a pártalálás nehézségei manapság, ezt a címet adta éva ironikusan

A net tele van azzal a panasszal, hogy milyen nehéz párt találni. Hát milyen ez a mai világ! Egy bizonyos jópofis-nyavalygó-dögösködő szegmensben, melynek homályos pontjai a régi Kisviku, a Velvet Randiblogja, Szentesi Éva munkássága, a Nlcafé, ez az örök téma: sikertelen randik, jól induló, majd eltűnő matchek, ghostolás, és ezzel kapcsolatos értetlenség, néha vicceskedés. Az ember azt hinné, ez a probléma általános: hovatovább senki nem lel szerelemre. Bővebben…

az élet értelmei

Anyák napján, egy héttel ezelőtt nem írtam szépet az anyaságról. Ma születésnapom van, ma írok róla. Tegnap voltam anyukámnál, ő már nem tartja számon.

Kötődő-hordozó netes közegből érkeztem ide: olyan anyák között, által váltam igazságkimondó bloggerré, akik elkötelezetten voltak jekánák, viszont romokban volt a házasságuk, és ők maguk is. Nehéz volt szétszálazni, mi az ok: a szerep? az anyaság? a saját tévedéseik? Mindenkit felfal az anyaság? Mindenki frusztrált lesz a kisgyerekes helyzetben a férjével? Vagy nem vagyunk anyámnak valók, csak azt hittük? És miért hittük azt?

Még én is belefutottam az egyenlőtlenségbe, a frusztrációba a világ legemelkedettebb, szerető, őszinte férjével.

Ez a csakazolvassa alapja: a saját szülőségem, azok a sugárzó, dundi csecsemős évek, a kételyekkel, és a mondandóm a saját és a többi anya párkapcsolatáról. Amikor a blogot írni kezdtem, még szoptattam a most nyolcéves Dávidot (még fél évig, egész pontosan). A korai posztokban derűsen és ironikusan számoltam be a háromgyerekes, kaotikus, hordozós mindennapokról, arról is, hogy milyen rendet tartani, mennyire kreatívak, milyen sajátos itt a hangulathova utazunk és hogyan szökök meg futni, szusszanni, de megjelent utópisztikus poszt is az egészséges munkamegosztásról, már János halála után.

A csakazolvassa 2014 februárjában vált végképp azzá a hellyé, ahol ki lehet mondani, hogy nem kötelező szülni. Bővebben…

nőnek maradni

2000 szó, retorikus szerkezet, 12 perces olvasmány

tézis–antitézis–szintézis szerkezet megint

Emlékeztek még, milyen idegesek lettünk ettől?

Bővebben…

add-e föl magad?

Van, hogy nem a saját élményeimről írok, és nem is spekulálok — vagy mondjuk szebben: nem a tipikusra érzek rá, nem gyakori történeteket sejtek meg.

A saját élményeimről, ha visszaolvasom a régieket (és roppant önkritikusan figyelem a szöveget is, az élményt is, mert már ez se fáj), azt gondolom, hogy rendkívül érzékeny és intellektuális lévén, meg még megerősítően valóságos tapasztalatok híján rettenetesen és szükségtelenül féltem az élettől, a belemenéstől, az emberi kapcsolatoktól általában, a férfiaktól, a sérülés kockázatától. Nem léptem, ütköztem, sértődtem és nem értettem — az énemtől is féltem. Egyáltalán nem volt elkerülhetetlen, hogy ennyi gyötrelem érjen. A világgal én úgysem, sehogy sem, sem a nő-férfi tengelyen, sem azon kívül nem egyezem, eredendő traumám pedig nem a nőiségem megtipratása, hanem az, hogy nem találtam magamra, az íróra, aki reflektál, feldolgoz és elrendez, kifejez, megoszt. Mindent nagyon megszenvedtem, minden kapcsolatomat (mert boldogan belementem azért, fura elvárásokkal), minden helyzetemet, vágyamat, konfliktusomat, pedig ahhoz képest, amit itt nekem az olvasók mesélnek, engem szinte nem is értek traumák, megaláztatások.

Ma már nem félek, nem korlátoz belsővé tett bűntudat, elvárás, és teljesen mások az élményeim. Nekem kellett megerősödnöm, felbátorodnom, nekivágnom a rengetegnek, megtalálnom azt, akivé válnom kellett, és megszínesedett a világ. Nem érzem magam kiszolgáltatottnak.

Ha a saját vágyaid, értékrended szerint éled az életedet, szexualitásodat, és mindezt nem sűrű titokban csinálod, látszatélet rejtekében, akkor ítélni fognak, mindenki, akit ez zavar. Nálam sokkal visszafogottabbakat, kevésbé látványosakat és provokatívakat is bántanak, és valóban azt hiszik, hogy igazuk van.

Szóval, ha nem sejtek másokról és nem vallok magamról, akkor arra reagálok, amit nekem meséltek az olvasók, vagy kommentben leírtak. Most arról lesz szó, hogy mennyire adjuk föl magunkat a társunk nyomására a megjelenésünk, testünk ápolása tekintetében.

Végigolvastam az itteni kommenteket, elég jó folyam amúgy. Hogy mik voltak hatvanezer kommenttel ezelőtt! Rajtam kéri számon az olvasó, hogy ő akkor nem lehet ápolatlan…? És mi legyen, ha az ő szexualitása nem humán? (Fejlessze magát. Olvasson másik blogot. Ne csodálkozzon, ha a humán partnerének baja lesz vele. Szexeljen boldogan egy másik nemhumánnal.)

Mintha én mondanám meg, mit kell tenni. Az én szavam akkor számít, ha te érzékenyen, értően, kíváncsian elolvasod, és magadra igazítod. Egyébként hagyd csak figyelmen kívül.

Szerintem ne legyél ápolatlan, bármit is jelentsen ez, mert kiábrándító. A másikat hibáztatni a saját elkényelmesedésedért, tompaságodért, azért, hogy már magadért sem csináltatod meg a fogad, az meg külön gáz. Bővebben…

a férjem nem néz pornót

Ahha. Meg segít otthon. Nem is csal meg.

Persze, most mit nézel? Hát mondod, hogy nem. Most mondtad.

Meg reméled is, főleg. Én meg cinikus vagyok.

Valamint ő nem olyan. Kolléganői sincsenek. El se tudnád képzelni.

Vagy nem akarod.

Nekünk nincsenek ilyen problémáink. Nehogy azt higgye valaki. Én nem azért szólok hozzá vagy osztom meg a facebookon. Bővebben…