Az mindig megráz egy kicsit. Megint ez a “hát csak ennyi volt?” érzés. És hát ennyi volt, ez is, és úgy is sajog, hogy nagyon húz az otthonom és akik otthon várnak, azok. Minden összepakolva, én megyek ki a szobából utoljára mindig. Torpanok, szétnézek, sóhajtok. Szervusz, szoba. Kötődöm hozzá, még ha egy éjszaka volt is, lélektelenül nemzetközi egyenszobában.

Száll fel a repülő. Vakít a nap, mert a felhők felülről nem szürkék, hanem fehérek. Itt hétfő reggel köd volt és eső, hét órakor utcalámpás, sárgás, nedves sötét, nyolc órakor tompa homály. Enyém a szavam, a látásmódom, a gondolatom mindenestül. Ha nem az enyém, ha hallottam valahol, szégyellem magam.

Amszterdam, olimpia, 1928. Németország újra részt vehet a játékokon, letelt a neheztelés ideje. És nők először versenyezhetnek! A mi tornászaink (csupa -né) negyedik helyet szereztek csapatban. Halassy Olivér is ezen az olimpián lett bajnok, és a tragikus sorsú Petshauer Attila vívónk is (akiről A napfény íze halálra locsolós-megfagyós jelenete szól).

Amszterdam, maraton. Az egyetlen olyan versenyem eddig, ahol stadionban indul és oda is érkezik vissza a pálya. Várni a rajtra a lelkes tömegben, aztán kifutni a stadionból, az is szép. De oda befutni, ott az utolsó 350 méter (és annak a vége már a 43. kilométer!), és ez nem sima, hanem olimpiai, az meg egyenesen katartikus. A negyedik kilométernél átfutunk a Rijksmuseum alatt, és én akkor (az egész ötórás futásom alatt csak akkor) érzek eufóriát, nevetős örömet. Előző nap voltunk ott.

Mert aztán, a múzeum után futni kell. Ami nem rossz, nem jó. Eleinte nézelődöm: épületek, emberek. Reagálok, tudok a környezetemről. Aztán ez elmúlik. Tizensok kilométernél már egyre kevésbé jó. Az igazi edzettségem félmaratont tud, két óra valamennyiset. Amszterdamban is ezt a távot akartam futni, de betelt a létszám, a repjegy már megvolt. Így maratonra neveztem (17500 fő), és kicsit nyeglén gondoltam, hogy nincs akkora különbség.

Azért van. Nekem 26 és 36 között van a nyűgös rész. De az se nagyon nyűgös. Nappal van, erős vagyok, zsírtalan, sejtjeimben intenzív testi szerelem energiája, és ez a második maratonom. Igazán rossz nem is lesz, csak tompa. Fegyelem kell hozzá, katonásan menni előre, cél van, nem engedhetek vágyaknak, késztetéseknek, a test üzeneteinek. Nincsen mosoly, esetlegesség, kitérő, csak célszerűség. Ez a maraton, ha a lényegét kérded. És egy kicsit mindegy. Még csak nem is élek meg erőt. Ez nem erő, hanem gép leszek és elszemélytelenedem, elszakadok attól, amit szeretnék, de közben a cél sem ujjongós vagy fontos, inkább fátum. Nem kérdés, hogy nem állok meg, nem adom fel, nem gyaloglok. Nem tudom, mi van velem, nem tudom, fáj-e valami – robot lettem. Letompul a test, az elme. Nem fáj semmi. De ez nem pontos. A pontos az: nem tudom, fáj-e. Nem érzem a különbséget. Azt hiszem, volt az egy decinyi isoitaltól (36 km-nél, életemben először éltem vele) gyomorgörcsöm, de nem jutott el a tudatomig. Tényleg nem tudom. A levált körmömet is csak utána éreztem meg. Nem kellemes. Még van két jó pillanat: az egyik a vízsugár tetején bulisan egyensúlyozó, virtuóz fiatalok (újdonatúj sportág?) az Amstel vizén, ez tetszik nekem. A másik pedig, amikor 23 kilométernél egy aluljáróba érkezünk (fölöttünk tizenkét sávos autópáya), az alagút előtti kis magán-dj egy holland bulis slágerbe kezd, és a két ötórás iramfutó, akikkel akkor még épphogy tartom a lépést (hogy aztán 5:16:26 legyen a befutóidőm), azon a képtelen holland nyelven felharsan, meglepően egyszerre, zengő, tiszta hangon éneklik a dalt, és a betonfalak verik vissza. Akkor van egy mosoly.

Elhagyjuk az Amstelt 26-nál, és lassulok. Körülöttem reményvesztett, ám szelfiző gyaloglók és hol gyalogló, hol futó, rosszul taktikázó versenytársak. Futok, lapos, rövid léptekkel, érzem a hajlítómat, egy kicsit a jobb bokám egyik izmát, és kötött a csípőm, de nem fáj semmi. G. Ármin testnevelő (megint elkértem) 7:50-es meg 8:10-es kilométereket jelez, te jó isten. Viszont 151-158-as pulzust.

Ez az a szakasz, amikor sokat figyelek befelé, omlatagon és fásultan keringenek a gondolataim emberek, jelenségek és a saját közérzetem körül. Számolom a lépteimet, féltávnál kerek 25 ezer. Két fontos embernek írok esemest: Fel táv.

nem finom, de leküzdöm. kets töltés előre: UCAN Superstarch, lassan felszívódüó, vércukrot nem emelő óriásmolekula-keményítő. Peter Attia írt róla, akkor rendeltem két nagy dobozzal. ez a második doboz eleje. kabát és fehét felső lekerült, még ruhatár előtt fotózta ezt B.

rajt előtt

A mi rajtunk fél 10-kor volt; 12-kor ránk eresztik a Mizuno félmaratont, hogy az elejével együtt fussunk be. Az élmezőnyben mindenki, de kivétel nélkül mindenki a Nike VaporFly 4%-ot hordja – ez a Kipchoge és a Sub2hour kísérlet kedvéért fejlesztett űrcipő, amin most megy a tanakodás az index szerint, hogy úgy tiltsák be, mint a cápadresszt az úszóknál, mert jogtalan előny és technikai bűvészkedés, visszanyeri az energiát és 1-1,5 százalékos lejtőt imitál. 275 euró amúgy, nekem szerény Zoom Flyom van csak 150-ért, ami ennek egy butított, szintemhez illő, kétéves, kopott és fél számnyit kicsi változata. Neonzöld, égő korall és pink a sok vadiúj cipő, és viselőik iszonyatos tempóban hasítanak el mellettem, frissítésnél nem is áll meg az ilyen, úgy kapja le az isót átnyúlva előttem, hogy borít vele mindent.

De az jó, hogy már nem csak vánszorgók vannak. Amikor befordulunk a Vondelparkba, 38 kilométer körül, erőre kapok, és nyomom. Az utolsó két kilométeren villamossínek, aztán annak is vége, eszméletlen szurkolói hangulat, itt már örülök, ki van írva, hogy 40,2 (vagyis még két kilméter van hátra), tudok arról, hogy még 1700, matekozom. Számolom a lépéseimet. 54020 lett. %00 méter, ó! Befordulunk a stadionba, itt már a 300, a 250, 200,175, 150, 125, 100, 75, 50 és 25 méter is ki van írva. 5:25-ös tempó az utolsó két perc! A célban kézen állok, de ennyi, híd nincs. Eredményem: végig futva, átlag 8 km/órával, átlag 7:30-as kilométerekkel, de egy lépést sem gyalogoltam. Álkltam, háromszor tíz-harminc másodpercet vízivásnál, vádlit nyújtottam közben, és még 8 km-nél egy parki kalózpisi.

A tromsøi maraton tavaly júniusban, éjjel, nagyon nehéz, viharos szélben, esőben 5:38:44 lett. Most: ideális időjárás, nappal, iramfutók, lábamban egy éven belül tíz hosszú versenytáv, mezőny, jóféle frissítés.

Az eredményem grafikonján világosan látszik az is, hogy nemhogy nem vagyok jó futó, de az átlagtól is mennyivel maradtam el. Közben van itt egy Csikós Gergő, aki 2:55-öt futott. Jó volt átélni, hogy működöm, nem fáj semmim, nem sérülök több éves távon, egyenes a derekam, erő van a mozdulataimban. Nem sértődöm meg azon, hogy ennyi (értsd: kevés, és alkalmanként rövid) futással ilyen tempó megy csak.

Nem vagyok csalódott, annyit kaptam, amennyit beletettem (sőt, többet). De reménytelenül lassú vagyok, alig fejlődtem. Ahhoz képest, ahogy kinézek és amilyen az izom–zsír arányom, keringési edzettségem, fájdalomtűrésem, igen gyenge futó vagyok. Most – talán ez a lényeg – tíz hosszú (15-30 km-es) verseny és két maraton után már meghaladottnak, régebbinek érzem azt az énemet, amelyiknek olyan hű de nagy esemény egy hosszútáv teljesítése. Általában azt is kellemetlennek, nem-tisztának tartom, hogy mindazt, ami az életben értelmes, élmény és jó (sport, szeretés, természet, öröm, jó étel), annyira ki kéne rakni, megmutatni a megélése helyett vagy annak a kárára. Elhazudni a valóságot, hogy jobban nézzen ki a fotón.

Kell hozzá némi meló és edzettség, de simán, futómozgással végigmenni a maratonon nem akkora dolog, miközben jól tudom, hogy a kortársaim, ismerőseim többsége a közelében nincs akár egy tízes teljesítésének sem. De én a kiválóságról beszélek. Ha én ennek a bő ötórás teljesítésnek különösebben örülnék, akkor kényelmetlenül érezném magam, hogy alacsony magammal szemben a mércém. És én továbbra is szeretem a futást, van egészségi haszna, élményöröme; poén, nem untam meg, továbbá nem hoztam ki még a legjobbat magamból, az utazás meg hatalmas élmény. Tehát ez nem egy csalódott, cinikus, lemondó összegzés.

Ami még soha nem fordult elő: a második kilométeren betorlódik a mezőny, és állunk. Nem gyaloglunk, állunk, percekig. Pedig az az első ötös még gyorsabb volt.

Gyorsan, na, az igen, az teljesítmény volna. Egy három és fél óra. Ahhoz viszont annyi meló, prioritásátrendezés és rászületettség kéne, amennyi nekem – ez az igazság – nincs. Vagyis? Vagyis, rövid távokat futok eztán: a hétköznapokban mint eddig, versenyeken meg 5-10-eket. Nagyon rámszólt olyasvalaki, akinek hiszek, hogy ne égessek le már több zsírt, nem lesz jó hormonálisan.

Ezek az én szavaim, az én önmegosztásom – és nemsokára ezekkel fognak engem “leleplezni” az acsargók, akik tíz métert nem futnak soha. Simán feljavíthatnám, ujjonghatnék, szarrá fotózhatnám magam gömbölyű izmokkal, suhanva. De nincs kedvem ehhez. Csak a lényeg kimondásához van kedvem.

*

Hollandiában az eredeti lakosok magasak, vékonyak, jól öltözöttek, szőkék és nyugisak. A harmadik naptól heves szexuális vonzalmat érzek az összes buszsofőr, kávépultos, rendőr iránt, sőt, megérint egy éjfekete futónő látványa, akivel együtt zuhanyzom a sportcsarnokban, és a motozó reptéri nő is, mert megpillantom a dekoltázsában megbillenő, telt mellét (nemigen érzek ilyeneket amúgy).

És a táj. Itt nincs egy négyzetméter érintetlen, őserdős, buja természet. Elképesztő, milyen harmóniában létezik együtt a smaragdzöld fű, az állatok (mind tenyésztett, haszonállat, viszont boldogan legelnek) és az iparias, hasznosított, jól szervezett üzemek, a közlekedés, a gyárak, az épületek – minden közel, egyben, szervesen. A minőségi, legeltetett tehenekből származó sajtjaik. Minden tiszta, nett, mesekönyvszerű, még az állatszarszag is harmonikus. A forgalom nagy, csendes, és nincs szmog. A gyarmatáru bűntudatos fair trade. Nincs gyanakvás a levegőben, harapni lehet a bizalmat, senki nem kicsinyes és a más nyugati országokra jellemző giccsel sem találkoztam.

Hollandiában, legalábbis a Gorinchem nevű kisvárosban, ahol megszálltunk, az aprócska buszon az általánosan kornyadozó, a vaksötétben ki tudja, hova tartó, random helyeken leszálló egy-egy utasnak egy lelkesült férfihang mondja be a kiejthetetlen nevű megállókat.

Nézzük a buszablakból a malmokat, csatornát, lakóhajókat, négypárevezősöket, a szélkerekeket, gólyát. Autópálya által határolt négyszögölnyi háromszög, négy fa, kis tó, a közepén hattyú. Jó lett volna megnézni nyugiban a kevésbé üzemszerű, nem-elidegenedett, nem-turistás részeket, és még múzeumokat is többet, de a verseny és a közlekedés elvitte az időt. Beszélgettünk viszont sokat B-vel, igazán is, régi dolgokról és a kapcsolatunkról. Szombaton a rajtszámot vettük fel, az előtt sétáltunk sokat, nézelődtünk, B. fotózott, nyüzsgött a főváros. Nem ismertem rá a 2003-as, Tamással bejárt Amszterdamra. Fájt a torkom, fújt a szél. Vasárnap már jól voltam.

Hát még a gyönyörűen szervezett masszázs után! A holland nemzeti masszázs társaság (valami ilyesmi volt a nevük) beállított a sportcsarnok egyik nagy részébe vagy ötvenöt ágyat, és százasával enyhítettek a futók kínjain. Nekem a 733-as szám jutott, szűk húsz percet vártam, és aztán néztem a kéjes arcú mellettem fekvőket, miközben megdolgozta a combhajlítómat és a gerincmerevítőmet két erős kéz. Szakszerűsége beleakadt az én kis intim titkomba, amely – nem mondhatom el senkinek –az esküvői nyakláncom, meg Jánosé, összekapcsolva, összesen 94 centi, a csípőmön hordva. Do you want something else?, kérdezte ekkor a fenekemet gyengéden markolászó, karcos küllemű férfiú. (Merthogy… ő igen.) I’d rather go home to my honey. Nagyon frappáns és gyors tudok lenni, amikor így felelek. Ó, repülök haza, igen.

*

Ezt még elmesélem, bár nem különösebben érintett meg, pár mondatban lerendeztem, mégis érdekes. Valakinek nagyon nem tetszett, hogy én ismét átélek (megcsinálok) valamit, amit ő soha nem fog, mert lusta, eredetiség nélkül való és alkalmatlan, és ezért megpróbálta tönkretenni a versenyemet. Ördögien okosnak hitte magát az ócska blöffel (e-mailben közös ismerősre hivatkozva szállást ajánlva, nem létezve, teátrális kifogásokat sorolva, majd ezek után még e-mailben dühöngve!).

De én nem vagyok balek, és ostoba sem. És ideges sem lettem, egyszerűen béna volt a trükköcske, én pedig megengedhettem magamnak a lélek fényűzését: mindvégig kifogástalanul és nyugodtan viselkedtem, továbbá logikusan döntöttem. Lett jobb és közelibb szállásunk, amit nagyon köszönök a magyar futótársaknak. Kellett az erő és a nyugalom: szombat este nyolc után már elhevertem a keményített paplanhuzatban, és csak annyit gondoltam amennyit Füles: sokféle népek vannak, az egyik nem akar, a másik nem tud. Mint valami egyszerűen didaktikus tanmese, olyan az egész, “és a gonosz ostoba dúlt-fúlt mérgében”.

(Nem haragszom rád, tudom, ki vagy. De ez tényleg DSM.) Beszámoló a tromsøi maratonról (2018. június 16-17.): befutó