Most nagy nyugiban telt el egy hét: nyaraltunk 13. és 20. között, Balaton-part, az elején kettesben, a kicsik osztálykirándultak, később lejött L. és co.; közben feljöttem egy nap forgatásra (All The Light We Cannot See, Mark Ruffalóval és Hugh Laurie-val); iskolai évzáró, és utána vittem le a kicsiket is a nyaralóba.
Alig képernyő, sok napozás, séták, némi futás, tollas, nagy alvások, főzés – és olvasás.
Mit olvasok? Bővebben…
Érdekes, ahogy a témák együtt, többféleképpen is előjönnek. Nemrég írtam arról, mennyire kártékony az, ha mindenáron egy elvet, eszmét, tézist kell igazolni, és ennek szolgálatába állítjuk a tényeket. Így keletkeznek a dogmák, az elfogultságok, a szerepcsapdák, például a vegán életmódtanácsadóé, akinek annyira nehéz volt elismernie, hogy nem megy tovább, de láttuk ezt az önsorsrontás–férfigyalázás–”radikális” feminizmus témájában is.
A másik téma, amelyet a bőrömön is érzek, Bővebben…
Lionel Shriver (srájver), aki jelenünk provokatív, eszes és izgalmas írója az igényes-populáris palettán, tartott egy nagy beszédet, részben a regényírás feladatáról és jellemzőiről, részben egy cultural appropriationnek nevezett jelenségről: van-e jogunk mások identitását használni, értelmezni, sztereotip módon megjeleníteni, szimbólumokká és kereskedelmi termékké laposítani, hovatovább: tequilapartit rendezni sombreróban – íróként pedig más identitások bőrébe bújni, helyettük narratívákat szőni.
A The Guardian leközölte az egész beszédet. Kitettem a csakazolvassa facebookjára is. Aki bírja a cizellált angolt, itt olvashatja, nekem hatalmas élmény volt, Katának köszönhetem (tudjátok, akivel szerdán úszom):
I hope the concept of ‘cultural appropriation’ is a passing fad
(Fényképekkel az épp hatvanéves Shriverről. “Nem a legrosszabb, ami az emberrel történhet, hogy egy lóra hasonlít.” Ez a The Mandibles-ben – A Mandible-család 2029–2047 –, a magyarul legutóbb megjelent, a jövőben játszódó disztópia-regényében van, az egyik női karaktert jellemzi így.)
A szöveg idézi a cultural appropriation nevű jelenség definícióját:
taking intellectual property, traditional knowledge, cultural expressions, or artifacts from someone else’s culture without permission. This can include unauthorised use of another culture’s dance, dress, music, language, folklore, cuisine, traditional medicine, religious symbols, etc.
Az egész megint a safe space meg az egyéni triggerek, érzékenységek, egyenlőség és píszí témájába tartozik. Én tartózkodnék a reflexes na-ez-már-túlzás dohogástól, mert szerintem sem ez, sem más jellegzetesen angolszász témák és jelenségek, az elhízottság, a szépészeti műtétek vagy a fat acceptance nem ítélhetők meg innen. A cultural appropriation ügyében Európában, gyakorlatilag homogén (szegregáló) ország többségi lakosaként nem foglalnék állást, mert mit tudhatom én, milyen egy multikulti olvasztótégelyben, egy tradicionálisan bevándorlás-célpont jóléti államban latinnak vagy feketének lenni – legfeljebb épp Shriver regényéből (aki emlékezetesen ábrázolja őket, és szellemesen visszaadja az említett regényben a mexikóiakat ért sok évtizedes megaláztatást).
Shriver mindenesetre érzékenyen, okosan érvel (elítéli és túlkapásnak tartja a dolgot), és az írói autonómia ügyében biztosan igaza van. (Rendkívül ironikus, szatírára hajló, tabumentes, éles íróról van szó, egy valóságos regényíró-Tarantino ő.)
Mégis elgondolkodtam a téma kapcsán arról, amit már többször említettem a blogon: hogy én nem vágyom Európán kívülre semmilyen értelemben, és értetlenül figyelem az Egyiptomba, Indiába, Dél-Amerikába, Kínába utazókat, meg azokat is, akik rákattantak e kultúrákra. Bővebben…
Most megpróbálok egy bejegyzés erejéig olyan blogger lenni, mint aki az ismerőseinek ír az internet egy zugában, és nem akar semmi magvasat, protest-érvelést, éleset, megrázót, mert nincs is semmi vélemény vagy dráma… csak úgy írja, hogy hm, mik is történtek mostanában. Nem rossz ez amúgy, van, aki ízesen nyomja, az olyat élvezet olvasni! Bővebben…
Mindenki utálja az absztinenseket, akik visszautasítják a gyanútlan, derűsen kollektív kínálást. Akinek végig kell hallgatni a mondatát, hogy ő nem, ő sosem iszik, mondja is az okokat, vagy épp nem, de pofát vág. Majd vagy hallgatagon feszeng a buliban, vagy korán hazamegy, de jól nem érzi magát, az tuti.
Akiket nem lehet rávenni egy jó kis meztelen fürdőzésre, mert ők és csak ők nem dobták le az ékszíjt. Mit lehet velük kezdeni?
(Amúgy mindig belemegyek, hogy na jó, ma este iszom egy kis bort, és meg szoktam bánni. Amióta ritkán iszom, nagyon nehezen tolerálja a testem. És ezen nem segít a minőség. Érdekes tapasztalat.)
Mindenki utálja a strébereket, akik Bővebben…
Itt nálunk olyan csönd van: kabóca csak, néha madár rikolt, egy-egy repülő, az esték egészen némák.
Hallgatok én is, és én mindenféléről merengek. Hogy egy kapcsolatnak van-e belső logikája, élettartama, arról… Iránya, üzemanyag-mennyisége és kifogyása? Önállóan, a szereplőktől független saját története? Vagy csakis attól függ az alakulása, amit a két fél beletesz? Ha érzem, hogy ez már nem olyan, akkor tegyek lépést, “csináljam aktívvá” a kapcsolatot, vagy hagyjam?
Ilyen sorsára hagyós, történésekbe simuló lettem: hagyom. Én mindig akartam, cselekedtem, komolyan vettem, ragaszkodtam, kitartottam. Most nem. Felszabadító.
Olvasok sokat, amennyire hagynak. Gyereknevelés, főzés, mosás, kutyázás, takarítás, írás és – nagyrészt – edzés van, szóval ilyen húsz oldalakat, hajnalban, fektetés után, buszon, fogason vagy kávé mellett. Tegnap fejeztem be Lionel Shriver Ennyit erről című regényét. Bővebben…
Végeztem Lionel Shriver regényével. Potyogtak a könnyeim a játszótéri padon, aztán az eső is rákezdte.
Nagyon meg lett mondva a recenzenseknek, hogy le ne lőjék a megdöbbentő befejezést. Ehelyett a filmről, a könyvről is azt írták: Eva sosem akart igazán anya lenni. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 