Szerintem a blog legjobb írása, irodalmilag, de hát ki vagyok én, hogy.

Frissítés 2015 karácsonyán: már nem gondolom ezt, ez egy akart, artisztikus, de túlírt szöveg. Aki érti egyáltalán, mit akar, annak mesterkélt, a többiek nem számítanak.

Vagy csak túlságosan ismerem.

Balázsnak megint

Dórának

A művész úrnak

Fény. Eszmény. Lény. Legény. Tény. Élmény. Kemény. Remény. Kény. Szegény.

Nincsen kedvem nőkről írni, társadalomról. Tanítgatni, érvelni, türelmesen fejtegetni. Szépen, munkaidőben, koncentráltan írni. Mindig máskor, más helyett írok, mindig írok. Sajtóhírre reagálni sincs, okosnak lenni, antifeministákkal vagy feministákkal vitatkozni. Fotókat feltölteni (pedig készülnek újak). Paródiát írni sincs, viccesnek lenni. Beköszöntött a blogtavasz, a második év. Blogtavaszi blogfáradtság (igen, t-vel), lanyha, lusta, langy. Olyan vagyok most, aki csak hever az Illy mellett, természetesen pazar hálóingben és körtésrágógumi-szagú parfümmel, dől be a lomha aranyeső a teraszajtón, ordítanak a madarak, és nem tereget és nem porszívóz, pedig jaj, hanem kéjes lustasággal és koncentrációval önmagát boncolja, arról ír, hogy ő írónő, és ez tetszik neki, de le is leplezi magát azonnal, és ez még jobban tetszik neki. Csak én bírok versemnek hőse lenni, továbbá, és ezt nevezzük posztmodernnek, az a tény, hogy én a versemnek hőse vagyok. Csak a bekezdés érdekel, a csattanó, a szinte-oxymoron jelző, ezt is miért nem lehet már i-vel írni…? És ezért tűnnek el a trollok, mert ez nekik nem érdekes. A léha is jó szó még, valamint a locska.

Iszonyatos önzés ám írónak lenni. Kényszeres hiúság, örök önreflexió, az önreflexió mint életstílus, és akkor ezt még, tehát hogy az önreflexió életstílus, meg is lehet írni. Amióta, hát, ezt most elárulom, toldozgatom Az étekfogó gyengélkedik munkacímű regényemet (igen, most miért?) (jó, tudom), ez kúszik be álmaimba, ezért révedek el kávéscsészével a kezemben és talpig fehér csipkében, ellenben papucsban a hajnali párában, míg szarik a kutya (és meg mert Bovaryné én vagyok), ez, tehát a készülő szöveg generál érzéseket és ábrándokat bennem, ezért mondom azt a klotyón ülő gyerekemnek, amit. Tesztelem, működik-e. Görcsösen kerülöm a közhelyeket, s ami marad, leginkább modoros, eredetieskedő, ez elborzaszt. Nagyon szeretnék egyedi, eredeti, meglepő, veséig hatoló lenni, kérlelhetetlen, ugyanakkor lebegően szép. Pont olyan irodalmi, mint amit nem nagyon kedvel az egyébként értő férfiolvasó (viszont már a húga is olvas!). Csakhogy olvasók nélkül nem megy. Nem képzelhetek olvasókat, mert hoppon maradok, le kell győznöm az idegenkedést, mert csak ami ismerős, az jut el őhozzájuk, de ami ismerős, az, hát, most vegyük így általában az egyszerűség kedvéért, az már nem szavatos, azt már mind elmondta más. A nagy igazság, a bölcsesség, hogy jónak kell lenni és dolgozni, hogy az igazi szépség a lélek fénye, és hogy most kell velük lenni, mert elrepülnek ezek az évek, valamint hogy a rántott sajtot kétszer panírozzuk. Persze, tudjuk — de akkor, vagy már előtte az ember megneszeli a hamisságot ezekben, és akkor nem, csakazértsem, legyen már valami igazi. Ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka.

Ezért gyúrok rá a rejtett, kimondatlan érzésekre, gyanúkra, régi történetekre, a köldök formájára, ezért leplezek le folyton, ezért keresem a zugokat, ezért hős, motívum és keret a művész úr, ezért a nyüszögésre figyelek, mert hát mit lehet írni arról, hogy édesen fejlődnek a gyerekek, ma karfiol lesz lengyelesen, jaj, el kell mennem tejfölért, és láttam egy norvég filmet. Vagy ezt is lehet úgy? Gyilkos iróniával, legfeljebb. Kill Bill.

Ez az én nagy felterjesztésem, örök panaszom az éghez: legyen regény az életem, miért nem regény az életem. Ha nem regény, majd én megteremtem, kiprovokálom, megalkotom, hogy ami velem megesik, a fejezete lehessen. Mindent, ami történik, innen nézek, így válik minden történetté, így éleződik, lesz csattanója és markáns jelzői (érted már, miért írtam olyanokat?), s ami nem tud válni, mint például a gázóra vagy a hűtő leolvasztása, az nincs (legfeljebb annyiban van, hogy nincs).

Így látom a folyamatot, így értek bármit, ez a logikám, ezért állok a szélben, pedig amúgy fázom.

Hát a belbudai csúcsértelmiségi rokonok, ezek engem gyűlölnek, kitűnő karakterek.

Hát akkor pont kaptam egy biciklit, ma sem tudom, kitől (és félek a kiábrándító választól, jobb ez így).

Hát éppen az igazgató szeretett belém.

Hát nekem a másik, a magosságos budai gimnáziumból azért kellett elmennem, mert, s ha csak sejtetem, még hatásosabb (szeretnék én ennyire fontos lenni, inkább intrika tragikus áldozata, mint olyasvalaki, akit csak lehagyott a Párt, de időnként belém döbben: és ha tényleg?).

Hát nem a bántalmazóm a regényhős, nem, hanem aki félbehagy, épp csak súrol, nincs is.

Hát akkor engem nézett a művész úr, kinézett a nagy szerepéből, nyilván, mert én már másodszorra láttam, és tudtam, hogy az az utolsó jelenése, mert majd mondják róla egy kicsit később, hogy meghalt, ő csak áll a bal szélen, ott ülök én is, és néz, én nézem: most van vége (és azok a léptek, amelyekkel kisurran meghalni!), és ő néz engem, hogy mit látok vajon ebben, hogy ő most meghal, tudja, hogy tudom, hogy hal megfele, és hogy meg akarom fejteni, hogyan csinálja, és a nézésemet nézi, beleakasztott tekintettel, tud rólam és kíméletlen, és közben, mindeközben hal meg épp. Ez a viszonyom a művész úrral, nem több, s persze ez is az én fejemben történik. No persze, nekem hét órára ez a húsz éve hordott kontaktlencsém, ez lehet százharminc százalék víztartalmú is, ez száraz, hályogos, és akkor a reflektor és a por, ez már hétkor sem tudná eldönteni, apja vagy anyja-e az amott, netán maga Psota Irén, hát mit tudom én, mit nézett, rajtakapom az ostoba regényvágyat ebben is. De az egész így kontaktlencsével, az örökké bizonytalan narrátorral még jobb, mert az életem nem nagyregény, csak másodvonalbeli posztmodern meg intertext, hiányoznak lapjai, valamint félbehagyták csúnyán, és még fordítva is tartom, itt állj meg, sok lesz, már sok (és még innen is kitöröltem néhány karaktert).

Nagyon, nagyon kellemetlen ilyesvalakivel beszélgetni, életét követni, leveleit olvasni (igaz-e), pláne együtt élni. Jaj, de unják már az én művész uramat, aki csak ennyi, hogy nincs, de úgy nincs, hogy közben tudja rólam, hogy vagyok, és ő is van. Van, nem tehetem, hogy ne legyen, csak épp többé már ez magánügy (na meg irodalom).

Ezt szoktuk egyébként kötelességszerűen mondogatni a zöldre festett tábla előtt, hogy a szerző nem azonos az elbeszélővel és különösen nem a főhőssel, nem ám, de ilyenkor, amikor így irodalomelméletieskedünk a kezdők kedvéért, vetítünk leginkább. (Milyen szellemes Michel Houllebecq, az idei Könyvfesztivál-díszvendég portréja! itt van ajánló, szerintem ma felteszik az egészet, az a címe: A közellenség). Nem azonos, mert a pozíciója nem azonos, és mert így praktikus, hiszen kínos volna, ha rajtunk kérnénk számon, hogy főhősünk üti a gyereket vagy pláne eszi a taknyát, de egyébként minden az író személyisége, minden ő, ő a táj és ő a tájleírás, és ő az, aki tájleír, de még elipszilonnal is ő a tály.

Ezért Bovaryné Flaubert, és ezért vagyok én – kisgömböc! – Flaubert. A regény meg sosem készül el, természetesen, avagy erről a soha el nem készülésről is hosszú fejezet lesz benne.