türannoszok szelíd sármja

Az én lányom szerette. Sírt, hogy nem tanítja többet.

Ez elhangzott, igen.

Tudjátok, kiről van szó.

Igazából meg vagyok döbbenve. Nem számítottam erre, cinikus vagyok már, mi lennék?Amúgy nem tudok semmit, és nem is firtatom, nagyon nem szeretem a sustorgást, pletykát, rémhíreket. Kaptunk egy e-mailt, hogy tanárváltások vannak, ennyi.

Hivatalos (igazgatói) tájékoztatás csak jövő héten lesz. Az biztos, hogy ez a tanár nem tanítja többet a fiamat. Ott van az iskolában, négy órában tanít, két osztályban, mindez kiderül a honlapról. És az is, hogy mindez annak a következménye, hogy három szülő (kettő plusz egy) jelzett annak a vezetőnek, aki ezt komolyan is vette, majd egyeztetett és döntött.

És most megy a bűnbakképzés, a célozgatás és múltszépítés, maszatolás, meg a sóhaj, hogy de nehéz nyolcadikban egy új tanárt megszokni. Mert jelentős pártolói tábor van, sőt, az ő létezésük és a visszaélések hallgatólagos tűrése, a szemhunyás, a kimagyarázás tette lehetővé, hogy a kolléga idáig elmehetett. És még a megalázott és rettegésben tartott gyerekek hibáztatása. Azoké, akik nem törtek bele.

Tolták ránk a dolgot a szülők a levlistán. A gyerekre, meg azokra, akik szóltak. Próbálták elérni, hogy kisebbségben legyenek, gyanúsak legyenek, ment a pusmogás, hangulatkeltés, minősítgetés, “parttalan vita”, “nemtelen csatározás”, “személyeskedés”, és eközben a két eltökélt szülőt nevezték zavarkeltőnek.

Így megy ez. Önmagában gyanús, mindig figyeljetek, ha ilyet hallotok: “kettőn áll a vásár”, “hallgassuk meg a másik oldalt is”, “igazság bajnoka” — olyan helyzetekben, amelyekben az egyik félnek több hatalma van, ez bántalmazás-indikátor, az eltussolás eszköze.

Megdöbbentő volt, ahogy felelős, általam becsült szülőtársak kommentálták az ügyet még nyár elején (itt a blogon is). Hogy úgyse, széllel szemben nem lehet pisilni, és ők évek óta, és higgyem el, ők többet tudnak.

Az is megdöbbentő, hogy a tanárnő remekül volt informálva. Többeket megkeresett és gyakorlatilag megfenyegetett. Engem nem. De gyereket is. Nem az enyémet.

Én most nem vagyok diadalmas, és azt sem gondolom, hogy “hehe, jól megszívattuk a banyát”. Semmi ilyen nincs bennem. Azt látom, csak úgy normálisan, nyugodtan, hogy a tetteknek azért mégiscsak tud lenni következményük, és hogy aki ezért felelős, az a tanárnő, és azok, akik — igazgatónál is felsőbb szintekről — ezt bátorították. Amiért tehetetlen volt mindenki, amiért féltek a szülők és a kollégák is. Akik egyébként mint néma cinkosok, szintén felelősek.

Nem igaz, hogy nincs értelme kiállni az igazságért. Összeköttetés, különösebb jogi búvárkodás, megtervezett stratégia és tömeg nélkül is volt értelme.

Kockázatos, nem hálás szerep, de én nem tehettem mást. Vagy elviszem nyolcadikra a fiamat, amit nem tehetek meg szabadon, mert van neki apja, vagy magántanulóvá válik, ami szintén elég bonyodalmas.

De azt tudtam, hogy tanteremben ezzel a tanárral többet nem lesz a fiam, és üdvös volna, ha másokkal sem lenne többet, mert ez egy eltorzult ember, és annyira át tudja verni az embereket, átnyomni szörnyűségesen képmutató, erőszakos törvényszerűségeit, hogy az apa, akinek a tizenhárom éves lányát többször és nyomatékosan lekurvázta, elfogadta az immár szorult helyzetben levő tanár magyarázkodását, és elrendezettnek gondolta az ügyet. Hja, kérem, az élet megy tovább. Semmiféle következtetést nem vont le se kolléga, se szülőtárs arról, hogy vajon mire volt képes az, és mi telik ki attól, aki magabiztos, mindig mosolygós arccal ilyet képes a száján kiejteni.

Nem tudom, mit érezhetnek abban a két osztályban a diákok, a kollégák és a szülők, az alapján, amit tudnak róla, meg ami kering. Azért az elég komoly, hogy nem elbeszélgetett vele a vezető, hanem ilyen mértékben látta szükségesnek eltávolítani a gyerekek közeléből. (Hogy teljesen miért nem, és hogy ezek után nem szerencsésebb-e eltűnni, azt nem tudom. Így még, már a folyosón lövell csak a fiam felé.)

Ez is egy típustörténet ám: a karizmatikus pedagógus, aki visszaél. Nem, ő nem valami rém, akit mindenki gyűlöl és akitől mindenki borzad. Akkor nem is tehetné meg, vagy nem olyan biztonságban, hogy ragadoz. Ez a mienk lelkileg ragadozott. Nagyon kerülöm, hogy igazságtalan jelzőkkel illessem vagy indulatos legyek: tényszerűek a szavaim. Ezt a tanárt pont a kvalitásai, népszerűsége, elfogadottsága tették alkalmassá arra, hogy megerősödjön a szerepében, és ilyen mértékig hatalmaskodjék és váljék rettegetté. Kétségtelen sárm és komoly emberi-szakmai kvalitások.

Ők is emberek, igen. A bántalmazók is emberek. Az áldozatok sem csak sírós szent asszonyok vagy nemecsekernők, és a hatalmaskodóknak is vannak emberi pillanataik, szakmai sikereik, legitimitásuk, nagymamájuk, kiscicájuk. Őket is lehet sajnálni. Hát most kicsivel nyugdíj előtt, de tényleg, ezt nem szabad, szegény. (Hogy lehet, hogy felnőtt emberek ezt helyezik előtérbe a gyerekük elemi érzelmi, tanumányi “közérzetével” szemben?) “Jól tanít.” “Követel.” Ezt mondják. A mondatok “de”-vel kezdődnek. És igazak egyébként, vagyis sokak szerint, én nem vitázom velük, nem tudok mindent. Mondjuk az én szimatom rosszat, romlottat jelzett, de nem vagyunk egyformák.

Csak hát mindaz, ami ezek takarásában megtörténhetett, az a botrány. A mindig kimagyarázott szavak és tettek és mulasztások. Az “úgy szerették a gyerekek, nem is vettük észre”. Mindaz, ami a felszín alatt zajlik, meg tanúk nélkül, ami megtehető, mert ő a tanár, és mert megengedik, hogy megtegye, mert ekkora a mozgástere, és mert hallgat diák, szülő és kolléga is. És ami emberi és szakmai botrány, legalábbis aszerint, amit én garanciákról, pedagógiáról, értékekről vallok és tartok.

Mi nem bántuk a jegyeket, a fiam nem lusta, nem renitens és főleg nem buta. A fiam ellenzéki, és nem fél ellenállni. És úgysem lesz lojális, hiába is harcolnék, és én is borzadok attól, hogy jobb meggyőződésem ellenére arra ösztönözzem, hogy álljon csak be a sorba, és tűrjön. Szülőként, pláne diákként nagyon nehéz konfrontálódni, rádöbbenni, akár csak megérteni, mi zajlik. Mert eddig így gondoltuk, ehhez igazodtunk, erről a nőről magyaráztuk a kétségbeesett gyerekünknek, hogy ez — a diákméltóság lábbal tiprása, az átláthatatlanság, az indulatok, a trágárság, az önkényes osztályzás, a verbális megalázás és érzelmi-hatalmi játszmák — is csak egy tanítási stílus. Hogy ő szigorú és jó tanár, ellenben a mai fiatalok tiszteletlenek. És hát ennek a tanárnak vittünk virágokat és ennek a tanárnak bólogattunk a fogadóóráján, és ezzel a tanárral barátkoztunk a bogrács mellett, és csúsztunk a lojális szerepbe, ahonnan nincs visszaút, nincs damaszkuszi pillanat. Körülbelül ez tartja életben a diktatúrákat is. Ami zajlik, nem jogszerű, nem transzparens, sok a vélekedés, az érdek, a félelem, a relatív, nem garantált elem a rendszerben.

Ezért kell a tiszta beszéd, még ha hőbörgésnek hat is, ezért kellenek a komolyan vett szabályok, garanciák és a rendszeres érdemi visszajelzés, minden struktúrában.

48 thoughts on “türannoszok szelíd sármja

  1. ”Nem igaz, hogy nincs értelme kiállni az igazságért.”
    ”Ezért kell a tiszta beszéd, még ha hőbörgésnek hat is, ezért kellenek a komolyan vett szabályok, garanciák és a rendszeres érdemi visszajelzés minden struktúrában.”
    Ezért (is) szeretek itt olvasni!

    • Szerintem ez igen távol van még attól. Ez az említésre sem méltó minimum, ahogy szoktuk itt emlegetni. Talán rossz példa, de olyan, mintha valakit elkapnak betörésért és lecsukják. Ez a törvény, kész, nem hír. Nem szabadna, hogy hír legyen.Zsigerileg kellene éreznie mindenkinek, hogy van igazság.

      • Nagyon megszenvedünk az igazságért,hiába érezzük legbelül,hogy létezik. A bennem levő bántalmazott gyereket gyógyitja ez az irás. Még nem késő,most is jól jön a hir a győzelemről.
        Nemrég láttam egy dán filmet iskolai bántalmazásról,mintha a saját iskolámban történt volna…igaz volt.
        Drommen( 2006)

      • Szerintem is. Sőt, a tanár is tudná alapból, hogy ilyet nem tehet. Nem is jó a hasonlat, mert erős, de nem találok jobbat: a forradalmár abban különbözik a többiektől, hogy nem fél, vagy nem számol a következményekkel. Mert azért tartunk itt, mi szülők is, mert félünk. Ha nem jól sül el, akkor a gyereken állnak kollektív bosszút. Láttunk már ilyet. Ezt pedig sokan nem merik kockáztatni inkább kussolnak. Saját gyerekünkkel még nincs példám, de a következő 15 évben folyamatosan lesz gyerekünk oktatási intézményben így idővel biztosan akad majd. (bár nekem 2 évvel érettségi előtt iskolát kellett váltanom, Lőrinc voltam, és ráb.sztam. De nem bántam meg. Lentebb megírom a sztorit.)

        • Lányom is volt Lőrinc, mi nyolcadik félévben váltottunk iskolát addigra lett a helyzet teljességel tarthatatlan. Kibírta, utána ment gimibe, és minden OK.
          A sztori kísértetiesen hasonlít Lőrincére, említett tanárnő rákövetkező évben már nem tanította az osztály, egy évvel később pedig az iskolából is elment – most úgy tudom, hogy középiskolában tanít, ha ugyan azóta nem ment nyugdíjba.

        • Nem tudom, hogy forradalmár vagyok-e, mert van, hogy félek, és tisztában vagyok a következményekkel is, de én megléptem, és ezután is meglépem bármennyiszer!
          A kisebbik fiunkat általános suliban a szarul sikerült első osztály után vittem át másik iskolába, mert félévkor már pszichés tüneteket produkált.
          A nagyobbikat most, 5. osztályba hoztuk át az öccse után. Nem könnyű, valóban. De sok erőt ad az a tudatosság, hogy számomra itt nem csak arról szól a történet, hogy a saját gyerekeim mellett állva, az ő hosszútávú érdekeiket nézem, hanem arról is, hogy a tettem által (iskolaváltás), egyre több szülőben mernek megfogalmazódni kérdések: Mi folyik az iskolában? Miért hatalmaskodik, félemlít meg a tanár? Miért engedik? Miért nem lép senki? Tényleg van más megoldás? Itt nincs? Akkor keresek máshol!

          Nem gondolom, hogy csak ennek tudható be, de azóta (1,5 éve), már 4 gyereket vittek el szülők az iskolából. Pedig én nem beszélek a suli ellen, nem “lázítok”, nem fröcskölök, de ha valaki megkérdezi a véleményemet, akkor nem titkolom, beszélek a mi tapasztalatainkról. De még kérdésre is inkább csak akkor fejtem ki, ha látom, hogy valóban érdekli a válasz, és nem csak pletykaalapot akar a saját mentegetőzéséhez.
          Nem sokan kérdeznek amúgy… 🙂

          Nekem az igazi kérdést, feladatot inkább az jelenti, hogy mi a gyerek valódi érdeke? Mi szolgálja, gazdagítja a személyisége fejlődését? Hol a határa a szülői megértésnek, avagy mi dönti el, hogy mikor, mit kell lépni? Mivel teszünk jót (leginkább hosszú távon)?

          És nekem “szerencsém van”, mert bár én vagyok a harcosabb jellem (nem csoda, hisz én is váltottam általánosban, gimiben is osztályt/iskolát, de még fősulin is szakot, 🙂 tehát tapasztalatból tudom, hogy ez nem a világ vége), viszont az apjukkal mindent megbeszélünk, együtt hozzuk a döntéseket, amiket közösen megosztva viszünk.

  2. De jó ez a cím!

    Amúgy ez a ‘gyerekek szerették’ ez milyen buta, csukott szemű érv.. A gyerekek nem szeretik, hanem félik az ilyen tanárt, illetve azért szeretik mert nem gyűlölhetik. Mert amannak hatalma van, az árthat nekünk ha nem vagyunk vele jóban. Szeretet, pff..
    Ha az általános iskolai osztályomat megkérdezték volna negyedikben, ki a kedvenc tanáruk, azt a Homoki Lajost említették volna, aki pszichopata módon gyötörte az egyik osztályfélen keresztül a másik felét a csoportnak. Verés, verbális bántalmazás, Zimbardo – féle kísérletek a saját szórakoztatására. És ő volt A kedvenc.

    • De, szerették is, és a kislány komolyan sírt és haragszik ránk. Mert elemi igazságérzetük és tisztaságuk már elveszett, és a tanárnőnek tényleg vannak kvalitásai meg sármja. És mert Stockholm-szindrómások, meg azt nevelték beléjük, hogy a tanár, az tanár, az megmondja, tudja, megteheti. Akibe nem nevelték ezt bele, az szenved és ellenáll és tiltakozik. Ennek legprominensebbje a fiam, a legkevésbé ő szenvedett, ellenben átlátott rajta és őszintén elítélte. Elképesztő nyugalommal tud beszélni róla, nem hőzöng, nem dúlja fel. Innentől nem volt rajta fogás. Maradt a bosszú.

      • Stockholm-szindróma, igen. Ez az. Nekünk is az volt.
        Jó hogy Lőrinc így. Én magam maradtam anno mert ki mertem mondani hogy szívből gyűlölöm azt a tanárt. Baj volt a magány is, és a gyűlölet is.

        A másik, amit nem tudok mindig értelmezni, ez a ‘nehéz egy tanárt megszokni nyolcadikban’ típusú vekengés. Nem mindegy milyen bölcsibe megy, az egész ééletét meghatározhatja milyen intézményben képződik a kis Lucullus.
        Emellett meg elfogadják a homokilajosok meg juditnénik kegyetlenkedéseit, hatalmaskodásait, bántalmazásait.
        Hát hol a józan paraszti ész?

      • Nekem is a Stockholm-szindróma jut eszembe. És rendszeresen szembesülök ezzel a jelenséggel. Kíméletlen, a gyerekektől amúgy érzelmileg elzárkózó tanár, összerezzennek osztályszinten, ha belép (láttam, onnan tudom)… végzősként pedig elmondják: ő jó volt, ő legalább “csinált” valamit. Olvasnék, hallanék még erről szívesen. Tetszik a poszt. Ismét. 🙂

      • Tényleg a privilegizáltak szeretete, az a tévedés benne, hogy “velem nem volt bántalmazó, így soha nem is lesz bántalmazó”.
        De, lesz, idő kérdése, és lesz, majd, ha rám kerül a sor, akkor az lesz.
        Ezzel persze lehet vitatkozni, mivel nem végeztem ilyen kutatásokat, egyéni megfigyelés csak.
        Aki másokkal bántalmazó, vagy megalázó/fölényes/kibeszélő/pletykás/rosszindulatú stb…, az velem is az lesz, amikor úgy hozza a helyzet.
        Nem bízom az ilyen emberekben, egyáltalán nem, és nem is szeretem az ilyesmit, látni se, ha mással ezt csinálják.
        Mondjuk, ha egy bántalmazó velem “rendes”, de mással undorító, akkor én arról mit kellene, hogy gondoljak?
        Én jó ember vagyok, azért nem bánt?
        Nyilván nem, mert nem ezen múlik.
        Akkor miért?
        Mert még elkerültem, azért.
        Szerencsém volt.
        És az én életem ne múljon a szerencsén, meg egyes bántalmazók kénye-kedvén.
        Ezt ne, és nem is viselem el.
        A legelső munkahelyemen volt ilyen a főnöknőm, vele se volt más megoldás, mint szembemenni, és nem is jártam rosszul.
        Rosszabbul jártam volna, ha nem szólok.
        Nyilván ő engem nem szeretett, de egyébként senkit nem szeretett, ez nem nekem szólt, úgyhogy nem vesztettem semmit.
        Nincs is mit, akkor se, ha elsőre úgy tűnik, hogy van.

        • nem minden bántalmazó ilyen feketefehér, én például gyakorlatilag csak a közvetlen szűk családommal szemben érzékeltem magamban bántalmazó viselkedésmintákat amiket meg kellett oldanom.

          a bántalmazás is szocializáció kérdése, hogy ki az, akit bántalmazni „lehet”, „kell”. vannak kifeljett bántalmazók akik mindenkivel azok akivel csak megtehetik, mások csak bizonyos kontextusban lesznek bántalmazók (csak az (vélt) ellenségeikkel vagy csak a párjukkal vagy csak a nőkkel, ismertem egy olyan embert, aki a barátaival meg a csajával végtelenül asszertív és cuki volt, de a munkájában meg egy borzalmasan agresszív, szarkeverő bántalmazó, aki minden munkakapcsolatát elmérgesítette maga körül)

          • Lehet, hogy nem mindenkivel bántalmazók.
            Én azért egyszerűsítek piszkosul, meg teszek kategóriákba, “bántalmazó” “csak hülye” “nem bántalmazó”.
            Ez se jó, de nem telik tőlem többre.
            Most még, lehet, hogy később fog, de az is lehet, hogy nem.
            Még nem tudom.
            Aki “csak hülye”, az se hülye, csak vannak hülyeségei, olyanok, amik bántalmazó-féle hülyeségek, de ha én máshogy reagálok, mint, ahogy várja, akkor abbahagyja, vagy visszavesz, vagy máshogy beszélgetünk, vagy megutál, és nem keressük egymás társaságát.
            Ezzel nincs bajom, mindenkinek vannak hülyeségei.
            Az igazi bántalmazó az más, ők sose hagyják abba, sehogy.
            Szerencsére olyan sokkal nem találkoztam életem során, de amennyivel találkoztam az is elég volt bőven.
            Szerintem velük nem lehet mit csinálni, még talán a pszichológus se tud velük mit csinálni, ilyenek maradnak, egyszerűen így van berendezve a világuk.
            Tőlük nem akarok semmit, se beszélgetni, se megérteni, se semmit, ne is legyenek közel hozzám.
            Nem tudok jobb megoldást rájuk.

            • Nincsenek igazán kategóriák, jellemző vonások vannak és skála. És az emberben kiált valami egy-öt-tíz sztori után, hogy ez nem fér bele.

              Szülőkkel is lenyomó amúgy.

              Azt kell velük csinálni, hogy gyerek közelébe ne menjen.

    • Én is meglepődtem, mikor a fiam megalázós tanítójára azt mondta a többi szülő, hogy az ő gyereke ezt bírja. Nade, nem kibírni kéne az iskolát, hanem esetleg lelkesen bejárni, nem? A másik: nem kényelmes sem harcolni, sem váltani, de ha valami van, ami megéri, ez az. És hogy a gyereked érzi, hogy fontos, ha panaszkodik, mert van, aki elhiszi neki.

  3. “Ezért kell a tiszta beszéd, még ha hőbörgésnek hat is, ezért kellenek a komolyan vett szabályok, garanciák és a rendszeres érdemi visszajelzés, minden struktúrában.” – nagyon jó poszt! Pont azért tetszik, mert nem megy el abba, hogy ki a hülye és ki a hibás és kit kell sajnálni. Biztos van, aki letudja annyival, hogy hőbörgés, de ettől még ez pont nem az. Lásd azt a részt, hogy az áldozatok se kisnemecsekek, és a bántalmazók se 24/7 szemetek úgy alapjáraton, bölcsőtől a koporsóig. A _helyzet_ borzasztó, ahol kialakul, hogy az egyik fél bánt, a másik meg tűr. Ez ellen meg pont ez a hozzáállás és ez a megközelítés az, amit az orvos felírt. Persze mindenki másképp adná elő, de valahol én abban látom a nemhőbörgés-jelleget, hogy nem akarja a helyzetet akciófilmesíteni, nincs bosszú, gonosz, nem az az egésznek a lényege, hogy kinek van igaza és ki “mondta meg”.

  4. Egyszer én is voltam Lőrinc.
    Fontos megjegyezni, hogy ez még a 90-es években volt. Ez egy 6 évfolyamos református gimiben volt, maradjunk is ennyiben. Én katolikusként kerültem oda, 5-en voltunk összesen az osztályban, ebből 2 éven át semmi gond nem volt, nekünk külön volt a hittanóra. Aztán új igazgató jött és egy új lelkész. A külön hittant eltörölték. Lelkész úrral kezdettől nem jöttem ki, mert felhívtam a figyelmét, hogy a saját tanaik igazát nem biztos, hogy egy másik egyház gyalázásával kellene igazolni. Aztán javasoltam, hogy tanulmányozza az aktuális katolikus kánonjogot, mert már nem 1517 van.
    Egyszer pedig megkérdeztem, hogy szerinte ugyanabban az Istenben hiszünk-e? Ekkor ki lettem zavarva, osztályfőnöki intőt is intézett nekem. Később igazgatóhelyettes lett, de én akkor is vitatkoztam vele, ha igazságtalan volt. Aztán behívták a szüleimet, aztán az osztályfőnök is próbált jobb belátásra bírni, négyszemközt még azt is megmondta, hogy ők is többen szélsőségesnek találják a lelkész urat, de nem tudnak mit tenni. Több tanárt kirúgatott már, félnek tőle. Meg azt is, hogy nagyon kérdezgeti a többi tanáromat, hogy mit gondolnak rólam.
    Végül szüleimmel arra jutottunk, hogy nem várjuk meg amíg lerontatja a jegyeimet, mert akkor nem lesz elég pontom a felvételihez. Így szépen besétáltunk egy másik gimibe, ahol azonnal felvettek.
    (ja, nem vagyok ám buzgó katolikus, az igazságtalanság és a hazugság zavart az egészben. Katolikus gimibe mentem, ahol rendszeresen a reformátusokkal tartottam az egyházi rendezvényeken)

    • Nagyon sok szülő felsorakozik a hatalmaskodó pedagógus mellé és nem védi meg a gyerekét. Úgy gondolja, mégiscsak ő a szakember, jók a továbbtanulási mutatói, mások is kibírták már, ” próbálj meg jóban lenni vele, fiam”. Sok kis elsős tekintete lesz riadt ettől októberre.

        • Számtalanszor előfordult, hogy a kolléga füle hallatára nyomatékosan mondtam a szülőknek, hogy este 5 után nem csesztetjük a kisgyereket “mégegypicigyakorlással” ( a tanító nénik ilyenkor összerezzennek ).Ha reggel 8 és délután 4 között a pedagógusoknak, akiknek ez a szakmájuk, nem sikerül Pistikét megtanítani olvasni, akkor ez nem este 7 órakor a hullafáradt, türelmetlen anyukának fog sikerülni.

      • Mink Szent Erzsébettel negyven perc alatt kerültünk ellenzékbe az elsős szülőin. Hogy hetente háromszor mégis haza kéne vinni a magyart és a matekot. Értsd: este is gyakorolni. E. feltette azt a hosszú kezét. Előbb az egyiket, aztán kettőt. Hogy mi EZÉRT választottuk ezt az iskolát, mert itt nem viszünk haza táskát, nincs otthoni tanulás elsőben, ezt ígérték be a tájékoztatón, és ő négy gyerekével hjár három intézménybe gyalog. 1. válasz (tanítónő): “Ez egyénileg változik.” 2. válasz (igazgató): “Tudunk rugalmasak lenni.”

        • Amit a gyerekeinkkel művelünk, az büntetőjogi kategória. A 16 éves fiamnak 10 órája van hetente 2x és 0. órában bejárhat tesizni, ha nem akar 11. órát.
          Nekem mesterképzésen azt mondták a TO-on, hogy igaz, hogy hétvégi, tömbösített órákat hirdettek, de, ha az előadó szerdán ér rá, akkor úgy lesz.
          Hatalom, arrogancia, hozzá nem értés.

            • És néha csak a különóráknak van értelme. (edzés, zene, sakk, kézműves szakkör, tánc) Mert ami jó lehetne délelőtt, azt se sikerül jól.

          • Pár éve a tizedikeseimnek heti 36 tanítási órájuk volt, plusz mindenféle egyéb, társadalmi munkában kötelezően végzendő iskolai feladat, amint az egyiknek vége, jött a másik, rendezvényszervezés általában.
            Mi, tanárok – teszem hozzá, szerintem joggal – ki voltunk akadva, amikor 26 lett a kötelező óraszám, pedig ha belegondolunk, hogy vajon kinek kell többet készülnie ezekre az órákra, a diáknak, aki tizenvalahány különböző tárgyat tanul, és teljesítenie kell, és nem ő szabja meg, mikorra mennyi a készülnivaló, vagy a tanárnak, aki egy-két-három tárgyat tanít, és még ha minimális mértékben is, de tud újrahasznosítani, és nem aprózza a figyelmét ezerfelé, hát, nem tudom… Nekem nem nagyon volt pofám hőbörögni, hogy ezek nem tanulnak semmit, de ezzel kisebbségben voltam a tanári karban…

        • Én ezért vittem a fiam iskolaotthonosba. soha, egyszer sem jött haza hétköznap házi. A lányom néha hazahozta tavaly az elsős olvasókönyvet, hogy gyakoroljon. Kinyitottuk, és amíg kedve volt, olvasott, aztán szépen visszament a könyv a táskába. Februártól már ki se jött, csak hétvégén. Nem maradt le a többiekhez képest.

  5. Volt nálunk is ilyen tanár, már a felvételin hallottam róla, emlegették. Magyar nyelv és irodalom, engem nem tanított, a mi tanárunk egy fiatal, jó fej személy volt, néha eltréfálkozott velünk, persze követelt, de nem volt semmi gond. Untam az óráit, pedig már akkor is heti 3-4 könyvet kiolvastam. A lányok leveleztek és közben zsibbadtan skandáltuk Homéroszt. A tanár is unta kicsit szerintem.
    A másik tanárról csak beszéltek, de mindenki hozzá akart kerülni, pedig még a folyosón is vékony csíkszájjal járt-kelt. Egyszer volt nálunk helyettesíteni, fantasztikus volt, még a legrosszabb tanulók is itták a szavait; tizenegyedikeseknek James Joyce-ról beszélt, olyan órát tartott, hogy hű. Lüktetett, élt az az óra.
    Egyébként viszont -tudom-, elég sokat ordított, katonai fegyelem volt az óráin.
    Nem tudom, ő melyik kategóriába eshetett, nem azért írtam, csak eszembe jutott. Én csak egy órát voltam vele és láttam a folyosón néha. Még ma is emlegetik.

  6. Sose gondoltam, hogy nem lesz gyomrom a fiam tanárával egy teremben lenni, de megtörtént, és miután utoljára beszéltünk, kifejezetten és érezhetően hányingerem volt. Gyomros vagyok, na. Amit nekem ez a szervem belül jelez, az mindig úgy volt, és utólag sose bántam meg,
    Mint a friss levegő, olyan volt az új iskola. Van, aki meg orros, szagról ítél. (A szimat romlottat jelzett.) Az is mindig bejön. Ami bűzlik, az menjen a kukába. (Szakács kollégám mondja, hogy ha egy ételtől megvontad a bizalmad, azt muszáj kidobni, sose fogod megenni, amit főztél belőle, remélhetőleg más se.) Pláne, ha a gyerekünkről van szó.
    Örülök, hogy sikerült a betontalapzatot elmozdítani. Sose fogom megérteni azokat az embereket, akik sajnálják. gyongyi77 voltam

  7. Waldorfban jött hozzánk olyan osztálytanító, aki már, mikor a felvételi papírjait intéztem, valami miatt nem volt nekem kóser. Állandóan mosolygott és Steinert idézett, mindenki oda volt tőle, hogy milyen nagyon antro. Imádták az elsősök, meg a szülők, meg a kollégák. Viszont kezdtek az osztályból elszállingózni a gyerekek. Nem értettem, egész addig, míg nem láttam és hallottam, ahogy egy harmadikos kisfiút a karjánál fogva húz végig a folyosón a klotyóba, és ereszti rá a zuhanyt. Még két évbe, és vagy tíz család távozásába került, mire végül távozott. (Nemrég tudtam meg, hogy az előző iskolájából is hasonló dolgok miatt kellett elmennie.)
    Simán bevették többdiplomás, értelmes, elkötelezett szülők, hogy az a kis pofozkodás, ez-az csak a gyerekek fejlődését szolgálja.

  8. Iskola, és ami ott van… Erről eszembe jutott egy beszélgetés a minap. Munkatársnőm mesélte, hogy rászólt a gyerekére, ne mesélje örömmel az osztálytársainak, hol nyaraltak, mert a többiek nagyon irigyek tudnak lenni, mert szerényebben élnek, és azt fogják hinni, felvág. Ezt látták otthon a szüleiktől, hogy akinek jut, megy, és örömmel alakul az élete, azt utálni kell. Döbbenten hallgattam, aztán megkérdeztem: biztos ez a jó? Nyomja el az őszinte örömét, amit meg akart osztani érdek nélkül, nem villogni, dicsekedni? Válasz: hát de akkor ki fogják nézni, mégiscsak gyerek,nem járhat így. Mondom ezzel viszont olyan mintát tanulhat el, hogy örülni nem szabad, mert felhasználják ellene, és őt hibáztatják, az áldozatot. Megkaptam: sajnos, ez van, nincs mit tenni.
    Eszem megállt.
    Ennyi? Ennyivel komolyan le van tudva az egész? Hogy nem tehetnek semmit, ilyen a világ, így kell élni erre kell tanítani a gyerekeket? Tanulja meg szégyellni azt, ami nem szégyellnivaló, hogy elfogadják?! Megéri ilyen emberek, gyerekek elfogadásáért színlelni? Vagy én látok ebbe bele túl sokat, én várnék el túl sokat?

    Ah, a magány ereje, az attól való félelem, kiközösítés… Csoportnorma, korcsoport ereje, persze, dugig van vele a net…

    • Én meg szorongva figyeltem mindig is, tanárként, ki mivel vagizik. Őszinte öröm is tud lenni, de nagyon gyakran szülő által gyerekbe nyomott fensőbbrendűségtudat, érthetetlenül tolt fontosságérzet, sznobizmus, gátlástalan kitűnni akarás és dicsekvés. Mások meg cipőre spórolnak.

    • Nálunk az oviba nem szabad vinni tortát a gyerek szülinapjakor, csak bolti kekszet (wtf???), mert sok szülőnek nem telik rá. Mivel kis faluban élünk, egytől egyig tudom, hogy aki sose küld be tortát, az pl. dohányzik. Egy doboz cigi ára egy torta. Ha otthon sütöd, akkor csak 600Ft. Pont emiatt múltkor kiszámoltam, mikor sütöttem.
      Mert szegény gyereknek milyen rossz, hogy ő sose visz be tortát. De könyörgöm, 1. az ő anyja bolti kekszet se küld, 2. a tortából ő is pont ugyanúgy kap egy szeletet, mint a többi.
      A tököm tele van már azzal, hogy minden olyan píszín és szőrmentén kezelünk, hogy pont az veszik ki az egészből, ami az értelme lenne.

        • Én azt megértem, miért szívja. Én is most tettem le 19 év után, nem azért vagyok mérges, szívjon naponta egy raklappal, de ne sírjon, hogy neki tortára nem telik.

      • Mifelénk ezt élelmiszerbiztonsági megfontolásból vezették be, bolti kekszet vagy cukrászdai tortát lehet vinni, házi sütésű süteményt nem. És ugye a keksz jóval olcsóbb, mint a cukrászsütemény.

    • Nehéz kérdés ez szerintem.
      Mert persze ne tanítsuk sunnyogásra, hazug színlelésre a gyereket, de tanuljon meg figyelni arra, hogy másokban mi, mit okozhat.
      Nálunk ez a Mikulás, Jézuska kapcsán jött ki, amikor összeállt nekik, hogy ebből mi a “csodavárós mese” része, és mi az ami alapján kialakult és miért. Elő is jött a kérdés, hogy becsapják-e ezzel a felnőttek a gyerekeket, jó-e ez, mi tekinthető hazugságnak, stb.
      Szerencsére sikerült olyan őszintén, és alaposan körbejárni a témát, hogy a végén azt is átérezték, hogy ők nem nem fogják a többieket azzal sokkolni, hogy “mi bezzeg tudjuk az igazságot, te meg nem és buta vagy”, hanem a 6 éves azzal zárta le ezt a témát, hogy “egyszer úgyis mindenki megtudja, de addig olyan szép, amíg hisz valaki valamilyen csodában”. Örültem és meg is nyugodtam, mikor arra a kérdésre, hogy “miért, most neked rossz, hogy megtudtad?” azt felelte, hogy “nem rossz, örülök neki, mert már értek mindent, de nekem máshogy jó már”. 🙂

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s