elmenni valahonnan

Az mindig megráz egy kicsit. Megint ez a “hát csak ennyi volt?” érzés. És hát ennyi volt, ez is, és úgy is sajog, hogy nagyon húz az otthonom és akik otthon várnak, azok. Minden összepakolva, én megyek ki a szobából utoljára mindig. Torpanok, szétnézek, sóhajtok. Szervusz, szoba. Kötődöm hozzá, még ha egy éjszaka volt is, lélektelenül nemzetközi egyenszobában.

Száll fel a repülő. Vakít a nap, mert a felhők felülről nem szürkék, hanem fehérek. Itt hétfő reggel köd volt és eső, hét órakor utcalámpás, sárgás, nedves sötét, nyolc órakor tompa homály. Enyém a szavam, a látásmódom, a gondolatom mindenestül. Ha nem az enyém, ha hallottam valahol, szégyellem magam.

Amszterdam, olimpia, 1928. Németország újra részt vehet a játékokon, letelt a neheztelés ideje. És nők először versenyezhetnek! A mi tornászaink (csupa -né) negyedik helyet szereztek csapatban. Halassy Olivér is ezen az olimpián lett bajnok, és a tragikus sorsú Petshauer Attila vívónk is (akiről A napfény íze halálra locsolós-megfagyós jelenete szól).

Amszterdam, maraton. Az egyetlen olyan versenyem eddig, ahol stadionban indul és oda is érkezik vissza a pálya. Várni a rajtra a lelkes tömegben, aztán kifutni a stadionból, az is szép. De oda befutni, ott az utolsó 350 méter (és annak a vége már a 43. kilométer!), és ez nem sima, hanem olimpiai, az meg egyenesen katartikus. A negyedik kilométernél átfutunk a Rijksmuseum alatt, és én akkor (az egész ötórás futásom alatt csak akkor) érzek eufóriát, nevetős örömet. Előző nap voltunk ott.

Mert aztán, a múzeum után futni kell. Ami nem rossz, nem jó. Eleinte nézelődöm: épületek, emberek. Reagálok, tudok a környezetemről. Aztán ez elmúlik. Tizensok kilométernél már egyre kevésbé jó. Az igazi edzettségem félmaratont tud, két óra valamennyiset. Amszterdamban is ezt a távot akartam futni, de betelt a létszám, a repjegy már megvolt. Így maratonra neveztem (17500 fő), és kicsit nyeglén gondoltam, hogy nincs akkora különbség.

Azért van. Nekem 26 és 36 között van a nyűgös rész. De az se nagyon nyűgös. Nappal van, erős vagyok, zsírtalan, sejtjeimben intenzív testi szerelem energiája, és ez a második maratonom. Igazán rossz nem is lesz, csak tompa. Fegyelem kell hozzá, katonásan menni előre, cél van, nem engedhetek vágyaknak, késztetéseknek, a test üzeneteinek. Nincsen mosoly, esetlegesség, kitérő, csak célszerűség. Ez a maraton, ha a lényegét kérded. És egy kicsit mindegy. Még csak nem is élek meg erőt. Ez nem erő, hanem gép leszek és elszemélytelenedem, elszakadok attól, amit szeretnék, de közben a cél sem ujjongós vagy fontos, inkább fátum. Nem kérdés, hogy nem állok meg, nem adom fel, nem gyaloglok. Nem tudom, mi van velem, nem tudom, fáj-e valami – robot lettem. Letompul a test, az elme. Nem fáj semmi. De ez nem pontos. A pontos az: nem tudom, fáj-e. Nem érzem a különbséget. Azt hiszem, volt az egy decinyi isoitaltól (36 km-nél, életemben először éltem vele) gyomorgörcsöm, de nem jutott el a tudatomig. Tényleg nem tudom. A levált körmömet is csak utána éreztem meg. Nem kellemes. Még van két jó pillanat: az egyik a vízsugár tetején bulisan egyensúlyozó, virtuóz fiatalok (újdonatúj sportág?) az Amstel vizén, ez tetszik nekem. A másik pedig, amikor 23 kilométernél egy aluljáróba érkezünk (fölöttünk tizenkét sávos autópáya), az alagút előtti kis magán-dj egy holland bulis slágerbe kezd, és a két ötórás iramfutó, akikkel akkor még épphogy tartom a lépést (hogy aztán 5:16:26 legyen a befutóidőm), azon a képtelen holland nyelven felharsan, meglepően egyszerre, zengő, tiszta hangon éneklik a dalt, és a betonfalak verik vissza. Akkor van egy mosoly.

Elhagyjuk az Amstelt 26-nál, és lassulok. Körülöttem reményvesztett, ám szelfiző gyaloglók és hol gyalogló, hol futó, rosszul taktikázó versenytársak. Futok, lapos, rövid léptekkel, érzem a hajlítómat, egy kicsit a jobb bokám egyik izmát, és kötött a csípőm, de nem fáj semmi. G. Ármin testnevelő (megint elkértem) 7:50-es meg 8:10-es kilométereket jelez, te jó isten. Viszont 151-158-as pulzust.

Ez az a szakasz, amikor sokat figyelek befelé, omlatagon és fásultan keringenek a gondolataim emberek, jelenségek és a saját közérzetem körül. Számolom a lépteimet, féltávnál kerek 25 ezer. Két fontos embernek írok esemest: Fel táv.

nem finom, de leküzdöm. kets töltés előre: UCAN Superstarch, lassan felszívódüó, vércukrot nem emelő óriásmolekula-keményítő. Peter Attia írt róla, akkor rendeltem két nagy dobozzal. ez a második doboz eleje. kabát és fehét felső lekerült, még ruhatár előtt fotózta ezt B.

rajt előtt

utána így néztem ki

A mi rajtunk fél 10-kor volt; 12-kor ránk eresztik a Mizuno félmaratont, hogy az elejével együtt fussunk be. Az élmezőnyben mindenki, de kivétel nélkül mindenki a Nike VaporFly 4%-ot hordja – ez a Kipchoge és a Sub2hour kísérlet kedvéért fejlesztett űrcipő, amin most megy a tanakodás az index szerint, hogy úgy tiltsák be, mint a cápadresszt az úszóknál, mert jogtalan előny és technikai bűvészkedés, visszanyeri az energiát és 1-1,5 százalékos lejtőt imitál. 275 euró amúgy, nekem szerény Zoom Flyom van csak 150-ért, ami ennek egy butított, szintemhez illő, kétéves, kopott és fél számnyit kicsi változata. Neonzöld, égő korall és pink a sok vadiúj cipő, és viselőik iszonyatos tempóban hasítanak el mellettem, frissítésnél nem is áll meg az ilyen, úgy kapja le az isót átnyúlva előttem, hogy borít vele mindent.

De az jó, hogy már nem csak vánszorgók vannak. Amikor befordulunk a Vondelparkba, 38 kilométer körül, erőre kapok, és nyomom. Az utolsó két kilométeren villamossínek, aztán annak is vége, eszméletlen szurkolói hangulat, itt már örülök, ki van írva, hogy 40,2 (vagyis még két kilméter van hátra), tudok arról, hogy még 1700, matekozom. Számolom a lépéseimet. 54020 lett. %00 méter, ó! Befordulunk a stadionba, itt már a 300, a 250, 200,175, 150, 125, 100, 75, 50 és 25 méter is ki van írva. 5:25-ös tempó az utolsó két perc! A célban kézen állok, de ennyi, híd nincs. Eredményem: végig futva, átlag 8 km/órával, átlag 7:30-as kilométerekkel, de egy lépést sem gyalogoltam. Álkltam, háromszor tíz-harminc másodpercet vízivásnál, vádlit nyújtottam közben, és még 8 km-nél egy parki kalózpisi.

A tromsøi maraton tavaly júniusban, éjjel, nagyon nehéz, viharos szélben, esőben 5:38:44 lett. Most: ideális időjárás, nappal, iramfutók, lábamban egy éven belül tíz hosszú versenytáv, mezőny, jóféle frissítés.

Az eredményem grafikonján világosan látszik az is, hogy nemhogy nem vagyok jó futó, de az átlagtól is mennyivel maradtam el. Közben van itt egy Csikós Gergő, aki 2:55-öt futott. Jó volt átélni, hogy működöm, nem fáj semmim, nem sérülök több éves távon, egyenes a derekam, erő van a mozdulataimban. Nem sértődöm meg azon, hogy ennyi (értsd: kevés, és alkalmanként rövid) futással ilyen tempó megy csak.

Nem vagyok csalódott, annyit kaptam, amennyit beletettem (sőt, többet). De reménytelenül lassú vagyok, alig fejlődtem. Ahhoz képest, ahogy kinézek és amilyen az izom–zsír arányom, keringési edzettségem, fájdalomtűrésem, igen gyenge futó vagyok. Most – talán ez a lényeg – tíz hosszú (15-30 km-es) verseny és két maraton után már meghaladottnak, régebbinek érzem azt az énemet, amelyiknek olyan hű de nagy esemény egy hosszútáv teljesítése. Általában azt is kellemetlennek, nem-tisztának tartom, hogy mindazt, ami az életben értelmes, élmény és jó (sport, szeretés, természet, öröm, jó étel), annyira ki kéne rakni, megmutatni a megélése helyett vagy annak a kárára. Elhazudni a valóságot, hogy jobban nézzen ki a fotón.

Kell hozzá némi meló és edzettség, de simán, futómozgással végigmenni a maratonon nem akkora dolog, miközben jól tudom, hogy a kortársaim, ismerőseim többsége a közelében nincs akár egy tízes teljesítésének sem. De én a kiválóságról beszélek. Ha én ennek a bő ötórás teljesítésnek különösebben örülnék, akkor kényelmetlenül érezném magam, hogy alacsony magammal szemben a mércém. És én továbbra is szeretem a futást, van egészségi haszna, élményöröme; poén, nem untam meg, továbbá nem hoztam ki még a legjobbat magamból, az utazás meg hatalmas élmény. Tehát ez nem egy csalódott, cinikus, lemondó összegzés.

Ami még soha nem fordult elő: a második kilométeren betorlódik a mezőny, és állunk. Nem gyaloglunk, állunk, percekig. Pedig az az első ötös még gyorsabb volt.

Gyorsan, na, az igen, az teljesítmény volna. Egy három és fél óra. Ahhoz viszont annyi meló, prioritásátrendezés és rászületettség kéne, amennyi nekem – ez az igazság – nincs. Vagyis? Vagyis, rövid távokat futok eztán: a hétköznapokban mint eddig, versenyeken meg 5-10-eket. Nagyon rámszólt olyasvalaki, akinek hiszek, hogy ne égessek le már több zsírt, nem lesz jó hormonálisan.

Ezek az én szavaim, az én önmegosztásom – és nemsokára ezekkel fognak engem “leleplezni” az acsargók, akik tíz métert nem futnak soha. Simán feljavíthatnám, ujjonghatnék, szarrá fotózhatnám magam gömbölyű izmokkal, suhanva. De nincs kedvem ehhez. Csak a lényeg kimondásához van kedvem.

*

Hollandiában az eredeti lakosok magasak, vékonyak, jól öltözöttek, szőkék és nyugisak. A harmadik naptól heves szexuális vonzalmat érzek az összes buszsofőr, kávépultos, rendőr iránt, sőt, megérint egy éjfekete futónő látványa, akivel együtt zuhanyzom a sportcsarnokban, és a motozó reptéri nő is, mert megpillantom a dekoltázsában megbillenő, telt mellét (nemigen érzek ilyeneket amúgy).

És a táj. Itt nincs egy négyzetméter érintetlen, őserdős, buja természet. Elképesztő, milyen harmóniában létezik együtt a smaragdzöld fű, az állatok (mind tenyésztett, haszonállat, viszont boldogan legelnek) és az iparias, hasznosított, jól szervezett üzemek, a közlekedés, a gyárak, az épületek – minden közel, egyben, szervesen. A minőségi, legeltetett tehenekből származó sajtjaik. Minden tiszta, nett, mesekönyvszerű, még az állatszarszag is harmonikus. A forgalom nagy, csendes, és nincs szmog. A gyarmatáru bűntudatos fair trade. Nincs gyanakvás a levegőben, harapni lehet a bizalmat, senki nem kicsinyes és a más nyugati országokra jellemző giccsel sem találkoztam.

Hollandiában, legalábbis a Gorinchem nevű kisvárosban, ahol megszálltunk, az aprócska buszon az általánosan kornyadozó, a vaksötétben ki tudja, hova tartó, random helyeken leszálló egy-egy utasnak egy lelkesült férfihang mondja be a kiejthetetlen nevű megállókat.

Nézzük a buszablakból a malmokat, csatornát, lakóhajókat, négypárevezősöket, a szélkerekeket, gólyát. Autópálya által határolt négyszögölnyi háromszög, négy fa, kis tó, a közepén hattyú. Jó lett volna megnézni nyugiban a kevésbé üzemszerű, nem-elidegenedett, nem-turistás részeket, és még múzeumokat is többet, de a verseny és a közlekedés elvitte az időt. Beszélgettünk viszont sokat B-vel, igazán is, régi dolgokról és a kapcsolatunkról. Szombaton a rajtszámot vettük fel, az előtt sétáltunk sokat, nézelődtünk, B. fotózott, nyüzsgött a főváros. Nem ismertem rá a 2003-as, Tamással bejárt Amszterdamra. Fájt a torkom, fújt a szél. Vasárnap már jól voltam.

Hát még a gyönyörűen szervezett masszázs után! A holland nemzeti masszázs társaság (valami ilyesmi volt a nevük) beállított a sportcsarnok egyik nagy részébe vagy ötvenöt ágyat, és százasával enyhítettek a futók kínjain. Nekem a 733-as szám jutott, szűk húsz percet vártam, és aztán néztem a kéjes arcú mellettem fekvőket, miközben megdolgozta a combhajlítómat és a gerincmerevítőmet két erős kéz. Szakszerűsége beleakadt az én kis intim titkomba, amely – nem mondhatom el senkinek –az esküvői nyakláncom, meg Jánosé, összekapcsolva, összesen 94 centi, a csípőmön hordva. Do you want something else?, kérdezte ekkor a fenekemet gyengéden markolászó, karcos küllemű férfiú. (Merthogy… ő igen.) I’d rather go home to my honey. Nagyon frappáns és gyors tudok lenni, amikor így felelek. Ó, repülök haza, igen.

*

Ezt még elmesélem, bár nem különösebben érintett meg, pár mondatban lerendeztem, mégis érdekes. Valakinek nagyon nem tetszett, hogy én ismét átélek (megcsinálok) valamit, amit ő soha nem fog, mert lusta, eredetiség nélkül való és alkalmatlan, és ezért megpróbálta tönkretenni a versenyemet. Ördögien okosnak hitte magát az ócska blöffel (e-mailben közös ismerősre hivatkozva szállást ajánlva, nem létezve, teátrális kifogásokat sorolva, majd ezek után még e-mailben dühöngve!).

De én nem vagyok balek, és ostoba sem. És ideges sem lettem, egyszerűen béna volt a trükköcske, én pedig megengedhettem magamnak a lélek fényűzését: mindvégig kifogástalanul és nyugodtan viselkedtem, továbbá logikusan döntöttem. Lett jobb és közelibb szállásunk, amit nagyon köszönök a magyar futótársaknak. Kellett az erő és a nyugalom: szombat este nyolc után már elhevertem a keményített paplanhuzatban, és csak annyit gondoltam amennyit Füles: sokféle népek vannak, az egyik nem akar, a másik nem tud. Mint valami egyszerűen didaktikus tanmese, olyan az egész, “és a gonosz ostoba dúlt-fúlt mérgében”.

(Nem haragszom rád, tudom, ki vagy. De ez tényleg DSM.) Beszámoló a tromsøi maratonról (2018. június 16-17.): befutó

9 thoughts on “elmenni valahonnan

  1. Ööö…
    “Na ezek után én is kíváncsi lettem rád. Google anyó elég pletykás fehérnép. Na ezek után még szerencse hogy nem voltál a vendégem, mert elsüllyedtem volna szégyenemben, hogy egy olyan embert lássak vendégül, aki az ellenlábasai gyerekeinek a halálát kívánja, aki apjakorabeli férfiaktól teherbe esve és őket a halálba hajszolva kiforgatja őket a vagyonából, aki az értékteremtő munkára való képesség és emberi értékek híján másokon élősködik, aki mindig csak kivesz a közösből, be nem tesz soha, aki másokat zaklat az interneten, aki egy öt évvel ezelőtti párhetes liezont nagy szerelemnek hív és azóta se száll le arról a szerencsétlen másikról meg a feleségéről, aki ráktúlélőket zaklat, aki a cipőjét vagdalja a földhöz dühében és hadd ne soroljam tovább a gusztustalan féregségeidet.

    Nem is a fertelmes szájszagod lett volna a baj, amire rá lehet könyökölni, azt megoldja egy alapos szellőztetés, a gombás nemiszerveddel fertőzött ágyneműt a főzőprogram a mosógépen, hanem az, hogy egy ilyen emberalatti férget láttam volna vendégül. Ezt a szégyent nem mosta volna le semmi, úgyhogy végülis jó hogy így alakult. A túró rudihoz meg jó étvágyat, ha már az élet neked túrós rudit adott.”

    Kedvelés

    • Az első e-mail
      Szia!
      Egy barátnőm kért meg, hogy írjak neked, hátha tudok segíteni. Hollandiában élek, Amsterdamban. Miről lenne szó pontosan?
      Ida

      (tehát ő keresett meg; meg nem nevezett barátnő, a kérdésemre sem írta meg, ki az)

      A második e-mail
      Szia! A címem 1077 JA, Amsterdam, Beethovenstraat 129, onnan nincs messze az, ahol rajtolnátok. Viszont holnap délutánig nem vagyok Hollandiában, a munkám miatt Németországba kellett utaznom. Pénzt nem kérek, de ha esetleg tudsz egy csomag Túró Rudit hozni annak nagyon örülnék. 🙂 Olyan 18:00 órától fogadóképes vagyok, a csengőn a van der Kok név van. Ha esetleg eltévednél, megadom a magyar számomat, azt gondolom neked jobb hívni +36 30 908 6459, de csak olyan 17:00 után leszek elérhető, akkorra érek haza.
      Jó utazást addig is és érezd jól magad!
      Ida

      A válaszom
      Szia, Ida! Próbáltam hívni ezt a magyar számot, de azt mondják, téves.
      Kérlek, írj vagy hívj.
      köszönöm:
      Éva

      én:
      Szia!
      Mivel nem értünk el telefonon, nem tudtuk, a városban vagy-e, nem indultunk el.
      Megoldódott a szállás, összebarátkoztam egy magyar társasággal az expón (ahol a rajtszámot vettük föl), meghívtak az apartmanjukba, szuper vacsora volt, és itt ragadtam. Pont a másik irányban van a stadionhoz képest, mint ahol te laksz.
      Úgyhogy pihend ki ezt a napot, köszönjük a segítőkészségedet, és azért a Túró Rudit valahogy szeretnénk odaadni, mert az jár neked!
      Kérlek, írd meg a holland számod!
      Szeretettel
      Éva

      ő (már este, fél 7 után):
      Ja, és mivel a telefonom mint írtam, széttört rapityára a balesetben, vele a kártya is, ezért a holland számommal sem érnél semmit. Hétfőn tudom ezt rendeztetni a céggel, de nem hívlak fel, mert ezek után nem vagyok rád kíváncsi.

      NEM ÉRNÉL VELE SEMMIT
      Megengedhetem magamnak, hogy stabil, udvarias, nagyvonalú legyek, és – ekkor még – azt is, hogy futni hagyjam, ne szembesítsem a szemétségével, azzal, hogy tudom, hogy ki ő és miért ugratott be.
      Ő NEM KÍVÁNCSI RÁM, még ő mérges (ahelyett, hogy megnyugodna, hogy a sok gondja között nem kell fogadnia, viszont lett szállásom, és egy kicsit szabadkozna, illetve megkönnyebbülne)
      A KÁRTYA IS RIPITYÁRA TÖRT, ezt külön oda kell írni, ha nem érteném (a megadott szám nem nem-elérhető volt, hanem téves!)
      Ez a személy, akit a mailcím és az Ida álnév rejt, és aki ugyanezekkel a kreált, aljas, pletykás, hazug vádakkal ostromol évek óta tucat álnévről ugyanebben a pár száz szavas szókincsű, teátrális manírban, komolyan azt hitte, hogy én majd ott állok a vaksötétben egyedül, nem lesz hol aludnom, mert neki hatalma van kitolni velem, és tönkreteszi a versenyemet.
      Ehelyett én pompás vacsora után tíz és fél órát aludtam fehér ágyneműben, szeretetteli társaságban az egész napos amszterdami mászkálás után, és olyan friss voltam a stadionban a rajtnál, mint egy őszibarack-levélrügy márciusban.
      Aztán meg megpróbálta hihetővé tenni valahogy, hogy vele baleset történt és ezért nem lehet elérni, de ő még fogadna, de nem kíváncsi rám, és utánam nézett és jujuj, miket talált!
      hogy lehet valaki ennyire önleleplezően ostoba, és hogy nem szégyelli magát?

      A művésznő eközben szépséggel, fiatalsággal, menő sportcuccokkal, állítóélagos sporttal, dús hajjal, mellekkel és a szerelmemmel való nyilvános flörttel szerepel a nyilvános facebookján.
      Nekem ez a nyilvánvalóan személyiségzavaros szerencsétlen mindegy is.
      De neki és Angélának és Hajnalkámnak a 2014-es, nyolc hónapon át belém halós szerelmem szivárogtatott neki mindenféléket: rajtam bosszút állni az élete csődjéért és a jellemtelenségéért ez a betegesen hiú, B kategóriás nő is jó lesz. Neki se könnyű, hogy megragadt az előre megírt, unalmas, alig elviselt életében, a nem-intellektuális, nem-szabad, szerepalapú, letérkövezett, álmacsós icipicipolgári létben, pedig a saját döntése volt az, hogy már ott állt a másik liga bejáratánál, és onnan zuhant vissza.
      Ezért írt át történeteket és “mesélt el” aljasságokat is, intim(nek hazudott) részleteket, csupa megszégyenítésre alkalmas momentummal. Tudva, hogy azt majd a három grácia ellenem felhasználja, bántani fog, elküldik a cseteket, szétkürtölik.
      Felelős vagy az ellenem folytatott, vájkáló, hazug, elmebeteg hajszáért, a bosszúból való pletykás, primitív kibeszélésért, Vecsey Tamás, ami miatt e-mailben mosakodtál és rám kented, hogy te kénytelen voltál, mert én megírtam a karakteredet a kertvárosi apuka című posztban. tudom, hogy fájt, de ez az igazság.
      És azt is tudod, hogy ez mi jogilag: milyen súlyú, amit tesznek és amit te gerjesztettél az anti-gentleman szemétkedéssel – mivel ez (a jog) a szakmád.
      “Soha nem foglak letiltani meg ilyen baromságok” “szerintem mi soha nem fogjuk dekonstruálni egymást” “életem szerelme” “nem tudsz olyat tenni, hogy ne szeresselek” “egyetlen, pótolhatatlan, édes, one-and-only”
      Sajnos, erre nincs mentség, ez olyan primitív és aljas, miközben én nem én aláztam meg és bántottam és árultam el a feleségedet sem, hanem te, csak ezt nem akaródzik elismerni.
      Soha nem írtam és semmilyen kontaktusom nem volt a feleségeddel, a nevét sem tudom, nem érdekel.

      Kedvelés

    • És eközben (vasárnap) a művésznő, mert a kórkép része, hogy ki akarja kiabálni, üzenni akar:

      előtte is minden egyes poszt, de legalábbis 20-ból 17 rám célzás, rólam szól

      Kedvelés

  2. Az állítólagos Ida, V.T. és a többi XY az az (anti-)minőség, aminek a létezése miatt ez a világ (hogy kellenek néha az ilyen közhelyek!) megérett a pusztulásra.
    Mégis van ellenük csodafegyver: messziről, nyugodt szánalommal nézni rájuk, – vagyis : “a lélek fényűzése”.
    (Mostmár tudom: éveken át kerestem ezt a “definíciót”, te pedig megtaláltad. Helyettem is, nekem is. Köszönöm.)

    Kedvelik 1 személy

  3. Visszajelzés: nyú kveszcsön | csak az olvassa. én szóltam.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.