ugyanolyan alkalmasak-e a férfiak a gyereknevelésre?

Felmerül a kérdés: ugyanúgy képesek a férfiak empatikusan, szeretettel gondoskodni egy gyerekről, esetleg: a saját gyerekükről?

Ez az alapkérdés, és a konferencia, amelyről a facebookon beszámoltam, ezt sugallta: persze, hogyne? Csak a nők akarják kizárni szegényeke! Elidegeníteni a gyermeküktől!

Egyenjogúságot az apáknak!

Nagyon örülnénk, ha így volna! Mert amúgy képesek rá… szóval annak örülnénk, ha csinálnák is, és az apa-is-ugyanúgy szöveg nem akkor kerülne elő, amikor a nőt lehet vele sakkban tartani, kontrollálni, vegzálni. Ezer és ezer keserves tapasztalat bizonyítja, hogy ezen kívül alig érdekli őket a gyerek, vagy csak a kellemes része a nevelésnek, és csak akkor, ha nincsen fontosabb dolguk. Sőt: belőlük nem lehet kinyerni  az egyenértékű, felelősségteljes gondoskodást, még ha nagyon szépen kérik is, vagy olyan válság van is, mint az anya súlyos betegsége. Őket nem hatja meg az, hogy a gyerek szenved, bajban van, de a gondoskodás mint erkölcsi és jogi kötelesség sem. Ha apa vagy, egészen kis teljesítménytől jó szülő leszel. Az apák emberkednek otthon és a bíróságon is, alaptalanul vádaskodnak és mézesmázoskodnak a szakértőnél.

A kriminológiából pedig azt tudjuk, hogy Bővebben…

gyerekeink igenis veszélyben vannak

Ja, nem azért, mert az óvó néni átműti őket. És hogy ezen ilyen szinten, repetitíven poénkodtak értelmes sajtómunkások is, az sokatmondó. Eleve, hogy “a kormány homofób uszítását”, “kiközösítő népszavazását” ennyit emlegették – addig se kellett eltűnődni, hogy mi is pontosan az ellenzéki állítás, hogy kerül az ellenzékbe a Jobbik “néppárt”, mely plusz szavazót nem hozott, de a régieket sem. Mintha félnének a dolgot valóban megvitatni, hogy mitől káros a gendertan, mik az érdekek a propaganda mögött), túlzásmentesen, elfogulatlanul megnézni, miért ugrik rá tiltakozva-idegenkedve nemcsak Bayer Zsolt, hanem az átlagember is. Inkább defaultnak veszik, hogy általános a homofóbia, sőt, üldöztetés van, mely a Fidesz bűne, és aki idegenkedik a genderdumától, az meg tudatlan, nem érdekli “a tudomány” (pedig Mari néninek igaza van). Soha nem írnak a detranzícióról, se a heves brit, amerikai vitákról, törvénykezésről (számos “transzjogot” vonnak vissza, épp a kamaszokkal kapcsolatban), transz nyomulás visszaéléseiről, és csak Rowling kapcsán a feministák cancel-kicsinálásáról. Állítják: nem létezik melegpropaganda, miközben maguk is ontják az ilyen tartalmakat, egészen a legbutább rinyálásokig (az szexualitás ernyőfogalom, tudtad-e?), de persze az felvilágosítás, segítség, hogy ne érezzék magukat egyedül a kamaszok.

Nem úgy fenyegető mindez, ahogy a plakátokról sejlik, hogy már ma jönnek, műtenek, és nem is úgy, hogy agymosásnak. Direkt sulykolni esélyük sem volt, csak puhítgatják a tudatokat, együttérzésre apellálnak. Ki rúgna szenvedő emberekbe? Aki nem dől be ennek, az is hallgat. Maci is mondja, elismerem: nem számít annyit az LMBT propaganda, mint én azt kihegyezetten érzékelem. El se jut az átlagemberhez. A Tobi színeit 3547 fő látta (és a Nemzeti Filmintézet támogatta!). Pár tucat, igaz, nagy elérésű és hangos szereplő nyomatja, akire ép kamasz nem akar hasonlítani (mondom egyszerűbben: a magyar aktivisták rettenetesen néznek ki, és az üldöztetésen, jogkövetelésen kívül nincsen mondandójuk). És pár ezer jóakaratú nő a közönség. Én meghasonlottam ebben, hogy ezt jelenti ellenzékinek lenni, mert nem.

Nem annyira elnyomó, amit a Fidesz csinál, másrészt nem annyira veszélyes az sem, amit az aktivisták és szervezetek. A veszély hosszabb távon, sok lépcsőben, lassú tudatformálással érvényesül, ahogy a béka fő. 

Az fenyeget, hogy semmi nem úgy van. Mindenről elmondják, hogy az tévedés, előítélet, mi meg elhisszük. Feladjuk kis ellenérzéseinket (“az nem lehet, hogy ennyire bonyolult minden”). Sóhajtunk: jó, akkor bonyolult. Az előítélet, elnyomás koherens magyarázatnak tűnik: a patriarchátus a hibás, a kirekesztés, Orbán, a kapitalizmus. Kis szépséghiba, hogy senkit nem bántanak, nem tudnak LMBT-ellenes eseteket felmutatni (az őszi villamosos eset óta), a vélemény meg szabad. Épp a hiszékenységre, tekintélytiszteletre apellálva tudnak normalizálódni lassan a fura, önös, valóságtagadó magyarázatok. Ez a normalizálódás jóléti világjelenség, és bejárat a disztópiába.

Most nem akarok már a melegekről/transzokról írni, mert fontosabb, hogy mindez leginkább a nők problémája. Nekik problematikus, nőként aggasztó.  Bővebben…

a tavasz is kitört

Meg ugye, “hétfőtől nincs iskola” – az oktatás stílusából meg a mi értékrendünkből következik, hogy a gyerekek ezt féktelen szabadságként élik meg. Én ennek örülök, de nem hagynak, figyeljétek a szóhasználatot:

…fontos, hogy keretek közé legyen szorítva a napjuk úgy is, hogy nincsenek iskolában – már csak azért is, mert különben tényleg ki fog csúszni a szülők kezéből az irányítás.

https://index.hu/techtud/2020/03/17/koronavirus-magyarorszagon-szorongas-pszichologia-jarvany/

Hű, mert akkor mi lesz, ha kicsúszik az irányítás, bele se merek gondolni. Bővebben…

meddig maradunk a szüleink gyerekei?

Bénító, dermesztő, igen:

https://wmn.hu/vim/51679-benito-dermeszto-de-nem-tehetsz-semmit–egy-kamasz-lany-anyjanak-ketsegbeesett-gondolatai Bővebben…

fény a méhben

A blogomon 2014 februárjában jelent meg a gyermektelenség témája, és ez forradalminak bizonyult. A poszt virálisan elterjedt, termékeny vitát, gondolatokat indított el, és sokakat megvigasztalt, hogy lám, ők nem ufók, amiért nem lett vagy nem lehetett gyerekük. A gyermektelen című posztot én magam nem tudtam volna megírni, mert mélyen meghasonlottam volna attól, hogy a magam legmélyebben megélt döntése, női alkata, életöröme ellen érvelek. Azonban közösségben gondolkodó, másokra is gondoló, intellektuális lény vagyok, a magam horizontján túli látókörrel, így született meg egy vendégposzt (amelynek szerzője már nincs itt).

A poszt arról szólt, hogy nem kötelező gyakorlat gyereket vállalni, az anyaság nem feltétlenül része a női sorsnak, és szabad a döntés. Rengeteg a rossz tapasztalat: ne váljon anyává se véletlenségből, se nyomasztásra senki.

Nagyon helyes. De rögtön egy kicsit árnyalatlan vagy-vaggyá vált: szülés-szívás-többségi igazodás vs. nemszülés-önazonosság-kisebbségi bátorság. Amúgy is figyelem, ahogy mindent kétfelé, két pólusúvá éleznek a közbeszédben. Pedig többnyire nem két, egymást kizáró lehetőség van, hanem skála. Vagy nem is skála (számegyenes), hanem sík, merőleges vonalak. Vagy tér. Gömb!

Gömb vagyok, életet hordozó, és a nőiségem, sőt, talán egész emberségem kapcsán ez a legfontosabb. Bővebben…

szereted a gyerekeket?

A pontos téma: kell-e, pusztán azért, mert gyerek, minden gyereket szeretnünk, amit úgy értek, hogy a javukra cselekedni a saját rovásunkra is és nem gondolni róluk azt, ami igaz rosszat, mert ők tiszták, meg ők a jövő? Mert őket szeretni kell?…

Egyszer olvastam egy amerikai könyvben: tényleg szereted a gyerekeket, vagy csak bizonyos fajta gyerekeket?

Nem értettem a kérdést. Hát bocs. A gyerek mint olyan, egy problémacsomag és aknamező. Állandóüan kell vele valamit csinálni, és a félelem is örök, hogy ártok-e neki. Ez pedig stressz, és én nem szeretem a stresszt. Nem szeretem a sikítozást, az irracionális vislekedést, a követelőzést, a szolgalétet, azt, hogy minden nekik jár, és mindig a felnőtt tűrjön, ráadásul mosolyogva – na, ezt a normát kifejezetten utálom. A káoszt, a kajamaradékot, az otthagyott dolgokat, azt, hogy nem komolyan csinálják a dolgaikat, hpgy többször kell szólni alapvető dolgokért, hogy csakazértsem, pedig nem nekem lenne fontos beérni nulladik órára, és hogy egy csomó erőforrás elmegy pocsékba, mert tetszett neki az a nadrág, különóra, de aztán mégse hordja, járja. Ezt a sajátjaimmal sem, ezt csak elviselem.

Nem szeretem, amikor sunyik, önösek, kijátsszák egymás ellen a többieket. Nem szeretem a verekedést, viháncolást se, meg például a kütyüfüggést. Kifejezetten a szülők tükrei, és nem nagyon szeretem a szüleik mentalitását, értékrendjét. Nem tudok rajtuk segíteni, nem dolgom változtatni rajtuk. Még a bizonyos fajta (jó fej, udvarias, nyugis, gazdag lelkű, kreatív, érzékeny) gyerekeket se vagyok köteles szeretni.

Azért szoktam. Ők a gyerekeim barátai, tán nem véletlenül.

Ez nagyon erős a társadalomban ám, hogy szeretni KELL, HISZEN gyerek Nagy hagyománya van a gyerMek szentté avatásának, gyerMek mögé be lehet bújni, mintha számítana, pedig csak eszköz, így lehet rászorítani a másikat valamire, amit egyébként nem tenne: ezért nem válnak el például, és ezért basztatnak engem is a gyerekekkel.

De nem, nem kell szeretni “a” gyermekeket úgy általában.

Nézzük meg azért, honnan ered ez a nagy gyerekszeretet. Az erkölcsi elveket a névtelen áskálódók akkor kezdik lengetni, ha épp benne vagyok az igazságomban, és be akarnak kussoltatni. Kell valami szerszám. Hogy az a szehegéhény gyerek, és én hogy képzelem.

Amúgy egyáltalán nem érdeklik őt a gyerekek, az én gyerekem meg végképp nem. Csak használja ezt a témát, ez a tuti fedezék, ami mögül lehet lődözni. És a fejében van egy norma, egy maximum. Pont ahogy a kinézetemet profi sportolóké mellé rakva fitymálja, az anyaságról és kutyatartásról is ilyen éteri, maximalista, reklámokban látott idillek vannak a fejében, amit ha nem hozok, akkor jól leszerepeltem, bántalmazó vagyok.

Legyél te éteri szülő és gazda – de olyan ám, aki úgy gondos, hogy eközben nem érzelmi pótléknak vagy önmegvalósítás-helyettesítőnek használja a kis lényt! Ha jól megy neked, utána elbeszélgetünk.

Pedig az élet nem ilyen. Vannak elveink, vannak szándékaink, vannak lehetőségeink, vannak rossz napjaink. Másokon nem érdemes a saját normáinkat követelni, lehet, hogy más mást tart fontosnak, de ami lesz, az nem elvi kérdés. Sokan nem gondolják sehogy, csak túlélnek. Reflektálatlan, sérült, érzelmileg szegényes, tudatosság nélküli emberek gyakran követik primer késztetéseiket, és használják a gyerekeiket mindenféle értelemben. Mindig van valami, néha szarul vagyunk, néha fegyelmezetlenek, de valahogy kibírjuk. Ezzel mindannyian így vagyunk.

Röhejes másokat piszkálni, főleg, hogy nem is ismered, nem vagy ott, nem tudod, nem ügyed. Itt mindig van hátsó szándék, és annak semmi köze a gyerekhez. Minden dohogásban, kibeszélésben, mutatóujj-lengetésben hátsó szándék van. Hogy is van az, hogy sajnálod a gyereket, de ki akarod készíteni az anyját? És hánbyan csinálják ezt, saját gyerekkel is, te jó ég.

Szóval én alapvetően jóindulatú közönnyel viseltetem az emberek iránt, nem szoktam velük törődni, ha nem a szeretteim. Felszabadító volt ezt kimondani: nem kell minden emberrel jézusi módon, aktívan jó fejnek lennem, csak ha úgy döntök, hogy őrajta most segítek, rá odafigyelek, ő érdekel. Nagyon sok jóféle, spontán interakcióm van így is. De kötelezően nincs dolgom a másik emberrel, akkor se, ha gyerek. Nyilván van egy általános emberiesség, megkérdezed a síró, egyedül bolyongó gyereket, hogy mi a baj, de nem vagy köteles egy jól levő gyerektől bármit eltűrni, csak azért, mert gyerek.

Ezek a gyerekek nemsokára felnőttek lesznek, és egy jelentős részük már most végleg, reménytelenül el van rontva. Nem őszinte, csicska, megfelelési kényszeres, sunyi. Nem szeretem, hogy ezt teszik velük a felnőttek, és nem szeretem, amit az agresszív vagy kavarós gyerek csinál. Nem dolgom megérteni a sérültségüket, mert erre hivatkozni kifogásgyártás. Ne csinálja.

Kognitíve tisztában vagyok azzal, hogy szülő és pedagógus hibája ez, és hogy a gyerek nem tehet róla, és vele türelmesnek kell lenni, de az érzések szintjén nagyon is tudok haragudni. Van egy csomó gyerek, akit nehezen viselek. Van felelőssége már a gyereknek is. Például ha beáll lincselni, bántani. Ha hazudik, ha letagad mindent, ha brahiból piszkálódik. Erre én nemet mondok, és nem azt a gyereket fogom sajnálni, megérteni, sőt, esetenként utálni fogom, mert nekem a sajátommal van dolgom.

Az nem mindegy, hogy a gyerek iránti negatív érzéssel mit kezdek. Azért vagyok felnőtt, hogy ezt magamban rendezzem. De az érzés teljesen normális, szokásos, én legalábbis nem ájulok el egy humán lénytől, csak mert gyerek, és nem fogok senki szemétkedővel másképp bánni csak azért, mert bebújik a gyereke vagy a szülősége mögé.

Dolgom, feladatom a vállalásaimmal van. Saját gyerekkel, a rám bízottakkal, tanárként is. Ott nekem jónak kell lennem, igyekeznem, és nagyon erős ez érzelmileg, nem akarom ösztönnek nevezni, mert szerintem nem pontos a szó, ezek tanult dolgok, de nagyon erős kötelességtudatom van, és nagyon figyelek, hogy vannak. De ott se tudok maximumot hozni. Például a saját szükségelteim rovására.

Biztos vagyok viszont abban, hogy azt, hogy mit kell és lehet tennem, nem más fogja nekem megmondani.

Szóval nem érdemes ezzel engem zsarolni, hogy “szegény XY”, főleg mert pont ő az egyik agresszor, és kilóg a lóláb, hogy csak az én gyerekem nem számít – mennyire nem mondtatok semmit, tagadtatok, engem maceráltatok, pedig az elmúlt hetek arról szóltak, hogy a lányomat űzték. Ha nem látod a lényeget, ha erről semmi véleményed, akkor viszont csináld a hozzád hasonlóakkal, tehát ne akarj hozzám beszélni, főleg ne az én felületeimen, helyeimen, hazudozva.

tékozló kamaszkor

crisnek

Azért érdekes, hogy miken paráztam régen. Egészen mélyen belsővé tettem olyan elvárásokat, parancsokat, normákat, amelyeknek semmi köze nem volt ahhoz, hogy én mitől érzem jól magam és mitől működöm jól. (Ez az interiorizáció.)

Lassan áll össze ez a poszt, mert fáj. Mert a gyerekkorom, az anyám, a jelenem van benne, mindazok, akik használtak. Itt ülök húsz sora fölött két napja, rá-ránézek, most lendültem bele.

Mint egy bank, amelyből mindig csak kiveszenek. Bővebben…

gerillamarketing

A gerillamarketing alapja a váratlanság: ez a figyelemfelkeltési eszköz meglepetés erejével dolgozik. Mivel nem számítasz rá, zavarba hoz, megdöbbensz tőle, és talán elgondolkozol az üzenetén.

Azt mondod, provokáció? Az, igen. A figyelmet azért kell felkelteni, mert a megszokott csatornákon lehetetlenné vált az eredményes közlés. Mert a hatalom hallgat, maszatol és elhallgattat. A gerillamarketing a jogérvényesítés, a civil tiltakozás vagy a politikai érvelés bevett eszköze a progresszív oldalon. A FEMEN is gerillamarketing-akciókat folytat.

Itt főleg a kreatív reklám kereskedelmi példáit láthatjátok:

http://www.creativeguerrillamarketing.com/guerrilla-marketing/the-80-best-guerilla-marketing-ideas-ive-ever-seen/

Kedves érdeklődők, örülök, hogy idetaláltatok. Bővebben…

távolból szeretni

https://csakazolvassa.hu/2016/09/21/elidegenit/

Ezt a posztot most azért tettem ki a főoldalra, mert, képzeljétek, a PAS-ról, ami az “elidegenítési szindrómát” jelenti, konferenciát szerveznek, mégpedig kormányzati támogatással.

https://www.facebook.com/events/125289701494834/

“A konferencia fővédnöke Nyitrai Imre, szociálpolitikáért felelős helyettes államtitkár.”

Olvassátok el a tavalyi posztot, minden benne van. A lényeg most, csak bevezetésképp:

a szülői elidegenítésnek nevezett, hivatalosan nem is létező kórállapot, vagyis az, hogy az anya boszúból az apa ellen neveli a gyereket, miközben az apa annyira szeretné a gyereket, jaj, hát mennyire, soha jobban, és ej, micsoda harmóniában voltak/lennének ők, nem más, mint nőgyűlölet és bosszú. Ezért is a PAS az anya kicsinálására jó pénzért vállalkozó ügyvédek kedvenc fordulata. Bővebben…

fel kéne nőni

Tiszteld atyádat és anyádat.

A mai poszt a kitagadottakról, a megszököttekről, illetve a ma is anyjuk szoknyája mögé bújókról szól.

Az valami fantasztikus, hogy ez a mintázat ma is él. Nem veszett ki se a hippilázadás, se az újabb “nagy liberalizmus” hatására az a gyakorlat, hogy a szülők irányítják a gyerekeik döntéseit. Régen persze muszáj volt beletörni a szülői akaratba, mert parancsoló érdekek voltak a háttérben, és súlyos szankciók jártak azért, ha az utód nem tartotta ezeket szem előtt, hanem szabadabb életre vágyott. A kitagadás kiment a divatból: ma a nagy életdöntéseket a szülők legfeljebb terelgetik, rejtettebben befolyásolják, sokan pedig követik a gyerek akaratát, aggódva mennek a sorsa után. De ma is ugyanúgy zuhan sok-sok felnőtt gyerek az alkuba, mert az igazodásért, a “jó kapcsolatért” előnyök járnak, mert pénzt, ha baj van, apu ad, a gyerekre meg anyu vigyáz. Jobb a békesség. Csak egy kicsit morognak, ha nagyon rigolyás a nagyi, ha üzemszerű a fölöslegescucc-vásárlás, jót akarás, tanácsadás.

A mintázat lényege, hogy a felnőtt gyerek gyerekstátuszban marad. Bővebben…

a szüleimnél lakom

Többen átéltük: felnőttként átmenetileg a szüleinkkel laktunk. Külön lakrészben, vagy tetőtérben, ez nem mentett meg attól, ami jött.

Azóta se hevertük ki. Bővebben…