az élet értelmei

Anyák napján, egy héttel ezelőtt nem írtam szépet az anyaságról. Ma születésnapom van, ma írok róla. Tegnap voltam anyukámnál, ő már nem tartja számon.

Kötődő-hordozó netes közegből érkeztem ide: olyan anyák között, által váltam igazságkimondó bloggerré, akik elkötelezetten voltak jekánák, viszont romokban volt a házasságuk, és ők maguk is. Nehéz volt szétszálazni, mi az ok: a szerep? az anyaság? a saját tévedéseik? Mindenkit felfal az anyaság? Mindenki frusztrált lesz a kisgyerekes helyzetben a férjével? Vagy nem vagyunk anyámnak valók, csak azt hittük? És miért hittük azt?

Még én is belefutottam az egyenlőtlenségbe, a frusztrációba a világ legemelkedettebb, szerető, őszinte férjével.

Ez a csakazolvassa alapja: a saját szülőségem, azok a sugárzó, dundi csecsemős évek, a kételyekkel, és a mondandóm a saját és a többi anya párkapcsolatáról. Amikor a blogot írni kezdtem, még szoptattam a most nyolcéves Dávidot (még fél évig, egész pontosan). A korai posztokban derűsen és ironikusan számoltam be a háromgyerekes, kaotikus, hordozós mindennapokról, arról is, hogy milyen rendet tartani, mennyire kreatívak, milyen sajátos itt a hangulathova utazunk és hogyan szökök meg futni, szusszanni, de megjelent utópisztikus poszt is az egészséges munkamegosztásról, már János halála után.

A csakazolvassa 2014 februárjában vált végképp azzá a hellyé, ahol ki lehet mondani, hogy nem kötelező szülni. Pontosabban, hogy te is létezel, számítasz, és nincs szégyellnivalód, te, aki ép, értelmes nőként nem akarsz gyereket. Ez döntés, nem is ritka, nincs vele baj. A gyermektelen című posztot ezernél többen osztották meg, félmillióan olvasták és nyolcszázhúsz komment született.

Abban a posztban és a kommentekben senki nem kérdőjelezte meg azokat a nőket és a döntésüket, akik szülni akartak és szültek. “Mi”, itteni anyák, nem kerültünk célkeresztbe, mert nem mi ítélkeztünk és bezzegeltünk, nem éreztük a mégoly indulatos kommenteket olvasva sem, hogy minket bántatnának, a döntésünket helytelenítenék. Nem mi kapunk a társadalomtól, hanem ők, a tudatos gyermektelenek.

Az olvasók felitták a tartalmat – tehát mostantól ezt is lehet. Micsoda tabutlan szabadság! Ott voltak közöttük azok, akik úgy nem akartak – nem akarnak azóta sem – szülni, hogy soha a közelében nem voltak olyan élethelyzetnek, amelyben ez felelősen felmerülhetett volna. Nem jött össze. Itt már súroljuk az önigazolást. A “nem baj, hogy így alakult” korrekt, a harsánykodás (“nem is kéne, sosem akartam!”) nem. Őszintén azokat becsülöm, akik bevallják, hogy azért jó lett volna, lehetett volna. Meg azokat, akik valóban nem akarnak, nem akartak sose gyereket a hivatásuk, az értékrendjük, a traumáik miatt, vagy egyszerűen más fontosabb. Gyanakodva figyelem viszont azokat, akik a fájdalmaikat fedezik el azzal, hogy beállnak a tudatos gyermektelen csoportba, miközben csak a rosszul alakuló kapcsolataik, életútjuk vagy egészségük miatt nem szültek. Azért gyanúsak, mert nem őszinték.

Egy kemény mag, a már emlegetett lelopó-megerőszakoló-hátbatámadók később, máshol előálltak egy olyan verzióval, amelyet a kudarcaik ihlettek: szülni mindenestül tévút, rabigába dönt, nem tudod visszacsinálni. Onnantól nincs munka, lehetőség, élet, a tested is szétmegy, véged. Tanulj a mi hibánkból: az anyaság nem magasztos, ez csak a társadalom és a politika érdekalapú bülbülszava, meg pasifogó technika. Ne hallgass az “ordító méhedre”, az anyaság révén a társadalom kihasznál, megfojt, buta vagy, ha engedsz az elvárásoknak. Ne szüljön senki, nősztrájk van.

A bibi csak az, hogy ők viszont már szültek. Önkritikusnak, szembenézősnek tűnt a dolog, de azért nem lehetett nem érezni, hogy “kolonc vagytok a nyakamon, a saját életemet élném inkább nélkületek”. “De persze szeretem őket.” És más anya, a nagy ellenség (én) sűrű, aggodalmas minősítgetése: kukucskálás-barátkozás után vádaskodás, üzengetés, kavarás, belemagyarázás, taglalás. Ja, és sisterhood, majd elfelejtettem.

Nem jött be az élet, nem találták a helyüket, és ezt rá kellett fogni a patriarchális elvárásokra. Olyan könnyű elhinni, ha nem tartasz sehol, hogy a kölkök nélkül bezzeg már hol tartanék, én annyira tehetséges vagyok. Biztos?

Nem a saját anyaságukat vizsgálták felül, hanem másoknak osztogatták a tanácsokat, jellemzően durva, álvagány szavakkal.

Lobster is ide tartozik, csak mondjuk ő tényleg nem szült, és tart is valahol. Egy többgyerekes anyától ez eléggé másképp hangzik. Spirituális bántalmazás megkérdőjelezni, hogy jól tette-e, hogy szült.

Nem tette jól amúgy, de sok mást sem, és a sok más igen keserűvé tette. Viszont azok a gyerekek megvannak, és tudnak olvasni.

A legdurvább, hogy az egyik gyerek meghalt, és a hangadó pár nappal utána bejelentkezett, és leszögezte, hogy azt azért fenntartja, hogy nem kéne szülni.

(Kicsit kevésbé durva, hogy nekiesik Lippai Mariannának. /A bibi csak az, hogy Lippai Mariannának bejött a blogolás és a webshop./ Mindenki gyanús, aki sajnálja, hogy nem szült, aki rajong a gyerekéért, aki szereti a szülésélményt vagy a kisgyerekkort. Milyen megvezetett, buta, korlátolt! Vagy privilegizált.)

Most elmondom, amit az anyaságról, a vállalásról és a kételyekről gondolok, 2018 májusában.

Jól vagyok, ettől és ekkor vannak jól a gyerekeim. Enélkül nem megy. Érzik, tudják, hogy örülök nekik, fontosak nekem. Teljes az életem, és ennek nem ellenségei, hanem részei ők. Sokat vagyok velük, miközben nem forgok tudatilag körülöttük.

Nem volt felelőtlen, gyerekeit leszaró partnerem soha. Felelősen viselkedtek, míg éltek. Ez fontos különbség sokakkal, és nekik nehezebb, elismerem.

Semmiféle önelégültség nincs bennem, küszködöm a mindennapokkal. De nem játszom műanyag szerepet, és nem hagyom, hogy ne lehessünk szabadok és őszinték.

Mostanában harmónia van, őszinte öröm, bizalom. És kupi. Repesek, ha rájuk nézek, érdekelnek a dolgaik, szívesen vagyok velük. Nem volt ez mindig így, volt, hogy menekültem a nyűgös teendők elől, letudtam, csak épphogy voltam jelen, belső zűrök, fájdalmak, kiégettség miatt. Látok most ilyen anyát, elgondolkodtató. Nem ítélek. De soha nem hibáztattam a gyerekeket (vagy a szülést, a létezésüket), teljes mértékig vállaltam a felelősségemet. Nem ők voltak az ok.

Az iskolának, a világnak, a szüleimnek, sokaknak van bajuk velem. Megtanultam ezzzel nem törődni. Nem standardizálható a családunk működése, másképp alakult, máshogy élünk. Az eredmény számít.

Egyedül csinálom, Balázs segít néha, Szent Erzsébeték gyakran, illetve, egyre kölcsönösebben, a szülőtársakkal segítjük egymást.

Mindhármat akartam, és egy perc kételyem nem volt.

Az élet önérték. Valamivel biztosan jobb szülő vagyok, mint az enyéim voltak – és még én is milyen teljessé tudtam válni! Erre gondolok. A kislányom, például, nem szégyenkező, nem utálja a testét, felszabadult és öntudatos. A nagyfiamat is basztatták, de nem ment tönkre bele, megállta a helyét. Az idő igaz…

A fa, családfa nem rossz metafora: ágak nőnek, elágazunk – vagy vége a botnak. Az a tanítás, értékrend, genetika, könyvtár, amely Tamásé, Jánosé és az enyém, jobb, hogy folytatódik, mint ha vége volna.

Szülni nem csak szerep, elvárás: igenis létezik erős, belső hang a nőkben, amely szülésre szólítja fel őket, és igenis van következménye annak, ha nem engeded szólni, nem szólhat vagy lefojtják.

Azért vagyok, lettem erős anyatudatú szülő, mert a szüléseim kevéssé voltak traumatikusak, és engedtük a biológiát érvényesülni, ebben tudatosak voltunk, majd ösztönössé váltunk. Ritkán emlegetjük ezt az oldalt, de az anyában, sőt, az apában is változásokat okoz a testközelség, a kötődés, biológiai, lelki és tudati téren is. Jobb szülővé teszi.

Nem tudom csapdának, patriarchális rabságnak tekinteni a kötődő nevelést. Túlkapásait, külsődleges, visszaélős jelenségeit elutasítom. Ami itt a nagy rákfene, az nem a “hordozós, öt éves korig szoptatós” “divat”, hanem az elidegenítő, sírni hagyós, tápszeres, régi vonal. Azt nyögjük mindannyian. Reméljük, vége lesz.

Ép érzelmi világú, teljességre törekvő, nem infantilis, nem előnytelen helyzetű ember, ha van szeretett, hasonló társa, tipikusan akar gyereket, és nem csak szerepből meg elvárásra.

Igenis érték, többlet a gyereket vállalni, akarni, végigcsinálni, mint elutasítani. Azt is felneveli a szülőség, aki eleinte nem akarja. Ezen kell dolgozni, ha nehéz, nem dühöngeni. És segíteni más anyáknak, ítélkezés nélkül.

A tudatos gyermektelenség érvényes döntés, a nem tudatos, az “úgy alakult” sajnálatos; a megmagyarázott “tudatos” pedig nagyon szomorú önhazugság.

Soha nem képzeltem el, milyen életem volna gyerek nélkül, talán mert biztosan tudom: sivár.

Én, már ismert bloggerként, beszéltem rá több olvasót, hogy tartsa meg a magzatát, és jól tettem.

Van persze egy csomó rémisztő kalkuláció, hogy mennyi pénz a babakocsitól az egyetemi tandíjig, hogy mennyi meló, aggodalom, megfelelés. Bizony, hátrahőköl, aki huszonéves. Én azt érzem feladatomnak, hogy megnyugtassam azokat, akik félnek. Mert aztán felkiált abban a nőben az élet. És onnantól más és máshogy történik, mint amit előre tudni, kalkulálni lehet. Ne féljetek!

A kalkulációkkal szemben és az utólag megbánókkal szemben mi jekánák voltunk. Csak a lényegre figyeltünk. A hordozásra, testközelségre, a fogaikra, a sportra, a kütyütlenségre, a semmit nem erőltetésre, a tabutlanságra, a természetközeli lakóhelyre.

Engedem és el is várom, hogy szabadok, önállóak legyenek. Nem tart össze velük “lelki köldökzsinór”. Felnőtt gyerekünkre nem telepszünk rá, nem várunk viszonzást, a kamaszban pedig megbízunk, nem kutakodunk: tiszteljük a saját életét, döntéseit, titkait. Volt előtte tizennégy év nevelni, hatni.

Ők az élet értelmei. Soha nem tagadom meg, hogy ők a legfontosabbak, ők tettek azzá, aki vagyok. Persze az általános színvonal nem mindegy: lehet az anyaságot nem-őszintén, automataként, frusztráltan, pótlékként, túlbugyogva és mártírként is csinálni. Az anyaságod se lesz más, mint te magad. Ezért önátverés azt hinni, hogy nélkülük fényes életed lenne.

*

Egyvalamit érts meg, ha nehéznek érzed az anyaságot, akár előre, akár már benne: az anyáktól a világ vár bírhatatlanul sokat, nem a gyerek. A világnak kell tudni ellentmondani, és a világnak mondj ellen, amely bűntudatot kelt, rádterheli a játszóházas zsúrt, a különórát, a rettegést a továbbtanulástól. Csináld a lényeget!

Mert a gyereknevelés eredménykötelmes üzem: akkor csinálod jól, ha az eredmény stimmel. És ha az eredmény magabiztos, talpraesett, stabil, életszerető gyerek, miközben te sem érzed magad kifacsartnak, mert természetes az együttlétezés, akkor te jól csináltad. Bizony, szabad ordítani, fontos eszköz, szoktunk is, csak nem mindegy, milyen gyakran, miért ordítasz és mit mondasz. És az biztos, hogy ha a gyerek létét nem kérdőjelezed meg, ha ősbizalommal vagy, ha örülsz neki, akkor nem kell “vigyázni”, hogy hogy viselkedsz, nem kell őrlődni. Akkor belefér a nehezebb időszak, és – talán emlékeztek még az este tízkor ceruzát hegyezni felkelő tanítónőre, aki kioktatott minket kötelességről és helytállásról – nem kell munkaóraként felfogott erőfeszítésekkel megszakadni sem az anyaságba.

60 thoughts on “az élet értelmei

  1. Köszönöm!
    Nekem most kicsit nehéz az anyaság, nem véletlenül kommentelek többet mint szoktam, elbujok a telefonomba.
    3 év anyaság után most azt gondolom, hogy tökmindegy hogy pillanatnyilag nehéz, vagy hogy milyen lett a gyerek, mindenképpen az életem értelme és megkoronázója.
    Ez felsejlett már akkor is, amikor terhes lett és egyáltalán nem volt terhes. Onnantól hogy megtudtam, úgy örültem és úgy akartam mint semmi mást, soha. Ahogy megszületett meg kétség se merült fel többet.

    Ezen a lényegi örömön kívül a sok nemszeretem sallang mellett, amiről mindenki beszél, sok nagyonszeretem hozadéka van a gyerekes létnek. A szociális életem burjánzik, soha ilyen változatosan és tevékenyen nem töltöttem a napjaimat. Én ezzel biztatnék minden aggódót, hogy ha akarja, olyan szabad lehet kisgyerekkel mint még soha. Én legalábbis olyan tiszta lapnak éreztem, mintha újra kiskamasz lennék.

    Filozófikus hangulatombam úgy gondolom, hogy az anyaság által enyém az örök élet.

  2. Köszönöm!
    Tervezünk gyereket, van bennem félelem. Ezért volt jó olvasni ezt a bejegyzést. Megnyitottam a régi írások linkjeit is, azokért külön hálás vagyok.
    Örülök, hogy igazolva látom, amit gondolok: arra kell figyelni, mi hogyan érezzük jól magunkat. Belém elég sok görcsöt rakott anyukám, dolgom van ezek oldásával, ebben ez a blog is segít.
    Köszönöm szépen még egyszer!

  3. “Igenis érték, többlet a gyereket vállalni, akarni, végigcsinálni, mint elutasítani. Azt is felneveli a szülőség, aki eleinte nem akarja. Ezen kell dolgozni, ha nehéz, nem dühöngeni. És segíteni más anyáknak, ítélkezés nélkül.”
    Ezek nagyon fontos mondatok.Nekem.
    És az hogy a világ vár el sokat.
    Van akinek a legtöbb paraméter problémás a gyerekvállalásnál(nekem pl.és én még nem küzdök mélységi nehézségekkel és egézségügyi gondokkal)-tűzben edződünk.Csinálni kell,mert tényleg tud az anyaság saját magunk fölé emelni minket.Engem elrántott a végső eltévelyedéstől,és ezért hálás vagyok a gyerekemnek,még ha ez a kifejezés kicsit fals is.

  4. Hogy felnevel a szülőség, az kurvaélet. Nem hiszem, hogy létezik más élethelyzet, leszámítva persze a háborút meg a hasonlóakat, ami ennyi mindent tanít az embernek magáról, elsősorban azt, hogy igenis át tudod ugrani a saját árnyékod.

      • Újabban ironman minden harmadik apuka. Épp arra gondoltam, hogy ez többnyire a csónaklakkozás trendibb, egészségtudatosabb alternatívája, mely érvvel el is lehet hallgattatni a belül sivalkodó igazságtalanságot.

      • Nagy különbség, hogy minimális szinten felkészülni egy ironmanre is nagyon időigényes, heti nettó 10 óra csak erre készülés nélkül nem ússza meg, és ugye ez egy évig is akár.

        Utána oklevél az iroda falára, és a felszerelés mehet a Vaterára, egyben, sürgősen. (Mondta Simonyi Balázs.)
        Amúgy bár lenne ironman minden 3. apuka, nem unnám ennyire az iskolai életet. De nagyon ramaty állapotban vannak. Régen tetszettek az uszodaiak, most sírok szinte végig.

      • A mi korosztályom apái Ladát mostak, az eggyel idősebbek az esztergapadon bütyköltek, vagy meccsre jártak, a szerencsétlenebbeké kocsmahobbizott.

        Ma ironman van, iroda lightban teremfoci heti háromszor. Mondjuk kocsmába kevesen járnak, helyette inkább online lövöldöznek. Nem mondom, fizikailag egészségesebb ez tendencia, de a lényeg ugyanaz.

        (Nem az érem másik oldala, csak eszembe jutott, hogy anyáink főztek és vasaltak pótcselekvésként, mi meg fórumozunk, ami állandó, hogy otthon, a gyerekkel.)

      • Ja, van az ultrafutás. És az anyaság. Csak azért nem osztogatnak érmeket… :-/ (Annyi, de annyi családanyával beszélgetek, akiknek a férje ultrafut és nincs ebben kompromisszum.)

      • Akkor csak a facebook-on, vagy az én ismerőseim körében felülreprezentáltak a vasas apukák.

        Az ultrafutáshoz nem kell ennyi felkészülés?

      • Nem technikai jellegű, legalábbis vízhez/uszodába menni/bringát szállítani/annyi sérülést kiheverni nem kell. És nem szorít annyira a szintidő. Érted, az iron mégis háromféle sportág.

        De menekülés ez is, az is, egyértelmű. Viszont a túlórába, a zenélésbe, vagy a kanapéra is lehet menekülni, ott nyomkodni a telefont, pornót, csetes csajozást. Meg van az Xboxos apuka is.

      • Igen, igazad van.
        Nekem úgy fáj, amikor az egészséges mivolta miatt nem esik a menekülés halmazba. Ez csak trendváltozás, a jelenség maga ugyanaz. 😦
        Mondjuk nem érint.

  5. Én sajnos nem mondhatom azt őszintén, hogy jól tettem, hogy nem vetettem el
    az első terhességemet, de azt nem tudom mondani, hogy nem kellett volna megszületnie az első gyerekemnek. És ha az időgép oda repítene vissza, ahol már terhes vagyok, újra megszülném. Vannak olyan helyzetek, ahol a saját érdekeimet a másoké fölé tudom helyezni, de csak az én életem miatt nem fojthatom el csírájában másét. Amúgy nem vagyok abortusz-ellenes, és harcolnék is a tablettás fogamzásgátlás miatt mo-n, és egyáltalán, az abortuszhoz való jogért, és emiatt senki felett soha nem ítélkezem. Én a saját életemet abortáltam amikor a lányommal terhes lettem, és gyűlölöm, hogy emiatt annyira sajnálom magam, hogy már bőgök.

    A saját lányomat is sajnálom, mert nem tudok olyan jó anyukája lenni, mint a fiamnak, és nem tudom úgy szeretni őt, mint a második gyerekem, és ez rettenetesen fáj. Ezt a szeretet dolgot azután tapasztaltam meg, miután a fiam megszületett, hogy mit érzek amikor ránézek, csak úgy, erőlködés nélkül, a lányomnál pedig a tudat van, hogy a gyerekem és szüksége van a szeretetemre, és ezért tudatosan csinálom.

    Azzal vigasztalom magam, hogy anyam se csinalt mindent tökéletesen, de azért ez annyira nem befolyásolta az életem, és hát élek, ez egy ajándék, dönthetett volna máshogy is. De anyám ezerszer jobb anya volt mint én, úgyhogy nem tudom miért vigasz ez.

    Aztán azt is mondom magamnak, vagyis az van, hogy akkor most már így élünk, és csinálom, és jobb lesz. Amikor vannak terveim mindig jobb, csak aztán mind dugába dől, úgyhogy most úgy döntöttem, hogy kissebb célok kellenek. (Még ezt a hozzászólást is egy órája nyögöm, mert folyton van valami.) Nehéz elfogadnom, hogy diplomám már nem lesz, hogy az lehet a legnagyobb célom, hogy ruhaboltban legyek eladó, sehova nem tudok eljutni, mindig be vagyok szorítva minden oldalról, egy szabad pillanatom nem lehet, még egy rossz szó se csúszhat ki a számon, mert sose felejtik el, inkabb megtanulja az egész ovoda, nem vagyok egy korosztály a többi anyukával, mindig túl sok vagyok, gyanús vagyok, hülye vagyok, kívülálló vagyok, rossz vagyok, mindig én kések, mindig én felejtem el, mindig én vagyok az aki nem tud. De én gyerek nélkül is ilyen vagyok, szétszórt vagyok, nem tudok megtanulni autót vezetni, fájdalmasan kelet-európai vagyok, de ez egyedül elmegy, anyaként pedig bűn.

    És most beszartok, évek óta sóvárgok még egy gyerek után, olyan lenne mint a második, és tudom, hogy ő is olyan kedves lenne, és a személyisége, és már kiráznám csuklóból, valamint amiket még belemagyarázok, hogy karrierem már úgyse lesz, ez az egyetlen hasznos dolog amit csinálni tudok, és úgyse lesz nyugdíjam, szerencsésebb, ha három gyereken oszlik el a súly, mert magyarország már masszív apokalipszisra készülő ösztönöket indít be bennem.

    De ha bevállalnám tuti belereccsennék, ja de már most is meg vagyok, spontán ok nélkül elsírom magam napközben, és nem bírom abbahagyni, úgyhogy jobb ha a harmadik gyereket elfelejtem.

    • A lányoddal mi a helyzet? Te voltál akkor olyan állapotban, vagy ő “valamilyen”? Miért?
      Engem megszentelt az anyaság, mindegyik érkező első híre is, de az nagyon jól jött, hogy az első (és a klinikai szülesztés áldozata) rég várt, sóvárgott gyerek volt, ráadásul atyai egót visszaigazoló, szimbolikus fiú, és a második lett a meglepetésgyerek, az Isten remeke, az istenbizonyíték leány.

      • Fagott hozzászólását is elolvastam, úgyhogy ez ilyen közös válasz. Az tény, hogy sok mindent nem csináltam jól. Én nem tudtam egyáltán kiállni magamért 20 évesen (de, sajnos idén év elején se, és megint nagy szívásba sodortam magamat, csak mert nem akartam magam rossz anyának érezni, szóval nem tudom mikor leszek már végre képes rá élesben). Amikor terhes lettem még megcsináltam a szakmámat, de amúgy beletörődtem, hogy mindennek vége, kiköltöztem a gyerekkel a páromhoz külföldre, bejelentetlenül, nyelvtudás nélkül, ő hajnalban elment dolgozni és késő este jött haza. Ég és föld változás volt az előző életemhez képest, ahhoz képest, hogy hogyan képzeltem el a felnőtt életem, meg ilyen nyál dolgok. És nyilván nem is tudtam jól csinálni, a gyerek egész nap üvöltött, én is bőgtem, este hazajott a férjem és kosz volt, rendetlenség, nem volt kaja, es az volt az egyetlen vágyam, hogy aludhassak. Aztán később volt bébiszitter is, és volt naponta négy szabad óràm, de akkor sem tudtam kimászni az önsajnálatból.

        Amúgy már nem is tudom miért írtam le ezt, mert nem igazán kapcsolódik a poszthoz, és nem is tud semmit hozzátenni, bocsánat, tegnap rossz passzban voltam.

    • Végiggondoltam most a cikk alapján, hogy kb ugyanitt tartanék, ha abból a necces helyzetből, 19 évesen, még az egyetemi felvételi kapujában gyerek született volna. (Nem volt abortusz, de volt pár hét, amikor nem tudtam, hogy lesz-e vagy sem babám, végül nem lett.) Azt gondolom, hogy elvégeztem volna az egyetemet, csak nem nappali tagozaton és nem Pesten, hanem levelezőn és egy, a szülőfalumhoz közeli városban. A diplomámon nem az ELTE díszelegne és ennyi lenne a különbség. Találtam volna párt is magamnak és akkor nem az első gyerekemet szültem volna 29 évesen, hanem a másodikat. Viszont ehhez a tudáshoz, tudniillik, hogy nem lett belőlem híres író, kellett az, hogy elteljen vagy 8-10 év, amikor alig írtam valamit, évekig szinte semmit és látszólag oka nem volt, miért nem, ha lett volna egy gyerekem, ráfogom, hogy biztosan ő az oka, ha nem lenne, akkor… De így, hogy nem lett, nincs kire fognom. Ugyanezt láttam a tanári pályám során. Ha egy fiatal lány még azelőtt várandós lett, hogy befejezte volna a sulit nem igazán változtatott azon, hogy lett-e végül végzettsége vagy nem. Volt, aki várandósan befejezte és volt, aki nem, de aki nem, annak már korábban is rengeteg hiányzása volt, a megúszásra játszott és a jóindulatra és saját bevallása szerint sem feküdt neki az a szakma, de máshová nem vették fel. Az anyagi életben sem látok súlyos különbségeket, azaz nem csökkent az életszínvonal drasztikusan a gyerek születése miatt, mert mindenhol arra tudnak pénzt költeni, amit fontosnak tartanak, a baba előtt is elment a pénz piára, cigire, drogra, akkor elmegy utána is, ha meg mégis inkább a gyerekre költik, attól csak nő az életszínvonaluk. Persze középosztálybeli szinten nyilván van olyasmi, amiről lemondanak a gyerek születése és a kevesebb bevétel miatt, de attól még középosztálybeli életszínvonalon tudnak élni és nem kezdenek el nyomorogni, csak amiatt, hogy gyerekük születik (kivéve ha tartósan beteg a gyerek és az egyik szülő nem tud visszamenni dolgozni 10-15 évig). Ha mindezeket lehámozzuk a gyermekvállalás vállairól, akkor marad a kendőzetlen igazság, hogy nem a gyerek léte vagy nem léte okozta a problémákat az esetek 95 százalékában..

      • Egy dolog ami eszembe jut. Nekem sikerült befejezni az egyetemet, nappali tagozaton, hét év alatt, de nem adtam fel, pedig a könnyebb utat kellett volna választani. A szakmámban nem dolgoztam, a másik szakommal helyezkedek azóta is, de az a fél év, amikor halasztanom kellett (a félévismétlés miatt) boldogabban telt, mint az előző, az egyetemre rohanás-szoptatás-anyós (férj szintén egyetemen, más városban) Bermuda háromszögben. Azt sajnálom, hogy nem volt elég eszem hozzá, hogy a gyerekem születése utáni első félévet is későbbre halasszam, vagy átmenjek az egyszakos képzésre, ami a végeredmény szempontjából épp elég lett volna. Csak senki nem volt a családban, aki észhez térített volna, hogy nem a “tanulás az első”, hanem én magam és a gyerekem, megkapom azt a diplomát később is, ha annyira akarom. Később is lehet tanulni, pláne így, ahogy én: ímmel-ámmal, mindig a megúszásra koncentrálva. Nem is lett belőlem tudós, de még hivatalnoknak is lusta vagyok. A gyerekeim pedig nagy ívben elkerülik a munkát, mondván, lám, mire mentél vele.

    • Jaj, de ismerős gondolatok. Nem tudom nem leírni, és ne vedd bántásnak meg okoskodásnak, de én ezekkel az érzésekkel, folyamatos sírással depressziós voltam. Szülés utáni depresszió sok-sok évig. És ha eszembe jut az anyai minőségem, még most 30 év után is elbőgöm magam 😦 Próbálj meg valami terápiás segítséget kérni, ha még nem tetted.

    • Ez tényleg nagyon szép írás, engem “gyermektelenként” meg már nem keresztényként, már nem vallásosként is megérintett, átélhető volt. Az egyértemű örüléshez szerintem egyébként nem a keresztény beágyazottság kell (az inkább ahhoz, hogy valaki már a puszta megtermékenyítéstől is úgy érezze, ez sorsszerű, és az abortusz nem opció számára akkor sem, ha az nemi erőszak következménye vagy súlyos rendellenesség kockázata áll fenn). Hanem egyértelmű, zsigeri életszeretet (ez is egy adottság, és nem feltétlen függ össze a vallásossággal, még ha a vallás ezt is várja el a hívektől)), egészséges önbizalom és szerelem. Nekem legalábbis erről szól ez a poszt.

  6. Racionálisan tervezős komment külföldről:
    “Anyák napja margójára (itt ma van). Nem, nem befejezetlen torzó senki, aki férfiként nem vállal gyereket, és nem céltalan életű karrierista, aki nőként nem. Ha valaki ismeri magát annyira, és úgy dönt, hogy nem alkalmas rá (még), akkor ne, ne vállaljon gyereket, ezzel hozza meg a felelős döntést. És aki igen, az ne abban bízzon, hogy “majd csak adatik legelő”, hanem annyit vállaljon, amennyit bír idegileg, erőből és gazdaságilag, ha nem akarja már gyerekként tönkrevágni az új emberkéket lelkileg. Tudom, hogy előre szinte senki nem tudja ezeket besaccolni, főleg, ha senki nem szól neki előre, hogy mekkora munka az, mennyi gyomorgörcs, még akkor is, ha minden gyerek egészséges, és akkor is, ha a szülők szeretetben és tiszteletben élnek, és az egyik nem lép le, hogy ebből neki elég is. De ér felelősségteljesen dönteni akkor is. Nem csak utólag. Szóval minden anyának és nemanyának: <3"

    • Nem egészen értem ezt a felelős döntés dolgot utólag, de a szerző is ama nem szülős helyen “eszmélt”, de ő is szült. Ej, de könnyű ezt leverni másokon, 40 fölött!

      Érdekes, hányan nem látják annak a hamisságát, hogy a nemszülés-dogma arra jó, hogy “bármi lehettem volna, de sajnos, miattuk nem”.
      Érdekes, hányan veszik természetesnek a gyerekkel járó előnyöket, öntudatot, élményt, felnevelődést, emlékeket, és nem mérik fel, hogy ezek nélkül egészen más emberek lennének.
      Érdekes, hányan kívánják másoknak, hogy ők ne szüljenek, és csak a szívásról beszélnek.

  7. Tegnap este, amikor olvastam, még úgy gondoltam, hogy nem fogok ehhez kommentelni, de most máshogy gondolom. Pedig most lenne más dolgom, de jöttek a gondolatok, szóval inkább gyorsan leírom, az várhat még.
    Nagyon örülök ennek a posztnak, és (mert!!) habár néhány sora fájdalmasan hat rám, ezt el kell bírni, és a fontos az, hogy miért hat fájdalmasan. Egyértelműen a kételyek miatt, hogy nem és nem tudok egyértelmű igent mondani. A kételyeimet gyszer már leírtam itt kommentben, így most nem ismétlem magam. Ma reggel az villant be, és úgy érzem, ez nagyon pontosan kifejezi, amit érzek: az én gyerekvállalásom egy kísérlet lenne, mindennek ellenére, hogy lássam, megy-e a gyerek felé irányuló agresszió, irritáltság, neheztelés, elfojtott utálat nélkül, és _én szeretem annyira a nem létező gyerekemet, hogy ne akarjak vele kísérletezni_.
    Tudom, hogy ennek így racionálisan semmi értelme, mégis ezt érzem. Úgy akarom őt, hogy nem akarom, mert ő nem lehet az én kíváncsiságom áldozata, az én kis kísérletem. Én nem engedhetem meg magamnak, hogy az életem értelme legyen, mert azonnal összeomlanánk mindannyian annak a súlya alatt, hogy én nem gyereket akarok, hanem bizonyítani.
    Nagyon elbasztam az életem kezdetét, alig pár éve vagyok önmagam. Még kell idő, hogy önmagáért örüljek a gyerekemnek. Aki nem létezik, és talán nem is fog. Néha azt érzem, örülnék, ha kiderülne, hogy meddő vagyok, mert akkor nem lenne dilemma. Ez is annyira agybajosan hangzik.
    Olyan nehezen lettem önmagam, annyit küzdöttem érte, olyan sokáig. Van, aki élete nulladik pillanatától önmaga. Én huszonkilenc év lemaradásban vagyok, és úgy érzem, nem biztos, hogy be tudom pótolni valaha.
    Ugyanakkor a tapasztalatommal olyasmit is átadhatnék neki, amit más nem tudna.
    Hát így vagyok én a nem létező anyaságommal. Amúgy jól vagyok, elbírom a kételyeimet. De bennem nincs nagy, egyértelmű akarás és igenlés. A nem létező gyerekem pedig nem kísérleti nyúl, hogy meglássam, megy-e.
    Itt tartok most. És még egyszer köszönöm a posztot!

    • A te életed értékes? Van tartalma? Vagy csak szívás volt?
      És: te jobban csinálnád egy kicsivel, okultál a hibákból?
      Na látod.
      De: akarod-e?
      Az a bajom ezzel a riogatósdival, hogy mindenki a tökéleteshez, az elképzelt eszményhez viszonyít. A makkegészséges, neorotipikus, mindig végighallgatott, jólétben, de bölcs döntések közepette, teljes családban felnövő gyerekhez, akivel sose kiabál senki, minden a javára történik, dönthet, soha nem marad magára a szomorúságával, minden különóráján zseniális a tanár…
      Látok ilyeneket, mármint akikről el tudom képzelni, hogy kb. így megy.
      És nincsenek jobban a gyerekek, például bűnösen nem önállóak… ez mitől van?
      EREDMÉNYKÖTELEM. Ha jól van a gyerek, jól csináltad/nem baj, hogy szarul csináltad, belefér.
      Teljesen jól amúgy senki nincs.
      Csak ne az minősítgessen már (“én csak azt a szerencsétlen gyereket sajnálom” – ezzel szoktak stigmatiztálni! dehogy sajnálja! akkor kussolna és/vagy segítene! ő ítélni szeret! morális szelfizés!), akinek fingja nincs, nem lát az életembe, soha nem volt még ilyen helyzetben, és ő se muzsikál valami jól.
      Sokat tanulhatnánk a norvégoktól, ahogy ők segítenek betegen, problémás családon, időseken. Ez a nagy magyar ítélkezés hiányzik.
      Meg ne legyen ez a “nem szülünk, jól kibaszunk a Fidesszel”. Az ellenzéket is meg kell szülni, felnevelni!

      • A riogatósdival nekem is nagyon sok bajom van. Meg a minősítgetéssel. Rosszul vagyok tőle.
        Én egyetértek veled abban, hogy gyereket vállalni önmagából adódóan érték és többlet a nem vállalás felett. Kételyeim magammal kapcsolatban vannak. Tudom, hogy én mit szenvedtem rajtam kiélt agresszión, de azt is tudom, hogy éltem ki az agressziómat a kisebb testvéreimen, főleg a húgomon, és ennek nyoma van. De azt is tudom, hogy testvérnek lenni nagyon más, meg azóta agyilag is megértem.
        De ha tisztán a kérdésre válaszolok: akarok értéket teremteni, igen.
        Talán itt az ideje egy feltáró terápiának.

      • Nekem reményem, hogy a norvégok azért egyszer nagyon szégyellni fogják, hogy az országuk része volt a Barnevernet.

        Egyébként – minden személyes dologtól függetlenül, hiszen nem ismerjük egymást és ritkán is olvasok erre – én látom azt, hogy egy kisgyerek végtelenül lojális és megbocsátó a szülője felé. Bár igaz, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy jól van. (Vagyis látható, hogy nincs jól, de az amúgy bántalmazó szülőjét körmeszakadtáig védi.) Ezzel egyébként magamat szoktam hergelni: hiába olyan kis vidám, derűs a gyerek, ki tudja, milyen sérüléseket ejtek, ami majd később bukkan fel. Tipikus ilyen élethelyzet, amikor vki maga is anya lesz, előhívhat sok lappangó emléket. Egyébként nekem nagyon jó fej szüleim voltak és szép gyerekkorom és ugyan sokat segített, főleg mert azt érzem, hogy a válságos élethelyzetekből a jól megtáplált gyerekkorom miatt tudtam jól kijönni, de mindent összevetve nem tartom “nagy számnak” magamat, ez igenis elkeserít.

      • Sőt, Breivik is ottani.
        Fú, én ezt nagyon nem szeretem, hogy valaki megemlít bármit pozitíve, és akkor a másiknak eszébe jut egyetlen negatív elem, és ezzel agyonüti az egészet.
        Annyira jó lenne ott tartani, hogy ezt vitassuk.
        A norvégok ráadásul az összes filmjükben, a jelenükről és múltjukról szóló regényükben a saját visszaéléseiket, túlkapásaikat, nem működő dolgaikat elemzik önkritikusan, és valódi társadalmi vitát képesek folytatni, nincs ez a tabus, mi igenis jók vagyunk, az ellenség ármánykodik stb. általános légkör. Pedig sokkal többet szívnak a bevándorlással, sokkal többet adtak a szegényeknek, mint mi.
        “egy kisgyerek végtelenül lojális és megbocsátó a szülője felé” igen, pontosan. “Az igazi anyukám.” És ez nem igazol semmit.
        A Barnevernet, ha nem onnan nézed, hatékony és jóléti gyermekvédelem, amely nem a szülők, hanem a gyerek érdekét nézi, amennyiben ezek ellentétesek, és amelyet itt hiányolunk, amikor halálra éheztetik, erőszakolják, bezárva tartják a gyereket és belehal.
        Én semmiképpen nem állítom azt ezzel a poszttal, sem a mindjárt megjelenővel, hogy nincsenek súlyosan visszaélő családok, bántalmazás, és ne lenne olyan helyzet, amikor el kell venni a gyereket. Csakhogy az általam említett anyabasztatásban, szülésmegkérdőjelezésben jóléti anyák ítélkeznek más, kevésbé előnyös helyzetűek fölött, belevetítve a saját elégedetlenségüket, szaktudás nélkül, kéretlenül.

      • Rettentően koncepciózusnak gondolom az erről szóló cikkeket. A tipikus “magyar vagyok, nem értem, hogy működik a gyermekvédelem/demokrácia/gender”, a rémhírterjesztés.
        Pont Norvégia az egyik legkevésbé korrupt állam.
        Pl. hogy “a gyermeket kifejezett akarata ellenére” emelték ki a családból – ez olyan mértékű hozzá nem értést jelez, nem értem a bloggert.
        Nem ott halnak meg a bántalmazott gyerekek, hanem itt.
        http://divinity.szabadosadam.hu/?p=19054
        http://divinity.szabadosadam.hu/?p=15283

      • “A norvég gyermekjóléti minisztérium államtitkára arra hívta fel a figyelmet, hogy míg a szülők bármit nyilatkozhatnak a sajtóban, a hatóságok keze meg van kötve annak tekintetében, hogy milyen tájékoztatást adhatnak egy-egy ügyről. „Olyanokat mondanak, mint hogy elraboljuk a gyerekeket a külföldi szülőktől, mert növelni akarjuk a népesség genetikai sokszinűségét. A gyomrom felfordul az ilyen kijelentésektől” – mondta Kai-Morten Terning, hozzátéve, hogy vannak kritikák, amelyeket meg kell hallani, de olyanok is, amelyek teljességgel igaztalanok.

        A gyermekek eltávolításáról szóló döntést egyébként nem a Barnevernet hozza meg, hanem egy 3-5 tagú bizottság, melynek tagjai között van bíró, szociális munkás és gyermekvédelmi szakértő is. A bizottság döntései a bíróságokon keresztül megtámadhatóak. Ugyanakkor tavaly több mint száz ügyvéd, pszichológus és szociális munkás írt nyílt levelet, melyben a szolgálatot azért kritizálják, mert számos hibás döntést hoz, amelynek súlyos következménye van.”

        https://24.hu/kulfold/2016/05/03/sulyos-vitak-a-norveg-gyermekvedelmi-szolgalat-korul/

      • “hiába olyan kis vidám, derűs a gyerek, ki tudja, milyen sérüléseket ejtek, ami majd később bukkan fel.” Ez az, ami tök fölösleges para, csak elrontja azt, ami működik. Mindennél lehetne jobb. Még több figyelem, türelem, erőforrás, program, tér, beszélgetés, fejlesztés… De ezek az erőforrások végesek, és bizonyos értelemben a gyerek és a szülő riválisa is ugyanazon erőforrás-kosárnak. És én lemondok pl. a saját szülinapi ajándékomról de egy határon túl saját időről, pihenésről, csendről nem tudok.

        Az én helyzetemben az a nagy dolog, hogy nem lettem öngyilkos, sem depressziós, sem függő (pasizástól sem), és ép ésszel bírom a hétköznapokat. Voltam sokkal szarabbul, akkor egyszerűen kiszálltam lelkileg, zombiként voltam jelen, és bizonyos, hogy okoztam ezzel károkat vagy szomorúságot. Ezen az állapoton viszont nem segített semmit az önmarcangolás, sem a külvilág visszajelzései, sem pletykás asszonyok, akik irigyen figyelgettek, mivel az ő blogjuk, netes ténykedésük, lefogyásuk nem annyira sikerült, és akiknek jobb lett volna a saját portájukon söprögetni, a magukéra odafigyelni.

        Csak az önismeret, az idő segített. Az, hogy én jobban lettem, teljesnek érzem az életem, meg tudtam teremteni a gyerekektől független, erős, alkotó identitásomat (itt jelzem: sokaknak nem a gyerek, nem a családi rabság az igazi baja, hanem hogy ez az önálló identitás, hivatás nem sikerült – átverik magukat, amikor ezt a gyerekeikre fogják, mert könnyen lehet, hogy nem sikerült volna gyerektelenül sem). Nem érzem magam áldozatnak, olyannak, aki nem fontos, mert csak a gyerekek számítanak, értük mindent. Ja, meg az anyagi egyenesbe jövés is segített, nyomorogva elég érdekes a harmónia.

        Az lett, ami lehetett, több nem lehet. Lesznek rossz emlékeik. Stresszes, feszült reggelek, nyűgös délutánok, szótlanság, érzelmi elzárkózás. Szar helyen lakás is. Erről ne írtam, de volt egy nagyon nehéz fél évünk. De meg nem kérdőjeleztem őket, soha nem volt “minek szültelek” tartalmú, azzá értelmezhető megnyilvánulásom.

        Minden gyerek mond valamit harmincévesen ama terápiás kanapén majd. Az enyéim is, én is mondtam, a nálam sokkal kevésbé és sokkal jobban bántottak is, bőven tudjuk sorolni. Nem annyira tudjuk kalkulálni, mi hogy hat, kinek mi lesz a seb: a túlóvás? a sok egyedüllét? az állandó ambíció, az elvárások? a leszarás? Ez van. Nem bántalmazottak. Nagyon könnyű a szüleinket hibáztatni ám.

        Véleményt azért nem kérek, mert a véleményezőket nem érdekli a gyerekem jólléte, csak a fölényük.

  8. Amikor engem pletykák, feketítések alapján taglaltak névtelenek fórumokon, ismeretlenek, a legbensőbb ügyeimet, bosszúból, amiért én kitörtem és megéltem olyasmit, amit ők nem, felmerült, hogy de miért vannak ilyen feltűnően jól a gyerekeim. “A gyerekek nagyon rugalmasak, elfojtják, még nem látszik szegényeken, majd később fog kijönni.”

    Ha pedig most jön ki, kend a diagnózisára, a patriarchátiusra, a Fideszre, az iskolára, mert te jó anya vagy.

  9. Nekem az anyaság olyan feladatot adott, amibe még nem biztos, hogy nem rokkanok bele. Pedig felnőttem, a gyerekeimnek köszönhetően, kinyílt a szemem, és szeretném azt hinni, hogy a káros mintázatot én majd megtöröm. Nagyon sokat tanultam, nagy leckét és még nagyobb feladatot kaptam. Mellé a folyamatos rettegést, hogy jól csinálom-e. Hogy ne ártsak (többet, mint ami elkerülhetetlen) egyiknek se.
    És igen, volt már, hogy azt éreztem, ezt nem bírom, bárcsak bele se kezdtem volna. És utána mindig annyira szégyellem magam. Mert még így is csodálatos.

    • épp te írtad: ha én nem vagyok jól, ők sem. Ezt nekem sok időbe tellett felismernem. Szóval én nem érzem annyira mellékes szempontnak, hogy én csodálatosnak élem-e meg.
      És igen, csodálatos, hogy élhetnek, de képes leszek-e úgy csinálni, hogy ne nyomja őket agyon a puttony, amit kapnak. Ez az egyik legnagyobb dilemmám.

      • “nem érzem annyira mellékes szempontnak, hogy én csodálatosnak élem-e meg.” Szerintem nem az anyaságot, hanem az életet cél csodálatosnak megélni, és annak részben (de nem biztosan) következménye az, hogy az ember jól érzi magát anyaként. Inkább arra utaltam a válaszommal, hogy a gyerek szempőontjából viszont nem ez a lényeg. Ha az a kérdés, jól tettük-e, hogy megszültük őket, akkor a rosszul levők gyerekeinek is lehetőség, ajándék az élet. A szülőtől pedig mindenképp munka, feladat. Ami szintén nem ment fel semmi alól.

        Agyon biztos nem nyomja. Aki kap puttonyt, annál az a feladat, hogy erő is legyen, amellyel kiheveri. Nagyon romboló ez a “nem károsítom-e meg végleg a gyereket” öngyötrés. És mintha ezzel a gyötrődéssel sokan “kipipálnák” a valódi fejlődés feladatát.

        Még egy példa. Lesz most az emeletről kidobott gyerek emlékére a séta. Nem az a cél, hogy ilyen családokba ne szülessen gyerek, hanem hogy ezeket az apákat megállítsák, meg hogy ők eleve ne ilyenek legyenek.

  10. Lehet, hogy naiv vagyok, de úgy gondolom, hogy akit kétségek gyötörnek olykor, akirte elgondolkodik a miérteken és a hogyanokon, nem tartja magát mindenhatónak, és rá tud ismerni a mintázatokra, olyan rosszul talán nem csinálhatja az anyaságot. Sok mindent megértettem anyámból, mióta nekem is van gyerekem. Van, amit másképp csinálok, viszont most már van megértésem afelé, ahogy ő csinálta anno. Voltak harcaink. Az eredménykötelem nagyszerű kifejezés, tetszik

  11. Hogy szépen tudjam szeretni a gyerekeimet, és anyaként ritkán kerítsen hatalmába a frusztráltság, abban múlhatatlan érdemei vannak anyámnak, aki kiskoruktól fogva rendszeresen elvállalja őket. Ennél nagyobb ajándékot nem kaphattam volna tőle: hetente egy estét és évente egy-két hetet kettesben a férjemmel. Mit ne mondjak, nem tett rosszat a házasságunknak sem.
    Olyan sokat olvasok itt keserves anya-élményekről, mindig szíven üt. Hátha vigasztaló valakinek, aki jobb anya, mint a sajátja volt: a jó minták is továbbadódnak, nemcsak a rosszak. Nálunk anyai ágon öröklődött a kivételesen jó, felnőtt fejjel szép intellektuális barátsággá is alakuló anya-lánya viszony. Apákból se volt rossz a felhozatal, de nyilván nem véletlen, hogy ők csak most jutnak eszembe.

  12. Szerintem a gyerekvállalás ugyanolyan halálugrás, mint a házasság, vagy az, hogy kivel költözöl össze és milyen országban élsz. Utólag örülök, hogy nem agyaltam rajta túl sokat, viszonylag fiatalon szültem. Ha több évet vártam volna, nem tudom, hogy abba a házasságba szültem volna vagy se. De a megromlott házasság sose írhatja felül a gyerekek létezését. Szerintem az is spirituális bántalmazás (micsoda új szavakat tanulok már megint itt), hogy “Nem neked kellett volna szülnöm”. Pont erről beszélgettünk sokat egy helyi anyukával múltkor, hogy sok nagy döntés van, de a legnagyobb az, hogy kivel vállalsz gyereket.
    Van egy olyan kérdés, amit érdemes feltenni (szerintem Pál Feritől hallottam anno). Miért/kiért adod oda az életed? Azt hiszem, én gondolkodás nélkül rá tudom vágni, hogy a gyerekeimért, hogy nekik jó életük legyen. Minden más esetleges, mert hiába a hivatásom, a barátaim, a fontos ügyek, csak ők adnak elég sok évig meghatározó célokat.
    Az is tanulságos volt, mikor egyszer beültem egy olyan csoportba, ahol gyászfeldolgozásról volt szó, és elhangzott a kérdés, hogy ki hogy áll a saját halálával. Ott rövid és hosszú gondolkodás után is ugyanaz fogalmazódott meg bennem: Van két gyerekem, fel kell őket nevelnem, ezért sehogy sem viszonyulok a saját halálomhoz. Nincs vele kapcsolatom. Feladatom van az életemben. Lehet, hogy ez rövidlátás, de nincs semmi ötletem ezzel kapcsolatban, amíg viszonylag kicsik a gyerekek és hatalmas szükségük van rám.

    • Én is ugyanígy vagyok vele. Azt se mondhatom hogy félek a haláltól. Egy nagy nem van bennem. Nem opció, dolgom van, sokáig egészségesen fogok élni.

  13. Én az a gyermektelen szingli vagyok, akinek gyakorlatilag már nem is lehet. Mérlegeltem az örökbefogadást is, igencsak közelről, de mégsem vágytam rá, egyedül nem. Noha megkínzott néhány év, alapvetően én csak pár évig szerettem volna 30-on túl, de akkor nem volt hozzá olyan pár. (Az extrén sportoló férfiak egy része nem akar, én pedig többször belehúztam.) Érdekes, ahogy letettem ezt a megyek-valami-felé-ami-nem jön-össze irányt, megkönnyebbültem, felerősödött bennem, hogy termékeny legyek, átadjak magamból. Most a munkámmal ezt építem és jól érzem magam 🙂 Nem érzem magam sajnálatra méltónak, sőt pár hete nagynéni lettem, ez nagyon is csodálatos, szívet melengető!!!

    • Ha beszélgetek nőkkel, megérint a történetük. Ha valaki nagyon akar, szurkolok (más nem tehetek). Ha valaki nem akar, azt is megértem. Tetszik, hogy sokféle nő és sokféle út van, van sors, van véletlen, lehet tudatosság is, lehet így is és úgy is boldognak lenni.

  14. Azóta jört még néhány reakció.
    Bíztam benne, hogy az itt olvasók tudják értelmezni a szöveget.
    Amely semmiképpen nem állítja, hogy minden elnézhető, minden belefér, minden kibírható és kibírandó, mindenki jó anya, nem létezik bántalmazás vagy súlyos elhanyagolás és ne kéne néha kiemelni gyerekeket a családjukból, akár azzal sem törődve, hogy sírnak vagy hiányzik nekik az anyukájuk.
    Csakis azt, hogy szülőnek lenni nehéz, az ítélkezés pedig nem segít. Hogy kárálva, fontoskodva, bosszúból nem kéne megítélni másokat, olyanokat, akiknek nem segítesz, róluk csak hallomásból tudsz, és főleg nem kéne a pletykalavinát dagasztani.

  15. “És még mindig itt tartunk. Meg ott tartunk, hogy a nők azoknak mennek neki, akik tennének a jelenlegi helyzet ellen. És volt nekünk anno egy Női Passzív Ellenállásunk, ami úgy lett szépen lesajnálva, ahogy volt, miközben ha cseppet is reálisak vagyunk, akkor tényleg be kell látnunk, hogy egyetlen hatalmi eszközünk van, ez pedig az, ha hátrébb lépünk a gondoskodási munkáktól, és igen, bocsi, de nem szülünk.”
    Bocsi? Vissza az egész?
    Pedig milyen jól megszerveztétek a “NPE”-t. Mennyi munkát tettetek bele, írtátok napokig. Aztán ez a hárommillió termékeny nő egyre csak szül és gyereknevel. Tudja, mit akar, vagy nem, de nem engedi az eltévedt klimaxosoknak, hogy ők dirigáljanak. A francba.
    Mindezt, Angéla, azért írod, mert te magad kudarcot vallottál a gyerekvállalásoddal és a gondoskodási munkával, az egész életeddel. Akkor legyen mindenki keserű. Az, hogy valakinek az életében a saját tervei, jólléte, örömei, érdekei és főleg a megszületettjei jólléte, öröme, LÉTEZÉSE fölött, helyett a mozgalmárkodás, a “hatalmi eszköz” számít (vagyis, ezt mondja), beteg és megalomán. Annyira nem látoid a léptéket, az arányokat.
    Senki nem megy neked, egyszerűen tévedés, hazug és kártékony, amit csinálsz, és nem segítettél senkin, te magadnak akarod a figyelmet, a dicsőséget. Még mindig nem tudsz középfokon sem angolul (ennyit a mellőzöttségedről meg a nyomorgásról), csak meddőn hőbörögsz, sasolod és kommentálod a legcikibb bulvársajtót.

    • Továbbra is velem vitázol, magyarázod a dogmatikus álláspontot, ezért itt válaszolok.

      “És már rég nem arról szól ez, hogy az önző nő nem szül, és tapasztalt anyaként arra biztatja a fiatalokat, hogy keressenek más életutakat (végülis kinek lenne több joga az anyaságról beszélni, mint annak, aki maga is megélte), szóval már rég nem erről szól a téma, hanem arról inkább, hogy a gyerekeddel megteheted- e, hogy megszülöd erre a világra, ebbe az országba, ilyen kilátások közé. Ebbe az oktatásba, ebbe az egészségügybe, és úgy, hogy pont tudhatod, hogy nagy valószínűséggel te is bele fogsz rokkanni, így szinte lehetetlen lesz úgy anyának lenned, ahogy szeretnél az lenni.”

      Nem is ígérte senki, hogy úgy leszünk anyák, ahogy szeretnénk, és minden úgy lesz, ahogy elképzeltük. Ez eléggé elkényeztetett elvárás. Éppen így, alkalmazkodva, változva kell csinálnunk a nem könnyű életben, és mindenki ezt csinálja.

      Mindenesetre megvannak azok a gyerekek, van lehetőségük jó emberré válni, küzdeni, dolgozni, meghaladni azt, amit mi adtunk, ha az kevés nekik. De én gyakran látom, hogy a kevesebb(nek tartott) több.

      A gyerekeddel megteheted-e: ha nem teszed meg, nincs gyereked. Csak akkor van gyereked, ha megszülted. Megszülés után, ha annyira szar itt, de akarsz gyereket, el lehet menni. Vagy már előtte. De te maradtál. Sőt, visszajöttél. Nem az ország lesz a gond.

      A gyereknevelés, az értelmes emberré formálás nem abból áll, hogy hőzöngve magyarázod nekik, hogy milyen szar a világ, mennyire szemetek a férfiak, és mindenki elnyomó. Ez a te nagy tévedésed, egyben ügyes trükk, de nem ment fel a saját életed alakítása és a felelősségvállalás alól. van, aki anyagilag teljesen egyedül nyomja, rég elhagyták, rég özvegy, vagy tényleg semmi ideje ilyesmire, amiben te élsz, hogy neten okoskodik, dühöng és bulvársajtót olvas napi szinten. te miéárt nem tudod ezt a szintet meghaladni? Odarakják, hogy háborodj fel – és te felháborodsz.

      Te nagyon mélyen vagy, sötéten látod a dolgokat, nem tudod megélni az énerőd. Ezért nem is kéne mozgalmárkodnod és tanácsot adnod másoknak.

      Illúzióink voltak az anyaságról. Mindannyiunknak. Nem érvényes a támogatás, az örök hűség, és nem hálásak a kölkök. Lázadnak, tévét néznek, kupi van. Más lett, nehezebb volt, vagy máshol voltak a hangsúlyok, mint hittük. Nem is olyanok vagyunk, akiknek ismertük magunkat. Aztán mégis lett valahogy, és jó lett. A lényeg stimmel. Azt szívják magukba, hogy dönthetnek, válallhatnak felelősséget, van egy csomó alkotó, értelmes tevékenység, nem kell félni, és lehet, érdemes küzdeni.

      Ha azt látják, hogy függő avgy, depressziósan kalapálod a gépet, idegeneken mérgelődsz, és mindig más a hibás, akkor persze más a helyzet.

      Az életút nem egyféle egy ember életében, több mindent csinál mindenki, avgy szakaszai vannak, az extrém tehetséges művészek, tudósok, orvosok, és az igazán gazdagok kivételével, akik ezt megtehetik.

      Te az országra, politikára kened azt, hogy nem álltál bele, nem csináltad jól, szarul érezted magad. Pedig rajtad is múlik, a döntéseiden. Neked sem volt nehezebb.

      Valahogy nem mindenkit érnek sorban a csapások. És akit meg tényleg sorban érnek a csapások, az tud viszonyítani. Értelmes, felelős nők tömegével mondják, hogy semmi nem olyan értelmes, mint az, ahogy mellettük emberré formálódott a gyerek. Minden fundamentalizmus nélkül, mert ÉLETpártiak.

      Ha nem úgy alakul, akkor az egész értelmetlen?
      Te belerokkantál?
      Miért? És biztos, hogy a gyerekekbe?

      Igen, könnyebb élete van annak, aki ezt a terhet, kockázatot nem kéri. Nagyon nehéz azt megélni, hogy nem vagyok jó fej, nem vagyok olyan erős, felelős, stabil, mint hittem. Illetve végignézni, hogy a gyerek szenved, bántják, vergődik, kudarcos, ráadásul ezt neked róják fel. De mindnyájan küszködünk valamivel, mindenkinek nehéz, nem vagy egyedül. De az élet nem jelenti azt, hogy mindig csak a jót, a könnyűt, a sikert, a látváéynosat kérjük, ez tipikusan a viszonyítani nem tudó, elkenődött, lusta, frusztrált emberek beakadása. Igen, kurva nehéz néha. De más se lenne könnyebb. Az életüket emiatt megkérdőjelezni, visszaszívni…? Másokat lebeszélni, az életükbe hőbörögve, keserűen beleszólni, a méhükben turkálni…? Hidd el, el tudják dönteni. és jobban csinálják esetleg, mint te vagy én.

      Csak arra tanít ez az egész, hogy ne ítélkezz és leskelődés, magad meghívatása meg pletykák után nyilvános posztban ne engem nevezz már bántalmazónak név szerint. Mert hogy ez történt.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s