feldolgozni a témát. Sokkal később: amikor eljött az idő, amikor olyan lett a közbeszéd, vagy történt valami durva eset, lelepleződés. Egyszer csak megtörtént. Gyakran egy bátor hang indítja el ezeket a diskurzusokat.
Mi lesz?
Először is, zaklatás, hatalommal való visszaélés ügyében a közvélemény táéjékozottabb és érzékenyebb lesz. Sok-sok ember gondolkodott ezen a témán, kapott információkat és szempontokat a médiából. Az áldozatok is olvasták mindezt, és ez a feldolgozási folyamatot, a gyógyulást segíti. Nem az emlékek lomtárában marad. Elkövetők esetében a változás első feltétele a szembesülés, az, hogy nem hallgatunk, nem maszatolja tovább sneki. Kimondani: mi is történt? megtörtént.
A másik, hogy az elkövetők és a hasonlóra hajlamosak meg fogják gondolni kétszer is, megéri-e egy kis hetyegés, egópolír. Nem fogják akarni, hogy lenullázódjon a karrier, az életmű.* Kicsit én is sajnálom Martont: nagy részt vitt el a balhéból ahhoz képest, ahányakról még mindig hallgatnak.
Két etikus választásod van, ha nem akarod az erőszakot támogatni.
- Kifejezed a szolidaritásodat, elítéled az erőszakot. És ennyi. Nincs de, és minden további duma de volna. Nincs betiltás, nincs elnémítás, Puzsér teátrális, önérdekvédő, agresszív műbalhéja szánalmas. Gondolj bele, mit éreznek az áldozatok, és ennek megfelelően szólalj meg. Ne árnyalj, ne okoskodj, ne legyél jólértesült sem. Emelt szinten kétely nélkül elhiszed, amit az áldozat mond, és arra vagy kíváncsi, ő mit érez, ő mit igényel, valamint cselekszel is: olvasol a témában, elmész ilyen beszélgetésekre, támogatod az általad ismert áldozatokat.
- Nem mondasz semmit, nem állsz ki. Ez is érthető. Mert nem akarod elhinni, hogy ilyen megtörténhet, igen, nehéz elhinni. Mert egy haverodat vádolják, mert magad is ilyet, ilyesmit követtél el vagy normálisnak tartottad, és meg vagy döbbenve, hogy nem vagy jó ember, hogy ez erőszaknak, abúzusnak számít, és ennyire fájdalmas és káros a nőknek. Gondolj, amit akarsz, de ne okádd bele a térbe. Dolgozd fel, szokd meg a gondolatot, értesülj arról, amit tudtál is: a nőknek ez szar volt.
A legjobb cikk a témában Kempf Zitáé. Sokat és előnyére változott az nlc a bojkottunk és annak oka, a Joós István-hájpolás óta…
A Mérce pedig Puzsér hőbörgésére reagál:
https://merce.hu/2017/11/21/puzser-robert-online-lincselese-es-az-artatlansag-velelme/
* Úgy is, mint kritikus”feleség”, majd önjogon is megszállott színházjáró bő tíz éven át, épp Marton erős éveiben, a fővárosi nagyobb színházak bemutatóit mintegy 80 százalékban láttam. Ekként mondom, hogy egészen elképesztő, milyen arrogánsan okoskodnak most tájékozatlan emberek a színházról. Nem járnak előadásokra, csak hiedelmeik, babonáik, félinformációik vannak e témában is. Budapesten több tucat társulat és tucatnyi fontos kőszínház van. Az az állítás, hogy Marton volt a balliberális értelmiség kedvence, semmit sem számít a művészi nívó és az esztétikai élmény tekintetében. A minőség értékelésekor nem volt szerepe annak, ki hogyan helyezkedett, ki kinek a haverja. Már csak azért sem, mert – senki ne bántódjon meg – nem-jobbosnak lenni a magas kultúrában az említésre sem méltó minimum, nem pedig pozitív előjelű valami és főleg nem érdekkör. Erről már írtam, hogy a nagy íróink között sincs revizionista, múltba révedő: a konzervatív világnézet nem váltható veszteség nélkül művészi nívóra. Mindig az újító, a progresszív, a merész, az Európára tekintő, a nem-“hagyományőrző”, a morálisan nem pánikoló alkotó válik maradandóbbá. Van egy-két jobbos komoly színész, közelmúltbeli, megérdemelten Kossuth-díjas, de alapvetően hüledezünk Dörner Györgyön és társain, közszereplői teljesítményén, világnézetén és pályáján is, és azokon is, akik őket méltatják politikai alapon. Semmit nem értenek a színházhoz.
Lehetett tehát Marton kellemes ember, jó tanár, ügyes rendező, jó pozíciójú, de a nézőt a rendezés meg a színészi játék érdekli, és e téren a nagy élmények nem hozzá és nem is a színházához kötődtek. Persze jellemző, hogy a csak tévét nézők ezeket a “köröket” afféle heti hetes féle, korrupt, Demszkytől Alföldin keresztül Sorosig ívelő, egymást fedező, összetartó, nagyrészt zsidó és meleg haveri körnek gondolják frusztrációjukban. Márpedig én balos is, liberális is vagyok, és nem ezen az alapon, hanem műveltségi alapon, száz meg száz könyv, színdarab után osztom ki az értékelésemet. Világnézetem nem köt és nem kötelez, kifejezetten és régóta hányok például Aczél Endrétől, Verebestől.
Marton tehát sosem számított a kőszínházi nívó csúcsának, mert nem volt újító, se korszellemet sikeresen meghonosító rendező vagy vezető, és akkor finom voltam. A Víg a nagy nevét a hetvenes éveknek, Latinovitsnak, Ruttkainak, Horvainak, Várkonyinak köszönheti, pont Martonnal csak kasszasikerek jöttek, művészi szintenmaradás vagy erősödés nem. Az én aktív színházba járásom idején a vígbeli előadások gyengének számítottak, nem emlékszem maradandó értékű produkcióra. A kőszínházi nívó csúcsa a kilencvenes és a kétezres évek fővárosi színházi életében a Katona, később az Alföldi vezette Nemzeti, majd fokozódó mértékben és a társulat méretéhez képest az Örkény, az alternatívé pedig a Krétakör.
hogyan lettem nemzetközi botrány
Lelkes Villő (tavasztündér nickkel egykori hatalmas rajongó és fontoskodó) egyik korai geciskedése
Mert azóta itt tart, álnéven. Ömlik belőle a gyűlölködő mocsok. Nagyon fáj neki a teste, az öregedés, a magány, az, hogy nem ért el semmit, és ezért fáj neki az én eredményeim, bátorságom, saját utam.
“idővel lesz belőle komolyabb vállalkozás” :DDDD, nem lett. de ezen kívül is… mennyi aljas rosszindulat.
Szombaton, amint baráti családdal sétálunk a Harangvölgyben, mely kétségkívül legszebb lokációja szűkebb pátriárkámnak*, tündérleányom felnyűgösködik, hogy ő fáradt gyalogolni, majd ugyanazzal a lendülettel lefekszik a lejtő merőlegeseként, és nyúlt testtel lehengeredik a mélybe.
Életem, csak vigyázz a hóvirágra, hát még a leánykökörcsinre! Azokat, már elnyílóban, akartuk még lefotózni. A leánykökörcsin extrém védett, eszmei értéke százezer, nagyon ritka, és itt olyan a mikroklíma és a talaj, hogy kósza, szakadár virágból polgárjogi mozgalommá nőtt. Bővebben…
kevesebb kilincset fogott, mint
Én kiírnám, én olyan vagyok! Az eufémizmus és az elhallgatás nagyobb stílushiba tud lenni, mint a “csúnya” szó, meg hát ezt amúgy sem én mondom, én ilyet nem mondok senkire, mert ez nagyon gáz, érvnek meg értelmezhetetlen is. Ennek nem a szóhasználata az ocsmány, hanem a sugallata, az értékrend, amelyben fogant.
De ha én ezt címben leírom, a kereső algoritmusaiból következően beözönlik ide találatként egy olyan mentalitás, amelyikkel én nem szeretnék találkozni. Általában sem szeretem a keresőből érkezőket. Mindig abból van a félreértés és kultúrsokk, ha valaki véletlenül jön, és nem pont ezt a blogot akarja olvasni. Bővebben…
sztereotípiák, amelyek úgy vannak
Be sokszor cáfoltuk, nyugtattunk meg mindenkit (egymást), hogy nem is! Hogy ne féljen és ne higgye!
Az (ön)nyugtatás szép sport. Azért kell minket (magunkat) megnyugtatni, mert félünk. Mindenki fél. Azonban szembenézni a puszta, illúziótlan, olykor kicsinyes valósággal, az még jobb. Úgy értem, intellektuálisan izgalmasabb. Így negyven körül meg elengedhetetlen is.
A bejegyzés, mint azt a figyelmes olvasó észrevenné jelölés nélkül is, a tézis (sztereotípia)–antitézis (megnyugtató cáfolat)–szintézis (nettó valóság) logikájára épül. Bővebben…
egyben rádzúdítja
gerleéva, amint “nem bírja a véleményt”
pedig csak azt kérdezi: minek egymást direkt bántani?
Ma a szeretteid cikis húzásaira mutatok rá.
Azt hitted, minden oké, elfogadnak, lehetsz, amilyen vagy, amúgy is épp kijöttél abból, hogy gáznak érezd magad. Aztán egyszer csak egyben felemlegetnek mindent, mert ők “eddig nem akartak szólni”. Ez a manőver nagyon gyakori, és fontos, hogy átlássuk, vagy legalábbis legyenek szempontjaink a kezeléséhez.
Nagyon meg lehet döbbenni. Bővebben…
“mindenki szembemegy az autópályán”
Ennek a netes-kollokviális, kissé cikissé koptatott, vicc-eredetű idiómának van egy változata is, a “persze, mindenki hülye, csak te vagy a helikopter”.
És én most mindkét formát megkaptam a Dühösektől. Bővebben…
asztalverők
Én aztán jogvédek és kiállok. Tényleg. És nem csak érvelek meg lájkolok. Ráállok a kerekesszékes piktogramra a parkolóban, és nem tud mit csinálni az életerős terepjárós.
És mélyen hiszek abban, írtam is ilyeneket, hogy aki elnyomott, annak ab ovo van igaza, mindenképpen igaza, akkor is, ha kiabál, és akkor nem őt elemezzük.
Csakhogy ez a nézőpont és beszédmód nem használható teljes bloggerségünkben, és életünk minden helyzetében sem. S aki akkor használja, amikor neki jól jön (mert ő az elnyomott, és akkor rá lehet pirítani akárkire), az el van tévedve. Bővebben…
skála és mozaik
megint kiraktak a mandinerre
Ez még egy istenfene és rákcsapása, ez a leegyszerűsítő gondolkodás. Ha ebből ki tudnánk jönni!
Az ítéleteink, ez az első terület.
Ahogy úgy odavágják: valaki vagy fiatal, aki előtt még ott az élet, vagy neki már mindegy, és akkor a kutyának se kell.
Az ember még elhiszi. 🙂
Vagy kell a férfiaknak, mert “csinos”, vagy nem.
Liberális vagy konzervatív, kész, ez a kettő van.
A férj vagy bántalmazó, vagy “rendes” (és akkor aztán minden oké).
Megcsal, vagy hűséges, és ennyire lehet leegyszerűsíteni a házasság értékelését.
Jól keres, vagy nem.
A pop art egy lufi, bezzeg a reneszánsz festészet, az szép.
Szép a nő, vagy csúnya.
Lóg a melle, vagy nem.
Kicsi a melle vagy nagy. Bővebben…
a normalitás köre
Szóval ez tényleg létezik, még mindig meghökkenek: emberek, akik öntudatlanul vagy nagyon is büszkén úgy azonosítják magukat, hogy ők a normálisak. Vagyis, ahogy ők élnek, az a helyes, úgy kéne mindenkinek, és akkor mennyivel jobb hely volna a világ.
Hümmögök.
E gőgös mentalitás megnyilvánulásait meglepve tapasztalom újra meg újra. Nem tudom megszokni a meg nem szenvedők fölényét. Azokét, akiknek van idejük kötözködni, ítélni, részleteken fennakadni, megsértődni és önigazolni. És azt, hogy nem a lényegről beszélünk, hanem hülyeségeken rugózunk. Kiemelkedően értelmes, sok tekintetben alter emberek is.
Nem azt mondja, hogy “én középosztálybeli és iskolázott vagyok, meg még rendezett öltözékű is, aki négyszer evett húsételt ezen a héten, és ágyban alszik, és ezért nekem, sok más emberrel ellentétben módom nyílik arra, hogy felvegyenek egy jól fizető munkahelyre”, vagy “volt olyan szerencsém, hogy apukám vett nekem egy kocsit”, hanem valami olyasmit, hogy “ez így helyes, így normális, mások miért nem…?”. És azt gondolja, ő döntött úgy, hogy úgy élhet, ő a szorgalmas, ő küzdött meg érte. Vagyis, erénynek gondolja azt, ami előny, beleszületés. Őt tiszta és átlátszó levegőként veszi körül az, ami másnak elérhetetlen, és aztán arra a másvalakire sújt le az érveivel, hogy de hát milyen szép, becsületes létezésmód is a rendszeres munka és jövedelem, és milyen praktikus és kényelmes az autó, ti kis butusok…!
Vagy épp arra, aki elvi okokból vagy egyéni körülményeiből, hajlamaiból adódóan másképp él, mint szokás.
Van, akinek lehetne autója vagy napi három étkezése, és mégis úgy döntök 🙂 , hogy én nem. És akkor is meg van kérdőjelezve és szólva. Összecsúszik az, hogy úgy szokás, azzal, hogy az a helyes. Nem lehet biciklis prájdom, sem ketogén identitásom, mert én szélsőséges vagyok.
Ez a többség gőgje, ez Normálisék fölénye. (Itt a blog legolvasottabb, egyébként irodalmi posztja vagyon linkelve.)
Én mindig tudtam, sejtettem, éltem, hogy jó, hát hivatalosan azt mondjuk, hogy ez így van, de tudjuk ám mindannyian, hogy nem úgy van.
Az alma nem piros. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 