az én karácsonyom

Hát… megtörtént. Csak behúzott. Pedig nem akartam, nem tettem érte, mi több, ellenálltam, mert annyira kötelezőnek, közhelyesnek és tékozlónak éreztem. Engem pedig irritál minden, ami nem valódi, ami melós, ám kiüresedett. Ami kifelé szól.

És mégis megtörtént. Hogy lehet ez, honnan jön ez, miféle entitás?

Nem úgy vagyok karácsonyszkeptikus, hogy másokat akarnék megszólni vagy minősíteni, hanem pontosan látom, hogy nekem mihez van (maradt) mostanra erőm, idegzetem, kedvem. Tehát nem póz, hogy “jaj, ne”, és nem másokkal kapcsolatos. Inkább a lélek sikolya, illetve a szabadsággal függ össze.

Már a hónap közepén is tradicionáliskarácsonyellenes, ám pihenéspárti érzületek vezéreltek: akarva, fáradozva, szervezve, tervszerűen idén már nem szeretnék ún. ünnepelni. Illetve lesz, ami lesz, és az legyen. Meg hát a gyerekek biztos kinyúzzák belőlem, azt megcsinálom minimálverzióban. De hazudni magamnak nem fogok: én nem élvezem, ellenben giccsesnek és fölöslegesnek tartom, nem csak a lakásdekorálást vagy az ún. karácsonyi étkeket, hanem még az ajándék becsomagolását is. Műsornak, teljesítendőnek. Az ajándékot nem, az dől belőlem, karácsonykor is, máskor is. Szeretem, ha örülnek, nem számolgatom, mi hol olcsó, és nem bánom, ha tárgyaknak örülnek (én túlságosan lelki alapon nőttem fel). És az Ave Mariát, dicséreteket, a komolyzenét általában, a művészeteket nem tartom fölöslegesnek, a pihenést sem, szóval nem vagyok karácsonyellenes mindenestül. De ezek meg a kicsiknek nem számítanak annyira, őnekik még az a varázslat, ami nekem már terhes és üres és műanyag, és az fölösleges vagy át nem élhető, ami nekem megrendítő élmény (az Albertina is, egyébként). Szóval mi lehet a közös nevező?

Az egész Rudolf–Jingle Bells témát, a rábeszélősdit, a kereskedelmi jelleget nem akartam. Azon izgulni, megérkezik-e a futár. És velem nem költetik el manipulatívan az összes folyó összegemet, az is tuti. (Az idei mérleget és adóbevételeket javítandó, átutalták a januári családtámogatást 20-án…) Majd szépen, 28-án vagy 2-án megrendelem azt, amit kinéztem (sportcucc, természetesen). Nekem az az ajándék, hogy ugye, úszunk egyet? És leléphetek futni?

Le is léptem, sütött a nap.

Eredetileg nektek is ilyeneket írtam, még dec. 19. körül, hogy tudom, hogy nem teheted meg, mert elvárják, meg bensővé is tetted, hogy szarul érezd magad ezek nélkül, meg van valami önbecsülése is annak, hogy olyan igazán szép a lakás, hatalmas az ajándékhalom és lukulluszi a nagybevásárlás eredménye megsütve, kitálalva, de amennyire teheted, a lelki békéd érdekében hagyd a dagadt ruhát másra! Ne kínlódj az ajándékokkal, vegyél neten színházjegyet!

Túl kellett lenni az ilyenkor szokásos iskolai gyötrelmeken: felkelni minden sötét reggelen, nem elkésni, ehhez gyakran a meredek úton stoppolni. Ünnepi műsoron szép ruha legyen. Hó: kesztyű, vízhatlan cuccok, váltóruha, ezeket mosni is, cipőt pucolni naponta (folyton kint vannak, szerencsére). Elmaradt különórák miatt korábban odaérni értük délután. Karácsonyi vásáron besegíteni (Dávid osztályának), kihúzott osztálytársnak ajándéka legyen, és becsomagolva is. Egy adag diós linzert is sütöttem, Julis segített. Aztán, holmik hazahozása. Bécs elkészületei, összepakolás, újságok és könyvek legyenek, kutya ellátása, és meglépünk.

Bécsben másképp rohantak, annak nem voltunk a részei, meg a belvárosban nem volt ez a kispénzűeknek szánt, lehúzós, dömpinges jelleg. Kedves, szociális gesztusokat láttunk: a boltok előtt grátisz kirakott maradékok, étel és áru is. Szék kirakva a kéregetőnek. Az ÖBB mézeskalácsot oszt a pályaudvaron 24-én. Nyugisan veszik át a gyerekeim, mert a 19 eurós vonatot persze lekéstük. De nincs bajunk ebből sem. Karácsony van.

A gyerekek izgatottan számolták a napokat, kérdezősködtek, mi hogy lesz, én meg tömtem vissza magamba, hogy jaj, ne, vagyis ne úgy, szokásosan, mert nekem ez csak stressz, pénzkiadás, meló. Pihenjünk és legyen nyugalom.

Találok egy sörösdobozt, kidobom, és ott van a szemetesben minden, amit utálok: hatalmas, díszes csomagolópapírok letépve, The Body Shop és más plázamárkák előre csomagolt tusfürdőszettjeinek maradványai, a tipikus lélektelen, semmire sem jó. Szörnyű. A girland is szörnyű, a műfenyő is szörnyű, a köteles, díjcsökkentett telefonhívások is szörnyűek. Viszont egy-egy régi ismerősnek, mert pont ő jutott eszembe, képeslapot írni nem szörnyű.

Tele vagyok vallásos hangulatokkal, énekekkel, szövegekkel a múltamból. És már évek óta nagyot sóhajtok az áldott és a kegyelemteljes szavaktól is. Ha én mondom, akkor szándékosan szekularizáltan, a pihenésre és a nyugalomra koncentrálva fogalmazom meg a köszöntést, mert felismertem, hogy ez a lényege.

Ünnepi és névnapi köszöntés címén, egy fél kedvesség és egy egész szemrehányás után apám ezúttal nem vallásilag erőszakol meg. Nem hiszed el, én se hittem: mint elgondolkodtató kis írást, miniszterelnökünk buzdító sorait csatolja. Fotó is van. Soha nem élvezkedtem azon, hogy milyen az az arc, de basszus, ez erős. Tudja-e apám, kinek ír, az mit gondol, mit szeret? Vagy sosem az érdekelte? Miért nem lehet engem legalább ezekkel békén hagyni?

(Tudja. Minimum a blogról. És nem veszi figyelembe. Ez a legirritálóbb: a láthatatlanság.)

A séta havas tájban (hol van olyan?), az nem szörnyű. Egy váratlan, apró gesztus. Hogy lehet örülni annak, ami nem kötelező kör…! Szabadon, önkéntesen írok, válaszolok, köszöntök és ajándékozok én is. Vagy az ottragadós, átborozott este, pompás étkekkel (a maestro azt hitte, már nincs a Kopárból, de talált egy doboznyit még valami kupihalomban, ezt írtam már? És megittuk ketten).

Aztán hazaértünk, és, akárhogy is ellenálltam, este megtörtént a karácsony. Egyszer csak, mint Pettson és Findusz, egy igen szép, ezüst levelű jószággal haladunk a fiammal, ő elöl, a növénytetem meg középen, és röhögünk. Fél 3-kor sikerült beszerezni, azzal az intencióval, hogy ha már nincs, akkor nincs, nem baj. És milyen szép lett, valahogy.

Aztán ettek valamit a gyerekeim, én meg ittam egy whiskyt, és olvastam zsibbadtan, ún. bekuckózva egész délután. Ők meg filmet néztek, legóztak. És aztán valahogy odaálltunk a fa alá.

Mennyire karácsonyi jellegű csak kinézni a vonatablakból a napsütésbe, öt nyelvű utastársak között, és magam elé mosolyogni, szinte zenben? Senki nem rugdos, mindenki puha, kedves. Elmélkedém a régi közérzeteimről a vasúton. Tud minden puha, nyugodt, egyszerű lenni. Nem kell elszámolnom senkinek, nincs frusztráció, nem kell védekeznem, vigyáznom, kilátszik-e az énem. Aki körülöttem van, az így elfogad, semmi megjegyzés, szócsata, neheztelés, és ettől én már jól vagyok. Belül volt a rém, a szorongás, jövök rá hirtelen. Minden apróságtól úgy kiakadtam, olyan káosz volt valahogy. Nincsen semmi baj… én élem az életem, én vagyok benne, én irányítom.

24-én délre hazaesni? Egy nagyot biciklizni, meditatívan az alkonyatban? Ottmaradt a jószág a karácsonyi vásár után a suli előtt, elhoztam a tavaszias szentestében. A buszok már nem járnak.

Három dicséretet tudok, ennyit ők is kibírnak. Aztán örülhetnek a legóknak. Julis kapott egy nagyon puha takarót, erre vágyott, meg az eltört helyett egy új baglyos bögrét. Egy kis bor után Bob Dylant, majd Elvist és Michael Jacksont hallgattunk a fiammal, aki bármit összerak, megtalál a neten negyed perc alatt, és az akusztikus örömöket ugyanúgy érzi, mint én, sőt, ezek már erős emlékei is. Közben olvastam mindenfélét: a Narancsban a Nádasdy-interjút (érdekes, de nem érzem annyira árnyaltnak és innovatívnak, mint máskor), meg az Alibi hat hónapra című gyűjteményt. És csak annak írtam (vissza), akit valóban szeretek, és ha úgy alakult, nem is azonnal.

És milyen a tavalyi megaláztatás után tényleg nélkülük, megkönnyebbülten tölteni a karácsonyt? Ostoroztam magam tavaly: miért futok én bele mindig nyitott szájjal a (cenzúra)erdőbe? Kinek, miért csinálom ezt? Senkinek nem jó. Csak hát félek, igazodom folyton. Én veletek nem vagyok, nem lehetek én, szerepet kell játszanom, és ez fojtogat. Annyival jobb így.

Talán attól tud mégis különleges érzület lenni, hogy mások is karácsonyoznak, és ennek van egy erőtere, amiben mi is benne vagyunk, ülünk a hátán, nem is kell semmit csinálni. Legalábbis három napig tuti nem keres senki, nem kell sehova menni, nem várja el senki, hogy intézzek valamit. Ha nincs tej, hát nincs, nyitva semmi nincs. És biztosan nem kell korán kelni. Üresek az utcák. Lehet, hogy ennyi is kiadja?

*

25-én nyitva van délelőtt a törzscukrászda, leugrom a kutyával bejgliért, amelyet nem tudok elképzelni úgy, mint valamit, amit valaki megsütött, kevert, belekent stb., de forrón sem, csak késztermékként, mintha mondjuk fán teremne. Érdekes. Pedig sütöttem már. Juliska jobban szereti a mákosat.

És látom odafele, hogy az amúgy üres utcán mennek ezek a családnak nevezett formációk a köteles rokoni látogatásra. Apa cigivel és egy babahordozóval (mózeskosár) elöl törtet, benne ajándékok becsomagolva, mögötte, arabos pár lépéssel lemaradva, a csecsemővel a vállán az asszony. Így mennek, mert menni kell. Minden megvan, felöltözve rendesen, ajándék, nagyik, valahol kocsi, jólét, csak szeretet nincs. Halál idegesek mindketten, de a karácsony ilyen, teljesíteni kell a karácsonyt, és végigjátsszák az estét ott is. Jaj, volt ilyen is, de utáltam, menni úgy, hogy neheztel, nem szól hozzám, én is majdnem sírok, megint ugyanaz van, elvárják, visszanyelem. És valahogy mindig a nagyik kedvéért volt az egész. Anyósom kioktatott morálisan és elfogultan, ítélkezve a fa alatt a saját otthonomban… én pedig leléptem kutyát sétáltatni, és sírtam, és nem mentem vissza, amíg el nem ment.

A Kopasziig elfutni a napfényben, és vissza, a hosszabbodó alkonyatban, rövidgatyóban, hm! Ez az én nagy ünnepem.

És nincs semmi para a kajálással, nem kell erővel-elhatározással tolni, “vigyázni”. A testem a mozgást és az alvást éhezi – édes, nehéz ételeket nem. Nincs is olyan kajadömping. Lőrinc vásárolt be, míg mi vonatoztunk, és ő mit vett? Bájosan hétköznapiakat: tejet, kenyeret, sonkát, sajtot, egy kiló csirkemellfilét, doboz müzlit a kicsiknek. Van még narancs, vaj, meg aprított, fagyasztott vargánya, illetve olaj, krumpli és sok fűszer. Meg persze csoki, sokféle és extra. Ebből nem lehet túlenni. Egy szem konyakmeggy (ez a titkos perverzióm), egy pohár bor, egy belga praliné, ez az én szentestém, amúgy meg csirkemell, gombás raguban és sok sült sajt. Eltűntek ezek a zavaros, kiéhezett késztetések. Több ilyen témájú cikket olvastam a szokásos fitneszlapokban, és ez annyira nem én vagyok, ez a “jaj, nehogy, inkább salátát”. Inkább semmit. Vagy sokat, akár, tök mindegy, nem fogom magam nyomorgatni, szarul érezni. De nem is lenne miért. Régóta nem “fogyózom”, és nem “vonok meg” magamtól semmit. Amit nem eszem, azt nem is kívánom, ilyen például a szaloncukor, a fehér csoki. Autentikus, túrós és almás bécsi sütiken azért elgondolkodtam, ettem egy gesztenyés kombinációt Schönbrunnban, az egy évre elég volt. Szóval kedvvel és bőséggel eszem, és sokat sportolok, mert az az, ami hiányzik, ha nincs. Nem tudom, mi öröm van a túlevésben, beteg egy állapot.

Viszont gyógyítható. Semmi nem maradt abból, hogy befalom fölösen, csak mert ott van, csak mert kínálnak, és még egy kis ez, egy kis az, nem bírom abbahagyni. Nem érdekel, más mit eszik, hogy néz ki, vagy hogy én hogy nézek ki a számára, az “alakom” vagy az étkezési szokásaim. Végre nincs rajtam a tekintet. Egyetlenegyszer sem kellett mostanában kínálást visszautasítanom, vagy elmagyaráznom, hogy én nem eszem ezt vagy azt. Nagyon sok lelki energiát takarítok meg és fordítok másra így.

Nő a fény. Olvasóm ilyen fotót küld Dániából, és, igen, ez a karácsony nekem, épp semmi girland meg izzósor:

tenger is van a háttérben

köszönöm

Boldog karácsonyt, stresszmentes családozást mindenkinek!

15 thoughts on “az én karácsonyom

  1. Elkezdtem írni, hogy “Ezt most szívem szerint megosztanám, de… a tekintetek stb”, aztán elszorult az a szív, és megosztottam. Nekem nagyon rendben van ez a fajta gondolkodás, mentalitás. Még karácsonykor is, és pláne akkor.
    Kedvenc pillanatom idén 24-én, mikor magányos kis sétát tettem lent vidéken, ki a semmibe, csöndbe, napfénybe. Mondtam is magamban, hogy úgy kellett ez, mint egy falat kenyér. Teljes kiőrlésű, na.

    • Valóban izzósor van az ablak aljában, sőt a bokrokon is volt szimpla sárga világítás. 🙂 Viszont az egész városka karácsonyi díszítése nagyon visszafogott volt, semmi tarka, villogó, egész házat beterítő kivilágítás vagy vágtató rénszarvasok és jégcsapok, a főtéren is csak egy egyszerű sárga izzókkal feldíszített fenyő állt.

      • Hát igen. Az mégiscsak a levende lys hazája. Talán igény sincs erre a sok felesleges giccsre.
        Skandináviát sok okból irigylem, az építészeti igényessegük az egyik. Míg mi itt még mindig a XIX. század hamis és szájbaragadós stílusát imádjuk össznépi szintén, addig ott régóta a fény építészete honos.

      • Bécsben pedig azon döbbentem meg, hogy a cirádás rokokó meg az aranyozott császárkor, Mozart, a sütik, a historizáló épületek mennyire giccsesek, akkor is, ha minőségi, rendben tartott és kulturált a miliő.

      • Itt világító őzek, faágakon le s fel futkosó fénypontok, kilométeres kígyók, körbe az egész házon, tökön-paszulyon át, bokrok sonkamód betekerve. Ha lenne világító kőzet, azt is vennének.
        Ez is észak, de valami hihetetlenül különböző minőség. Az izoláltság, magukra utaltság óriási hatással van egy közeg kultúrájára, minden téren, ennek a körülménynek mindenben ott vannak a nyomai.

        A minap röhögtünk az egyik kollégámmal, hazafelé úton, hogy ha pont Aurora nincs is, a vadászok megtekinthetik a faluban az északi fényt, január végééig, mindenféle színben és formában, akár nappal is.

  2. 24-én kétszáz kínai fényvadászra mosok és nem vasalok, pedig úgy illett volna ide, másik két magyar lány négy helyen van egyszerre, illetve az lenne a jó, mondja a viking vezérasszony jégarccal. Hat helyett hétre hazaérek, csirkét sütőbe betolok, lakótárs távilag szakít. Fél óra hason ordítás, takony a párnán, borosüveg az ágy mellett, majd valami félbalkáni bulizene, ő inkább táncol. Én inkább csinálok egy popcornt, testvért várjuk, annak csaja a szomszédban kínlódik lengyel tradíciók között. Ott laknak. Csirke pirulása, lakótárs dülöngélése láttán elindulunk kocsival a csajért, lengyel hadtest ránkront, kötelező angyalcsoki, anyámfasza, jézuskás ostya, gondolom, de jó lenne mascarponéval és dióval de az nincs. Kelet-Európából kimenekülünk, kocsiba csak beülnénk, de bezártuk a kulcsot. Azt nem lehet, be van állítva hogy ne zárjon le sose, most lezárt. Mínusz hat, északi szél, libasort sétálunk a hóban, az első röhög, hogy erőltetett menet, ez nem szép, de a második is ezen röhög, hozzáteszi, hogy kulturális forradalom, a harmadik meg sajnálkozik, hogy eztán már az se lesz (menet), ugye a távszakítás. Lakásba beérünk, csirke pont jó, ideje már egyikőnkbe szerelmes és nagyon kopasz kolléga előkerül, rudolfos nyakkendő, szélesmosoly, pedig aznap reggel ordított bánatában, ne zavarjuk a köreit. Hát jó, hatalmas ablaknak mindhárom nekifeszül, vajon hova megy, vízforralóval? Forróvizet a kopaszra, ez megint nem szép, de nagyon röhögünk. Ablaknál ott ragadunk, tekebábu kínaiakat bámulunk, fejünk fölött fénykígyó, soros kötésű angyalok, mondja az első, bárcsak látna anyám, mondja a második, harmadik szerint ezt kéne szelfizni, a jóféle olasz bor szerint meg az ablakot, azon látszunk pont jól. Szerelmes-nyakkendős kolléga háztömb előtt elhúz, minek ment ez körbe? Másik kettő röhög, én számolni kezdek, száztizenkettőnél nyakkendő begurul az ablakkeretbe, összenézünk, döbbenet, számolás újraindul, száztizenhat, biztos pirosat kapott, itt röhögünk megint, a faluban nincs olyan lámpa, harmadik énekelni kezd. Mennyből az angyal, százhuszonnégynél nyakkendő és szentfia, itt feladjuk, már hangosan röhögünk, kínunk is nagyobb mint az örömünk de azért legyőzzük és azt csak így lehet. Innentől felváltva őrködünk, mert befutnak az első feszengető, negédes videók, fogatlan zenerajongók, Jimmy műanyag gömbös kívánságai, megbeszéljük, hogy hat kör után átlagot számolunk. Testületileg döntünk, hogy lakótárs nem békül, beleszólni nem akarunk, de karácsony van, neki most közösségi élmény kell, meg még bor, ha volna. Testvérre rácsörgünk, három telefonon hét segélykérű üzenetet találunk, legyen valami nagy baj hirtelen, mert ő a séf, neki meg kell mondani szakmailag, mit szól a traditional polish dish-hez, fagyasztott zöldségből franciasaláta póréhagymával, hivatalból üldözött, személyes szinten megvetett, könyörgöm hívjatok már fel, a mákos makaróni már tényleg sok. Elindulunk a szomszédba újra, csakis együtt, karácsony van, hátha a kocsi is kinyílik mostanra, zebránál nyakkendő lassít, számolt valaki? A második a röhögéstől a hóban térdrees, másik kettő rángatja, hó kígyómód visszahúz, Laokoón-csoport, mondja az első, szentháromság! vágja ki a józanodó harmadik. Ház elé érvén repülő teniszlabda látható, kocsin csattan, néha ettől is kinyílik, mondja a brada, másik oldalon térdelő lengyel helyi lappal, öngyújtóval füstjeleket küld haza, nem, úgy véli az égő autó vészhelyzet, ki kell nyíljon a zár.
    Most már négyen nézünk össze, sorsba beletörőd, megint szélben elindul haza, testvér Delta főcímdalát fütyülve, józanodó harmadik beleordít a barbár skandináv éjszakába: Kudlikjuli. Pedig ő nem nagyon látta, nem nézték a magyar adást, de szereti, kurvaélet, minek ez a rohadt karácsony.

    Skandináv Roncsfilm

  3. Apukám,
    hidd el, hogy jobban jársz, úgy is fogalmazhatnék: irgalmasabb az, ha nem mondok, írok neked semmit.
    Nem szeretet az, ha nem látod a másikat, ha nem számít, ő mit érez, mit szeretne, hogy éli meg a dolgokat. Pedig elég sokszor jeleztem, olvashattad is.
    Hatalmaskodásnak hívjuk az ilyet.
    Most már tudod, a jövőben ezt tartsd szem előtt.

  4. Itt a blogon biztos nem leszel.
    Se az életemben.
    Nem használhatja bárki bármire a blogomat, a netes személyes teremet, nem hozhat az agressziójával, önzésével engem kínos helyzetbe, tessék máshol játszadozni.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s