rövid posztok hete 3.: a kultúrák különbsége

Mostan a kultúrákon gondolkodom. Régebben írtam ezt az az utazásokról.

Kényes téma ez. A korszellem globális-balos hivatalosjóember-álláspontja ugyanis: az emberek és ez által a kultúráik is egyenrangúak; a fehér kultúra fölénye csakis erőszak, gyarmatosítás révén keletkezett, a fehér ember elpusztította sorra az autentikus, szépséges kultúrákat, a többit meg azóta is kihasználja dolgoztatja, területeiket szemétlerakónak használja.

Én régóta és gyomorból ellenzek mindenfajta gyarmatosítást, a mai formáját is. Az “egzotikus”, értsd: szegény országokon való álmélkodást. Azt is, aki nyaralni indul, és lekerítteti magának az all inclusive luxust, élvezi, hogy milyen olcsó, meg hogy nem kell néznie a nyomort, Balin érti meg önmagát jóga közben, és szolgának használja a helyieket (erről szól a fent linkelt poszt). De a jótét lelkeket is, akik “megismerik”, “érteni akarják” a helyiek életmódját, Afrika-, Dél-Amerika- és India-mániások, sajnálkoznak, talán segíteni is akarnak, aztán iszkolnak haza a hőfokszabályozós zuhanyzójukba.

Gondolkodom azon is, hogy hol nem általános a korrupció. Mi a közös ezekben az államokban? Csak északi féltekés, gazdag, protestáns országokban (és majdnem mind királyság, hercegség, Svájc a kivétel) nem hat át mindent a mutyi. És még Japánban.

Vagy hogy melyek az ún. high trust társadalmak, amelyekben az egyszerű emberekkel vegyülve is biztos lehetsz, hogy nem vágnak át. A kofa, a taxisofőr. Csak pénzkérdés lenne? (De mi van Amerikával?) Becsületkultúra, szégyenkultúra és ezek összefüggései a mindennapi élettel.

Vagy a gázai helyzet. És Irán.

Én eltávolítottam magam a médiától, pontosabban: tudok róla, hogy az ott narratíva, nem pedig a valóság, drukkereket termel ki, akiket a véleményekkel és érzelmi alapon rángatnak. Így például a palesztin helyzetről azt tudom mondani, hogy

nem tudom.

Nem az én országom, nem igazán értem – sok-sok olvasás után sem – a helyzetet. Tehát em fogok polarizálódni, egyik oldalon sem kiáltozni. Sokakkal ellentétben nem merek nagy állításokat, főleg igazságot tenni. Már csak azért sem, mert ennek az egésznek nincs az én életemre, a magyarokra nézve különösebb relevanciája.

Sok butaságtól és öncélú poszttól megkímélhetnénk a világot, ha nem fontoskodnánk moralizáló szövegekkel mindenben. Államom persze barátkozzék inkább a kultúrnéppel (a másik egyébként nem is állam). Ha az volna a kérdés (és ez már gyakorlati), hogy izraeli család költözzön-e a szomszédomba, vagy palesztin, nem haboznék a válasszal, de szerintem ezzel senki sem. Az iszlám minden értékünkkel, a jóléttel, a szabadsággal, nőjogokkal ellentétes. De moralizálni, kommentekben veszekedni, játszani a geopolitikai szakértőt…?

Meg egy kicsit nem értem, hogy a magyar hangoskodók hogy nem szégyellik, hogy a globális progresszió szólamait veszik át és szajkózzák, a legkülönbözőbb témákban. Ez is csak azért van, mert alig pár ezren olvasnak angolul.

Hol savaznak nőket, miért pont ott, mi a motiváció? Hol jó élni, én hova utaznék? Miért akar mindenki, aki egyébként ostorozza a léha Nyugatot, mégis ott élni? Olyan országokban, ahol nincs államvallás?

A saját terveim: Biarritzba, Korzikára, Norvégiába, Rigába mennék még az életben, talán Üzbegisztánba, Japánba.

Alig van olyan ország, ahol jó élni, valamivel több, ahol nem nagyon rossz. India és az egész környéke, Dél-Ázsia sűrű országai egyetlen nagy segglyuk.

India, ez a gigantikus, ősi kultúra, döbbenetes épületekkel és szellemi hagyománnyal gyarmat volt, nem birodalom (Kínával ellentétben). A világ legnépesebb országa, legnagyobb gazdasága így sem tudta megoldani a 21. századra, hogy legyen rendes szemétkezelése, ivóvize, szennyvízelvezetése, átlátható közigazgatása, polgárainak jogegyenlősége és – a legenyhébb kritériumok szerinti – általános jóléte. Azt sem, hogy a halottakat és állattetemeket minimális higiéniával kezeljék, gyereklányokat pedig ne erőszakoljanak tömegesen.

Csakis a szegénység az ok? Van ember, nyersanyag, kincsek, függetlenség, tenger (ami a jólét és uralmi pozíció záloga), Gandhi, intellektus, hosszú múlt, és mégis, emberek tömegesen halnak meg az utcán. A kasztrendszer maradványai tovább élnek, sújtják a szegényeket és különösen a szegény nőket.

És nem lehet mindent a szegénységgel vagy a gyarmati múlttal megmagyarázni, sőt, háborús viszonyokkal sem.

Ismerem a tipikus felcsattanást, jön az összetrumpozás, de akkor is leírom: a kultúrák nem egyenrangúak. (Ezt mindenki tudja is.) Nőknek pedig egészen sok országban nincsen semmiféle garancia. A tesztkérdés: innen nézve, ahol nem savaznak nőket, élnéd-e ott egy átlagember életét. Én Chilében, Csehországban, Görögországban, Argentínában minden további nélkül.

Érdekes, hogy ennyire kegyetlen cselekmények, elképesztő sorozat- és nőgyilkosságok, kínzások, mint Indiában és Pakisztánban, főleg Amerikában vannak még. Európára nem jellemző. Amerikában meg talán túlságosan magától értetődő az anyagi jólét (az ottani szegényeket középosztálybeli magyarok irigyelhetik), és ehhez képest az általános szellemi jólét alacsony fokú, elsilányított, üzleties. Amerika nagy fejtörés.

gyarmatosítók

Lionel Shriver (srájver), aki jelenünk provokatív, eszes és izgalmas írója az igényes-populáris palettán, tartott egy nagy beszédet, részben a regényírás feladatáról és jellemzőiről, részben egy cultural appropriationnek nevezett jelenségről: van-e jogunk mások identitását használni, értelmezni, sztereotip módon megjeleníteni, szimbólumokká és kereskedelmi termékké laposítani, hovatovább: tequilapartit rendezni sombreróban – íróként pedig más identitások bőrébe bújni, helyettük narratívákat szőni.

A The Guardian leközölte az egész beszédet. Kitettem a csakazolvassa facebookjára is. Aki bírja a cizellált angolt, itt olvashatja, nekem hatalmas élmény volt, Katának köszönhetem (tudjátok, akivel szerdán úszom):

I hope the concept of ‘cultural appropriation’ is a passing fad

(Fényképekkel az épp hatvanéves Shriverről. “Nem a legrosszabb, ami az emberrel történhet, hogy egy lóra hasonlít.” Ez a The Mandibles-ben – A Mandible-család 2029–2047 –, a magyarul legutóbb megjelent, a jövőben játszódó disztópia-regényében van, az egyik női karaktert jellemzi így.)

A szöveg idézi a cultural appropriation nevű jelenség definícióját:

taking intellectual property, traditional knowledge, cultural expressions, or artifacts from someone else’s culture without permission. This can include unauthorised use of another culture’s dance, dress, music, language, folklore, cuisine, traditional medicine, religious symbols, etc.

Az egész megint a safe space meg az egyéni triggerek, érzékenységek, egyenlőség és píszí témájába tartozik. Én tartózkodnék a reflexes na-ez-már-túlzás dohogástól, mert szerintem sem ez, sem más jellegzetesen angolszász témák és jelenségek, az elhízottság, a szépészeti műtétek vagy a fat acceptance nem ítélhetők meg innen. A cultural appropriation ügyében Európában, gyakorlatilag homogén (szegregáló) ország többségi lakosaként nem foglalnék állást, mert mit tudhatom én, milyen egy multikulti olvasztótégelyben, egy tradicionálisan bevándorlás-célpont jóléti államban latinnak vagy feketének lenni – legfeljebb épp Shriver regényéből (aki emlékezetesen ábrázolja őket, és szellemesen visszaadja az említett regényben a mexikóiakat ért sok évtizedes megaláztatást).

Shriver mindenesetre érzékenyen, okosan érvel (elítéli és túlkapásnak tartja a dolgot), és az írói autonómia ügyében biztosan igaza van. (Rendkívül ironikus, szatírára hajló, tabumentes, éles íróról van szó, egy valóságos regényíró-Tarantino ő.)

Mégis elgondolkodtam a téma kapcsán arról, amit már többször említettem a blogon: hogy én nem vágyom Európán kívülre semmilyen értelemben, és értetlenül figyelem az Egyiptomba, Indiába, Dél-Amerikába, Kínába utazókat, meg azokat is, akik rákattantak e kultúrákra. Bővebben… →