xeno- és más fóbiák

Két történet Sznobbudáról.

Szerdán, ami néha kedd, de volt már péntek is, úszom, ugye. A minap bejött két figura a szaunába, pocakkal és harsánysággal. Két vendéglátós férfi, főnökök, üzemeltetők. Szidták egyrészt a saját alkalmazottaikat, akik minden harmincéves picsa kabátját lesegítik, kihúzzák a széket, hát válogassák már meg, kinek jár ez! Én álmomban nem gondoltam volna, hogy gond az, ha udvarias és úrias egy pincér, és a saját főnöke teszi majd szóvá. És nem kell mindenki elé kitenni az előételt, csak aki rendes nagy menüt rendel. Vagy lehet olcsóbbat, grissinit, az pár fillér. De akkor meg jönnek, hogy gluténmenteset akarnak. Ez a gluténmentes cirkusz is… faszom. Aztán megvitatják, hogyan lehet megválni a problémás alkalmazottól. Szervezz nekik egy tesztet. Hogyan sütsz gluténmentes grissinit? Aztán ki lehet őket szórni. Nagyon remélem, ezt rosszul értettem.

Tulajdonképpen ezeket a témákat megvitathatnák privát helyszínen is. Engem mindig megvisel, ha hallom a vendégre, ügyfélre nem tartozó panaszkodást, a munkaidőről, a főnökségről, a “jaj, legyen már hat óra” fajta sóhajtozás is. Na de pont a vendéget ócsárolni, meg az ő igényeit? Elszégyellem magam azon az oldalon, hogy probléma számukra az oldalam. Ez nem profi, ahogy a magánügyek kibeszélése sem.

Facebookon nagyon kedves, “mindenben segítek” edzőlány a büfében hangosan szidja az új vendégét: “ha lefáraszt, hol éri meg az nekem háromezerért”. Nem vagyok edzettje, de annyira szar ezt hallani. Legalább az illúziót őrizzük meg…

Szóval, nem kellemes, viszont hasznos értesülni arról, mit gondol a vezetés viselkedésről, vendégről és ételallergiáról. Ugyanakkor, a két hellyel szemközti uszodában harsánykodván, elég nagy öntökönszúrás is. Én nem megyek többet a Piccolinóba és a LeRoyba.

A másik, szintén rövid történet egy kicsit feljebb, az aprócska plázában, a MészárSteaken zajlik, ahova levesfőzési ambícióból minőségi ökörfarokért vagyok menendő. A kedélyes fiúk mindig poénkodnak, lejóképűzik az érdekes arcú, de jó humorú törzsvevőt, érvelnek, hogy a karácsonyi dekoráció jó lesz még húsvétra is. Valóban vidám pillanatok ezek. Ennek derűnek a jegyében beszélnek a két ázsiai nővel is, szándékosan és eltúlzottan parodizálva azok kiejtési jellegzetességeit, hanghordozását és minimálszólkincsét. Ezeee forint. Az jó? Nem jó. Finom csibe. Látszik az eladón, gyakran űzi ezt a fajta paródiát, és a többiekkel jól szórakozik rajta. Csakhogy a nők sok ezret hagynak itt, és persze nem hallják a gúnyt. Szerintem ez már nem a jópofaság jegye. A kerület tele van diplomatákkal, nemzetközi polgárként folyton költöző cégvezetőkkel és családjukkal. Ráadásul hergelik itt a migránsgyűlöletet is évek óta. Én nem megyek többet a MészárSteakre.

Én mondom, addig van jó világ, amíg az ilyen mozzanat eléri a fogyasztó ingerküszöbét.

én akkor majdnem odaértem

P. I. L-nak

Valahogy feltolul most a múlt, pont meséltem ma Julisnak, milyen volt őt várni, 2007 nyarán.

Én akkor, nem Jánossal, mert ő azokban a hetekben a végleges elszakadását és hozzám tartozását intézte, hanem vegyes egyetemistákkal és a fiammal elmentem egy hétre Gyimesközéplokra, kulturális antropológusok közé keveredve, tanulmányútra. Vonattal.

Magdi néni etetett minket, nála is laktunk. Bővebben…

a zsidókérdésrűl

Jól figyeljenek arra, amit most mondok. Én nem tudtam erről, az én felvidéki-partiumi-sváb-kitudjami családom is csak suttogva: a téma, ami máshol trauma vagy titok, nekem filmélmény csak, történelemóra, furcsa, jelentés nélküli szavak. Regény, Meras: Döntetlen, egy pillanatig. Én nem tudtam, hogy ők léteznek, hogy ők milyenek — hogy mi ez az egész. Én megtehettem, hogy ne tudjam, ellentétben azzal, aki tudta kiskorától, és azzal is, akinek csak tizenkilenc éves korában mondták el. Bővebben…

nyáron a párom egy vadevezős

A vadevezős nők általában kedvesek, vidámak és néha csinosak. Főleg a kormánynál ülnek, és szívesen veszik, ha valami jóképű vadevezős ül előttük a csónak padlóján, hátratámaszkodva az ölükbe. Bővebben…