morális szelfizés

Komolyan mondom, már ártalmatlannak tartom az össznépi szelfis hivalkodást a feszes seggel, ránctalan szemkörnyékkel, a felszabadult bulizással, “hejdejól érezzük magunkat Feri papával” születésnapokkal. A feltöltött száj, a napbarnított bőr, a dizájnos napszemüveg is smafu a morális szelfizéshez képest.

A morális szelfi sokkal trükkösebben normatív és sértő, mint a boldog család képei vagy az “egészséges életmód”. Eljátssza, hogy a közjót szolgálja, hogy okos, értékelvű, másokért való.

Gondolkodtam ezeken a negyvenes nőkön, akik előszeretettel deklarálják a facebookon önhelyességüket, és értenek egyet a többi helyessel abban, hogy mások milyen gázak.
Miért csinálják? Sima lájkvadászat? Egymástól veszik? Átvették a véleményvezérek beszédmódját, példaképnek képzelik magukat? Unatkoznak? Csak így érzik, hogy képesek hatni a világra?

Akik azt mondják: csak azt a szerencsétlen gyereket sajnálom. De hiszen nem érdekel téged a gyerek. Téged önmagad érdekel, a fontoskodás. Senki nem kérdezett téged. Mit tudod, mi van ott? Hogy van ez, hogy te ennyi mindent, magánügyeket vélsz tudni? És honnan tudod, hogy ami történik, az hogyan hat a gyerekre?

Soha az anya helyzetében nem voltál még.

Ha sajnálnád “azt a gyereket”, szó nélkül segítenél. Pont a nagy aggódásoddal stigmatizálod, elterjeszted róla, hogy neki mennyire szar. Az anyját aprítod merő gonoszságból, pletykaéhesen. Azt éred el, hogy úgy nézzenek rá.

Lehet bólogatni, tábort képezni, és együtt jól elítélni amazokat. Csodálatos.

Hamis a hangod. Vastag a combod. Ha ezt kapod meg (testszégyenítés!), dönthetsz úgy, hogy abbahagyod az éneklést, vagy egy kicsit rámész az alakformálásra.

De hogy pocsék anya vagy? Az anyaság nem hobbi, nem hagyhatod abba. Elég nagy genyóság logikus, hatásos mondatok mögé bújva a másik, agyonnyomorított nőt (anyatárs!) az anyaságával basztatni. Így te jobb anyának érzheted magad, ha megkérdőjelezed az ő vállalt, öndefiníció-jellegű szerepét, pont azt, ami alapján a világ is besorolja őt.

De még ennél is durvább kétségbe vonni azt, hogy jó-e, hogy az a gyerek megszületett. A más gyerekéről.

Rosszabb pillanataiban a sajátjairól is. De bátor!

Ne ragozzuk, bármilyen szépen írja, a lényege az ilyen felelős fejtegetéseknek: “én, ÉN tudom, mi zajlik a családokban, átlátok a falon, meg tudom ítélni, annak mi a hatása és ki a méltó és jó anya, és melyik gyerek járt jól azzal, hogy megszületett, és ki volt tévedés. tetszett volna előtte…”

De hiszen te is anya vagy. És láthatod, mekkora lutri ez. Nem csak az, hogy rosszul mértük fel az erőnket. Hanem amit a gép dob: zűrösebb közegben lesz életrevaló a könnyebb, szerencsésebb alkatú gyerek, és bele tud nyomorodni mégoly felkészült család is a nehéz esetbe. És változunk is idővel. Megérlel, átformál a helyzet, egymást tesszük alkalmassá.

De te mondod azért. Ugyan soha nem voltál abban a helyzetben, nem is ismered őket közelről, de egy kicsit figyelgetted, és jól megmondod, kinek nem kellett volna szülnie, mármint, a jelenlevők kivételek, de vannak olyanok – mert ettől erősnek érzed magad.

A másik nagy tévedés: “Csak akkor volt jó döntése anyádnak (ki másnak), hogy megszült, ha tökéletesen jól vagy, sérülésmentes, úgy, ahogy én a jól működő lelket elképzelem. Olvastam.”

És ha nem vagy az, az megint az ANYÁD bűne. Ő akart megszülni, önző hobbiként, és ő nem nevel fel jól.

Amikor ilyen netes eszmefuttatásokat olvastál, és szorongani kezdtél tőle, feltetted-e a kérdést, hogy ők honnan veszik azt, ami a fejükben van más családok valóságáról, vagy a gyerek elképzelt jóllétéről?

Honnan tudják, mi a helyes? És mennyiben árnyalják ezt a saját paráik, kudarcaik, depresszióik?

Olyan karakteres véleményük van ezeknek a mindentudóknak mások anyaságáról (az én megfigyelőim direkt kilestek, volt, aki nálam aludt, meghívatta magát, aztán írogatták a neten róla, névvel, hogy így-úgy, mi volt!). Kár, hogy senki nem kérdezte őket. Életük, értékrendjük nem példa.

Ne hagyd magad nyomasztani! Ne dőlj be a morális szelfiknek. Full önigazolás az egész szörnyülködés. Akit a közjó érdekel, az nem ír ilyeneket!

A látszatnak se dőlj be, a szépen berendezett lakásnak, a geometrikusan teregetőknek, a mindig nett öltözékűeknek. Legyél erős, tudd, ki vagy, és tudd, milyen mértékig szólhatnak beléd. Hidd el, ők is sírnak a párnába, náluk is felvenne ezt-azt a rejtett kamera.

És bármiből ki lehet jönni, majdnem bármiből. Ahogy fogyózók az éhségérzettől, a kibélelt életűek a trauma gyanújától rettegnek. Tegyél meg mindent. Légy őszinte, főleg a gyerekeddel. Védd magatokat a kíméletlen, ítélkező világtól! Nem a maximális boldogság a cél.

“Basszunk ki a Fidesszel” – nem pont az ellenzéket kéne megszülni, felnevelni?

10 thoughts on “morális szelfizés

  1. Úgy látszik,hogy a fontoskodás is digitalizálódott a XXI. századra. Azt nem tudom, hogy ezt miért jó csinálnia annak, aki a Facebookon csinálja, de az biztos, hogy ezt azelőtt is csinálták. Régen ezért nem volt jó falun élni (volt benne részem), most meg már mindegy, hogy hol élsz, az internet népe elől nem menekülsz.

  2. …és “felhúzza a szemöldökét”, és leírja ugyanazt a negyvenesnős, senkisekérdezte, énbezzeg érvelést, csak sokkal direktebben és árnyalatlanabbul, mint amit én ebben a posztban részletesen cáfoltam, elítéltem. A kedvéért kivastagítom a lényeget, mindazt, ami válasz arra, amit írt nekem üzenetben.

    • Ebben évek óta nem tudok fejlődni, sőt.
      Irritál és elutasítóvá tesz a butaság, a magának jogokat követelő, számonkéregető, semmibe munkát nem tevő, elemi értetlenség.
      Ahogy mellém lép, havernak képzeli magát, ő is olyan – használ. Fölényeskedik, és ha jelzést kap, bedurvul és bosszút áll. Aztán felrója nekem, hogy de neki “amúgy” “tetszik a blog”, ő “nyitott szívvel közeledett”, ő “nem ilyennek képzelt”.
      Neki jár a türelem, a figyelem, az, hogy neki lehessen igaza. Én sasszézzak, udvariaskodjak, tűrjek.
      Miközben én kiérlelt gondolatot írtam meg érthetően, hatáosan, munkával és erkölcsi alapon.
      Ő meg benne ragadva a reflektálatlanságban (de azért “mi hasonlóan gondokkodunk”) elégedetlenkedik. Pedig fel sem fogta. Meg se próbálta. Az kényelmetlen lenne.
      Arghhh.

  3. Hajaj… méregetjük egymást, a férfiak egymás pöcsét, mi meg egymás anyaságát????
    De jó, hogy kimaradok belőle! Nagy felfedezése a negyvenes évekbe való lépésnek, hogy beleszarhatok. Eddig is megtehettem volna, de most már biztos, hogy nem akarok megfelelni. Jelszavunk a lassan mozaikcsaláddá fejlődő hatfős terápiás csoportban: Így élünk. Ez mindent kifejez: mi így csináljuk, mert így tudjuk, tiszta erőből, tiszta szándékokkal. Más meg pont úgy, ahogy ő tudja. Én már csak egyet nem akarok: más, felnőtt ember után pucolni a mocskot. Annak a mocskát, hogy elfelejtett felnőni, felelősséget vállalni, gyereket nevelni. Azt nem tudom egyelőre megbocsátani, és nem is tudok vele mit kezdeni. Meg a megfelelni vágyó jókislányokkal se. Mekkora adománya az autonóm létezésnek, hogy akkor is jó embernek tarthatod magad, ha mások mércéje nem ezt mutatja!

  4. Talán én is morális szelfiztem már, figyelmetlenül, de ezt a posztot most nagyon köszönöm!
    Rengeteg kritikát kap az anyaságom, kívülről-belülről is, hivatalosan is, több mint két évig tartó gyámügyi vizsgálat van mögöttünk. Főleg nekem kellett tartanom a hátam, és műmosolyognom. A nagy nincs jól, olyanokat mond, amiket egy 7 évesnek nem kéne, önbizalma, életkedve pillanatok alatt elszáll, és ezért is én vagyok a hibás, mert tőlem tanulta, tőlem hallotta ezeket a mondatokat. A második születését még családon belül is durván megkritizálták. Minek szül, aki nem bírja? (volt már erről szó..) És tudom, vállalnom kell a felelősséget a döntéseimért. DE: a gyerekek megszületését nem bántam meg. Megteszek mindent, ami jelen állapotban tőlem telik. A naggyal több időt töltök, sokat dicsérem, támogatom, programot szervezek neki. Mentem, ami menthető. Megjavítom. Egyet értek az előző posztoddal is, a szülés mellett dönteni jobb. Én is mindig erre biztatok mindenkit, bármennyire is “szaranya” vagyok. Az életre szavazni jó. És alapvetően szerencsém van, a gyerekek egészségesek, mármint a globálisabb fejlődési témákban, nincs fogyatékosság, amitől nagyon féltem. Azt szerintem nem bírnám (minden tiszteletem azoké, akik igen).
    Boldog születésnapot utólag is!

    • Köszönöm! hiányoztál, örülök, hogy írsz.
      Az életpártiság fontos.
      És… akárhogy is, akármilyen szikrázó tehetségesnek tartanak is, az, ami a gyerekekben összegződik, annál nem tudok értelmesebbet.
      Vállalva gyarlóságaimat, rész-kudarcaimat.

  5. Ez ismerős. Legrosszabb közeg a tanàri, ott papírja van róla mindenkinek, hogy releváns véleménye van, és a pletyka se más, mint szakmai beszélgetés. Saját fülemmel hallottam, hogy tapasztalt, nyugdíj előtt álló kolléganő közölte a szülővel, hogy kár volt ezt a gyereket a világra hozni, látod-látod, csak a baj van vele. Szerencsétlen hét osztályt végzett, mélyszegény, többgyerekes anya pedig megalázkodva bólogat.
    Valami elszakadt akkor bennem, és próbálok nem belecsúszni ebbe a narratívába, de őszintén… nem mindig sikerül.
    Az az érzésem, hogy más kultúrákban nem ilyen erős az ítélkezési-megmondási hajlam. Mi van nálunk?
    Ja, a legrosszabb az “ami a szívemen, az a számon” szlogen. Mintha mindez pozitív előjelet kapna, és akkor jöhet a verbális agresszió :/

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.