amíg még megvan

Kedves olvasóm, komolyan szólok most hozzád.

Mindannyian csak azzal kalkulálunk, ami van. Így jár az agyunk, egyszerűen. Hogyan is képzelhetnénk el a meredek lehetőt? Azt, ami mélyen szunnyad bennünk? S a bajt se képzeljük el: se a hirtelen lereccsenést, se a lassú kopást, fakulást. (Ilyen az élet, ugyebár.) Ami csak lehetne, vagy amit lassan elvesztünk, azzal nem számolunk. Ki láthatja azt? Ezért nem általános a testünkkel kapcsolatban sem a preventív, megőrzésre törekedő szemlélet. Viszont hangos azok szava (panasza), akik aztán megbetegszenek. És érthető, ha a bajban már nem azt mondjuk nekik: tehettél volna ellene. Bővebben…

álomalak

Ha lefogysz, nem leszel boldogabb, csak vékonyabb, mondja a mém.

Jaj, de hiszen ez ugyanaz a lobbi, amit már annyit bíráltam. Az érezdjólmagad-lobbi, amit azok harsognak, akik rosszul érzik magukat. Meg hogy sokféle test lehet szép. Hogy a fitnesz öngyötrés, saláta, magok, éhezés. Én nem fogom sanyargatni magam, hanem örülök az életnek. Hagyjuk az egészet, “én szeretek enni” (értsd: túlkalória, nassolás, édesség, feldolgozott élelmiszerek…). Ó, jaj.

Én azt mondom: igenis boldogabb leszel a fogyástól. Bővebben…

bátor

melléknevek sorozat 36.

török eredetű, régi szavunk, férfikeresztnév is

és ellentétes értelmű kötőszó: bátor, ámbátor, ámbár

Hogy én bátor? Haha. Én tényleg nem szeretem a könnyen érkező ovációt. Tudom, könnyű lenne abból élni, ezt hájpoltatni, dagasztani. De az ilyesmit nem tudom komolyan venni, nem épít. Mindamellett, a lelkes, egyértelmű kommenteket nem kéne összekeverni a dolog erkölcsi értékével, de még az elismeréssel sem. Mert könnyű olyat írni, tenni, amitől mindenki odavan és meghatódik. Lásd: a derék szabadnapos rendőr felaprította a néni tüzelőjét… Ováció nélkül kéne ezeket csinálni.

Érdekes persze, hogy van, akinek ez “respect”. Hogy ez annak számít mások szemében. Hogy azt írják, nehezükre esett volna cselekedni, kiabálni.

De nekem könnyen jött.

Az jött nehezen, hogy olyan legyek, akinek könnyen jön. Bővebben…

de akkor legyél teljesen őszinte

Én ÚGY utálom a fat pride, a fat acceptance hamis öntudatát. Írtam már erről sokat, meg itt is. Most viszont szeretném kiemelni, mert lehet, hogy ez eddig nem domborodott ki, hogy én nem a kövérséget, a tökéletlenséget, a nem-sportolást utálom. Nincs is dolgom azzal, ki hogy él. De az ítéleteik elérnek.

Én nem a magam példáját, “portékáját” igazolandó beszélek anatómiáról meg az edzés öröméről. Egészségfasiszta se vagyok, kinézetnáci még kevésbé, de ha mégis, akkor magamon kezdem.

Én a hamisságot utálom, a feljavítást, a megszépítést. A tagadást. És a női média boldogan asszisztál ehhez. Bővebben…

motiváló hatás

Amilyen vagyok – örök megértésre, elemzésre vágyó, pontos részletekre szomjazó –, a szombati félmaraton sokkja után, regenerálódás közben olvasok. Futós interjúkat, szaklapot, olimpiatörténeti fejezeteket és példaképeket (Szűcs Csaba). Futni csak a hét vége felé fogok.

Kiborultam, ez az igazság. Túlleszek rajta, futni is fogok, nem dőlt össze a világ. Előtte nem volt határozott elképzelésem, nem abban csalódtam, én rég realista vagyok, a valóság érdekel.

Az átbattyogó teknősbéka (rajtszám nélkül!), az jó volt. Nem akartam feljavítani az élményt: az volt a jó benne, hogy lefutottam, több ismerőssel rajtolva, a szép éjszakai rakparton, és hogy ribizli, a 2013-as blogév egyik aktív tagja ott várt pezsgővel a célban, meg is masszírozott.

Fotó - 2016.08.05. 13.49

De nagyon szarul lettem. Kiszáradás? A meleg (én jól bírom, amúgy is parti hűs légáram volt)? Elektrolithiány? Nem voltam ketózisban?

Vagy ez a bajom?
Bővebben…