az élet értelmei

Anyák napján, egy héttel ezelőtt nem írtam szépet az anyaságról. Ma születésnapom van, ma írok róla. Tegnap voltam anyukámnál, ő már nem tartja számon.

Kötődő-hordozó netes közegből érkeztem ide: olyan anyák között, által váltam igazságkimondó bloggerré, akik elkötelezetten voltak jekánák, viszont romokban volt a házasságuk, és ők maguk is. Nehéz volt szétszálazni, mi az ok: a szerep? az anyaság? a saját tévedéseik? Mindenkit felfal az anyaság? Mindenki frusztrált lesz a kisgyerekes helyzetben a férjével? Vagy nem vagyunk anyámnak valók, csak azt hittük? És miért hittük azt?

Még én is belefutottam az egyenlőtlenségbe, a frusztrációba a világ legemelkedettebb, szerető, őszinte férjével.

Ez a csakazolvassa alapja: a saját szülőségem, azok a sugárzó, dundi csecsemős évek, a kételyekkel, és a mondandóm a saját és a többi anya párkapcsolatáról. Amikor a blogot írni kezdtem, még szoptattam a most nyolcéves Dávidot (még fél évig, egész pontosan). A korai posztokban derűsen és ironikusan számoltam be a háromgyerekes, kaotikus, hordozós mindennapokról, arról is, hogy milyen rendet tartani, mennyire kreatívak, milyen sajátos itt a hangulathova utazunk és hogyan szökök meg futni, szusszanni, de megjelent utópisztikus poszt is az egészséges munkamegosztásról, már János halála után.

A csakazolvassa 2014 februárjában vált végképp azzá a hellyé, ahol ki lehet mondani, hogy nem kötelező szülni. Bővebben…

ami működik – és ami nem 2.

Ezen a címen különböző témákban vetem össze az értelmes, előrevivő stratégiákat és a kevésbé olyan, néha értelmetlen, néha ciki, manipulatív vagy “rang alatti”, tipikus megoldásokat. Erősen polarizálok: “négy láb jó, két láb rossz.”

És persze az én preferenciáim határozzák meg (mégis, kié?), mit tartok építőnek és mit nem. Ugye a blogger mindig jól csinálja! Azért áll ki vele. Valóságos szakértő!

mindez jól hangzik, és trendi is. én elhiszem, hogy nálatok üres a polc, és nincs szakadt cipőd. de megmondom őszintén, nem értem ezt a minimalizmust. életstílus, divat, design, lakberendezés örve alatt folyamatosan cuccokról lelkesedtek. minden fotón cuccok vannak. órákig molyolsz egy apró süteményen. rúzsokon pörögsz. kilencféle táskát ajánlasz, és van külön szív alakú rántottasablonod is. vagy már kidobtad? fogyasztáskritika? öko? megtisztulás? az egész modern divat, a design, maga a művészet is tékozló, halmozó üzem.

Az önidealizálás vicces, ugyanakkor valóban azért blogolunk, osztunk meg tartalmat, mert van olyasmi, amiről – így hisszük – többet tudunk, hatékonyabban csináljuk, jobb érzékünk van hozzá. Vagy hiszünk egy elvben, amelyet emiatt követünk is.

Ez fontos különbség: elveim vannak vagy önigazolok? Egy hete éles beszélgetésem volt a középső bátyámmal, aki nem tud lejönni a témáról húsz éve: kényelemből autózik, és emiatt szidja a bicikliseket mint akik neki kényelmetlenséget okoznak. Mint a hatalmi helyzetű dohogók (“egyenek kalácsot”), két egyenrangú félnek látja a két csoportot, “jó, de akkor ők is”. Nem véletlenül pont nekem önti ki ezt, piszkálja ez az egész. Pedig nem a biciklisek veszélyeztetik az autós tömeget, hanem a nem emberi sebességű üzem használói, az istenkísértő autósok egymást és mindenkit, ami fontos különbség. Én viszont nem kényelemből vagy szeszélyből nemautózom, hanem elvi döntésből, és bőséggel tudok érvelni döntésem helyessége, morális tartalma mellett. (“Nem gondol arra /ti. a biciklis!/, hogy annak az autósnak milyen érzés lesz egész életében, hogy elütötte?” Nem, erre nem gondol, a saját túlélésére és érdekeire gondol. De úgy tűnik, az autósok maguk sem gondolnak erre, mert ha gondolnának, nem kanyarodnának ki hátranézés nélkül, használnák az indexet, nem gyorshajtanának, nem innának és nem mobiloznának/szopatnának/rúzsoznának menet közben. Áhh, ugyanaz megy mindig.)

Szépen volnánk, ha nem követnénk a saját elveinket. Bővebben…

álpanasz

Elkezdtem egy szellemesnek szánt posztot, amelynek szövegszervező elve (műfaja) az álpanasz, a de szörnyű minden kikacsintása, egy peches nap címmel, a következőképpen.

Hát először is, sütött a nap, és én ennek bedőltem, sőt, dudorásztam is, mint Malacka, és agilis (tevékeny, energikus, kezdeményező) módon lefürdettem a kutyát, aki ezt utálja, és a legbecsesebb könyveimet tartalmazó polc előtt tört rá a bundakirázhatnék.

Aztán, Bővebben…

annyi minden van, lett

Évi rendes szabadságomról ezennel visszatértem. Nem terveztem ezt a szünetet: életfordulat és megváltozott tudatállapot, valamint rengeteg teendő miatt alakult így, hogy nem tettem közzé posztot egy ideje. Írtam ugyan, mindig írok, de a sok szöveg, ötlet félbemaradt. Elsodort minden egyes nap, nem jutottam hozzá a nyugis, ám szenvedélyes, odaszánt leüléshez, Egy kicsit nem is bántam. Blogos történések, emberi viszonyok is letisztultak, megértődtek így, és a modorosságaimra, nem tökéletesen tiszta szándékaimra is rá volt módom látni.

De a szünetnek vége, Bővebben…

ki a bűnös, ne kérdjük

Ültessünk virágot.

Avagy: hogyan keletkeznek a fejünkben azok a képzetek, hogy ki a bűnös, ki az ellenség, ki okozta EZT AZ EGÉSZET, és mennyire van igazunk tényszerűen, és mennyire attitűdünk szerint, morálisan, amikor neheztelünk valakire.

Azért is jó a kilenc évesekkel beszélgetni, mert ők a lényeget kérdezik meg, elfogulatlanul, megalkuvás és félelem nélkül, és segítenek felismerni a saját tompaságunkat, vakfoltjainkat. Bővebben…

jó tanulók, boldog gyerekek

Adásunkat megszakítjuk: a Julis levizsgáztatott a másodikos tananyagból. Ebből jegyek, azt mondták, nem lesznek, csak jegyzőkönyvek. Amellett, hogy iskolaszerűen járt a tanulócsoportjába, mi a nyári napokon, mondjuk heti négyszer fél-másfél órát matekoztunk, írogattunk, angoloztunk, helyesen írtunk (e-dzés).

Sokan préselik ki a gyerekből a jó jegyet, és akkor ő már jó tanuló, de a gyerekek nagyobb része szenved ettől, utálják, és gyakran meglepően nem értik, nem képesek hatékonyan alkalmazni az, amit megtanultak.

A nagyfiam ebben extra: tanulónak közepes, de amit tud, azt mind érti, akarta tudni, és alkotó, eszes módon, szenvedélyesen használja és továbbépíti. Nem parázik, kiegyensúlyozott, szeretik is. Mondom, jól van, fiam, ez akkor ennyit ér, ne görcsölj, mert görcsölni szar. Nem kifele akarunk megfelelni.

A nagyszülők persze a színjeles bizonyítványra büszkék, modernebbék fel is nyomják a fotót a facebookra.

Nemigen tudom, milyen a vizsgaeredménye. Azt mondja kérdésemre az osztályfőnök, A.: vannak hiányosságok, gyakorolni kell.

Üzemszerűen ez a tanács.

Rámeredek.

Nem a száz százalék a cél. Hanem hogy boldog legyen.*

Ne agyongyötört.

Ne szekált.

Ne olyan, aki befeszül, akinek lezár minden érzékszerve, ha a tanulásról van szó, aki már előre utálja az egészet, kilenc évesen.

A kislányom hatalmasat csalódott ebben az egészben, amit úgy várt, hogy könyvek, olvasás, tanulás. És ezért haragszom.

Olyan boldog ez a lány most. Már nem rágja a ruháját, a körmét. Önálló. poénkodik, sztorizik, cigánykerekeket hány. Spontán, eszes, határozott és lelkileg még bájosabb, mint testileg. Olyan bájokat hoz, amelyek bennem nincsenek meg.

Hanem A. meglepett. Mintha nem pont emiatt az “addig gyűrjük, amíg bele nem törik, már elsőben is” szemlélet miatt hagytuk volna el az intézményt. (Jó, akkor buta marad a gyereked, gondolja most, míg visszatér makacs helyesírási hibái közé.)

Nekünk nem a tanulással volt bajunk, nem azzal, ha nem csak piros a pont és mosolygós a száj, hanem a préseléssel, a kéjjel telepirosozott füzetekben a nyomával annak, hogy ő azt gondolja munkának és segítségnek, hogy nyom az egyenletesen magas teljesítmény, a monotónia- és stressztűrő képesség felé, és eközben nem nézi a gyerek igényeit, motivációját. Ami miatt a Julis kedvetlen és örökké fáradt, ruháját rágcsáló, egyre szomorúbb lett, végül már nem is evett.

A szülőre sunyin delegált munkával, az esti tanultatással van gondom, amit mindenki tagad, de csinálják, gyakran külön tanárral, hétvégén, este hétkor – másodikban. Amelyre azért volt szükség, mert a kolléga olyan célokat állított fel, amelyeket saját munkájával, varázsával, a rendelkezésre álló időben nem tudott elérni egy huszonnégy fős osztályban. Így került a feladat a szülőkre, akiket a rejtett elvárás zsarolt: jót akarsz a gyerekednek, ha jó anya vagy, megteszed. Hogy ne maradjatok ki a sorból.

Többen elmentek, lebetegedtek, kudarcélmény számukra az iskola, és nem értik. Mindenki tagadja, hogy a jelenség létezik.

Tegyük hozzá, hogy a Julisom nem szenved semmilyen részképességzavarban, nincs nehéz feje, ő csak önazonos. Harmonikus, extrovertált, könnyen regenerálódó, nem is túl érzékeny lény (ne haragudjon meg senki, de az érzékeny, az azért igen gyakran azt jelenti, hogy énerő híján hisztis, a baját a világra nyomó, panaszkodó).

De mire én innen kimenekítettem, két szirma is lehullott.

Én egyébként nem vagyok szigorúan vekerdys a témában: úgy sem, mint szülő, és úgy sem, mint tanár, tehát nem gondolom, hogy hagyjuk csak a gyereket nőni, játszani, minek az a sok betű, szóval én nem ellenzem a magas, lexikális elvárásokat, sőt.

Ha.

  1. Ha olyan a gyerek, hogy alkatilag mindent felszív, átlát, nem okoz neki nehézséget, bokájáig sem ér a rivalizálás, akkor miért ne? Ritka az ilyen gyerek, de két-három minden osztályban akad. Nekik sikerélmény a tanulás, nem akkora ügy. Ez a szerepük és énképük: nekik ez megy. Ilyen volt nekem a nyelvtan kiskoromtól. Miért ne tanulnának, lelkesednének?

A többiek, sajnos, belefulladnak: amit megtanulnak, nem élő, nincs mögötte élmény, értés, szégyen van, küszködés, “kell” és játszma.

Vagy, ez további feltétel: van még hajtós, de produktív közeg, ha

2. olyan a pedagógus személyisége. Intellektuálisan ösztönző, karizmatikus. Ő várhat el sokat, a gyerekek mennek vele, nem lesz gond, és a lelkesek egymást is motiválják. Varázslat ez, ha megtörténik. 1–4. osztályban az én nagyomnak volt ebben rése, megjegyzem.

És ennyi. Ha nem olyan a gyerek vagy a pedagógius, akkor a hajszolás nem más, mint gyötrés, szárnylevágás, stressz, tanulás-megutaáltatás, depresszió – és teljesen fölöslegesen.

Ha egy tanító nem hozta meg – őrizte meg és fokozta – a gyerekekben a tanulás iránti vágyat, ha nem bizonyosodik be a mindennapokban, hogy megérteni, reprodukálni, alkalmazni élmény, ha minden rubrika kitöltve ugyan, de a gyerekek háromnegyede kínlódik, pszichoszomatizál és gyűri a kötelességet, az romboló.

És eközben a tanító szerepmegfelel, az pompásan megy, nagyon lelkiismeretes, de frusztrált és nem tudja őket szeretni, elfogadni, csak nyeseget, “követel”, végrehajtja rajtuk a tantervet.

És akármilyen igazságtalanok is a szülők néha, a szenvedő, kedvetlen, lemaradozó, viselkedési zavarokat mutató gyerekek szüleinek mindenképpen lesz konfliktusuk a tanítóval, akinek ez persze nehéz (a miénk sírdogált meg drámázott is szülőin is, e-mailben is), és el tud mérgesedni a dolog.

Mit tehetsz? Elmenekülsz onnan, ha van erőforrásod, bátorságod, nem túl rosszindulatú igazgatód, vagy jobb másik iskola. Iszonyú sok energia minden váltás.

Soha át nem beszéltük, alig köszön vissza is a nő, e-mailre nem válaszol, úgy tesz, mint ha mi sem történt volna. Vérprofi!

Szóval, a mi tanítónk nem olyan, a Julis alkatilag inkább csak jóeszű, spontán, érzelmi lény, zenére-táncra, művészetre és poénra fogékony, egy repkedő kismadár. Baja nem lesz, el nem kallódik, az intellektuális közeg a sejtjeiben is kimutatható. Pompás élete lehet úgy is, ha gyakorlatias módon eszes, ha ilyen szakmája lesz. De kivirágozhat a hiperintellektuális énje is.

Egy biztos: az emberi ferdeséget, a hamisságot nem tűri a leány. Szól, jelez, nem alkuszik, nem fél. Ez az ő öröksége.

*

Most ősszel castingokra járunk a leánnyal, statisztálunk és a gyerekkönyvtárban olvasgatunk, zenét hallgatunk, kicsit angolozok vele, ha már angol szakos tanár vagyok.

Dávid az elsőt kezdi.

Az ő tanítónője már ma, 30-án mondta: ha a gyerek reggel hasfájós, nem alkar jönni, szóljunk. Azt mondta, előfordulhat, hogy a társa bántja, csúfolják, és akkor ők lépnek.

Ő sem utal arra, hogy a rendszerrel van a gond, az intézmény és az uniformis, a teljesítménykényszer a baj. De nagyon szép tőle, hogy ezt mondta.

Bízom benne, és figyelem a más természetű, nővérénél sokkal kevésbé nyílt és sokkal elmélyülteben intellektuális, csendesen megértő, felfedező, rendszerben gondolkodó kisfiamat.

* Ennyit mondtam is, szó szerint ekképpen.

mert ő az én anyukám

Tulajdonképpen kedves ez. Ez a bugyuta dicsekvés, hogy az anyukájuk a legjobb barátnőjük:

http://girlpower.cafeblog.hu/2016/04/29/bloggerek-es-anyukaik-anyak-napi-mesek/

Jó is annak, akinek ilyen az anyja (anyukám, Anyu, Édesanyám, Anyci), habár, megjegyzem, én nem szeretnék együtt járni az enyémmel Schäffer Erzsébet-előadásra, sem az általam neki vett okostelón képet kapni a kutyusáról. Mondani bárkinek, hogy nem érek rá most, mert anyuval, anyunak, anyu… Napi kapcsolatban lenni harmincöt meg negyven évesen, álbeszélgetéseket folytatni (“semmi különös, jól vagyok, képzeld, ma se jött a Gyuri, csöpög a szifon”), vele szkájpolni, tőle kérdezni a pörköltreceptet, és átengedni az életemet annak a rettenetes, lelkes, font- és gondoskodó intenzitásnak (“segítség”), hogy az én gyerekeimmel élhesse újra azt, ami nem ment (de nem menne másodjára sem).

Szegény, ötvenes nők a képeken, szolid bibircsókok, fényesre krémezett arc. Ahogy a “fiatal, csinos asszony” igényével lépnek fel a valóban fiatal lányuk társaságában. Anya–lánya szépségverseny, fú, de kínos.

Azért ez hatalmas oltás:

Lehet, hogy a mai napig nem érteném teljesen, mit jelent, hogy “a szépség belülről fakad”, ha nem olyan lenne Anya, amilyen.

És, titeket is ráz a hideg a negyedik sortól?:

Bővebben…